em elég, hogy egy éve kínlódom, húzom, vonszolom magam beteg bal bokámmal, kis-lányom egyre sápadtabb, hallgatagabb. Jó falusi levegő kéne a gyereknek, ütöm el fe-leségem aggódását, de a kórházi vérvizsgálat eredményei vérszegénységet mutatnak.
Mivel olyan rosszak az eredményei, Budapestre visszük a Heim Pál gyermekkórházba, ahol a műszerezettség lehetővé teszi a vér részletesebb elemzését és részletesebb ismeretek alapján megalapozottabb kezelését.
Böbikém szomorúan néz ránk a rácsos kiságyból, hisz szemünk fénye első éjszakáját tölti házon kívül. Amúgy is nagyon anyás, „onyát” szeretem, „onyával” megyek”, mondja mindig csöpp kis ajkaival. Összeszorul a szívem a búcsúzásnál, de ki kell bírni neki ezt a pár napot, és különben is Budapesten dolgozom, naponta bejövök majd meglátogatni.
Délután visszajövök, búcsúzom el és alig várom, hogy a munkaidő után, három Kinder tojással felszerelkezve, itt legyek. Hármasával veszem a lépcsőket, amikor az osztályra érkezve aggódó, együtt érző hangon közli az ügyeletes doktornő, hogy kislányunkat sürgősen egy másik klinikára kell átvinni, mert annyi méreganyagot találtak a vérében, hogy valószínűleg
N
22
valami vese problémája lehet. Torkomban dobog a szívem, de megnyugtatom magam, hogy nagy baj biztos nincs, és másnap feleségemmel átvisszük Böbét a gyermekklinika veseosztá-lyára. Mikor délután feleségemért megyek, elsötétül előttem a világ, mintha egy kút alján halla-nám szavait: - Böbe veséje nem működik, meg fogják műteni, ha egy hónappal később hozzuk, meg is halhatott volna! Mélységesen szégyelltem magam nagyképű, falusi levegőre vonatkozó célzásom miatt.
Este összeült a család - úgy döntöttünk, hogy a fiuknak is elmondjuk - és patakokban hullott a könnyünk. A műtét során egy műanyag csatlakozót építenek, ültetnek be Böbe has-falába. Ezen keresztül - naponta háromszor végzendő, ún. peritoniális dialízis keretében - dializáló folyadékot kell a hashártya és a has nyálkahártya közé folyatni, és onnan leengedni, így helyettesítve a vesék hiányzó munkáját. Még ez is jobb, mint a gépre járás, mert a felnőtt vesebetegeknek kanült (fém csatlakozót) ültetnek a csuklójukba és heti két-három alkalommal 7-8 óra hosszat fekszenek egy helyben, miközben vérüket - veséjük helyett a művese (vesegép) átszűri.
Mennyi szeretet van a gyerekekben, mondom feleségemnek este, mert a fiúk első reak-ciója az volt, hogy Gergő elektromos orgonáját, Viktor pedig a walkmanját ajánlotta fel Böbé-nek. Vasárnap pedig elmegyünk a templomba, szaladt ki, szinte reflexszerűen a számon. Át sem gondoltam miért, csak valahogy ösztönösen mondtam, mint ahogy esőkopogásra Edit a száradó ruhákat beszedi.
El is mentünk vasárnap a templomba, és amikor a műtét után két héttel, már Böbével együtt mentünk, úgy ültünk, mint galambok a padban. Előkészítettem a húszasokat a prédiká-ció után, a gyerekek élvezték a perselyezést, szóval jól elvoltunk. Bizony van vagy huszonöt éve, hogy misén voltam. Előfordult ugyan a huszonöt év alatt, hogy alkalmasint a nyár forrósá-ga, vagy a stressz elől templom hűvösében kerestem menedéket, de legfeljebb ötévente. Most pedig itt ülök a misén és bizony a Miatyánkot sem tudom végigmondani.
A miseszöveg és a miserend is megváltozott, a Hiszekegyet is átkomponálták, pedig én a régi archaikusabb szöveget szeretem, azt mormolom, míg a többiek az újat kántálják. Jópofa ez a közös gyónás, nem kell a gyóntatószékben a papnak elmondani, kinyögni a szégyellt bű nö-ket. Legyen békesség köztetek, hangzik a felszólítás, de ezt valahogy felesleges külsőségnek érzem, így tovább lógatjuk végtagjainkat, míg a többiek lelkesen kezet fognak egymással.
