ég messze nem merítettem ki minden lehetőséget, gondoltam és ez nemsokára be-igazolódott. Vologya egy külvárosi alapítványi gyógyközpontban működik, hallot-tuk egyik betegtársunktól, mikor kislányomat ki tudja már melyik természetgyó-gyászhoz vittük. Szájról-szájra adják az emberek a címeket, s mindenki újból remél, minden új lehetőségben bízik. Már hogyisne lenne, van még esély bőven! Mostanában akadt kezembe Szepes Mária álomról szóló könyve, melyet követően C. G. Jung könyvét is elolvastam. Edgar Cayce életműve, aki látnok volt, szintén arról győzött meg, hogy valahol nagyon mélyen bele van írva tudatunkba a „hibaüzenet”, csak meg kell találni. És az álom csodálatos kincsesbánya, csak ki kell nyújtani a kezünket. Elkezdtem álmaimat felírni úgy, hogy ágyam mellé füzetet, ceruzát helyeztem, s ha felébredtem, kusza vázlatot készítettem, amiről reggel át tudtam vezetni álomnaplómba a lényeget. Minél többet gondoltam napközben erre a lehetőségre, annál többet álmodtam, és minél inkább hajtogattam magamnak, hogy emlékezni fogok rá, annál inkább emlékeztem. Az agykontroll programozás működött.
Ez idő tájt vettem részt kollegáimmal egy agykontroll ismétlőtanfolyamon és a régi élmé-nyek megint előjöttek. Ráadásul az esettanulmányban úgy kitaláltam partnernőm apósának összes betegségét, hogy címem is elkérte. A sisaktechnikánál9, mikor képzelt fejét a fejem
9 A technikát azóta nem tanítják, betiltották a felmerült problémák miatt.
M
42
helyére tettem, soványságát, fáradtságát, elesettségét a sajátomként éreztem. Még egy különös dolog történt. Az egyik szünetben hölgyszomszédom gyógyíthatatlan fogínygyulladására panaszkodott, mire Lujánról és a csikungról meséltem neki. Demonstrációként két kezemet, ínyével egy magasságban, arcától 10 cm-re tenyérrel egymás felé fordítottam és hirtelen be-villant ötlet hatására elképzeltem Barbara Ann Brennan könyvében, a Gyógyító kezekben leirt módon, hogy valami áramlik egyik karomon és tenyeremen keresztül a másikba. Csoda történt!
Szomszédom nagyon erős bizsergést érzett, s amikor még egy kicsit rá is koncentráltam, elmúlt a fájdalma.
Én is tudok csikungozni? Hamar becsöngettek az előadásra így nem tudtuk kitárgyalni a dolgot, de az agykontroll tanfolyam záró gyakorlatának hatására, ahol szüleinket piciny, maga-tehetetlen, síró gyermeknek képzeljük és megbocsátunk nekik, elmentem szüleimhez, hogy édesanyám fejfájásán bemutassam új tudományom. Még mindig nem tudtam megbocsátani nekik. Nem is értettem, miért teszik ezt a gyakorlatot a tanfolyam végére, de valami szánalom-félét éreztem irántuk és gondoltam, megpróbálok segíteni. Megmutatom, hogy én jó vagyok, hátha elgondolkoznak, és magukba szállnak, bár az ő korukban már nemigen változik az em-ber. A fejfájás természetesen azonnal elmúlt, s közben az is átvillant a fejemen, ezzel a fejfájás-sal kényszeríti ki, hogy minél többet és többen foglalkozzanak vele, mert számára ez a szeretet megnyilvánulása.
Az autóban hazafele azonban újabb különös dolog történt. Ahogy gyermekkoromban először a tüker alágyújtóstól meggyulladt a tűzifa, majd az egyre jobban égő fától a szén fel-izzította cserépkályhánkat, úgy éreztem, lassan szinte elviselhetetlen forróságot a tenyeremben, különösen, amikor húsz-harminc centiméternél közelebb kerültek egymáshoz. Két szélén, nyúj-tott ujjakkal fogtam a kormányt, és elég furán éreztem magam, mert amint elfeledkeztem arról, hogy kezeimet nem szabad egymáshoz közelíteni, rögtön kimondhatatlan forróságot éreztem a tenyeremben. Talán én is olyan energiákkal fogok rendelkezni, mint Harasztosi Laci, a világ-bajnok, aki mellettem ült a radiesztézia tanfolyamon? Aligha, hiszen ő tagbaszakadt, mackós alkat én pedig a fizikai munkáról irodaira való váltás után puhányabb fizikumúvá senyvedtem.
