2.3 A városrégiók területének átalakulása a posztfordi korban
2.3.4 A városrehabilitáció szerepe
Lefebvre (1974) megélt tér elmélete, Soja (1996) harmadik hely elmélete, valamint Florida (2002) kreatív osztály elmélete is rámutatnak arra, hogy a városi környezet és annak minő-sége a kreatív gazdaság fejlődésének visszatérő kérdése. A városi környezet minőségének javításában kétségtelenül szerepe van a városfelújítási, városrehabilitációs folyamatoknak.
Városfelújítás (városrehabilitáció) alatt általában a leromlott állapotú városrészek lakó-házainak és lakásainak, közösségi intézményeinek és infrastruktúrájának felújítását értjük, melynek során törekedünk arra, hogy a városrész jellegzetes szerkezetét, beépítési módját és épületállományának értékes részét megtartsuk. A városrehabilitáció folyamatát piacgazda-sági és társadalmi okokra is visszavezethetjük. A „tiszta piacgazdapiacgazda-sági” városrehabilitációs modell szerint a beavatkozást kizárólag gazdasági tényezők indokolják és az állam célja elsősorban a lakás- és ingatlanpiaci mechanizmusok negatív hatásainak kiküszöbölése, míg a „szociális jóléti” modell szerint az állam a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése és a hátrányos helyzetű rétegek helyzetének javítása érdekében avatkozik be. Általában jól behatárolható azon tényezők köre, amelyek – különösen a közép-kelet-európai orszá-gokban és Magyarországon – a városfelújítást hátráltatják és problémaként jelentkeznek:
a) a felújítás a probléma súlyához viszonyítva elmarad a szükséges mértéktől és gyak-ran nem is a legrosszabb állapotú területen valósul meg; b) hosszas és gyakgyak-ran nehézkes a tervezési-kivitelezési folyamat; c) jellemző a pénzügyi források szűkössége és ennek
következtében a programok gyakori elhúzódása és felaprózódása; d) legproblematikusabb és legköltségesebb lépés a rehabilitálandó terület kiürítése és a lakosság elköltöztetése;
e) jellemző a tulajdonviszonyok rendezetlensége, illetve szétaprózottsága (pl. vegyes tulaj-donosi összetétel a lakóházakban) (Lichtenberger et al. 1995).
A városrehabilitáció fejlődésében meghatározó szereppel bír a második világháború utáni időszak, amelynek során többször megváltozott a városépítési és rehabilitációs poli-tika Európában (4. táblázat).
4. táblázat A városrehabilitáció fejlődési szakaszai Európában Időszak Fejlődési szakasz 1970-es évek felújítás (renewal) in situ felújítások,
lakó-negyed szintű tervek, Forrás: részben Liechfield (1992) alapján saját szerkesztés
A világháborút követő évek a rekonstrukció, vagyis a háborús pusztítások eltakarításának és az újjáépítésnek a jegyében teltek el (Couch 1990). Az 1940-es évek második felében és az 1950-es években az épített környezet korábbi problémáinak megszüntetésén és csök-kentésén volt a hangsúly. Az 1960-as években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az előző időszak eredményei végső soron csak áthelyezték és megváltoztatták, de megoldani nem tudták a városi problémákat. Fokozatosan nőtt az elégedetlenség a slumok felszámolásá-nak módjával és a városszéli lakótelepekkel. A városrehabilitáció fokozatosan kezdte (újra) felfedezni a belvárosi negyedeket, áthelyezve a hangsúlyt a lakókörnyezet és épületállo-mány felújításában. Ez a revitalizáció – amely korai városrehabilitációs tevékenységként értékelhető – az 1970-es években is folytatódott, s a városszéli lakónegyedek megújítása kiegészült a világháború előtt épült épületállomány felújításával és helyi kezdeményezések elterjedésével. Az 1970-es években megindult felújítás legjelentősebb vonása talán az volt,
hogy létrejött az együttműködés (partnerség) a várospolitika korábban különálló gazda-sági, társadalmi és fizikai alrendszerei között. Az 1980-as években a fejlesztés gyakran zászlóshajó projekteken keresztül ment végbe a különböző városrészekben. Az 1990-es években megjelent a fenntartható városfejlődés elmélete a várospolitikában, s ez az alap-ja és legfontosabb célkitűzése az 1990-es évek rehabilitációs tevékenységének, melyet az európai szakirodalom összefoglalóan regeneráció néven jegyez. A városregeneráció lényegében olyan átfogó és integrált szemléletmód és beavatkozás, amelynek célja a városi problémák megoldása és a fejleszteni kívánt terület gazdasági, fizikai, társadalmi és kör-nyezeti feltételeinek tartós javítása (Roberts–Sykes 2000). 2000 után a lakónegyed-orien- tált megközelítés került a városregeneráció középpontjába, ami integrált, területi alapú, decentralizált projekteket eredményezett szerte Nyugat-Európában.
A kelet-közép-európai városrehabilitáció története jól mutatja, hogy az eltérő fejlődés-történeti út miatt ezen országok egyrészt más terminológiát használnak, másrészt a város-felújítási folyamatok is eltérő módon mentek végbe. Alapvető különbség volt egyrészt, hogy az 1960-as és 1970-es években jellemző rekonstrukció Kelet- és Közép-Európában alap-vetően lakótelepek felépítését jelentette a városok perifériáján, vagy a lerombolt korábbi városközpontokban, kerületi központokban, másrészt a nyugaton elterjedt városregenerá-ció fogalma Keleten és Magyarországon nem honosodott meg. A szakmai terminológia mindmáig a városrehabilitáció fogalmát használja.
