Akit valaha azzal kényeztetett a sors, hogy többször megfordulhatott Ró-mában, talán fölfigyelt arra a látogatói rajongásra, amit a francia turisták a San Luigi dei Francesi vagy a német zarándokok a Santa Maria dell’Ani-ma tereiben átélnek és előadnak. De találkozhat hasonló jelenetekkel a San Girolamo degli Schiavoni tájékán a horvátok vagy a San Stanis-lao dei Polacchi előtt a lengyelek jóvoltából. Mindegyik esetben arról van szó, hogy a látogatókat nem egyszerűen a katolikus hívő odaadása lelke-síti, amikor e nagyszerű templomokba belépnek, hanem legalább ennyire a nemzeti büszkeség őszinte átélésének élménye dobogtatja meg a szívü-ket. Valami ahhoz hasonló, amit olyankor érez a szurkoló, amikor egy sportesemény győztesét ünnepelve a nemzeti lobogó elkezd fölfelé kúszni az árbocrúdon és a megafonokban recsegni kezd a himnusz dallama…
A „katolikus” szó latinizált görög kifejezés, azt jelenti: „egyetemes, álta-lános”. Még sincs abban semmi furcsa, hogy a kereszténység legnépesebb irányzatának önértelmezése szerinti világközpontjában, az „egyetemesség”
par excellence helyszínén a látogató elsősorban a saját nemzeti közösségéért lelkesedik. Amióta az utóbbi három évszázadban kialakult és megszilárdult a modern nemzet mint domináns közösségtípus, roppant széles választé-kát láthatjuk és tanulmányozhatjuk azoknak az adaptációs jelenségeknek,
ahogyan a kereszténység bármely irányzata és válfaja összekapcsolódik a nemzeti érzelemmel és identitással.1 Ettől kezdve pedig a Róma-élmény sem csupán az antikvitás, a kereszténység és a reneszánsz műkincseiben való önfeledt tobzódást és mindezek révén az emberi kultúra egyetemessé-gének mámorító megélését kínálja rajongó fogyasztóinak, hanem ráadásul valami mást is: annak jóleső büszkeségét, hogy az egyetemesség polifon koncertjében itt-ott fölcsendül a saját közösség jelenlétének motívuma is.
Alábbi áttekintésem hátterében az a meggyőződés húzódik meg, hogy ez az igény – az egyetemesben a nemzeti fölfedezésének és megélésének vágya – táplálja honfitársaink egy részének lankadatlan igyekezetét, hogy mindenáron „magyar nemzeti templomot” találjanak maguknak az Örök Városban.
Kiindulásként érdemes röviden tisztázni, mit is jelent a „nemzeti temp-lom” kifejezés Róma egyháztörténetében és a jelenlegi egyházi életben.
A kora középkor óta, amikor a modern nemzetek elődeit adó etnikai csoportok ma ismert neveiken kialakultak és megszilárdultak az európai kontinensen, többször előfordult, hogy a katolikus világegyház központ-jában élő kisebb közösségeik (főképp zarándokok, betelepülő kereskedők, papok, diákcsoportok stb.) templomai – amelyek napjainkban természe-tesen szabályosan belesimulnak a Város egyházigazgatási rendjébe (például mint plébániák stb.) – szintén ezeknek a közösségeknek a „nemzeti” nevét viselték. Ilyen eredetűek például a németek, a franciák, a lotaringiaiak, a spanyolok vagy a svédek „nemzeti” zarándokházai és templomai, ame-lyek a múló századok során különféle, oklevelekben rögzített pápai kivált-ságokban részesültek. A 16. századtól kezdve azután, amikor a reformáció, illetve a kelet- és közép-európai oszmán hódítás miatt Európa jelentős része katolikus szempontból újra missziós területté vált, mind gyakrab-ban fordult elő az is, hogy a „veszélyeztetett” nemzetek (például lengyelek,
1 A téma rendkívül gazdag irodalmából például lásd Manuel – Reardon – Wilcox 2006.
görögök, albánok) számára a pápák külön dekrétummal (chiesa bullata) papneveldét, templomot, egyházi társulatot (confraternitas) szerveztek és alapítottak, amelyet azután értelemszerűen szintén az adott közösség ró-mai „nemzeti templomának” neveztek el.2
Fentiekből következik, hogy azt a helyzetet tehát, mely nemzeteknek van ilyen fajta „saját” egyházuk a Városban, és melyeknek nincs, jószerével a történelmi véletlen alakította ki éppen úgy, ahogy ma tapasztalhatjuk.