Most, amikor masszőröm töltögeti energiám képzelt kádjának vizét néhány napi tartalék-kal, ami hamar lefolyik a dugó nélküli energiacsapon? Amikor a saját vízcsapomból nem is folyik a kádba? Az igazat megvallva figyelmeztettek is a mellettem ülők, hogy aki maga is beteg, ne gyógyítson, meg hogy a sajátomat adom. Éreztem is egy kis belesajdulást a bokám-ban, főként, amikor rákoncentráltam. Így aztán néhány napig izzott még a tenyeremen, de aztán észre sem vettem, ahogyan jött, úgy el is múlt.
No térjünk csak vissza oda, ahonnan elindultunk, az álomhoz. Egy éjszaka érdekeset ál-modtam. Céges Audimmal egy meredeken emelkedő út előtt álltam, mely teljesen be volt fagyva, csupa jég volt. Jobb oldalt egy árokba csúszott autó, baloldalt egy félig az árokba csúszva, belemerevedve a tíz centi vastag jégbe. Ennek az emelkedőnek nem sokan vágnának neki, de lendületet vettem, nekiindultam, s mint akit zsinóron húznak, oly szépen felértem az utca végéhez, ahol a vízszintes részen megálltam. - Látod Viktor, sikerült! - mondtam magam-nak és már véget is ért az álom.
Ez az álom, melyet gyerekjáték volt megfejteni, egyértelműen azt sugallta, hogy gyerünk, vágj neki, bátorság, aki mer, az nyer. Jó, jó, de mire vonatkozik ez? Tényleg hagyjam ott biztos munkahelyem, ahol a semmiből egy működő céget építettem fel magamnak? Ahol titkárnőm kopog, mielőtt behozza kávét? Ahol végre annyi munkatársam van, hogy tudom delegálni is a munkát? A havi többszázezres fizetést? Az Audit, a rádiótelefont, mindent? Fog sikerülni az újrakezdés? Fel tudok építeni eddigi megtakarításomból és végkielégítésemből egy jól működő saját céget?
A választ most álmodtam meg, aki mer, az nyer! Maradt még néhány kérdőjel, mert a kultúra, művészet, eszmék, meg a munkahely-változtatás humán területre túl széles spektrum
43
nekem. Valami bizonyosabb kéne, hiszen itt sorsdöntő kérdésről volna szó. Az biztos, hogy az osztrákok által nyújtott alaptőkét megnégyszereztem két év alatt, de fordulhat a kocka, s bizony az utóbbi évünk veszteséges volt. Igaz, ez annak köszönhető, hogy osztrák kisfőnököt raktak nyakamba, s ő ésszerűtlenül költi reklámra a pénzt.
De jó lenne saját magam ura lenni, az eddigi ügyességemmel, jó üzleti vénámmal, Dale Carnegie-n csiszolt kapcsolatteremtő készségemmel egy állandóan növekvő sikeres céget kialakítani, melyet majd fiaimnak továbbadhatok. Arany & fiai, egyszer még olyan név lehet, mint a Ford, vagy a Mautner & Markhof. Ekkor tölteném be életküldetésemet, sorsomat, ha hagynék valami maradandót magam után. Utazhatnék, tapasztalhatnék a világban, ezoterikus ismereteket szedhetnék fel, én lennék a társaság középpontja.
Az ilyen döntést nem hozza meg máról holnapra az ember és addig sem maradhatunk tétlenül. Kislányommal Pi víz kúrát kezdtünk. Kicsit nyűgös a kétnaponkénti Pi víz beszerzés, de sokan meggyógyultak tőle. Feleségem megszerezte a készülékimportőr címét, aki megható humanizmussal több tízezer forint eszmei értékű Pi víz sűrítményt, koncentrátumot küldött, s kislányom ezt kapja cseppekben. Vologyát is felkerestük. Editem, aki először ment Böbével, nagy bizakodással tér haza. Vologya azt mondta, pjáty ráz, öt alkalom, nincs betegség. Ennek arányában, felvillanyozottan érkeztem a másnap délutáni időpontra.
