7. sz., január 10.
A FRANCIA VÁLASZTÁSOK
Az államok közt is, úgy látszik, annak megy legrendeseb-ben a dolga, amelyiknek semmi híre nincsen.
Franciaországból, mely III. Napóleon alatt főszerepet
játszott Európában, alig hallatszik valami, nagy háborúja óta.
Ő, aki nélkül ezelőtt semminemű intrika nem fordulha-tott elő az európai udvaroknál, csendesen meghúzódva él a viharos keleti bonyodalmaknak közepette.
Az újságírók, kik csak öt-hat évvel ezelőtt megszokták, ha valami előkerült a világ színpadán a »Cherchez la femme<1 helyett ezt kiáltani föl: »cherchez la France«, ma úgy ismerik Franciaországot, mint a »legcsendesebb földet«, mely kevés zavart okoz a világnak, s kevés bajt nekik.
A világkiállítás óta csak most fordult a figyelem a
»gloire« földjére, a szenátorok választása alkalmából. Mac Mahon elnök jellemét elég ismerni, hogy az ember a köztár-saságot komolyan féltse, s minden parányi dolognak, mely azt erejében növeli, őszintén örülhessen.
Az új választások a köztársasági párt fényes győzelmével végződtek. 82 szenátori állás volt betöltendő, s ebből hatvan-nál több jutott köztársaságinak, minélfogva a köztársaságnak ezentúl 57 biztos többsége lesz a szenátusban.
A nyert kerületeknek csak egy kisebb része van a monar-chistáktól hódítva, a legnagyobb rész a bonapartista kerüle-tekben vívott győzelmet. [!]
Úgy látszik, a bonapartista remények - kezdenek hala-ványodni Franciaországban, ami éppen rosszkor jön, s nem-igen kedvező dolog az éppen leánynézőbe járó Napóleon herceg terveire.
A választási eredmény örömteljes hatást keltett Párizs-ban, mely a szószoros értelmében köztársasági érzelmű.
(j Mikszáth Kálmán: Összes művei 50. 81
Ily meglepő eredményt nem várt még a jóakarat sem. -Gambettát ovációkban részesítették mindenfelé, amint hogy a mostani győzelem igazán az ő győzelme is.
A francia köztársaság sohasem prosperált volna annyira, sohasem jutott volna ily konszolidált helyzetbe Gambetta nélkül, ki okulva a nagy Thiers pédáján, mintegy örökének tekinti a higgadtságot és mérsékletet. Az országra ez hatott jótékonyan, megnyitotta szívét teljesen a köztársasági esz-méknek, a nemzet ipara, kereskedelme fölvirágzott, úgy, hogy most mint megint hatalmas, rendezett, gazdag állam foglal helyet Európa országai sorában.
Hisszük, hogy most már, miután újra elfoglalhatja ama helyet, mely rang szerint megilleti, Franciaország sem marad tétlen nézője az európai államalakításoknak. Hogy ő is bele-szóljon a világot foglalkoztató kérdésekbe, minden
szabad-ságszerető ember óhajtja, mert Franciaország szava csak a szabadságnak állhat szolgálatában, s annak érdekeit fogja iparkodni előmozdítani.
Ha a belbéke által megizmosodott köztársaság ismét kiáll azon térre, hol a politikát csinálják, az orosz-német szö-vetségnek elvész fenyegető jellege, s mi magyarok rögtön szabadabban lélegzünk.
A Loire partjáról mindig olyan szél fútt, mely nekünk is
kedvező volt, Franciaország szívdobogása mindig megdobog-tatta a mienket is, bizalommal és örömmel nézzük tehát, amint napról-napra erősödik a nemzet; az ő ereje némileg a mi biztonságunk is.
Gambetta külügyi politikájáról sokat beszéltek az utóbbi
időkben, beszélték és írták, hogy Gambetta Elzász és Lotarin-gia megvételére, s esetleg visszahódítására igyekszik, de ez nem volna tőle helyes politika.
Rebesgetik azt is, hogy Bismarck herceg egy francia-orosz szövetség lehetőségét hiszi, s tart attól, - de mindez csak léha beszéd. Gambetta eddigi mérsékP-lt magaviselete megmutatta, hogy e nagy államférfiú átérzi nemzete föla-datát.