Nem létezett és ma sem létezik olyan pápai politika, amely szerint minden népcsoportnak saját római „nemzeti” templommal kellene rendelkeznie a Tevere partján. E cím létezéséhez ugyanakkor kétségkívül nem elegendő, hogy egy nemzeti közösség egy adott római templomra éppen így tekint, így hívja – szükséges az is, hogy valamilyen pápai dekrétum róla mint ilyenről megemlékezzék.
Valószínű, hogy a Vatikán mellett egykor létezett régi magyar vendég-ház (ospitium) – amelynek alighanem még tényleg maga Szent István ki-rály juttatott adományt, hogy a Duna mellől érkező zarándokokat ellássa – a fenti összetett értelemben is, mégpedig az első típusba tartozó pél-daként, mindenképpen a magyarok római „nemzeti templomának” volt tekinthető.
2 Minderre bővebben lásd a következő konferenciakötetet: Molnár – Pizzorusso – Sanfilippo 2017.
A fogalmi tipológiához lásd Molnár 2017a: 9–13. A jogi vonatkozásokra különösen Rocciolo 2017. Az európai perifériával való viszony és a római közösségek kapcsolatára lásd Pizzorusso – Sanfilippo 2017.
A Kisebb Szent István római egyház, a régi magyar „nemzeti” templom
„Az apostolokról az van feljegyezve a próféta írásában” – idézi a zsoltárokat és Pál apostol levelét nevezetes István-legendájában Hartvik győri püspök a 12. század első évtizedében –, „hogy »a hangjuk elhatott az egész földre és beszédük a földkerekség határaira«. Ez nemcsak a Tizenkettőre áll, hanem mindenkire, akit Isten az evangélium hirdetésére küld, és akinek hite, szava és erkölcsi élete által gyarapodik az Egyház. Ezek közt nem a legkisebbnek bizonyult ez a buzgó keresztény király! Ő jóakarata és munkálkodása hírét messze földre és igen híres városokban is elterjesztette, ahol tudomást szereztek arról, mennyi templomot építtetett országában szerteszét. Jeruzsálem váro-sában, Krisztus emberi életének tartózkodási helyén a szerzetesek klastromát javadalmakkal gazdagította, és a bőséges napi táplálékuk mellé még szőlőföl-dekről is gondoskodott. Rómában, a világ fővárosában is 12 kanonokból álló papi társulatot alapított István első vértanú tiszteletére, kik bőségesen el voltak látva minden nekikvalóval. Még kőfallal körülvett kertet is szerzett, háza-kat és vendégfogadóháza-kat építtetett azoknak a magyaroknak, akik ájtatoskodni mennek az apostolok fejedelmének, Szent Péternek sírjához.”3
3 Hartvik püspök 1997: 63.
A körrel jelölt épületcsoportban helyezkedett el egykor a Kisebb Szent István templom és a magyar zarándokház (Antonio Tempesta metszete, 1593)
Hartvik mester előadása belevilágít egy nagy formátumú személyiség külpolitikai koncepciójának alakulásába. Szent Istvánnak aligha lehettek a miénkhez hasonló fogalmai a szellemi-kulturális önmeghatározásnak arról a földrajzi-szellemi keretéről, amelyet ma Európának nevezünk. Ám azt pontosan tudta, hogy hatalma fennmaradásának záloga, ha uralmát éppen olyan formák között és révén gyakorolja, amiként azt a környező országok uralkodói teszik a német-római császártól kezdve az aquileiai pátriárkáig.
Márpedig a keresztény államok közösségének egyik lényeges ismérve volt, hogy királyi védelemmel, gondoskodással készített és fenntartott zarán-dokutak szelték át tájait, melyeken a jámbor szándékú utazó biztonsággal eljuthatott kegyes céljához. Joggal jelölte meg tehát Györffy György, az istváni életmű legjelentősebb kutatója Magyarországnak Európába való tényleges bekapcsolódásaként azt a pillanatot, amikor megnyílt az orszá-gon keresztül vezető – a Balkánon át a keleti Mediterráneumba, Jeruzsá-lem felé tartó – zarándokút. És ugyanezt a célt szolgálta az a gesztus is, hogy az uralkodó a szent helyek felé igyekvő magyar vándorok kényelmére vendégházakat (ospitium) alapított.4
A legendában elbeszélt római vonatkozások hitelét a helyszínen, a 19.