Ennél különlegesebb figurát meg nem nagyon láttam a természetgyógyászok között.
Szelíd munkáskinézetével szöges ellentétben álltak tetoválásai. A kis szobában állva elővette szerkentyűjét, ami rakétaformájú, fából, alumíniumból, színes üveg vagy plexi lapokból barká-csolt csoda, bedugta a vezeték végét a konnektorba, s két perc múlva megkérdezte éreztem-e valamit, mert akkor folytatja a kezelést. Érzés nem volt, fizetni előre kellett, ha érzés nincs, további kezelés sincs, úgy látszik, nem vagyok kompatibilis a szerkentyűvel.
Újabb orosz orvos-természetgyógyász asszony és masszőr fia. Auralátó, de lenézett kül-földi mivoltáért rátartisággal visszavágni akaró, ősz, szigorú kontyos asszonyság vizsgálgat és egy erdőre való gyógyteát vásároltat össze. A bűvös-bűzös keveréket legyűröm néhányszor, de mikor fia masszázsa után érezhetően rosszabban vagyok, harmadszorra már nem megyek, telefonon lemondom a megbeszélt időpontot.
Elmegyek aurafotózásra is, ahol egy egész délutánt végigbeszélgetek a fotós hölggyel.
Egy sima, párezer forintos Polaroid fényképezőgéphez, hárommilliós computert kell csatla-koztatni, s tenyeremet az érzékelőkre helyezve kattanhat a fényképezőgép. Ha betegségemet, vagy annak biztos okát nem is diagnosztizálja a fénykép, lélekemelő délutánt töltünk együtt újabb tulajdonságaimra, lelki és energetikai állapotomra rádöbbenve és még a Vízöntő adásá-ban bemutatott Lélekemelgető becenevű férfival is megismerkedem.
Kislányommal elkezdtünk járni egy Tisza menti falu végén egy családi ház alagsorában praktizáló - műszerészből átképzett - természetgyógyászhoz, Palkovics Sándorhoz. Fekete bajuszú, sovány, mosolygós, harmincas „fiatalember volt, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot és már az első alkalommal tegeződtünk, és öleléssel búcsúztunk. Azt már megtanultuk, hogy ne legyenek előítéleteink senki múltjával kapcsolatban, róla pedig sok jót hallottunk és mosolya, magabiztossága újból reményt keltett feleségemben és bennem. Bizalmunkat kifeje-zetten erősítette, hogy egy ilyen eldugott helyre az ország minden részéből jöttek még szom-baton is a betegek. Mi is szomszom-batonként jártunk, hogy a céges autó használatával legalább az útiköltséget megtakarítsuk.
Mikor pedig az ezoterikus témákban elmerülve, érdeklődését megismerve apróbb ajándé-kokkal kedveskedtem neki, pénzt sem fogadott el többé, illetve a perselye elé állt, melybe mindenki a saját szája íze szerint tehetett pénzt, amennyit jónak látott. Alapvetően kézrátétellel gyógyított, de néha olyat is csinált, amit nem értettünk. Feleségem bal térde hónapok óta sajgott, s jó sebészorvos lévén felállította magán az ínszakadás diagnózisát, majd megbeszélte magával, hogy ő sebész létére kés alá nem fekszik. Sándor megállt mellette behunyt szemmel
44
ránézett a térdére és azt mondta: Itt egy darab porc törött le a térdkalácsból, melynek fűrészes pereme időnként az ínszalaghoz hozzáér. Majd rövid ideig behunyta szemét, talán koncentrált és megkérdezte: - Mit érzel? Edit megdöbbenten tudósított, hogy úgy érezte, mintha valaki megfogta volna a letörött porcot és visszarakta, volna a helyére. A fájdalom megszűnt.
Nagyon kíváncsi lettem, hogyan működik a dolog, és Sándor elmondta, az agyával, a tudatával dolgozik. Belső látással elképzeli, amit tenni akar, és az megtevődik. Ezt még vala-hogy el tudtam képzelni két év ezoterikus előképzettség után, de hogyan, mitől ment vissza a porckorong darabka? Hosszas unszolás után a legközelebbi alkalommal annyit elmondott, hogy valami szellemek segítenek neki. Ettől még jobban felnéztem rá, hisz nem akárkinek szegődnek segítőül gyógyító szellemek. Rajtam is különös testi érzeteket produkált. Volt, hogy úgy érez-tem, mintha valami vaslapot raknának a fejem tetejére, vagy izzó lábast a hasamra. Ilyenkor a megfelelő csakrákon dolgozott, vagy mint mondta, gyógyító információt vitt be a tudatomba.
