Sokan azt állítják, hogy Veszprém belvárosának parkjai híre-sen szépek, szobrai pedig ninchíre-senek. Addig nem foglalkoztam e közhelyszerű állítással, amíg nem ismertem a várost. Először is, gondoltam, minden kisváros szép, éppen a léptéke miatt, nekem valahogy csak az ilyen közepesen nagy településeknek van ember-szabásuk, hát miért ne lennének a parkjai is olyanok. Márpedig a szépség meg az emberarcúság valahogy összekapcsolódik, de hogy hogyan, az már az esztétikák és a művészetet gyakorlók kényes dolga. Másodszor, mert nem éltem, mi több, egyetlen alkal -mat kivéve nem is jártam Veszprémben, állítottam, semmi dolgom nincs ez oly sokat hallott kijelentéssel, számomra üres állítás. Har-madszor, mert olyan emberek mondták, akiknek a mondogatás volt és ma is az az életcéljuk.
Aztán mégiscsak Veszprémben telepedtem le, de döntésemben nem befolyásoltak az állítólag itt lévő parkok. Sőt, az első években, amikor turistaszemmel és turistaléptekkel jártam benne, nem is vet-tem észre a növényszigeteket, a ligetmaradványokat, és inkább az tűnt fel, hogy mennyi szobor van itt. Idővel még több szobor lett, bár néhányat lebontottak, ledöntöttek, eltüntettek. A városhoz se volt sok közöm, örültem, hogy nem vesznek észre, hagynak dolgozni a munkahelyemen és odahaza, mert nekem a csönd az életelemem.
Aztán a negyedik itteni évem táján egy történész ismerősöm, akinek már a dédszülei is veszprémiek voltak, s mindegyik felmenője lokál -patrióta, kijelentette − éppen a magyarság vérzivataros történelmét ábrázolni kívánó szobrászati monstrum tövében −, hogy Veszprém-nek csak parkjai vannak, szobrai pedig nincseVeszprém-nek. Ott, a dollárház és a pártház bezárta szögletben, a belváros szélén, ahol egy ötven lépésszer ötven lépésnyi füves térség terül el, felső szélén sziklakert
-tel − szóval egy akkora park előtt, amelyet bármelyik nagyvárosban szégyellnének parknak mondani, mert még kutyafuttatónak, kis -ded-homokozónak se használnák. Meg is állapítottam magamban, és ebben minden korábbi tapasztalatom megerősített, a lokálpatri-óták annyira elvakultak, hogy a hangyajárást csatatérnek állítják, és emlékhellyé kívánják alakítani. S valóban − véltem akkor −, ott, ahol nincs lehetőség a helyet normálisan szeretni és birtokolni, min -denféle rigmusszerzőket tologatnak fel a helyi Parnasszusra, tangó-harmonikás zenekart állítanak a dobogóra, csak az íráskészséggel és ízléssel nem rendelkező könyvtárosokat, tanítókat és hivatalnokokat közlik a közlönyükben, ezen a tájon egyáltalán nem honos veres muskátlikkal beültetett betonvályúval kerítik el a teraszokat, s rossz protézisével csattog-fröcsög a hivatásos előadóművész.
Az otthonlétnek nagy a hiánya. Ismerősöm kijelentése idővel igazsággá érett bennem.
Hogy összesen hány szobor van Veszprémben, nem tudom.
Amit hirtelenjében elő tudok sorolni, az a húsbolt előtti gyer -tyás, meztelen lány (a faszállító); a képtelenül sok, hengeres kar-ral megrakott, kagylójából vizet csöpögtető Fortuna (a tehén); a kecskével játszó kisfiú (a kecskebaszó); az almaszedő (az idióta);
az öntudatos Lenin (néha, ha nem hallotta idegen fül, Pap elvtárs-nak hívták; darus kocsival szállították el, a kötél a szobornyakra volt hurkolva); a zászlóvivő (azt felborították, majd elbontották); a somolygó Erzsébet-büszt (a szende szűz); a korsós Zsuzsi (a városi önkormányzat elől vitték el, meg ne rongálódjon az épületfelújí -tás közben, majd visszahozták egy bazaltkőkockákból összerakott medence párkányára); a kuporgó nő (a sétálóutca rézsűjén, egy szürke márványtömb tetején, így könnyen ledönthető); a fejükön tepsit tartó nudisták (a pléhedényekből öntik magukra a vizet); a sematikus József Attila (átkerült egy gimnázium elé); a királyi pár a várfokon (városunk szimbóluma); az egyetemi kollégium előtt álló, zöldre érett bronzalakok (a leprások); a fején labdát egyensúlyozó gyermek; és a sárkányon álló Szent Imre (az impotens). S mindez a töménytelen sok szobor abban az alig kilométernyi átmérőjű terü-leten, a belvárosban és környékén, ahol az elmúlt időben laktunk.
Természetesen egyik sem műremek. A királyi páron és Szent Imre hercegen kívül egyiknek sincs köze a városhoz, és tapasztalhatom, a városlakóknak sincs a szobrokhoz. Nem tudják, milyen viszo-nyuknak kellene hozzájuk lenni, ha már a szobrok nem a hely
múlt-Géczi János jához, ilyennek-olyannak vélt szelleméhez kapcsolódnak, hiszen nem azért vannak, hogy kellemesek legyenek. De még csak nem is szépek.
