7.1. Vizslák bevezetése
Amikor az alapidomítás gyakorlatait ebünk már megbízhatóan elvégzi, szerezzünk be egy mezeinyúlhoz hasonló egyszínű házinyulat. Ezzel a nyúllal fejleszthetjük ki vadálló képességét, majd ugyanezzel szoktathatjuk meg az óvatos, lassú utánhúzásra, végül ezzel a nyúllal tanítjuk meg ara, hogy az egészséges mozgó vad láttára hasalnia kell.
Ahhoz, hogy a vizsla az élő vadat megtalálhassa, a terepen tőlünk eltávolodva kell keresnie. Bár ez a hajlam a vizslával vele születik, gyakran előfordul, hogy a keresési távolságon és stíluson módosítanunk kell. A túlidomított vagy fiatal vizslák kezdetben nem mernek tőlünk eltávolodni, az idősebbek vagy fegyelmezetlenek viszont nemkívánatos távolságra keresnek.
Az első esetben dicsérni, bíztatni kell az ebet, a másodikban pedig visszahívni, vagy hosszú zsinórra kell venni, és azon tanítani meg a szabályos, fegyelmezett keresésre. Ha keresés közben a vizsla vadat talál, az eddig céltalannak tetsző jobbra-balra szaladgálása (keresése) tudatossá válik.
Az első természetes vad lehetőleg fogolycsapat legyen. Erről erős szimat árad, amelyet az eb hamarabb észlel, mint más apróvadét. A fogoly ezenfelül jobban bevárja a kutyát, mint a fácán, tehát a vad megállásához is hamarabb jut az eb. Ha beállta a foglyokat, tartassuk ki vele az állást 1-2 percig, majd félkörben eléje kerülve rebbentsük fel a csapatot, és egyidejűleg hasaltassuk a kutyát. Mindenáron érjük el, hogy az általa beállt csapatot felrebbenthessük. Ha a foglyok az állás közben tovább gyalogolnak, az ebet lassú tempóban engedjük utánahúzni, és mi is óvatosan lépegessünk mellette. Bár ennél a gyakorlatozásnál lövést nem adunk le, időközben tanítsuk meg lövésre hasalni a kutyánkat.
Eleinte légpuskával, majd riasztópisztollyal, később pedig sörétes fegyverből kilőtt, fokozatosan erősödő töltetekkel szoktatjuk a lövéshez. Az első lövéseket mindig pórázon hallja az eb. Így hasaltassuk, s ha a lövéstől esetleg nyugtalan volna, dicséret közben megnyugtathatjuk. Ha hideg, lőtt vadat már jól hoz, vigyük fogolycsapat elé, de a felrebbentett csapatból már lőjünk, lehetőleg dögre, egy darabot.
Az elhozási parancs előtt fektessük az ebet 2-3 perecig, és mikor a foglyot elhozta, nagyon dicsérjük meg. Nem árt, ha ugyanazt a vadat különböző helyekről is elhozatjuk. Ha víz van a közelünkben és az időjárás is elég meleg, kíséreljük meg a vízből elhozatást. Ilyenkor szívesen megy a kutya a vízbe, tehát a vízi munkára szoktatást nyári melegben végezzük. Később
bármilyen tárgyat használhatunk a vízi munkához, és ezt fokozatosan mindig messzebbről hozatjuk el ebünkkel.
Ha a bevezetés meg is történt, vizslánkat még távolról sem mondhatjuk megbízható használati ebnek. Ezt viszont elérhetjük, ha ügyelünk a következőkre:
– A kutyát sohasem szabad ütni-verni! Ha büntetünk, akkor is szelíden, legfeljebb egy-két vesszőütéssel tegyük, és mindig közvetlenül a hiba elkövetésekor. A később alkalmazott fenyítés a három-négy idényt levadászott, tökéletesen fegyelmezett ebet küldjünk.
– Körvadászatra az első két mezőnyben csak pórázon vigyük az ebet.
– Vadászidényen kívül is gyakoroltassuk az ebbel az addig tanultakat, és a fegyelmezettséget a hétköznapi életben is követeljük meg tőle.
– Kutyánkat soha senkinek ne adjuk kölcsön.
7.2. Vérebek bevezetése
Az alapidomításon túljutott 10-12 hónapos vérebet először hideg csapán dolgoztatjuk Egy magányos, erős szarvasbikát figyelnek meg hajnalban.