Hét közben Gyöngyösre járt feleségem kislányommal ahhoz az egyre híresebb gyógyí-tóhoz, aki a radiesztéziai tanfolyam egyik délutánján meghívott vendég volt. Tasnádi Béla volt a neve és azt suttogták róla, hogy ufóktól kapta csodás erejét. Kígyóbőrű kisfiútól kezdve leukémiásig a legreménytelenebb esetekben is ért el gyógyulást és a rá váró betegek messiásnak kijáró tisztelettel vették körül. Érdekes módon valami hosszúnevű alapítvány keretében működött és már a bejárati ajtón írásos dörgedelmek záporoztak az érkezőkre. Hívószám nél-kül belépni tilos! A Mester, felsőbb utasításra délután 1-től 3-ig meditál, ez idő alatt zavarni tilos. Aláírás: Igazgatóság.
Ez az egész Igazgatóság dolog valahogy a pártállam gesztusait juttatta eszembe, mint amikor az „átkos” javában, 1979-ben otthagytam tengerészi pályámat és utolsó útravalóként egy bioritmushoz való zsebszámológépet hoztam magammal. Üzleti lehetőséget és könnyű foglalkozás lehetőségét látva a helyi tanács ügyintézőjétől bioritmus készítő kisiparosi enge-délyt szerettem volna kiváltani, melyet elutasított, mondván, hogy nincs ilyen foglalkozási ág a listájukon. Amikor kérelmeztem a technikai haladásra hivatkozva a lista kibővítését, érv híján két kezét mintegy spanyolfalként maga előtt tartva mondta: a Testület úgy döntött, hogy....
A bérelt épülethez közeli utcában hegyén-hátán álltak az autók, s bár állítólag szintén beavatott, vagy ufók által feltöltött segédgyógyítók is dolgoztak a rendelőben, mindenki az egy Tasnádit akarta. Egy idős néni könyörgő hangon szólt: Mester csak egy percre érintsen meg!
Szinte hisztériává fajult ennek a gyógyítónak a keresettsége, ami bizonyára terhes is lehet neki.
Mindenkinek a saját baja a legsúlyosabb. Nyilvánvalóan már csak pár hétig élő, majdnem hal-dokló rákoson kezdve a rokkantkocsisok teljes arzenáljáig, vesebeteg kislányomat is beleértve, a betegek széles palettáját lehetett megtalálni. A sorszámért már reggel négykor állnak sorba, így külön kedvezmény és a Mester jóindulata folytán kerülhet be a rendelő szobába kislányom, akit naponta háromszor kell dializálni, így lakhelyünktől maximum 2-3 órányira távolodhatunk el. Megsimogatta Böbét, ujjongott feleségem boldogan és Böbe, mint mindig, csak annyit mondott: - Meleget éreztem. Sóvárogva vittük a havi felülvizsgálatra, de sajnos a várva várt javulás csak nem jelentkezett.
Ez idő tájt ajánlotta feleségem ideg-elmegyógyász kolleganője Károly bácsit, aki nagyon szép eredménnyel gyógyít és ő is ufókkal tartja a kapcsolatot. Károly bácsi a konspirációs időpont-egyeztetés után háza kertjében egy műanyag kerti székben fogadott és szemeit be-hunyva azzal hallgatta végig történetünket, hogy előtte ilyenkor minden összefüggés - előző életek, karma, stb. - megjelenik. Szinte levegőt sem mertem venni, hiszen nem várt szerencse mosolygott ránk. Száz kilométereket autózva, pénzt nem kímélve kajtatunk az ufós sztár-gyógyító után, mikor itt van a városban Károly bácsi, aki szintén ufós sztár-gyógyító és ráadásul nem is fogad el pénzt.