S ez nem lehet a bosszú politikája, ez nem lehet személyes sérelmek kicsinyes visszatorlását célzó reváns, mely elhamar-kodva csap le, apropó anélkül is.
Franciaország eléggé okulhatott a saját kárán, ismeri erejét, érzi méltóságát és magas föladatát, mely vezéri szere-pénél fogva önkényt kijelöli útját, mely az általános emberi érdekek védelmében előtte áll, s melyen a zászlót neki kell vinnie.
10. sz .. ianuár 14.
AZ ÚJ KÖLCSÖN
Eddig még minden magyar pénzügyminiszternek abban feküdt a tudománya, hogy amikor kiürült az állampénztár (H ez mindig kiürült), akkor kezdett azon gondolkozni, hogy honnan szerezzen pénzt, s mindenik előd, úgy mint utód, egy-formán találta ki, hogy új pénzt úgy lehet legbiztosabban szerezni, ha valahol kölcsönzik.
Gróf Szapáry elméjében is megszületett a magasröptű
gondolat, bekopogtatott tehát találékonyan ugyanazon az ajtón, ugyanazon személynél, hol elődei, t.i. a Rothschild-konzorciumnál, s nehány napi vajúdás után éppen úgy, mint
elődei »lefőzte<1 a jámbor konzorciumot.
Hogy hány milliónyi kölcsönt vett föl Szapáry? fogja kérdezni a kíváncsi olvasó. Nos, éppen abban fekszik a virtus, hogy ezt nem lehet tudni. Szapáry gróf e tekintetben többre vitte elődeinél. Ő in infinitum kötött kölcsönt oly összeg ere-jéig, mely elegendő lészen az 1879-i okkupációt födözni Ma-gyarország részéről.
Ezen különös eljárás annál föltűnöbb, mert Szapáry grMnak tudnia kellene, mily összegre van szüksége az állam-n:ik, hogy ezidei kiadásait födözhesse, azonfölül a deficitet is Hzúmokban tüntette ki a benyújtott költségvetésben. Miért vesz hát föl mégis határozatlan mennyiségű összeget kölcsön?
Ennek csupán egy oka lehet, ha mind az ez évre szóló Hziikségletet, mind a deficitet tudja, akkor a fixírozatlan összeg nzt jelenti, hogy az 1879-i okkupáció költségeit nem tudja.
S ez a legelszomorítóbb. Mi fog velünk történni? Mit akar még Andrássy tenni? Milyen hátsó gondolatot rejteget még?
Így volt a boszniai okkupációval is. Andrássy legföljebb 25 millióva.I képzelte azt végrehajtani s íme, hány millió
7"' 83
s mennyi vér pusztult el. Egy külügyminiszterben, ki ab invisis megy neki a legfontosabb dolgok végrehajtásába[!], bízni bűn. S a delegáció mégis bízott benne.
Benne, ki maga sem hízik önmagában, ki midőn most Novibazart szándékozik okkupálni, nincs tisztába [I] az összeggel, melyre szüksége van, nincs tisztában a teendő lépé-sekkel, s nincs tisztába [I] talán a célokkal sem. Csak homá-lyosan lebegnek szemei előtt, mint az álmodozó előtt a látott képek, s mint a tudatlan előtt a látott dolgok.
Az új kölcsön és különösen annak fölvételi módozatai tisztára bizonyítják, hogy Andrássy azon mondata, midőn kijelenté a delegációban, hogy >H1Z okkupáció addig tart, míg a keleti kérdés«, azt jelenti, hogy annektálni fogunk.
Az annexió az a »kimaradhatlan« non putarem, amelyhez szükséges, hogy a Rothschild úrék fiókja nyitva álljon Szapáry s illetve Andrássy gróf számára.
Bámulatosan kedvez a szerencse Andrássynak egyben, s ez az, hogy Tiszát sikerült magához kötnie élet-halálra.
Ilyen Mefisztóra volt szüksége vezetőnek a pokolra. Csak egy Tisza volt képes arra, hogy terveit olyan mértékben segítette
elő Magyarországon, s még »alkalmas« pénzügyminisztert is faragjon, olyat, ki még tréfából sem gondolkozik a saját fe-jével.