Azt, hogy általában mire valók a szobrok, nem tudom. Vélem, kultikus szerepük van az ősidőktől, amikortól térbe helyezhető műveket készít az emberi faj, valamennyire még megőrizték ezt a tulajdonságukat, aztán erre rakódott valami szépészeti, valami fény -űzési, valami hagyománytani. Aztán a köztéri szobrok felvállaltak egy újabb funkciót, és elkezdtek összemberi igazságokat osztogatni.
Hogy miféléket, azt megmondták a különböző diktatúrák, rendsze -rek − hiszen egytől egyig azok szolgálatába álltak ezek a produktu -mok. Mi másról is beszélhetne a harmincas években felállított Szent István és Gizella, a magyar tanácsköztársaságra emlékeztető Zász-lóvivő, a kommunista eszméket hírelő dacos Lenin, ha nem erről.
Még az aktok makacs, férfias arca, az önfeledten játszó kisgyerekek, a vizet csorgató szörnyűségek is az emberi létezés derűjét hazud -ják − mert mást nem tudnak tenni. Ezek a szobrok rémes dolgokról fecsegnek, és persze általánosságokat. Hazug szimbólumok, külön-böző korok önmagukról vallott kijelentései. Ma pedig, remélem, a torzság bizonyítékai. (Ez a remény lehet, csupán azért van, mert egyelőre nincsenek új köztéri alkotások.)
A szobrok arról árulkodnak, hogy vannak korok, amikor az egyén, a személyiség megmutatása közveszélyes, ezért üldözendő. Hiszen kiszámíthatatlan, felügyelhetetlen. S arról, hogy milyen üres min-den emberfeletti dolog. Ezek a szobrok embertelenek, mintha nem is hominidakéz készítette volna őket. Nincs szükségük se a meg -csinálásukban, se műként való funkcionálásukban az emberre. Sőt, számukra aztán egyáltalán nem kellenek az emberek, a várost lakó polgárok, merthogy ők a hatalmasok uralmát − amelyben úgyszin-tén fölöslegesek az egyedi állampolgárok, mert csak a tömeg létezik, amelyet lehet vezényelni, amelybe bele szabad lövetni, stb. − jelö -lik. Részben, mivel a hatalmasok állították őket, végső soron nem a köznek, hanem saját hatalmuk bizonyítására, részben mivel a nép − hiszen az ő pénzén készült − ezzel fogadja el a hatalmasok fensőbb-ségét, uralmát. Bizonyítékát adja, hogy elfogadja a rákényszerített szemléletet. Így már érthető, hogy miért nem egyediek, miért nem jellemek ezek a szobrok, s miért nincsenek rajtuk sem a szobrászok személyiségjegyei, sem pedig azokéi, akiket ábrázolni akartak. Tud-juk, ha ilyenek lennének, nem állították volna valamennyit köztérre,
nem mutathatták s nem alakíthatták volna ama vágyott közhangu -latot. Ezek a szobrok olyan értelmet adtak a szülőkoruknak, ami -lyenre az állíttatók csak vágytak, de amilyet az életben nem tudtak, vagy leginkább nem mertek megvalósítani. Ezek a szobrok csupa áhítozások a világegyetem minden rejtélyének kimondására, a tör -ténelem összes titkának megfejtésére − olyanok, mint a totalitásra törő korok. Fölöttes ideológiai üzenettel rendelkeznek, és készek arra, hogy egy új, más világot teremtsenek. De hogy ezt az új, más világot a szoborállítók mégiscsak megvetették, azt éppen az bizo-nyítja, hogy a rossz művek leghatásosabb, legszuggesztívebb helyét mégsem keresték meg. Odaállították őket a várfalra − háttal a szaka -déknak −, bedugták a bokrok közé, egyetlen nézetet engedélyeztek nekik, egyszerűen valamennyit megfosztották a szoborlétezéstől.
Transzparensekként kezelték őket. S hogy egyik-másik mégis kilé-pett ebből, az a véletlen szülötte: így vált István és Gizella a város jelképévé, ahogy ott strázsálnak a fokon, mereven, akár a múmiák, embertelen, hiú és mégis közönyös arccal, ami csöppet sem méltó -ságos póz. Hogy a város nem tudta befogadni őket − ilyen gőgös alakokat nem is lehet −, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy időn-ként silány nemi szerveket rajzolnak a combjaik közé, meg álarco -kat raknak rájuk. Hiszen a városlakók sejtik, ki és hogyan és miért veti meg őket. Ők pontosan tudják azt is, hogy feleslegesek, semmi szükségük rájuk, nem reájuk figyelnek, nem hozzájuk szólnak, egy-szerűen haszontalanok. És azt is tudják, hogy a történelmet nem a szoborállítók s nem a szobrok csinálják.
Veszprém sosem szerette valóban a művészetet. A művészt is csak akkor, ha aktuális céljaira alkalmasat teremt. Ha pedig nem, még azt is könnyen kijelenti róla, hogy nem művész. Szó, ami szó, könnyen elfelejti, hogy kisváros, és feljebb, a nagyvárosok felé tolná magát.
A polgárait se szereti, hol mert nem elég katolikusok, hol mert nem elég kommunisták, hol mert nem elég világpolgárok, hol meg azért, mert nagyon is bele akarnak szólni, hogy milyen szobrokat rakjanak ki a parkokba.