Kibillent a világ: eltűntek a kóbor macskák! A hét dombra épült városok közös attribútuma a kiterjedt, félvad macskakolóniák léte, na és a sokgombos, barokk templomok. A templomokról nincs mit mondani, azok új kupolákat kaptak, a grünspan se futhatta még be friss rezüket (kivéve persze a rómaiakat, hiszen azok többségét cse -rép borítja, ha pedig nem, akkor sincs pénz a felújításukra).
*
Világjárásaim során megállapíthattam, hogy a hét domb szerves következménye minden esetben a katolicizmus, abból aztán a temp -lomállítás, ergo a tornyok léte is következik. Ehhez a kultuszhoz asszisztálnak a veres, az iromba, a fekete-tarka, a szürke macskák.
Kényesen napoznak a küszöbökön, családi életükkel szétdúlják a komor kis loggiákat, bűzös halfejeken marakodnak, a háztetők galambfészkei után kutakodnak, és ha eljön az ideje, éjszakánként gyereksivalkodás-szerű hangok kíséretében bagzanak.
Kezdeti macskatani ismereteimet a kutyámnak köszönhetem.
Korán megtanultam például, ha Paál István rendezőbarátom selyem-szalagon vezeti a színészház udvarára egzotikus kisragadozóját, meg sem szabad közelítenünk, mert a macska és gazdája egyként felénk villogtatja valamennyi karmát-körmét, pfujolnak és kutyának-gaz -dának hallható, kínos megjegyzéseket tesznek, mondjuk úgy, hogy a világra. Ez a házimacska-állapot normális velejárója, és azért nem is láthatták soha, mennyire girhes és sóvárgó utcamacskák lesik őket és minket (tehát egy macska, egy kutya, egy rendező és egy költő, egymástól tisztes távolságban) séta közben, a kerítés mögül.
A Veszprém közterein lakó, nyávogó jószágok mindent eltanultak ettől a színházrendezői magántulajdontól.
Először is egytől egyig azt hiszik magukról, hogy sziámiak. Nem félnek se az emberektől, se a kutyáktól. Pöffeszkedőek, öntudatosak lettek, tél végén már egyre gyakrabban kilopták az uzsonnát (kolbá-szos-vajas kenyér, vagy szalonnás zsemle) az utcai árusok nejlon-szatyrából. Ha egy barna-sárga foltos átszaladt a járókelők között, biztos, hogy valaki bokájához kapott, a savas esőtől elsárgult hófe -hér meg a teljes családját a Napló roham-újságírójának metálarany Opelje motorháztetőjén napoztatja délelőttönként, és megtámad bárki slusszkulcsát rázó embert. Szürkületkor meg a patkányokkal társalognak.
Kutyám kiismerte az összes, a sziámi jóvoltából megváltozott jellemű Veszprém-macskát. Tudja, melyiket lehet a kukákba visz -szakergetni (a kukalakók nagy bosszúságára), melyiket szabad visszafogottan ingerelni (hommage a régi alattvalói rendnek), és melyik elől hasznos fület lekonyítva, farkot behúzva elinalni. Már azt a kormosat is ismeri, amelyik szentszagú (egy templomlakó állat kizárólag tömjénillatú lehet), hozzádörgölődik a reverendásokhoz, és alkalomadtán felképeli a pulikat.
Városi tömegjószágaink elvesztették béketűrésüket. Civakodnak a csimaszokon és a húsboltból kihajított mócsingon, nem veszik tudomásul a köztisztasági előírásokat − bár verekedés után mindig megtisztítják szivárgó sebeiket, amelyiknek lóg a füle, az megszaba -dul tőle, és szabványosra nyalják a horpaszukat.
