Változatos és innovatív gazdaság

Bár a gazdaságtudományokban régóta élénk vita folyik, hogy a gazdasági diverzitás vagy a magas fokú specializáció az, amely hosszú távon kifizetődőbb (FARHAUER,O. – KRÖLL,A.

2012), a reziliencia-szakirodalom nagyrésze inkább a diverzifikáció mellett érvel (MARTIN,R.

–SUNLEY,P.2015;ROSS,H.et al.2010;LONGSTAFF,P.et al.2010). Mivel ebbe a konkrét vitába a disszertáció témájából fakadóan nem célom bekapcsolódni, leginkább a diverzifikáció mellett érvelek, mert az interjúk alkalmával is az derült ki, hogy mennyire fontos (lenne) a termelés hosszútávú fenntartása, valamint a gazdasági és környezeti változásokhoz való hatékony alkalmazkodás érdekében egy diverzifikáltabb termék- és tevékenységstruktúra kialakítása.

Mivel ez a szempont részben összefügg a „Tudás, készségek, tanulás” vizsgálati szemponttal ezért, ebben az alfejezetben röviden ezek kapcsolódási pontjaira is kitérek.

A sokszínű és innovatív gazdaság több léptékben is értelmezhető, amely léptékek az ANT logikája mentén a különböző aktorok közötti kapcsolatok mentén realizálódnak. A szakirodalom alapján a közösség (gazdasági) rezilienciáját erősítő tényezőnek számít a közösség lakóhelyének, a helyi léptéknek, gyakorlatilag a település gazdaságának sokszínűsége. A túlzott specializációval rendelkező gazdaság magasabb szintű sérülékenységgel rendelkezik egy külső negatív hatás bekövetkezte esetében, hiszen kisebb arra az esély, hogy a gazdaság egy másik ága ellensúlyozza a veszteséget (BERKES,F–ROSS,H.

2013). Emellett, a közösségen belül megfigyelhető diverz gazdasági tevékenység, illetve közösségi infrastruktúra növeli a közösség életminőségét és több lehetőséget is jelent a lakosság számára (STEINER,A.– ATTERTON,J.2015). Ha azt vizsgáljuk, hogy a térség, a települések gazdaságai mennyire diverzek, hogyan oszlanak meg az egyes gazdasági szektorok és ágak, mind a foglalkoztatást, mind a gazdasági termelést tekintve ma jóval kisebb hangsúly helyeződik a mezőgazdaságra mindkét mintaterületen, mint három évtizeddel ezelőtt. Emellett, főleg a feldolgozóipar és a szolgáltatási szektor különböző ágai nagyobb szeletét képezik a tortának. Ha ebből indulunk ki, a települések gazdaságai mára kevésbé vannak kitéve csupán a szőlőtermelést érintő veszélyforrásoknak, más gazdasági tevékenységek megtelepedése, illetve megerősödése nyomán helyi szinten diverzifikáltabb lett a munkaerőkínálat és a bevételi források is.

A vállalkozások szintjén a diverzifikáció megtestesülhet a fő tevékenyégek, így a bevételi források sokszínűségében, mely a vizsgált közösség esetében a szőlő- és/vagy bortermelés mellett, ahhoz szervesen nem kapcsolódó tevékenységek meglétéhez/meg nem létéhez kötődik.

Itt is egyfajta kettősség figyelhető meg, amelyre SCHWARCZ GY. (2003) is felhívta a figyelmet Soltvadkert esetében, mégpedig a szőlő- és bortermeléshez köthető magasfokú specializációs szintre való törekvés és a hagyományos paraszti szemlélethez köthető több lábon állás közötti különbségre. Kevés családi gazdaság engedhette, engedheti meg magának azt, hogy úgy diverzifikálja tevékenységi körét, hogy az abból befolyó bevételt pl. a bortermelés tevékenységéhez köthető specifikáció irányába csoportosíthassa át (SCHWARCZ GY. 2002).