De hova fog ez vezetni, előre látható. Andrássynak éppen Tisza lesz a megölő betűje, s Ausztriának az Andrássy poli-tika ássa meg sírját, mert ez a polipoli-tika Törökország végkép-peni fölosztásához vezet.
Andrássy gróf hihetőleg Gorcsakovval előre főzte ki ezt, így azonban némely dolgokat még azon esetre is, ha elég botor volt föltétlenül bízni a csalóka ígéretekben, melyek muszka
részről tétettek, kifeledett a számításból. - Nevezetesen azt, hogy ha a berlini szerződést is kijátssza, elveszti egész Euró-pa bizalmát, s ezáltal minden alap kiesik politikája alól.
Olaszország az annexió szelére máris szervezkedik, s szinte kihasítani készül a maga részét a török birodalomból.
Vajon gondolt-e erre Andrássy?
De hát Andrássy bizonyosan nem gondolt semmire.
Az »esetről-esetre« politika emberének az a jelszava, hogy:
»Sors borra nihil aliud.«
S a »sors hona« mellé, ha még odakerül a határtalannak nyitott hitel is a Rothschild konzorciumnál, akkor mein Herz, was willst du no ch mehr.
17. sz., január 22.
SZEGED, JANUÁR 21.
A törvényhozás termei újra megnyíltak, az egyesült ellenzék újra a küzdelem sorompóiba lépett a mameluk had-dal szemben, mely jól van bedresszírozva arra nézve, hogy ne legyen semmi reményünk a jövő iránt, minélfogva az új ülésszak nemhogy valami biztatót nyújtana, inkább
ellenke-zőleg, sok aggodalmat kelt minden gondolkozó, jó hazafiban.
Mert oly előzmények után, aminők történtek, nem lehet föltenni, hogy parlamentünk az eddigi külügyi politika foly-tatását meg bírná és meg akarná akadályozni. Nem, ezt a legvérmesebb reményű ember sem tételezheti föl azokról az emberekről, kik a választási urnáknál mint majoritás kerül-tek ki, s kiknek nagyrésze a saját zsebe és haszonleső célok szolgálatában áll.
Megyünk tehát a végzetes úton, a romlás felé, napról-napra sebesebben.
Szomorúan festik a viszonyokat gróf Apponyi Albert szavai tegnapi interpellációjában, melyet a magyar minisz-terelnökhöz intézett Bosznia- és Hercegovinának a közös minisztérium által szervezett alakbani kormányzása tár-gyában.
Két tartományt okkupálnak anélkül, hogy erről az illető parlamenteket tudósítanák. S most e két tartományt biro-dalmunkhoz csatolják anélkül, hogy ezt a parlamentektől
megkérdezzék. - Mire valók hát ezek a parlamentek? S mire való az alkotmány?
Gróf Apponyi Albert helyesen mondotta, hogy oly kér-désben, mint Bosznia-Hercegovina közigazgatási szervezése, huszonnégy óráig sem volna szabad az országgyűlést meg-jegyzés és földerítés nélkül hagyni, különösen akkor, midőn nz összes európai sajtóban oly hír kering, hogy a közös kor-mány ez új közigazgatási szervezetet Re most, sem ezután
85
nem is szándékozik a törvényhozó testületekkel közölni, hanem a saját szakállára hozza azt be az okkupált tartomá-nyokban.
Nem tudjuk, mit fog Tisza felelni az interpellációra, de annyi bizonyos, nem olyat, amely bárkit, még a saját pártját is kielégíthetné. Itt már most nem fog használni semmi frá-zis, mert mint legújabban értesültünk, a közös miniszterta-nács azt határozta el, hogy mivel csak a magyar képviselő
házban lehetne alkotmányos többséget szerezni az új közigaz-gatási tervezetnek, az osztrák Reichsrathban azonban nem, ennélfogva jobb lesz alkotmányos formák nélkül hajtani végre.
