bencés szerzetes, tihanyi perjel (fotó)
Hölgyeim és uraim, jó estét kívánok, engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem mindannyiukat. Megköszönöm, hogy eljöttek erre a mai találkozóra, és mindannyiunk nevében nagyon nagy tisztelettel köszöntöm Korzenszky Richárd atyát, aki Tihanyból jött ma hozzánk, ő lesz a ma este vendége. Atya, Isten hozott! Annál is inkább meg-tisztelő, hogy a mai estét az atya velünk tölti, hiszen, ha jól tudom, ma névnapot ünnepel. Engedjék meg, hogy mindannyiunk nevében boldog névnapot kívánjak az atyának, nagyon sok türelmet és lelki energiát ahhoz a fontos kihíváshoz, küldetéshez, amelyet betölt egy nagyon fontos történelmi közösség élén. Atyám, Isten éltessen!
– Köszönöm szépen!
Még mielőtt leülnénk, és elkezdenénk a beszélgetést, szokásomtól kicsit eltérően egy kicsit személyes szeretnék lenni. Amikor azon gondolkodtunk a barátaimmal, hogy így a karácsony előtti, adventi időszakban miről lehetne beszélni, eszembe jutott egy személyes történet. Arról, hogy mi, akik itt a Felvidéken végeztük az iskoláinkat, valamilyen képet kaptunk a történelemről. Az iskolában kapott kép hatására, én bevallom őszintén, sokáig abban a hitben voltam, hogy ez az európai történelem többé-kevésbé magától csúszogatott jobbra-balra. Volt egy Római Birodalom, az a Római Birodalom valahol, valamiért megbukott, utána jöttek az – úgymond – barbárok. Azután volt egy középkor, még amikor mi szocialista iskolákba jártunk, akkor
azt mondták, hogy sötét középkor. Majd következtek egymás után bizonyos modernizációs hullámok, azután pedig jött egy fényes nagy októberi szocialista forradalom – jellemzően: novemberben. Most nem a két naptár közötti különbségre gondolok, hanem arra, hogy ez mintha szimbolizálná azt, hogy a volt szocialista kísérlet az elejétől fogva hazugságon alapult, és ezért is bukott meg.
Három évvel ezelőtt kaptam karácsonyi ajándékba a lányaimtól talán a legjobb brit történész egyik könyvét: A kereszténység története címűt, amelynek szerzője Paul Johnson. Én nagyon szeretem ezt a szerzőt, a Modern időket, a huszadik század történetét elolvastam talán már négyszer is tőle. Egy brit úriember, aki brit szempontok szerint próbálja nézni a világot. Ez ugye, eredendően más szempont, mint a közép-európai, ami az én fejemben is van. Az a könyv kb. 800 oldalas, és amikor először nekiveselkedtem, olyan 80-100 oldalt elolvastam, és... félretettem. Nem fogott meg a könyv. Úgy éreztem, hogy ez a – már elnézést – halvérű brit nem érti meg, hogy itt hittör-téneti dologról van szó elsősorban, nem történészi mérlegelésekről, mint amiket ő ír.
Aztán egy évvel ezelőtt, karácsonykor, még egyszer nekiveselked-tem ennek a könyvnek. Önöknek is ajánlom, de figyelmeztetésül mondom, hogy nem egy könnyű olvasmány. Ebből a brit történésztől származó könyvből kezdtem el megérteni, hogy az európai nem úgy magától csordogált ám, hanem nagyon pontos hatások eredménye-képpen. És eme hatások legfontosabbika épp a kereszténység volt.
Vagyis mindjárt, a negyedik században, amikor a Római Biro-dalom a belső erkölcstelenségek miatt kezdett szétmállani, kialakított egy alternatív struktúrát, ez volt a kereszténység. És ez a keresztény-ség vette át fokozatosan a szellemi-társadalmi-politikai irányító sze-repet, s ez tartotta meg Európát. Ez vezette át egy olyan középkorba, amely fölemelkedő volt, ahol létrejött például egy magyar királyság is.
És biztos, hogy ma nem ülnénk itt magyarként, vagy ha itt ülnénk is, valószínűleg nem magyarul beszélnénk, ha a kereszténység nem nőtte volna be oly erősen azt az európai civilizációs pályát, amit benőtt.
Ekkor én azt mondtam magamnak, hogy a legautentikusabb személyektől kell megkérdezni azt, hogy ők hogy látják ezt a történetet.