A városregeneráció átfogó koncepciója csak nagyon nehezen találta meg az útját a kelet-kö- zép-európai és magyar várospolitika feltételrendszerében. Ennek alapvető okai azok voltak, hogy Magyarországon a városrehabilitációt gyakran kizárólag a fizikai környezet megújításá- val azonosították, illetve a városfelújításra még az ezredforduló környékén is mint lineáris fo- lyamatra tekintettek, amelyben a fizikai, társadalmi és gazdasági környezet felújítása egymást követő folyamatok. Mindeközben Nyugat-Európában már elfogadottá vált az integrált város-regeneráció, amely a három környezeti alrendszer együttes megújítását alkalmazta (6. ábra).
6. ábra A városrehabilitáció lineáris és integrált megközelítése
Forrás: saját szerkesztés
Az integrált városrehabilitáció Magyarországon a 2000-es évek közepén jelent meg, ennek előfutárai a Budapesten 2005-ben elfogadott szociális városrehabilitációs projektek voltak.
A kelet-közép-európai térség városrehabilitációjának másik jellemvonása az volt, hogy a posztszocialista átalakulás során a városokban a magánbefektetők szokatlanul erős pozícióhoz jutottak a városfejlesztésben, míg a helyi önkormányzatok pozíciói meggyen-gültek. Ennek az lett a következménye, hogy a városfejlesztési folyamatokban gyakran a beruházói akarat érvényesült az önkormányzati akarattal szemben, a fejlesztések kevés-bé vették figyelembe a helyi szükségleteket, a társadalmi elvárásokat és szükségleteket pedig gyakran felülírták a gazdasági célok és a profit. Problémaként jelentkezett még, hogy a helyi önkormányzatok általában nem rendelkeztek a városrészek és lakónegyedek társadalmi és gazdasági megújítására vonatkozó programokkal. Felismerték ennek jelen-tőségét, de a kidolgozott és átfogó stratégia gyakran hiányzott, így a felújítási tevékeny-ség – a több évtizedes lemaradásnak is köszönhetően – sokszor csak a fizikai környezet megújítására koncentrált.
A kreatív gazdaság kérdésköre elsősorban a kultúra alapú városmegújításon keresztül kapcsolódik a városrehabilitáció témaköréhez. A városok fenntartható fejlődésével foglal-kozó tanulmányok mindeddig viszonylag kevés figyelmet szenteltek a kulturális örökség kérdésének (Shmelev–Shmeleva, 2009). Mivel a kulturális örökség gazdasági és társa-dalmi értelemben is fontos, megőrzése a fenntarthatóság témaköréhez sorolható. A kul- turális örökség helyszínei leggyakrabban a történelmi belvárosokhoz kapcsolhatók. A tör-ténelmi belvárosok rehabilitációja jelentősen hozzájárulhat a helyi gazdaság fejlődéséhez (lásd pl. a turizmusban játszott szerepét, munkahelyek teremtését stb.) (Chen–Chen 2010;
Zhang et al. 2015), illetve a helyi társadalom életminőségének a javításához. Evans (2005) rámutatott arra a jelenségre, hogy a történelmi belvárosok felújításának pozitív hatásai sok önkormányzatot arra ösztönöztek, hogy kulturális alapú városregenerációs stratégiát vezessenek be. A történelmi belvárosok rehabilitációjának közvetlenül pozitív gazdasági hatásai is vannak. Egyrészt a megújult városközpont sokkal inkább vonzza a tercier szek-torban tevékeny cégeket és szolgáltatásokat, másrészt a turizmus fellendítésén keresztül is hozzájárulhat a bevételek növekedéséhez. A kultúra alapú városrehabilitáció sok esetben beruházás-ösztönző eszközként tűnt fel a nyugat-európai városokban (Caves 2003). Míg a nyugat-európai országokban a figyelem már régen a kultúra alapú városrehabilitációra vetült, Kelet-Közép-Európában, különösen a második vonalbeli városok esetében nem fedezhető fel ilyen szoros kapcsolat a kultúra és a városrehabilitáció között (Nedučin et al. 2019). Pedig a kultúra által vezérelt városregeneráció szerepére és lehetőségeire az 1990-es évektől kezdődően rendszeresen felhívták a kutatók a figyelmet (Bianchini 1993;
Stevenson 2003; Hesmondhalgh 2013). Comunian (2011) szerint csak akkor lehet sike-res egy városregenerációs program, ha az a lakónegyedben meglévő, korábban is létező közösségre és helyi identitásra is épít. A kulturális alapú városfejlesztési politikának nem a krea tív osztály szükségleteinek a kielégítésére kellene koncentrálnia, hanem a helyben rejlő történeti, társadalmi és gazdasági értékeket kellene újra felfedeznie. A kreatív gaz-daság és a városrehabilitáció másik fontos kapcsolódási pontja a kreatív osztály dzsent-rifikációban játszott szerepe, amelyről részletesebben írok a dolgozat 2.2.4. fejezetében, ezért itt nem tárgyalom a kérdéskört.