Megjelölik a beváltás helyét (a véreb ilyenkor nincs jelen). 3-4 óra múlva a vérebet a bika beváltó nyomához vezetik. Innen az egészséges vad kihűlt nyomán eleinte rövidebb, később hosszabb távolságra a vérebet hosszú vezetéken dolgoztatják. A német felfogás szerint az egyedi nyomtartó készség legjobb fejlesztője a hideg csapán való dolgoztatás.
Ugyancsak ez az iskola követelte a mesterséges vércsapa kidolgozását. A mesterséges vonszalék nem pótolhatja a sebzett vad utánkeresésekor szerezhető tapasztalatokat, több szempontból mégis célszerű gyakorlat. A mesterséges vonszalékot és környékét élő vad kevésbé zavarja, így módunkban áll nyugodt körülmények között megtanítani, illetve később is gyakoroltatni a vérebet a csapa szabadon követésére, a dermedtre csaholásra vagy a dermedtre vezetésre.
Amikor megítélésünk szerint vérebünk már érett arra, kamralövéssel sebezzünk meg részére kora hajnalban egy tehenet. Fontos, hogy első alkalommal a csapa néhány száz méternél ne legyen hosszabb, és vérebünk már dermedt vadat találjon. A lövés után 3-4 óra múlva a rálövés helyére megyünk, és a vérebet hosszú vezetéken utánkeresésre bíztatjuk. Hajoljunk le, s kezünkkel a talajra mutatva bíztassuk: „nyomon keress”. Észre fogjuk venni, hogy a véreb sokkal nagyobb tűzzel és kedvvel fekszik bele a szíjba a természetes vércsapán, mint a mesterségesen, és bíztatás helyett általában
nyugtatni kell. A dermedt vadhoz érve dicsérjük meg, és bíztassuk kb. 3-4 óra múlva kezdjük meg az utánkeresést, Ha friss sebágyat értünk, a véreb viselkedése megváltozik, izgatott lesz, erősen húz. Ilyenkor engedjük szabadon, és bíztassuk hajszára. Ha utolérte a sebzettet, csaholni fogja, és minden valószínűség szerint rövidesen le is állítja. Ha egyhelyből hallatszik a csaholás, azaz a véreb „állóra csahol”, iparkodjunk óvatosan, jó széllel a közelébe kerülni, hogy a sebzett vadnak a kegyelemlövést minél előbb megadhassuk. A lövéssel nagyon vigyázzunk, nehogy a kutyában kárt tegyünk. Az álló vad rendszerint gyorsan változtatja a helyét, ennek megfelelően a kutya is, így a vadat mindig nyakon vagy magas váll-lapon lőjük. Az elesett vadhoz érve a vérebet nagyon dicsérjük meg. Az természetes, hogy bele-belecsíp a vadba, vagy a sebből szivárgó vért nyalogatja, de intsük le, ha a vadat tépné vagy kikezdeni akarná. Régebben a sikeres hajsza végén a szarvas és dámvad májából adtak egy-egy falatot a vérebnek. Ha ezt tennénk, bár egészségügyi szempontból nem helyeselhető, és a kikezdés veszélyét mindig magában hordozza, a távolabb elfektetett kutyának a
„jutalmat” a feltörés befejezése után adjuk.
A bevezetés során igénybe vehetjük a hideg csapát és a mesterséges vércsapát is, de igazán jó vérebünk csak akkor lesz, ha minél több alkalmat adunk számára sebzett vad utánkeresésére. Amíg egy fajta vadra nem tökéletes, másfélére ne dolgoztassuk. A szarvasra vagy dámra kiválóan dolgozó, hosszú hajszákra képes vérebet sohase kockáztassuk disznóra.
7.3. Kotorékebek bevezetése
A kotorékebek legkívánatosabb erénye a fogósság. Ahhoz, hogy ezt a tulajdonságot kifejleszthessük, adjunk már kölyökkorában a kutyának alkalmat a fojtásra. Kezdetben ürge, hörcsög, majd féléves korától kölyökróka, görény, kölyökborz vagy selejtezésre ítélt házimacska legyen az ellenfele. Vezérelvként tartsuk szem előtt, hogy a bevezetés alatt álló kotorékeb ellenfele mindig csak olyan erős legyen, amelyet le is tud győzni.
A bevezetéshez nagy segítséget nyújt egy házilag elkészített gyakorló műkotorék, s az ebbenvaló gyakorlatozás. A műkotorékban otthonosan mozgó és jól fogó eb bevezetése természetes kotorékba élvezetes munka. Erre a célra keressünk egy lakatlan és sekély természetes kotorékot, lehetőleg homokos talajon (a föld alatt legfeljebb 1 m mélységben). Ebünk szeme láttára tegyünk macskát a kotorékba és engedjük azonnal utána. A kotorék szájánál a biztonság okáért álljunk fegyverrel, mert a macska kiugorhat. Ha a kutya nem fojt, és nem hozza ki a macskát, ássunk le minél gyorsabban.