És hogy mennyi mindent köszönhetünk mi nemcsak a kereszténység-nek, hanem ezen belül a szerzetesekkereszténység-nek, a szerzetesrendeknek. Ezt mutatják például a kicsit akár túlzottan világiasan megfogalmazott megjegyzések is, hogy az úgymond unatkozó szerzetesek találtak föl számunkra olyan „haszontalan” dolgokat is – csak úgy, délutánon-ként, mivel nem volt más dolguk –, mint a sör, a pezsgő, a konyak, a szódavíz... Igen, a szódavíz, amelyet aztán spritz-ből fröccsé nemesí-tett Kosztolányi Dezső... Tehát ezzel csak azt akarom mondani, hogy az egész életünk nagyon más lett volna, ha ez nincs. Érdekes dolog lehet elmerengeni afölött is, hogy Európa civilizációja hová fejlő d-hetett volna, ha nincs ez a hatás. Nem beszélve azokról a komoly hozadékokról, hogy a tudás bástyái voltak a szerzetesrendek, illetőleg a kolostorok, az írásbeliség, tehát az európai civilizáció alapjai. És mindezek mellett most van egy modern világ, van egy modern Európai Unió is, amelyik annyit nem tud megtenni, hogy egy félmondattal rögzítse ezt a tényt a saját alkotmányában, legalább utalva arra, hogy mindazt, amiben ma élünk, azért a keresztény hátterű civilizációnak is köszönhetjük.
Tehát ezekről a dolgokról kellene itt ma este elbeszélgetnünk, és azt gondolom, hogy ez tényleg jó adventi, karácsony előtti téma lehet.
Az első kérdésem tehát az lenne, kedves atya, hogy Korzenszky Richárd, a magánember, milyen pályát futott be Magyarországon.
Egyáltalán: hol születtél, hol végezted az iskoláidat, és hogyan jutottál arra a felismerésre, hogy neked szerzetesnek kell lenned.
– Én is köszöntök mindenkit és nagyon köszönöm a kedves meghívást. Az általános iskolát Kapuváron végeztem, nem messze a nyugati határtól, aminek a túlsó oldalán már az imperialisták voltak, ahová menni, de még nézni is veszélyes volt. Utána Pannonhalmára kerültem gimnáziumba, hogy miért, nehéz megmagyarázni, mondhat-juk, hogy a sors keze által. Illetve: „nem mindig ember, aki sorsot intéz”, mondja Arany János, „gyakran a bölcs is puszta báb.”
Édes-apám azt mondta, hogyha a szomszéd járási állatorvos fiának jó Pannonhalma, akkor neked is jó lesz, édes fiam. Édesapám Buda-pesten a Rákócziánumba járt, a királyi katolikus gimnáziumba a Keleti Károly utcában. Engem viszont beadtak Pannonhalmára. Nagyapám állatorvos volt, nagybátyám is meg édesapám is állatorvos volt, gondoltam, én is az leszek.
Aztán hogy, hogy nem, kaptam egy fényképezőgépet. Zorkijnak nevezték ezt a gépet, nagyon jó koppintása volt a Leicának, csak épp a hosszú záridők hiányoztak róla. Orosz katonától, pontosabban szovjet katonától vették a szüleim, mert hogy ki volt a szovjet katonák közt az orosz? Azt akkor még nem tudtuk, hogy nem mindenki orosz, aki szovjet, és nem mindenki szovjet, aki orosz, szóval bonyolult volt a világ akkor is, meglehetősen. Nos, kaptam egy fényképezőgépet, elkezdtem fényképezni. Jankovics Marcell neve, bizonyára ismerős, az osztálytársam volt. Engem azzal bosszantottak, hogy a Korzi – ez volt a becenevem a gimnáziumban – azt fényképezi, hogyan nő a fű. Hát tényleg fényképeztem azt is, hogy hogyan nő a fű, hogyan virágoznak a növények, hogyan hullatják lombjukat a fák. Aztán volt egy óriási filmélményem, az Emberek a Havason, Szőts István alko-tása. Akkoriban, a gimnáziumban minden szombaton volt filmvetítés, két forintért vettünk vagy 20 Stollwercket, 10 fillér volt darabja, és azt a mozi alatt elrágtuk. És utána azt mondtam az egyik barátomnak, hogy bárcsak egyszer az életemben én is láthatnám a nevem egy film-nek a végén! Meg hogy én vagy filmrendező leszek, vagy operatőr.
Aztán teltek-múltak a hónapok, és eléggé a gimnázium vége felé bejelentettem a szüleimnek, hogy én szeretnék Pannonhalmán marad-ni. Édesapám rám nézett, és azt mondta: édes fiam, se rá nem beszél-lek, se le nem beszéllek róla. Elmondtam a Szombathelyen élő apai nagyanyámnak is, ő meg azt mondta: jaj, de szép, fiacskám, de a mai világban? Erre én a magam kamaszos módján azt mondtam, hogy tehetek én arról, hogy akkor szülte apámat, amikor a világra jött? Hát mindig a mai világ van!