Hanem hát kár afölött búsulni, hogy immár mi magya-rok lettünk a bécsi miniszterek engedelmes birkanyája, s hogy a németek váltak rebellis vérű, alkotmányt szerető néppé. Kár sajnálnunk, hogy nem disputálhatjuk ki magunkat kedvünkre azon vidám téma fölött, milyen legyen a két okkupált tartomány közigazgatása; ha ezt nem is bízzák ránk, sebaj, ott majd nem csinálnak nélkülünk semmit, ahol a közös kormány által kifundált közigazgatás költségeit kell megfizetni.
Máris folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek,
minő új hiteljavaslat terjesztessék be a két tartomány kor-mányzási költségeinek födözésérc. Denique, mindennek fize-tés a vége.
De ez még nem volna olyan nagy baj, mint így, hogy az eleje is fizetés volt, eddig kétszer 60 millió forintunk siratja, most az utolsó 60 milliót elöljáróban még meg akarják tol-dani, azután folytatá.sul 23 millió megszállási költséget meg-szavaztatni a mamelukokkal, s végre a közigazgatási költ-ségeket az új tervezethez, melyhez a két törvényhozó tes-tületnek semmi köze.
Ha önérzet lenne e törvényhozó testületek fizető gépe-zetében, a delegációban, úgy hátat fordítana a kölcsön-javaslatok előterjesztőinek, mint Szent Pál az oláhoknak.
Pedig az oláhok nem voltak ilyen alkatlan [!] emberek, s nem viselték magukat olyan cudarul.
Csakhogy a jámbor apostolban nem volt annyi keresz-tényi türelem, mint a delegációkban, melyek a teherhordás
mesterségében túltesznek azokon a bizonyos állatokon is, kik legalább megérzik előre az esőt.
A delegációk nem érzik meg a véresőt; pedig lesz még
1iz is, s ők segítik hozzá csinálni a felhőt.
:!O. sz., január 25.
KERESD AZ ASSZONYT?
A pokolbeli sátánnál csak a Tisza Kálmán rosszabb, Tisza Kálmánnál csak még egy rosszabb van, az - asszony.
Magyarország nyomorának előidézésében e kett6nek jut nagy szerepe.
Hiába szórjuk a frázisok mennyköveit a kormányok ellen mi, akik a közélet megfigyelői vagyunk; az ezerszeresen meg-átkozott közösügy, a könnyelmű és bűnös kormányférfiak csak félig okai azon szomorú állapotnak, melyben a szegény ország vergődik kínosan.
Tagadhatatlan, hogy a magyar kormányok cselekedetei mindig olyanokra fordultak, hogy az ország anyagilag szen-vedett miattuk; félig tudatlanság, félig lelkiismeretlenség és meggondolatlanság volt e cselekedetek szülő anyja - de a legtöbbet ártott önmagának - önmaga a nemzet.
Szatíra az, hogy egy gróf Szapáry Gyula, aki semmihez sem ért a világon, vezeti pénzügyeinket, s egy Kemény Gábor a kereskedelmi miniszterünk, aki az »egyszeregy«-en kívül egyebet ugyancsak nem tud a kereskedefomügyről - de hát
»amilyen a vármegye, olyan a vicispánja«; a legbűnösebbek,
a legkönnyelmíibbek mi magunk vagyunk, s ülne bár a minisz-teri székeken a földkerekség legnagyobb karaktere és láng-elméje, az sem segíthetett volna rajtunk, az sem gátolhatta volna meg, hogy anyagilag folyton alá ne süllyedjünk.
Mindennap hírét vesszük száz még száz alakban egy-egy új családi tragédiának; majd ennek licitálják el a birtokait, majd ismét egy másik ismerősünk pusztul el, egy harmadik clvál nejétől, mert nem képes födözni a nagy háztartást, s az asszony »nem élhet meg« a fény nélkül, és így tovább-tovább;
a végzet mindennap kisorsol egy-két tekintélyes nevet a
»megbukottak« közé.
87
S az így támadt űr évről évre nagyobb. A fényűzés Molochja mohó étvággyal fogyasztja az embereket. Csak nemrég járta be a lapokat a szegény Mosch esete, s ma már egy hirhedt vörhenyes szépségről suttognak a fővárosi körök, ki összes vagyonát pénzzé tette, hogy gavallérja becsületbeli tartozását kiegyenlítse.
Hová fog ez vezetni?