század végén korának egyik legkiemelkedőbb magyar történésze, Fraknói Vilmos ellenőrizte. A jeles főpap, nagyváradi kanonok, szentjobbi apát, címzetes arbei püspök alapítja majd az első tudományos és művészeti in-tézeteket Rómában, hogy a magyar kultúra javára kiaknázhassuk az Örök Város gyűjteményeinek kimeríthetetlen kincsesházát.5 Búvárlatai nyo-mán kibontakozik előttünk az úgynevezett Kisebb Szent István-templom (Santo Stefano Minore) története, amely egybefonódott a hozzáépített, valóban szentistváni alapításúnak ítélhető vendégház sorsával.6 Ugyanő rekonstruálta Szántó (latin irataiban: Arator) István jezsuita szerzetes
4 Györffy 1983: 293–308.
5 Csorba 1998.
6 Fraknói 1893.
küzdelmeit is az 1570-es évek második felében, aki arra törekedett, hogy a tönkremenő zarándokház ügyét összekösse a Santo Stefano Rotondóban – az első vértanú, Szent István tiszteletére az 5. században emelt, a keresz-tény kultusztörténetben kivételes jelentőségű, 1454-től a magyar alapítású pálos szerzetesrend gondjaira bízott római bazilikában és a hozzá tartozó kolostorban – fölállítandó magyar kollégium sorsával. Miként az közis-mert, Szántónak 1579-ben sikerült ugyan egy új Collegium Hungaricum megalapítását elérnie, ám azt egy évre rá, 1580-ban XIII. Gergely pápa összevonta a németek intézetével, és így jött létre a máig fönnálló Collegi-um GermanicCollegi-um et HungaricCollegi-um.7 Ettől kezdve ehhez tartozott a Kisebb Szent István-templom és zarándokház, a magyarok középkori értelemben vett római nemzeti temploma is. Így ír erről a változásról a pápa titkára a bécsi császári udvarnál működő nunciusnak, Orazio Malaspina prelá-tusnak: „[a S. Stefano Rotondo templom és] kolostor magyar kollégiummá alakíttatott át […] és az ugyancsak a pálosok kezeibe jutott Szent István ki-rályról elnevezett vendégházat a kollégiumhoz csatolni Őszentsége jónak látta azzal a kötelezettséggel, hogy a magyar zarándokok oda befogadtassanak”.8
A zarándokház és a Kisebb Szent István-templom azonban nem érte meg azt a korszakot, amikor a Róma-járó magyarok fölismerhették volna benne frissen születő nemzeti elkötelezettségük kultikus helyszínét. Az in-gatlan a német jezsuita vezetésű Collegium Germanicum es Hungaricum részéről egyre kevesebb figyelemben részesült, így mindinkább tönkre-ment: e folyamatot részletesen leírta Fraknói említett munkájában, to-vábbá újabb adatokkal kiegészítve tárgyalta Florio Banfi is, illetve legújab-ban Molnár Antal.9 Andreas Steinhuber bíborostól, a neves történetírótól tudjuk, hogy már XI. Ince pápának (1676–1689) javasolták az ötletet:
7 Fraknói 1912.
8 Fraknói 1912: 27.
9 Fraknói 1893: 184–188; Banfi 1952. – A régi magyar zarándokház és a Kisebb Szent István- templom történetét legújabban részletesen összefoglalta és új adatokkal kiegészítette Molnár 2016.
Ugyancsak összefoglalta a tágabb témakört egy konferenciaelőadásában is: Molnár 2017b.
le kellene bontani a Szent Péter melletti, omladozó magyar ospitiumot, és a költséges új építkezés helyett inkább vagy a S. Stefano Rotondóban, vagy a San Apollinaréban (a Collegium Germanicum et Hungaricum akkori székhelyén) kellene egy kisebb kápolnát berendezni abból a célból, hogy a magyar diákok ott ülhessék meg államalapító szent királyuk ünnepét. Ám ami XI. Ince alatt nem történt meg – írja Steinhuber –, bekövetkezett száz év múlva, amikor VI. Pius (1775–1799) a Szent Péter-bazilika sekrestyéjé-nek pompás építkezését elhatározta.10 A pápa 1776. június 20-án kelt bul-lájában elrendelte a Kisebb Szent István-templom, továbbá a zarándokház lebontását, és ugyanakkor a német-magyar kollégium kártalanítását 7500 scudi értékben. A lebontás során a régi festmények, szobrok, berendezési tárgyak elvesztek, csupán 7 fekete márványoszlop maradt meg, amelyek napjainkban a sekrestyébe vezető nyugati folyosó díszei.11
A zarándokház egykori helyét a Szent Imre-jubileum alkalmából (1929) emléktáblával jelölték meg a bazilikát és a sekrestyét összekötő fo-lyosóátjáró külső oldalán. Ez azonban napjainkban már zárt terület, így a Magyar Millennium és a Nagy Jubileum közös esztendejében, 2000-ben a folyosó belső falára is – a Római Magyar Akadémia kezdeményezése nyomán – odakerült egy megemlékező márványlap. Mivel pedig manap-ság a Szent István Ház mint magyar zarándokház fontosnak tartja az első magyar zarándokszálláshoz mint elődjéhez fűződő szellemi-lelki kapcsolat fenntartását, így feladatainak modern kori vállalását jeleníti meg a hajdani épület formáit fölidéző dombormű, Szmrecsányi Boldizsár alkotása, ame-lyet 2001-ben avattak fel a ház kápolnájának falán.12