Emellett, ha „csak” a szőlő- és bortermeléshez köthető tevékenységek vállalkozásokon belüli diverzifikációját vizsgáljuk elmondható, hogy a szőlészeti-borászati ágazat jóval komplexebb,

mint a legtöbb mezőgazdasági, vagy jövedéki tevékenységhez kapcsolható szektor, hiszen a szőlészet, a borászat, a kereskedelem, a turizmus-vendéglátás tevékenységek mellett kiterjedt oktatási és kutatási tevékenység, valamint széleskörű állami szabályozások és mélyen gyökerező támogatáspolitika szövevényes hálózatai alkotják (DOUGHERTY,P.2014;JÁRDÁNY

K.2020). Ebből a szempontból a gazdáknak egyrészt számos lehetőségük volna tevékenységi körük kiszélesítésére, másrészről azonban, ehhez olyan speciális tudás és olyan mennyiségű materiális tőke szükséges, amellyel a legtöbb (főleg kis-) termelő nem rendelkezik.

Kifejezetten érdekes, társadalmi-ökológiai rezilienciához köthető kutatás lenne, ha azt vizsgálnák, hogy a gazdák milyen szőlő-fajtaösszetételt alakítanak ki a földjeiken és azt milyen célból teszik, valamint ez hogyan járul hozzá boldogulásukhoz (DARNHOFER,I. et al. 2016). A tapasztalatok alapján nem érdemes egy fajta szőlőre alapozni még a borszőlőként való értékesítési tevékenységet sem, hiszen a különböző fajták eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek, másra érzékenyek és egy esetleges negatív hatás következtében hasonlóan is viselkedhetnek. Emellett, nem hanyagolható el a különböző szőlőfajtákkal kapcsolatos zöldmunka-, és különböző növényvédőszer-igény, sem az a profit, amely mind a szőlőárakban, mind az egyes szőlőfajtákból készíthető borok fajtájában, árában, minőségében, illetve megítélésében realizálható.

A szőlőtermelés következő lépcsőfokának tekinthetjük a borkészítést, mely nem áll meg az alapanyagtermelésnél és eladásánál, hanem egy tőkeigényesebb, szabályozottabb, kockázatosabb, kapcsolódó, mégis eltérő tudást igénylő tevékenység, mely egy magasabb hozzáadott értékű termék létrehozására irányul. A borok minőségét és különböző tulajdonságait egyértelműen meghatározza az alapanyag, amelyből készülnek, azonban ezek nagyban befolyásolhatók a különböző technológiai eszközökkel és eljárásokkal. A piacgazdasági körülmények között, amikor a termelők termékeikkel a fogyasztókhoz akarnak eljutni, számos lehetőség áll rendelkezésükre, melyek, többek között függenek az aktuális fogyasztói elvárásoktól, illetve a fogyasztók rétegződésétől. A bor fajtája, kiszerelése (PET, üveg palack, doboz stb.), megjelenése, elérhetősége szintén olyan kapaszkodók, amelyekkel – igaz, plusz költség árán – diverzifikálható a termékkínálat.

A kereskedelem újabb szintjeként jelenik meg, amikor a terméket nem közvetetten, hanem közvetlenül juttatják el a fogyasztóhoz, méghozzá úgy, hogy ő keresi fel helyben a terméket.

Ez lehet helyben történő borkimérés, de jelentheti a borturizmust is, mely keretein belül első kézből jut hozzá a fogyasztó a termékhez, kapcsolatba kerülnek egymással az árucserét bonyolító felek, közvetlenül, saját maga által megszabott áron értékesítheti a termelő a borát, jóformán függetlenül a nagykereskedők, vagy az áruházak árképzési rendszerétől. Ez azonban számos tényezőtől függ, kezdve a szezonalitástól, a trendektől, az elérhetőségtől, illetve, a másik oldalról, a termelő hajlandóságától, képzettségétől, kapacitásaitól és lehetőségeitől.

Mindemellett, az is megemlítendő, hogy a szőlőből nem csak bor készíthető, hanem akár must, gyöngyöző bor, pezsgő, pálinka, a gasztronómiában számos egyéb felhasználási formája létezik (borecet, szőlőmagolaj, verjus, mustméz, borkő stb.), illetve számtalan kozmetikai termékcsalád alapanyaga (különféle krémek, rúzsok stb.) (19. ábra). Mindazonáltal, minden ilyen termék elkészítéséhez szükséges a szaktudás, a különböző technológiai feltételek és berendezések megléte, valamint a piac ismerete, ahol ezek rentábilisan értékesíthetők.

19. ábra. Példák a szőlőből készíthető termékekre.

Forrás: webshopokon található képek alapján, saját szerk.