Feleségem szeméből vastag könnycseppek gördültek ki, mikor Károly bácsi kijelentette, elvállalja az esetet. A köztünk lévő harminc év korkülönbség ellenére kérte, hogy tegezzük és
45
még azt is elvállalta, hogy ő jár ki hozzánk. Károly bácsi ősszel addig nem gyújtotta meg a gázradiátort, míg a pókokat óvatosan ki nem költöztette belőle. Volt szíve az öregnek.
Károly bácsi a lakás radiesztéziai felmérésével kezdte tevékenységét. Kezében egy vékony L-alakú rézpálcával szobáról szobára, négyzetméterről négyzetméterre járt, kockás füzetlapokra nyugdíjas mérnöki precizitásával alaprajzokat, hálókat, ágyakat rajzolt és meg-állapította, hogy kislányom és feleségemmel mi is Hartmann sugárzásban fekszünk. Már meg is volt a magyarázat Editem kiújuló nőgyógyászati problémáira és másnap már meg is rendeltük az ágyak 30 cm-rel való megmagasítását, ami igaz több mint tízezer forintunkba került, de ha csak ennyi a gyógyulás ára, ezen ne múljon.
A legközelebb alkalommal lemérte rajtunk pálcájával, hogy van-e még bennünk negatív energia, majd Böbe szobájába menve feszületet rakott az asztalra, két gyertyát gyújtott, valamit szöszmötölt még talán imádkozott és csak az energiaoszlop beindulása után látott neki a tejszínhabos kávénak, meg a képviselőfánknak. Megszoktuk, megszerettük. Hetente egyszer-kétszer jött, általában én voltam a sofőr, kedves volt, jól elbeszélgettünk. Gyermekeim tátott szájjal hallgatták, amikor fénylényekről, ufókról beszélt és pálcájával bemérte, hogy vannak is közülük a szobában. Néha kertjükbe is eljártunk, mert ott meg egy ufókörnek nevezett terület-rész volt, ahová beülve fel lehetett töltődni. Olyan számottevő javulást nem éreztem, mint az uszodában a masszázs és az energiázás után, de ha az ég felé fordítottam a tenyerem, valóban éreztem behunyt szemmel a bizsergést, az energiaáramlást, sőt néhány perc múlva vöröses foltok lettek a tenyeremen, ami az energia belépés jele. Valaki mondta is nekem, hogy ez a kozmosz energiája.
Egyszer épp Bécsbe igyekeztem a havi beszámolóra, amikor fáradtság vett erőt rajtam és nem jutott eszembe az agykontrollos frissítő programozás, melyet már alkalmaztam. Lekanya-rodtam egy mellékútra, az ég felé tartottam a kezem és csodálatosan felfrissültem. Károly bácsi szerint azért, mert közben a Zsír utca 65-re gondoltam, ahol házuk található és asztrálsíkon ott voltam. Nem nagyon értem ezt az asztrálsíkot, még elképzelni is nehezen megy, de biztosan van benne valami. Közeledett a nyári szünidő, két fiammal Horvátországba készültem.
18 A DÖNT Ő ÁLOM
anternára már otthonos visszajáróként, ismerősként mentünk. Tavaly januárban még az egész családra számítva ötfős házat béreltünk, melyet kislányom hirtelen betegsége feleslegessé tett. Akkor fedeztük fel sokszor hazagondolva a csodaszép horvát tenger-partot és idén bizony már visszahúzott a szívünk. Ahogy az üdülőtelepre befordultunk, egy piros Opel Astra kombi bizonytalankodott előttünk. Süket taxis, mozdulj már, csúszott ki a számon a hajnali kétórás kelés és közel tízórai vezetés eredményeként.
Milyenek a véletlenek? Vannak egyáltalán? A szimpatikus taxissal és élettársával apart-man szomszédok lettünk. Mikor a verandán könyökölve társalgás közben megtudta, hogy ezoterikus érdeklődésű vagyok, azonnal összehozott barátjával, Benővel, aki áhítattal figyelt szavaimra, megigézetten figyelte, amint lelki alkatát, energiaszintjét kiingáztam és az ön-megismerés, önmegvalósítás útjáról meséltem neki. Magam is csak kapizsgálom a dolgokat, de igaz a mondás, vakok közt félszemű a király. El is kérte címem, telefonszámom és mivel csak felderíteni jött néhány napra, azzal búcsúztunk el, hogy Budapesten feltétlenül tartjuk a kapcsolatot és együtt fogunk járni tanfolyamokra. Akkor találkoztunk először az életben, de az első mondat után úgy éreztük, mintha réges-régen ismernénk egymást.