10 Steinhuber 1895: 151–152.
11 Fraknói 1893: 189.
12 Csorba 2003: 22–23.
Az eddigiek alapján tehát leszögezhetjük: a szentistváni adomány ré-vén Rómában működő magyar zarándokház temploma, amely a szó kö-zépkori értelmében teljes joggal viselte a magyarok „nemzeti temploma”
címet, 1776-ban lebontásra került, így mint intézmény megszűnt. Ugyan-akkor valóban intézkedés történt, hogy a magyar diákok ne maradjanak a szent király emlékét őrző spirituális tér nélkül. A Santo Stefano Roton-dóban került kialakításra 1776–1778 között egy magyar kápolna, nagy valószínűséggel úgy, hogy a már korábban is létező, Remete Szent Pálnak szentelt kápolnát kiegészítették és átalakítottak mai formájára. Az új Szent István-kápolna mennyezetére – a pálosok példaképe, Remete Szent Pálé mellett – odafestették a magyar király nevét tartalmazó freskó-dedikációt is. Oltárán a klasszikus barokk ikonográfia stílusában készült, feltehetően 18. századi Madonna magyar szentekkel kép függött – a 20. századi rest-aurálások megkezdésekor levették, így nemrég bukkant elő a San Pastore (a kollégium üdülője) épületének padlásáról. Előkerült ugyanonnan egy királyportré is, amely valószínűleg Szent Istvánt ábrázolja, ezt azonban még közelebbi vizsgálatnak kell igazolnia.
A régi magyar zarándokház emléktáblája a Szent István Ház kápolnájában (Szmrecsányi Boldizsár domborműve, 2001)
A Rotondo egyes falfelületein firkák is fennmaradtak – alighanem unatkozó diákok véshettek fel itt-ott a falakra egy-egy szót vagy mondatot valamilyen foglalkozáson, netán elhúzódó istentiszteleten. Az egyik leg-érdekesebb ilyen véset a magyar kápolna és vértanú kápolna közötti átjá-róban található és – ki tudja? – talán egy ifjú honfitárs papdiák rótta bele a vakolatba a reménytelen vágyakozás oly ismerős szavait: „UBI AMOR, IBI DOLOR” – ahol a szerelem, ott a fájdalom…13
A római „nemzeti templom” igénye és a Santo Stefano Rotondo: vá-gyak, érvek és tények
Mindez témánk szempontjából főként azért érdekes, mert a 19. század utolsó harmadában, még inkább a 20. század elején – amikor a történeti kutatás és a turisztikai ismeretterjesztés „fölfedezte” a templomot – vala-miféle hiányérzet kezdett megfogalmazódni az Örök Város magyar látoga-tóinak körében. Miután a San Luigi dei Francesiben vagy a Santa Maria dell’Animában megfordultak, kezdték furcsállni, hogy ha a franciáknak vagy a németeknek lehet „nemzeti” templomuk Rómában, akkor miért nincs a magyaroknak is? Így találtak rá a magyar emlékekben és történeti vonatkozásokban oly gazdag Rotondóra, és kezdett elterjedni az a véle-mény, hogy talán VI. Pius említett bullája a lebontott épületekről mint-egy átvitte, átruházta a „nemzeti templom”-jelleget a Celius-domb kerek bazilikájára. Ez a gondolat azután hamar elterjedt, népszerű lett, olyany-nyira, hogy egy idő után már senki sem érezte szükségét annak, hogy el-lenőrizze eredetét. Fölbukkant a telefonkönyvek és a műemléki templom-listák oldalain,14 mi több, az olasz főváros katolikus egyházszervezetének
13 A vésetre Cicutti Lajos, római magyar emigráns, a templom történetének amatőr kutatója hívta fel a figyelmemet 1998 őszén. Életére lásd Csorba 2010a.