Az Arany háromszög környékén számos a diverzifikációhoz kapcsolódó téma került szóba az interjúk alkalmával. Kezdve a szőlő fajtájának megválasztásával, melyet egyrészt az időjárási körülmények és környezeti feltételek szabnak meg (korai fagy, kései fagy, aszály, talajadottságok stb.), másrészt a gazdasági lehetőségek, melyek arra sarkallják a termelőket, hogy a lehető legkisebb ráfordítással a lehető legnagyobb hasznot realizálhassák (szőlőárak, szőlőmunkák, támogatások stb.). Mivel a vizsgálatok kifejezetten a szőlő- és bortermelő közösségre irányulnak, így a települések gazdasági szerkezetére és annak változására külön nem térek ki. Ugyanakkor, a termelők tevékenységéhez köthető diverzitás, mely a szőlő- és bortermeléshez kapcsolódik, ami köré gyakorlatilag a közösség szerveződik, sokkal inkább előtérbe került az interjúk során. A pusztán nyersanyagtermelés (szőlő), az abból való borkészítés és az ahhoz köthető különböző melléktevékenységek végzése a legtöbb esetben hierarchikusan elválnak egymástól. Ahogy arra rávilágít több, a térséget vizsgáló szerző is (FERTŐ I.et al.1990;SCHWARCZ GY.2002;CSURGÓ B. 2016), különböző csoportok figyelhetők meg a közösségen belül, amelyek eltérő stratégiái részben a csoportot megkülönböztető mentalitásból fakadnak.

A szőlészetet tekintve, a gazdaság tudatos fajtaösszetételének összeállítása közép- és hosszútávú stratégiai gondolkodásmódot igényel, hiszen 7-10 évnek is el kell telnie, mire a növény értékelhető termést produkál. A vizsgált térségben megfigyelhető rezisztens fajták (pl.

aletta, bianca) nagymértékű térhódítása azonban rövidtávú stratégiai elképzelések meglétét feltételezi, amelyet az időjárásnak és a különböző betegségeknek való ellenállás mellett, legfőképp a rövidtávú haszon maximalizálása indokol. Ezzel együtt olyan, a térségre hagyományosan jellemző szőlőfajták visszaszorulása figyelhető meg, mint az ezerjó, vagy a kunleány, mely folyamat alapvetően a diverzitás és az egyediség csökkenése felé halad.

„Cserszegi fűszeresért kaptunk 2012-ben 120-130 Ft-ot, a biancáért 90-100-at. Most kaptam az idei évben a cserszegi fűszeresért 90 Ft-ot és 80-at a biancáért. Hát melyik az a megveszekedett marha, aki 100 mázsás átlag körüli cserszegi fűszerest, amit ott pátyolgatni kell a növényvédelemmel, vagy ütöm vágom a biancát, azt ereszt 150 mázsát?” – 13K

A borászat oldaláról leginkább az egyes borászatok bor- és termékkínálatáról, egyediségéről, a termékek kiszereléséhez kapcsolódó diverzifikációról és annak egyensúlyáról esett szó az interjúk során. A helyben megtermelt/felvásárolt fehérszőlőből készült reduktív „asztali” borok, amelyek a térség kínálatát jellemzik nagy hasonlóságot mutatnak az egyes borászatokat

tekintve. Az alapvetően „gyümölcsös, ropogós, friss, könnyed” irsai olivér, vagy cserszegi fűszeres fajtájú boraikra méltán büszkék a borászok, az egyre „népszerűbb útként” tekinthető rozéborok készítésére hasonló figyelem helyeződött. A legtöbb borász tudatosan alakítja termékkínálatát, alkalmazkodva a trendekhez, a piaci feltételekhez, a kereslethez, illetve a többi (főleg a „vezető”) borászok stratégiáihoz, amely a piacgazdaság feltételei között elvárható.