Valahogy a szentbeszéd sem a régi. Emlékszem gyermekkorom kedvelt tisztelendőjére, Prochnov atyára, aki olyan lendülettel, hangerővel tudott prédikálni a kilences misén, hogy még a hátul álló belügyes megfigyelő is összerezzent, amikor felemelte a hangját. Mikor Prochnov atya betegsége miatt a tizenkettesre jártunk, Lehel atya a mise 60 percéből negyvenet prédikált és húsz perc alatt csapta össze a szertartást. Könnyeztek a hivők. Igaz, hogy őt évtizedekkel később egy hűvösvölgyi sörözőben, hölgytársaságban láttam, de prédikálni nagyon tudott.
Ebből a monoton, el-elcsukló hangból pedig nemigen értek sokat. Amikor pedig az egyik prédikációban a választást, a pártokat is beleszövi a pap a szentbeszédbe, majdnem felállok és kimegyek a templomból. Régi ellenszenvem, mely kamasz koromban eltávolított a vallástól, majdnem újraéled, aztán az érett férfiak nyugalmával visszaereszkedem. Mise végén mintha zsinóron húznának, úgy megyünk kifelé, mert a templom melletti utcában a füstös sörözőt kínai étteremmé alakították. Jókat ebédelünk a kínai étteremben. Gergő útközben naivan kérdezte, vajon szentelt rágógumit kaptak-e az emberek, mert megfigyelte, hogy az áldozásból visszaté-rők szája mozgott, ahogy az ostyát nyelvükön elolvasztani igyekeztek. Feleségemnek is ínyére volt a vasárnapi program, mert legalább nem kellett főznie, egyszóval minden klappolt.
23
11 TACHION
ár több, mint egy éve beteg vagyok. Kezdem unni a dolgot. A lányok ugyan meg-néznek, mint fiatal srác koromban, csak nem vágyódó kíváncsiságból, hanem a részvét érdeklődésével. Bár feleségem biztat, sosem állok be a tolókocsis szimbó-lummal ellátott parkolóhelyre, mert nem akarok belenyugodni a betegségbe, a mozgásom, szabadságom korlátozottságába. Nálam ez igenis átmeneti dolog, múló gyengeség, amit erős akaratommal, határozott személyiségemmel, szívóssággal le fogok küzdeni. Valahol igenis igaza van feleségemnek, hogy nem szabadna elhagyni magam. Majdnem kitessékeltem az autóból azt a botcsinálta - középkorú szakközépiskolai tanár - stopost, aki egy benzinkútnál tankolás közben kéredzkedett az autómba, és amint kikanyarodtam az útra, megkérdezte, mozgássérült tetszik lenni? Nem tetszik, és nem is vagyok, volt az ajkamon, de aztán mégis magamba fojtottam a szót és udvariasan beszélgettem vele.
Az Elixír magazin újabb csodával hozakodott elő. Valami tachion nevű, Amerikából származó csodalemezzel kozmikus energiát vezetnek az ember beteg testrészébe és ettől cso-dálatos gyógyulások történnek. Nosza futás, munkaidő után a budai bérház második emeleti lakásába. Remélem nincs telefonos bejelentkezés, mérem fel gyakorlottan a közbejöhető akadá-lyokat. A lakás halljában egy íróasztal mellett egy hölgy rendel és - nem hiszek a szememnek - mintha kiszámolót játszana az ujjaival. A mellettem ülő idősebb néninek valami rézdrótot kell az ujjaira tekernie gyógyszerként.
No ez már tetszik, ilyet még nem pipáltam! Micsoda mágus lehet ez a nő, gondolom magamban, miközben helyet foglalok a régi tonett széken. Furcsán, szinte meztelenül érzem magam előtte. Nem védtelen kiszolgáltatottként, nem is érzékien, hanem valahogy fenső bbsé-get, magabiztosságot, magasabb tudást, erkölcsi ítéletre való jogosultságot vélek kiérezni szür-ke, fürkésző szemeiből. Ahogy néhány bizonytalan mondat után kezébe veszi a beszéd fonalát, sejtésem beválik. Ügyesen rátapint kislányom betegségére és ennek családi összefüggéseire.
Minden gyermek a szülők energiarendszeréből táplálkozik. Ezt értem és el is tudom képzelni, hisz a radiesztézia kapcsán már hallottam erről és ehhez hasonló dolgokról. Ha egy családban a gyermek beteg, a szülőknek komoly önvizsgálatot kell tartani!