14 Több példát említ Németh 2009: 117–118.
igazgatását – a pápa mint a város püspöke nevében – ellátó Római Vikáriá-tus (Vicariato di Roma) honlapján jelenleg is a Santo Stefano Rotondo így szerepel: „Chiesa Nazionale Ungheria”.15 Ám okunk van azt hinni, hogy a honlap szerkesztői nem néztek utána annak, milyen okleveles alapokra támaszkodhat ez a minősítés. A téveszme vonzerejét jelzi, hogy még az olyan komoly építész is, mint ifj. Gerő László, a Rotondo monográfusa is a hatása alá került: használta ezt a fogalmat, miközben – céhbeli filosz mi-volta ellenére – ő sem nézett utána, igaz-e egyáltalán.16 Az ő nyomán pedig napjainkban – néhány más szerző mellett17 – elsősorban Sárközy Péter, a római La Sapienza Egyetem nyugalmazott tanára hirdeti több munkájá-ban is ezt a téves felfogást.
Sárközy Péter több korábbi művében, de most legutóbb „Roma est pat-ria omnium fuitque” – A római Szent István Körtemplom magyar emlékei (Budapest, 2017) című munkájában is azt állítja, miszerint VI. Pius pápa
„1776. június 20-án kiadott bullájában egyúttal azt is elrendelte, hogy a San to Stefano Rotondo templom központi oltárát a három magyar szent király tiszteletére szenteljék fel, illetve hogy építsenek egy új kápolnát Szent István tiszteletére, és a Santo Stefano Rotondo a magyar nemzet római templomának címét kapta a pápai bullában”, vagyis „VI. Pius 1776. június 20-án kiadott bullája alapján egyúttal a »magyar nemzet római temploma« is”.18 Állítása bizonyítékaként egyfelől Gerő László már említett építészeti monográfiá-jára, másfelől Oreste Ferdinando Tencajoli professzornak, a két világhá-ború közötti korszak ismert olasz történészének egy Rómában, 1928-ban megjelent munkájára hivatkozik.
15 http://www.vicariatusurbis.org/?page_id=188&ID=955 (letöltés: 2018. március 5.)
16 Még monográfiája alcímének is ezt a minősítést adta: A római Santo Stefano Rotondo. A magyarok nemzeti temploma (Gerő 1944).
17 Például H. Vladár Ágnes (2001: 89) is elfogadja ifj. Gerő állítását a pápai bulláról. További példákat említ Németh 2009: 23, 32, 117–118.
18 Sárközy 2017: 57.
Vegyük előbb ifj. Gerő könyvének vonatkozó passzusát! Bár Sárközy nem jelöl meg oldalszámot, nyilván erre a két szövegrészre gondolhatott:
„[a] Santo Stefano Rotondo magyar nemzeti templom jellegét VI. Pius pápa bullája igazolja, melyben az ő rendeletére lerombolt Szt. Péter-templom mel-letti Szent István-templom funkcióit átruházza és előírja a Stefano Rotondo-ra”, továbbá „VI. Pius […] fenn akarván tartani Szent István király római kultuszát, bullájával elrendelte, hogy a S. Stefano Rotondóban kell egy kápol-nát építeni, ahol a Collegium növendékeinek minden évben ünnepi misével kell megünnepelniük a szent király emlékezetét”.19 Ezen állítások igazolására ifj. Gerőnél egyetlen hivatkozás szerepel: Fraknói már említett, 1893-ban a Katholikus Szemlében megjelent tanulmánya. Erre alább mindjárt kité-rünk, de előbb lássuk Sárközy másik hivatkozását! Meglepő, hogy Tenca-joli kötetének20 címét nem pontosan adja meg. Ez nála így hangzik: Le chiese nazionali e italiane in Roma – ám ha a munkát kézbe vesszük, kide-rül, hogy a cím valójában Le chiese nazionali italiane in Roma, vagyis „e”
nélkül – tehát nem Róma nemzeti „és” olasz templomairól van benne szó, hanem az Örök Város „olasz nemzeti templomairól” – ami jelen esetben igen lényeges különbség.