Azok, akik pusztulnak, többnyire derék magyar emberek, kiket a születés a jobb társadalmi körökbe helyezett, s kik ott szellemi tulajdonaiknál fogva is megállták helyüket.
Más államokban, például Angliában az egyes családok pusztulása csak olyan, mint a fogzás; egy fog kiesik s új nő helyébe - a csorba nem látszik meg sehol.
Nálunk végzetes szerencsétlenség a középosztály pusz-tulása, mert nyomába haszonleső idegenek lépnek, akikben nincs öröm.
A magyar faj pusztul társadalmilag, s a kór sokkal komolyabb, mintsem azzal ne volna kötelessége a sajtónak a legfőbb helyen foglalkoznia; nemzeti létünk oszlopait, a középosztályt emészti az ölő féreg.
Az arisztokrácia néhány év óta bizonyos tapintattal viseli magát. Sopánkodnak rajta, mért hagyja el a főúri osztály a fővárost, pedig azt az arisztokrácia helyesen teszi.
Ha Budapesten él, okvetlenül fényűzést kell kifejtenie, ami rengeteg pénzbe kerül, minélfogva visszavonul falura.
Sőt ha a fővárosban marad is egyes mágnás család[!], nem fejt ki egy idő óta nagyobb fényt.
Az arisztokrata nó'k akkor brillíroznak mindössze teljes fényben, ha főúri szalonban vannak; de az utcákon s a nyil-vános helyeken való fényűzést elegáns körökben »nyárspol-gári ízléstelenségnek« tartják. S mondhatjuk, hogy az arisz-tokrata nő, ki maga foltozza a kis gróf ruhácskáit, ma nem tartozik a ritkaságok közé; de maholnap a kissé ki-válóbb polgári körökben fog az ilyesmi a ritkaságok közé tartozni.
S ezzel elértünk oda, ahol el kell ismernünk annak a mon-dásnak az igazságát, mely akkor szokott fölmerülni, midőn valamely család társadalmi bukása jő szóba, hogy »keresd az asszonyt«.
Nem speciális női fényűzésről van itt szó, bár már maga az is sok férfit tett tönkre, ehelyen azonban inkább társa-dalmi betegségnek állítjuk e bajt, s azt találjuk, hogy a nagyzás, a szertelen költekezésnek, a jövővel való nem törő
dés s a bölcs előrelátás hiányának oka sok részben a nők fölületes neveltetésében rejlik.
A fölületes világnézet a nőről elterjed, mint a ragály, az egész családra, s míg az anyák a serdülő nemzedék lelkébe nem oltják a kötelességek komolyságának tudatát, addig hasztalan minden intés, minden vezércikk és mindenféle kormány
A magyar faj pusztulni fog mindig nagyobb-nagyobb mértékben.
30. sz„ február 4.
MAGYAR SZÁJKOSÁR
A kormánypárti é8 félhivatalos lapokat kihozta a sod-rukból a »Magyarország« szenzációs híre az országgyűlés
föloszlatásáról.
A német szájkosár-törvényjavaslat idején még Tisza leghívebb sajtó-bérszolgái is a megbotránkozás hangján nyilatkoztak azon a parlamentárizmus és a szólásszabadság ellen intézett merénylet fölött. Verték a mellüket, mint a fari-zeusok és hálát adtak az úrnak, hogy ők nem olyanok, mint azok a németek. Boldog magyar nemzet, őrzi szabadságodat Tisza Kálmán!
Pedig ha egy kissé tanulékonyak, okulhattak volna a múltból. Megjegyezhették volna, hogy ha látnak és hallanak reakcionárius tettekről, jól vigyázzanak, mit mondanak, mert bekövetkezhetik könnyen azon eset, hogy amit elítél-tek ma, mert Bismarck tette, kénytelenek lesznek dicsérni holnap, ha Tisza Kálmán cselekszi.