Az első természetes kotorékmunka eredménye döntő a továbbiakra nézve, így feltétlenül jól kell sikerülnie. Ha az ásással leértünk a harc színhelyére, a kutyának feltétlenül fojtania, azaz győznie kell, ha másként nem, a mi segítségünkkel.
A továbbiakban dolgoztassuk ebünket minél többször természetes kotorékban, hogy kellő tapasztalatot szerezhessen, és tartsuk szem előtt a következőket:
– A kutyát a kotorékba mindig nyakörv nélkül engedjük.
– A kotorék levadászását de. 9-10 órakor kezdjük, du. ne fogjunk hozzá.
– Ne engedjük egyéves kora előtt felnőtt rókára és kétéves kora előtt felnőtt borzra.
– kiáshatatlannak minősített borzkotorékban feleslegesen ne kockáztassuk ebünk épségét.
– A leásandó akna helyét csak akkor jelöljük ki, ha megállapítható, hogy az eb a dúvadat a végjáratra szorította.
– Egyedül soha, legalább 3-4 fővel induljunk kotorékvadászatra.
– A szükséges felszerelés: ásólapát, kapa, fejsze, csákány, fogóvas, villásfa, zsák, erős zsineg, nagy mennyiségű ivóvíz, zseblámpa, fegyver és természetesen bőséges hideg élelem.
– Egyszerre csak egy kutyát engedjünk dolgozni, a másodikat csak akkor engedjük, ha a bentlevő szorongatott helyzetben van. Ezt is csak különnemű kutyák esetén.
7.4. Disznóskutyák bevezetése
A mai gyakorlat szerint a disznós kutyákat általában vadászatokon, tapasztalt kutyák társaságában vezetjük be. Amelyik kutyának szerencséje van, azaz kedvező lehetőséget fog ki az első alkalmakkor, azt megtartjuk, és továbbképezzük, amelyiknek ez nem sikerül, selejtezzük.
A használat során gyakran mindig a legjobb kutyák sérülnek meg vagy pusztulnak el. Tekintve, hogy napjainkban vaddisznó már mindenfelé található, sőt továbbszaporodásával kell számolni, az eddiginél nagyobb létszámú disznóskutya-utánpótlásról rövid idő alatt kell gondoskodni. Ez viszont csak mesterséges körülmények között lehetséges.
A disznós kutya bevezetése „belterjes” módszerrel elég költséges. Erre a célra 1-2 hektár bekerített, bokrokkal sűrűn fedett területet kell fenntartani.
Ebben telepítjük a tanítás idejére a „tandisznót”, amely azonban 60-70 kg-nál semmi esetre se legyen súlyosabb. Egyévesnél idősebb kanokat és kétévesnél idősebb kocákat a tanításhoz nem szabad használni.
A bevezetés során lövést ugyan nem adunk le a disznóra, de a kutyában, ha jók az adottságai, rövid időn belül kialakul a disznó iránti ellenszenv. A viszonylag kis területet rövid időn belül lekeresheti, a disznót megtalálhatja és hajthatja. Az ilyen tanításhoz célszerű tapasztalt kutyát is bevonnunk a
tanítvány segítésére. Az a kutya, amelyik a „tankertben” jól és kitartóan hajtja a disznót, a szabad terepen sem fog szégyent vallani.
A disznóra való bevezetés nem a kutya korától, hanem érettségétől függ, és egyedenként igen változó. Az igazán jó disznós kutya más nagyvadat nem hajthat. Ezt elérni sűrű gyakorlatoztatás nélkül a szabad terepen igen nehéz, s már ezért is hasznos a belterjes oktatás.
Meg kell említeni a különböző fajták keveredéséből született korcsokat (tacskó-terrier, kopó-terrier, puli-tacskó stb.), amelyekből gyakran kitűnő disznós kutyák válhatnak. A fajtiszta törzskönyvezett kutya ugyanakkor nagyobb biztonságot nyújt kiváló használati értékei felől. Éppen ezért a vadászkultúra bizonyos fokmérője is a vadászkutya fajtatisztasága, vagy ahogyan köznapi nyelven emlegetik, törzskönyvezettsége. A vadász tekintélyét, társadalmi rangját jelentősen fokozza a jól dolgozó, törzskönyvezett vadászkutya is. Nem is beszélve arról, hogy a kutya munkája egyetlen modern vadász számára sem nélkülözhető.