A Római Birodalom bukásától az olasz egyesítésig (476–1870) álla-mi széttagoltságban élő Appennini-félszigeten ugyanis a kisállamok eltérő néprajzi sajátosságokkal rendelkező, más-más dialektust beszélő népcso-portjait gyakran nemzeteknek (nazione) nevezték, így Rómába beköltöző lakosaik templomaira, kápolnáira is az olasz nemzeti templomok össze-foglaló elnevezést alkalmazták – ezért szerepelnek ebben a könyvben pél-dául a bergamói, a nápolyi, a bolognai, a sienai, a firenzei stb. úgyneve-zett nemzeti templomok. Tencajoli ugyanakkor nem foglalkozik azokkal a „nemzeti” templomokkal, ahogyan e kifejezést manapság értjük, vagyis az Alpokon túli európai nemzetek (franciák, németek, spanyolok, svédek,
19 Gerő 1944: 8, 27.
20 Tencajoli 1928.
horvátok stb.) római egyházaival – és így természetesen a feltételezett ma-gyar „nemzeti templommal” sem. A kötetben ennek megfelelően nincs egyetlen szó sem a Rotondóról, sem VI. Pius pápa esetleg vele kapcsolatos rendelkezéséről. Sárközy e munkájában nem is ad meg oldalszámot – nem is lett volna mit megadnia –, így bizonyosnak tekinthető, hogy magát a kötetet sohasem vette kézbe, különben tudta volna, hogy nincs benne mire hivatkoznia.21
Felmerül a kérdés, hogy mi lehet e több mint furcsa eljárás oka? Talán kevésnek érezte ifj. Gerő „szimpla” hivatkozását Fraknóira, és az építész monográfiájának irodalomjegyzékét böngészve bukkanhatott rá Tencajoli könyvére, amelyről címe alapján azután föltételezte, hogy benne lehet a VI. Pius bullájával kapcsolatos állítás igazolása? Azt bizonyosnak tekint-hetjük, hogy ifj. Gerő könyvéből szerzett tudomást Tencajoliról, mert eb-ben a magyar építész az olasz szerző egyik keresztnevének kezdőbetűjét eltéveszti: „O. J.” (a helyes „O. F.” helyett) – márpedig ugyanez a hiba Sárközy fent említett hivatkozásában is előfordul.22 Röviden összegezve:
Sárközy Péter közvetlenül átvette és immár több évtizede hirdeti Gerő Lászlónak a VI. Pius pápa bullájával kapcsolatos tévedését,23 melyhez iga-zoló jegyzetként legfrissebb munkájában is nemcsak ifj. Gerő, de
Tenca-21 Egyetlen esetben, a témáról készített egyik első közleményében Sárközy mégis megadott egy oldalszámot: „134.”, de a kötetnek ezen a lapján D. Tommaso Sprega parókus levelének részlete olvasható arról, hogy a római S. Nicola in Carcere templom miképp szolgálhatja a Rómában élő pugliai (apuliai) híveket. Lásd Tencajoli 1928: 134. A Római Vikáriátus honlapján valóban az a megjelölés szerepel, hogy a basilica minore rangú egyház az apuliaiak és a lukániaiak tartomá-nyi temploma („Chiesa Regionale Pugliesi e Lucani”). Lásd http://www.vicariatusurbis.org/?pa-ge_id=188&ID=835 (letöltés: 2018. március 10.) Vö. Sárközy 1998: 91.
22 A kezdőbetűt egy másik publikációjában javította ugyan, de a könyvet továbbra sem vehette kézbe, mert a címet ez esetben is kétszer hibásan írta, továbbá itt sem adott meg oldalszámot, és végül olyan szöveg referenciájaként említette a kötetet, ami nincsen benne. Lásd Sárközy 2014a: 45.
23 Mutatóban néhány írása, amelyben azt állítja, hogy VI. Pius bullája szerint a Rotondo a magya-rok „nemzeti temploma”: Sárközy 1996a: 5; Sárközy 1996b: 207; Sárközy 1998: 91; Sárközy 2001: 6, 18; Sárközy 2014a: 45, 46, 57; Sárközy 2014b: 15, 22; Sárközy 2015a: 147; Sárközy
23 Mutatóban néhány írása, amelyben azt állítja, hogy VI. Pius bullája szerint a Rotondo a magya-rok „nemzeti temploma”: Sárközy 1996a: 5; Sárközy 1996b: 207; Sárközy 1998: 91; Sárközy 2001: 6, 18; Sárközy 2014a: 45, 46, 57; Sárközy 2014b: 15, 22; Sárközy 2015a: 147; Sárközy