Egy másik kihívást jelent azonban a borok értékesítése. Ebben a tekintetben kifejezetten fontosak a társadalmi és gazdasági kapcsolatok, a mentalitás, illetve a tudás és az innováció, hiszen a piaci integráció mértéke az, amely bevételt jelent a gazdaságok számára. A mennyiségi és minőségi termelés közötti kényes egyensúly megtalálása évről évre nagy kihívás elé állítja a borászokat. A folyóborként, az 1-2-5 literes PET palackos kiszerelésben, illetve az üvegpalackban való borértékesítés szintén az alkalmazkodóképességet erősíti a termékkínálat, a kiszerelés diverzifikációja szempontjából. Jóval egyszerűbb, gyorsabb és biztosabb bevételt jelent a palackozást nélkülöző, nagymennyiségben történő értékesítés, ugyanakkor az üvegpalackos bor jóval magasabb egységáron értékesíthető. A palackban való értékesítés ugyanakkor jelentősebb kockázatokkal, nehézségekkel és plusz költséggel jár, ami nem térül meg, ha a termék nem jut el a vásárlóhoz. Emellett, a palackos bor egyfajta minőségi fokmérőként is funkcionál, egy presztízs termék, amely általában büszkeséggel tölti el a borászt és nagyobb bizalommal veszi le a polcról a vásárlók egy szegmense.

„Mi palackosan a feldolgozott boraink 10%-át értékesítjük. A maradék 90%-ot eladjuk kamionos tételben, a nagyobb pincészetek megveszik, vagy akár külföldre exportáljuk. Ezt próbáljuk átbillenteni, hogy minél nagyobb legyen a palackos aránya és minél kevesebb legyen a lédig. (…) Az árbevétel is így oszlik meg. Csak ha kiszámolod, hogy literenként mennyi pénzt kapsz érte palackban, sokkal többet kapnál, mintha lédigként adnád el. Ezt nem te határozod meg, hanem a nagy cég, aki megveszi. Ha meg palackosban adom el, akkor is dupla haszonnal tudnám eladni. Igaz, több vele a munka, de megéri.” – (11K)

Arra is találunk példát, hogy a borásztevékenység mellett egyéb vállalkozások létrehozásával diverzifikálják kínálatukat a termelők (pl. gazdaboltok, szőlőiskolák, kertészetek vendéglátóhelyek), vagy szaktanácsadást nyújtanak a kisebb-nagyobb borászatok számára, amelyek szintén hozzájárulnak az egyén és a közösség rezilienciájához egyaránt. Ugyanakkor, a különböző kísérletezések is szerepet játszanak a folyamatban (DARNHOFER,I. et al. 2016), az egyediség (pl. régi hagyományos fajták, korai néró), az alternatívák (pl. mustkészítés, kis kiszerelésű fröccs) keresése, a minőségi bortermelés felé való elmozdulás és a borturizmus (6.1.

melléklet) különböző formáival való próbálkozások a több lábon állás erősödését szolgálják.

„A kitörési pont az a minőségi bor lehet itt a mi borvidékünkön és ezen belül talán még az egyediség a régi magyar fajták (…) Sok időt töltöttem régen a nagyapámmal, és halottam tőle, hogy jó bora volt régen annak a po***nak.

(…) Nyilván lennének új fajták, amik esetleg könnyebben is termeszthetőek, az időjárás viszonytagságokat jobban bírják, lehet, hogy kevesebb zöld munkát igényelne vagy kevesebbet kellene permetezni, de én azért mégis szeretek visszanyúlni, mert én ezekben látok fantáziát” – 10K

Arad-hegyalján is hasonló problémák, illetve próbálkozások figyelhetők meg. A legjellemzőbb diverzifikációhoz kapcsolódó téma itt is a megfelelő szőlőfajták kiválasztása, illetve a portfólió összeállítása volt, a térségben azonban részben más nézőpontból közelítik meg a fajtaösszetétel indokait, mint például a magyar mintaterületen. Az interjúk alkalmával legjellemzőbb probléma a nemzetközi és helyi fajták közötti egyensúly-eltolódáshoz kötődött.

A régi (főleg szocialista idők előtti), helyi fajták (pl. bakator, magyarádi fehér, kadarka, fekete leányka, királyleányka) a szocialista nagyüzemi gazdálkodást jelentősen megsínylették, hiszen a gépesítéssel és a különböző szerkezetváltoztatásokkal az igénytelenebb, bőtermőbb,

kiszámíthatóbb világfajtákra cserélték őket. Ezek újratelepítése, illetve az EU által nyújtott rekonstrukciós támogatási hullámtól való „megóvása” nem csak a diverz fajtaösszetétel kialakulásához járul hozzá, hanem a helyi identitás, az egyediség kialakításához, illetve erősítéséhez is (6.4. melléklet). Emellett, némely interjúpartner arról számolt be, hogy ezen fajták nagyobb mértékben akklimatizálódtak a helyi viszonyokhoz, sőt rezisztensebbek is, mint sok a térségben megtalálható világfajta.