A hatodik érzék kifejlődése c. német nyelvű könyvet hoztam magammal, mely tudat-alattink különös világába vezetett. Ahogy a napon olvasgattam, felforrósodott testem le kellett
L
46
hűtenem az Adria selymes vizében. A vízben, elememben éreztem magam, mert bicegésem itt nem látszott, semmi hátrányt nem jelentett, felejttette lassan már hozzám növő, fájdalmas kísérőmet. Behunyt szemmel tempózok már kora gyermekkorom óta, s mivel az öbölben nem kellett vigyáznom, hogy neki ne ússzak valaminek, a sós víz pedig csípett, ezért négyet-ötöt is tempóztam, mire egyszer kinyitottam a szemem. Eközben érdekes jelenségre lettem figyelmes.
Behunyt szememmel, nem tudom hogyan, de látok. Illetve nem látok, de mindenféle képek kergetőznek, vetítődnek, belső képernyőmre. Nagyon nehéz lenne a tartalmat definiálni, talán szürrealista filmekből összevágott tarka kavalkádnak nevezhetném. Fekete háttérben megjelenik egy margarétaszál. Elkezd forogni, majd buzogánnyá alakul, egyszerre a buzogány feje felrobban, sziporkázva széthullik, és csillagokká változik. Aztán emberek mintha egy filmfelvevő mutatná őket a legkülönbözőbb nézetben, élethelyzetekben. Sosem állókép, hanem film, sosincsenek benne sem horror jellegű, vagy obszcén részletek. Összefüggést sosem érzek, látok az egyes részletek között, de jönnek, jönnek és jönnek.
Akaratlagosan nem tudom befolyásolni, mert amint becsukom a szemem, elindul a mozi és megállítani sem tudom a képet, hogy mondjuk egy részletét közelebbről figyelembe vegyem.
Nem tudom mire való, miért és hogyan működik ez a vetítő és azt pedig végképp nem értem, mi lehet a célja, hiszen semmi mondanivalója nincs, különösképpen nem is zavar, ingyen szóra-koztatásnak tartom. Magamban azzal viccelődök, ha filmre tudnám átjátszani, mint a számí-tógépen a copy, paste paranccsal, sok filmrendezőnek évekre való anyagot tudnék produkálni.
Így aztán napirendre is térek felette.
Miután Benőék elutaztak, egy éjszaka különös álmom volt. Egy TSZ vezetőjénél voltam üzleti tárgyaláson, aki a tárgyalás közben felajánlotta, hogy reprezentációs villamosukon elvisz villamosozni. Egy régi rácsos „najnaj” villamosra szálltunk fel, amilyen az ötvenes években a Hűvösvölgybe járt ki. Hátul gramofonról Karády Katalin hangja szólt, ő pedig villamosvezetői sapkában boldogan mosolyogva, fütyörészve vezetett. Én mellette, fél lábbal a lépcsőn álltam és így mentünk a villamossal hegyen-völgyön át. Egyszer csak zötyögős lett a villamos járása, mert nem vette észre a vezető, hogy már nem a sínen megyünk. Kavicsokon, kátyúkon, köves sziklákon haladtunk iszonyú rázkódásokkal, mígnem a Duna rakpartjához nem érkeztünk, ahol
Miután Benőék elutaztak, egy éjszaka különös álmom volt. Egy TSZ vezetőjénél voltam üzleti tárgyaláson, aki a tárgyalás közben felajánlotta, hogy reprezentációs villamosukon elvisz villamosozni. Egy régi rácsos „najnaj” villamosra szálltunk fel, amilyen az ötvenes években a Hűvösvölgybe járt ki. Hátul gramofonról Karády Katalin hangja szólt, ő pedig villamosvezetői sapkában boldogan mosolyogva, fütyörészve vezetett. Én mellette, fél lábbal a lépcsőn álltam és így mentünk a villamossal hegyen-völgyön át. Egyszer csak zötyögős lett a villamos járása, mert nem vette észre a vezető, hogy már nem a sínen megyünk. Kavicsokon, kátyúkon, köves sziklákon haladtunk iszonyú rázkódásokkal, mígnem a Duna rakpartjához nem érkeztünk, ahol