Végül a veszprémi kóbor macskák megfeledkeztek helyi érde-keltségeikről és némi lokálpatriotizmusukról, s a hétdombiságtól eltelten római macskáknak kezdték képzelni magukat: hírelik, ők a város valódi tulajdonosai, sem a sziámit, sem a sziámi-féléket tar -tóknak nincs itt helye, mi több, a kutyákkal együtt élők is szedjék a sátorfájukat! A rómaiságuk abban is megnyilvánult, hogy mind Rómáról ábrándoztak, levelezni kezdtek Tevere-parti rokonaikkal és kitelepedtek a parkok füvére. Na, ez volt az a pillanat, melytől kezd -ve a korrekt, lakásokban tartott Felix domestica-egyedek kizárólag emberi felügyelettel léphettek az utcára, a macskavész ellen beoltot-ták a kutyákat, és a polgárok nem jártak a gyűlésekre.
Sajnálattal kellett új márciusunk végén megállapítanom, hogy megértük: városunkban immár nincs egy olyan kóbor nyávogó sem, amelyiket kutyamóddal lehetne megkergetni, elkapni, kínozni, lóbálni és a bokrok tövébe csapni, mint egy koszlott, női retikült, nincs olyan közmacskánk, amelyik hörögve-miákolva kapaszkodna
Géczi János fel a kutyafogsor elől a főkertész gonddal telepített, féltett díszfái -nak valamelyikére, s nincs, amelyik onnan leugatható, lerázható és tovább hajkurászható etc. lenne. Persze, ennek nem Paál István szi-ámija az oka, az (P. I. szerint ő) kizárólag a helyzetben rejlő példát mutatta meg társainak (állítjuk néhányan). A macskák visszaéltek friss tudományukkal, és elszemtelenedtek. A macskák rendszert váltottak, ráébredtek a jogaikra, a lehetőségeikre, mi több, élnek is velük. Bebocsájtást kértek az új világba, színes selyemszalagot akarnak, és konkrét gazdákra tartanak igényt.
A macskák emancipációja másfél év alatt zajlott le. Kezdete a város polgárainak tömeges elszegényedésével esett egybe (akkor váltak az addig a családi tűzhely mellett dorombolók számkivetet -tekké), s tetőpontját utóbbi márciusunk idusára érte el − de most, április végével, ismét fordulni látszik a helyzet.
Kibillent a világ: egyik napról a másikra eltűntek Veszprémből a kóbor macskák, amelyek pedig a világ minden tájékán hozzátartoz -nak a hét dombra épült (következésképpen katolikus stb.) városok -hoz.Némelyek szerint a [szabad kis zsandárversek]-ből szökött ki néhány menyét, s vérengzik a macskák nemzetségében. (Koncz Pál papírrestaurátor figyelmeztetett egy levélben, hogy a verscik -lusom − általam tenyésztett és felnevelt − fenevadjai éjszakánként a városban kóborolnak, s egyet az Elefántos-háznál, egyet pedig a Menykőfogós-háznál figyelt meg. Majd meg Tolnai Ottó, a macskák nagy kedvelője bukkant a városkánkban különböző megpocsékolt macskadögökre. De ők nem lehetnek a szóbeszéd elindítói.)
Tanúsíthatom, a városi közmacskákat pusztító menyétek egyike sem az enyém, nem az én verseimben laknak. Másvalaki a gazda.
Éjszakai kutyasétáltatásaimkor nemegyszer találkoztam magam is menyétekkel (ezeknek azonban foltos a torkuk, és a Cholnoky-ház környékén fordulnak elő), csapzott macskákat vonszoltak magukkal a kihalt utcákon.
Veszprém macskátalanítása befejeződni látszik. A kutyaelnyomás alól felszabadult macskák tündököltek és elbuktak. De menyétfogak által vesznek el − vagyis e játszmában új, félelmetes játékosok, a menyétek jelentek meg. Ennyit az emancipációs törekvésekről.
Most búvom a szakirodalmat, hátha felfedezek valami eddig tit -kos összefüggést a domborzati viszonyok, a településszerkezet, a domesztikált jószágok és a csúcsragadozók között, s ha találok, azt
is meg kell vizsgálnom, miként befolyásolja a fejlődés rendjét egy tanítói hajlamú sziámi.
Egyébként mindehhez hozzá szeretném tenni: Veszprémben lehet élni.