Ide kapcsolódik a beszámolók szerint egyre nagyobb mértékű fehér borszőlő-ültetvények telepítése is, amely szintén a korábban vörösbor dominálta borvidék kínálatát szélesíti. A borászathoz kapcsolódóan szintén említésre került az üvegpalack – PET-palack – lédig arányának problematikája, ugyanakkor az értékesítéssel kapcsolatos problémák hangsúlyosabbak voltak. Az értékesítés, hazánkhoz hasonlóan többségében integrált kereskedőláncokon keresztül történik a nagyobb területtel, nagyobb borkapacitással rendelkező borászok esetében, amelyből ugyanakkor kevés van a borvidéken. A kisebb borászok, mivel nem tudnak akkora mennyiségű bort előállítani, hogy egyáltalán „szóba álljanak velük” a kereskedőláncok, kénytelenek saját csatornákat keresni. A saját csatornák pedig többségében ismerősi, baráti, családi, helyi, továbbá a HORECA (hotels, restaurants, cafés) felé történő közvetlen értékesítésben realizálódnak. Emellett, a nagyobb borászok többsége a borturizmus fellendülésében lát nagy lehetőségeket, amelyért többen tudatosan is tesznek lépéseket.

Borkóstolók szervezése helyben, illetve a térség nagyobb városaiban (Arad, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár), vinotéka (6.3. melléklet), valamint szálláshely kiépítése, üzemeltetése és akár a különböző nyelvű (magyar, román, angol, német stb.) online marketing eszközök igénybevétele egyaránt fellelhető a diverzifikáció felé vezető próbálkozások között.

Ugyanakkor, jellemző a különböző gazdasági szektorok és szereplők közötti kapcsolatok hézagossága is, amely egyrészt a tudás, másrészt a munkaerő, harmadrészt az ehhez szükséges anyagi források hiányából fakad. A szőlő- és bortermeléshez szükséges széleskörű tudástőke kifejezetten hiányos a legtöbb kisebb termelőt tekintve, hiszen többségében nem beszélhetünk képzett, ilyen irányú végzettséggel rendelkező vállalkozókról. Emellett, a stratégiai tervezést, illetve az értékesítés könnyítését, bővítését elősegítő tudás hiánya is megfigyelhető a legtöbb esetben. Mind a szőlőben, mind a pincékben, mind a kapcsolódó szolgáltató szektorokban (vendéglátóhelyek, éttermek, marketing stb.) munkaerőhiánnyal küzdenek a térségben, ami többek között a települések alacsony népességmegtartó erejének, potenciálisan alacsony életminőségének köszönhető. A jobb megélhetéssel kecsegtető külföldi, vagy Arad környéki ipari parkokban történő munkavállalás gátolja a helyi közösségek helyi identitásának, kohéziójának erősödését, így a potenciális kapcsolódó, egymással szinergikusan fejlődő vállalkozások megtelepedését.

„Nem akarok elmenni, de a nagy probléma a kapcsolatok hiánya, a pénzhiány és a vízió, hogy mit fogunk csinálni és természetesen hogyan adjuk el a termékeinket. Úgy gondolom, hogy a termékünk jó, én is értek a szőlőtermeléshez és a borkészítéshez is, de nem vagyok menedzser, nem értek a piacok felkutatásához, nem vagyok marketingszakértő." - 2A

„Megnőtt a kistermelők száma, nőttek az 5-10 hektáros szőlőterületek, melyeket az ún. „szőlősgazdák” hoztak létre, de ezek egyáltalán nem voltak szakemberek. Ma is nagyon kevés a borvidéken a szakember és ez egyáltalán nem jó dolog, mert naponta százával kapom a telefonokat a gazdáktól, hogy akkor ezt, hogy kell permetezni, mivel kell permetezni, megállott a bor az erjedésből, mit csináljak vele, mikor kell a seprőről a bort lehúzni stb. Tehát olyan dolgok, amihez kell egy kis szaktudás is, meg tapasztalat.” – 5A