A német szájkosár-törvény korlátozni akarja a szólás-szabadságot és megtámadja a képviselői mentelmi, illetőleg Hérthetetlenségi jogot, mert felelősségre vonja a képviselőt
azért, amit az országgyűlésen mond. De a német birodalomban az alkotmányos rend eddig is hazugság volt. A német császár
89
koronáját isten kegyelméből bírja és azt saját kezeivel tette fejére, mert még jelképileg sem vélte elfogadhatni élő
ember-től. A német alkotmánynak nincs történelmi múltja, az feje-delmi donáció. Az ajándékot visszavenni, vagy később meg-nyirbálgatni, bizonnyal rút és nemtelen tett; do nem annyira gyalázatos, mint egy nemzetet ős jogaitól megfosztani, és a századok által szentesített alkotmányából prókátori griffek-kel kiforgatni.
A német szájkosár-törvény végro oly törekvések ellen van irányozva, melyek tényleg az állam és társadalom létét veszélyeztetik, és legalább opportunitási szempontból, ha nem is menthetők, de megmagyarázhatók.
Mik ezek azon merénylethez képest, melyet Tisza és Andrássy a magyar alkotmány ellen elkövetni szándékoz-nak?
Kiszámított alattomo8Hágg11l eltávolítják a tanúkat, mint a tettét gondosan előkészítő gonosz; elnémítják a nem-zetet, hazaküldik fönségének helytartóját, az országgyűlést,
és úgy fogják folytatni azon keleti kalandot, mely ellen szám-talanszor tiltakoztunk, melynek árát most számolta föl Szapáry Gyula 117 milliós kölcsön követelésében.
A kormánypárti sajtó mindezeket természetesen tagadja.
De ki törődik még azok dementírozásaival 1 Ki lenne elég naiv, hogy hinne nekik, mikor ugyanazok százszor dementí-rozták a boszniai okkupációt, százszor hazudták el a rech-stadti megállapodások tartalmát? Mikor pedig hazugságaik napfényre kerülnek, szemérmetlen mosollyal bevallják -tévedésüket.
Fölsorolja az »Ellenőr«, mily teendők halmaza vár az országgyfüésre. Ki tudná megmondani, mikor lesz ez mind elvégezve 1 Melyik komoly ember, vagy pláne komoly poli-tikus foglalkoznék ma már az országgyűlés föloszlatásával 1
Ezen csavart dementi csak annyit mond, hogy abszur-dumnak tartja az »Ellenőr« ma már a föloszlatással foglal-kozni. De a »Magyarország« és vele a legtekintélyesebb ellen-zéki lapok nem adnak semmit az »Ellenőr« cáfolatára, fönn-tartják megbízható forrásból eredő hírüket.
Mi valószínűbb, mint hogy Tisza a novibazári vagy szaloniki expedícióra készülő politikánk útjából eltávolítja
itz alkalmatlan parlamentáris ellenőrzési apparátust? Bízik Tisza mamelukjaiban. Jól tudja, hogy azok megszavaznak neki mindent. De a minapi tizenkettős szótöbbség ijesztő kicsinysége valóban félelmessé tette előtte az ellenzék szám Rzerinti és szellemi erejét. A bevégzett tények előtt meg fognak ismét hajolni a mamelukok, Tisza nélkülözhetetle-nebb lesz, mint valaha, és az ellenzék hatály nélküli dekla-mációkra lesz kárhoztatva. Az ellenzékiség így meddővé válik, és a nemzeti közöny továbbra is meghagyja az uralmat kezeiben.
Ezen politika annyira illik Tisza jelleméhez, és a múltat tekintve annyi természetes valószínűséggel bír, hogy azt a kormánysajtó hiába cáfolja.
Lehet azonban, hogy mivel az alattomos terv idő előtt kitudatott, hiányozni fog a bátorság annak kivitelére. Ez esetben a sajtó nagy veszélytől mentette meg Magyarorszá-got.
35. sz., február 9.
SZEGED, FEBR. 8.
A szélcsendet, mely a politika terén uralgott, s mely hasonlított a temető csendjéhez, egyszerre élénkebb hullám-zás váltja föl.
A pénzügyminiszter túlságos követelései fölkavarták az elfásult kedélyeket, melyekben mélyen el van rejtve az elégedetlenség magva, és Tiszának nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy süllyedező hajóját, melyen itt-ott lyuk támad, fölszínen tartsa. A kormányszavazatok gyűjtettek
minden-felől, s mégis 8 szavazó miniszter és 3 államtitkár dacára is
minden-felől, s mégis 8 szavazó miniszter és 3 államtitkár dacára is