Miközben kérdez, elmagyarázza, hogy korábban ingázott, így kapta válaszait, de rájött, hogy az ujjai is működnek jelzőként, s ujjait egy-egy lehetséges válasznak kinevezve a másik keze mutatóujjával végigérintgeti (ezt hittem én kiszámolósdinak) és a helyes válasznál a mutatóujja megremeg. Itt már kezd komolyabbra fordulni a dolog. És valóban már ott tartunk, hogy a gyermek terhessége alatt milyen viszályok voltak feleségem és énköztem. Kiver a hideg veríték. Dethlefsennek igaza van és itt a megoldás. A feleségemmel való viszonyom, illetve annak diszharmóniája a kislányom betegségének és az én betegségemnek is az oka. Ezt a bűntudatot nem kívánom még az ellenségemnek sem. Janka nyugtatgatott és a jó gyógyító felelősségérzetével megpróbálta elhessegetni lelkiismeret furdalásomat, nehogy még jobban megbetegítsen.
A kezelés után az utcáról azonnal felhívtam feleségem, és elmondtam az egészet. Editem nem sokat értett az egészből, energiarendszerek, karma, lelki behatások, számára ismeretlen és idegen dolgok voltak. Nyugtalanul és felkavartan aludtam el. A legközelebbi kezelésen már kaptam tachiont is. Ezt úgy lehet elképzelni, mintha egy CD lemez lenne, csak valamivel kisebb. Egy félórás lelkizés után - ami nagyon jól esett - a fejemre tették a tachion lemezt, és mintha egy háromemeletes ház alatt álltam volna. A mellkasomra is raktak, ott is mázsás súlyt éreztem, de ezenkívül semmit. Nem baj, gondoltam, mert bíztam Jankában. Ő volt az első, akiben nemcsak kötelességtudatot, és a saját területéhez képest szakavatottságot éreztem,
M
24
hanem komoly felelősségérzetet is. Éreztem, hogy segíteni akar rajtam és nem a pénz számit.
Nem is emlékszem mennyit kért, de volt, hogy a dupláját adtam neki.
Barátnője, aki Amerikából szerezte be a tachion lemezeket, bekapcsolódott kötetlen beszélgetésünkbe és emlékeimből azt a közös momentumot ragadta ki, hogy rossz volt nekem, rosszul éreztem magam, amikor a saját magam által felállított törvényeket áthágtam. Töp-rengtem ezen egy pár percig, de nem találtam semmi összefüggést a betegségemmel, ezért, mint fonalat elejtettem és az otthon elvégzendő gyakorlatok felé fordultam, melyek akarat-erőmet tették próbára.
Búzát kellett csiráztatnom. A háromnapos búzacsirát nyolc óra hosszat desztillált vízbe kellett áztatni, a desztillált vízből nyolc csöppet a fürdővízbe tenni, majd nyolc percig a kádban kislányom magzati időszakára gondolni. Mivel erre nem történt javulás, radikálisabb terápiának kellett alávetnem magam. Télvíz idején, a lehető leghidegebb, jól kifolyatott vízzel megtölteni a kádat, ebbe nyakig belemerülni és három percig úgy maradni. Feleségem reumát jósolt, leg-enyhébb kifejezése a hülyeség volt, Hárshegyet emlegetett, de én hajthatatlan maradtam, és elvégeztem a kirótt penitenciát. És láss csodát, sokkal jobban éreztem magam az első alkalom után. Hogy a vérkeringésem gyorsult fel, vagy a hideg víz oldotta-e a lelki görcsöt, máig sem tudom, mert a harmadik alkalom után sajnos megfáztam és náthából való gyógyulásom után már nem próbálkoztam újra.
Talán két nap telt el és Böbi dializáló csövének bemenete begyulladt. Hashártyagyulladást kapott és életveszélyes állapotban kellett a klinikára szállítanunk. A dializáló csövet a hasfal másik felére kellett átoperálni, mivel a gyulladás miatt nem maradhatott eredeti helyén.
Feleségem a kórházban virrasztotta végig az egész éjszakát és én pedig a fiúkkal kesereg-tem. Pár nap múlva Janka a lakásán fogadott és egy reiki nevű kezelésben részesített. A díványon feküdtem behunyt szemmel és ő a szoba másik végén valami lihegés - erő lködés-szerű hangot adott ki magából. Gyógyító energiát küldött, és ha mást nem is, de nyugalmat vagy valami kiüresedés félét éreztem, míg a díványon feküdtem.
Megígérte, hogy este 11-kor Böbének is küld távreiki energiát, szidta a karmát és így némileg megnyugodva indultam haza. Sajnos a csőátültetési műtét nem sikerült és Böbét még egyszer meg kellett operálni. Egy hét múlva jöhetett haza, és nekünk pillanatnyilag annyi is bő -ven elég volt, hogy velünk lehet. Júliához még egy alkalommal mentem el, aztán eredmény híján barátságban elváltak utjaink.