Hazaérve egy távirat várt a „Nagyasszony-tól”, melyben Tamásiné dr.Vayk Johanna azonna-li hatállyal magához rendelt. A távirat még pénte-ken a kora esti órákban érkezett, amikor én már javában a Bakony tiszta, friss, tavaszi levegőjét szívtam, előzőleg szigorúan meghagyva EszterM-nek, hogy senkinek sem árulhatja el hol, merre járok. S persze a mobilomat is kikapcsoltam már az erdőség első fájánál.
A táviratot elolvastam, majd a szemétko-sárba dobtam, remélve, hogy egy –, a négy napja úgyis aktualitását veszített ügy miatt –, nem kell hanyatt-homlok Pestre rohannom. S persze eszem ágában sem volt felhívni.
Megfürödtem és elsétáltam Dórához, aki éppen a vacsorát főzte Gedének.
– Helló, édes – léptem hozzá vigyorogva és ad-tam egy cuppanós puszit a nyakára. – Megjöttem.
Boldogan ugrott a nyakamba.
– Végre! Annyira hiányoztál!
109
– Annyira talán mégse… – mondtam és gyöngé-den, de határozottan lefejtve magamról az asz-szonyt, a tárgyra tértem: – Mi lett volna olyan sürgős a nagysasszonynak, te biztosan tudod.
És Kovácsné Ladik Dóra, tényleg tudta! Jó, hát, mint a FIT könyvelőjének, az időben való –, de akár az idő előtti tájékozottság is munkaköri kötelességnek számított.
Elmondta, hogy Kecskemét nem átutalással kérte a pénzt az országos találkozó kiadásaira, hanem kápéban, ami nyilván óriási szabálytalan-ság, s ő, mint pénzügyileg is érintett és felelős személy, erősen tiltakozott is ez ügyben. De az elnök vállalta a rizikót és az alelnök is támogatta a tranzakciót… Az összeg kiadását ő is szignózta, majd bekönyvelte, s kivezette… Jancsi úr meg kivette a bankból és levonatozott vele a hírös vá-rosba… Ha vicces lenne, azt is mondhatnánk: az-óta híre-hamva se a lóvénak… De nem vicces, ugye Gabikám?!
– Hát nem… Gondolod, hogy az elnök elsikkasz-totta azt a félmillcsit? – hüledeztem.
– Nem lepne meg… Jancsi meg van veszve azért a buta nőért…
– Miféle buta nőért? – értetlenkedtem, bár a FIT-ben mindenki tudott már a kapcsolatukról, s én talán elsőnek és első kézből… De Jancsi úrnak tett ígéretemhez híven soha senkinek sem
beszél-110
tem az „angyali istennőről”. Aki amúgy nagyon is földi teremtés volt. A kicsikét butácska, bár egé-szen csinos pofikájú kun asszonyka, férjjel, öt gyerekkel lett Jancsi úr következő szívszerelme, s az is maradt hosszú-hosszú éveken át. Meglepő váltás volt Vayk Johanna után, az kétségtelen.
Ám, tudjuk jól: a szerelem vak… és gyakran be- és kiszámíthatatlan is…
– Bárányné Babos Bettiről beszélek, a kecskeméti regionális csoportunk vezetőjéről.
– De, hisz neki férje van… – bukott ki belőlem teljesen fölöslegesen.
– És szerinted az miért akadály?
– Tényleg, miért… – fújtam visszavonulót na-gyon gyorsan, de így is későn.
– Megáll az eszem tőled, Gabikám! Te tényleg ennyire naiv lennél? – Dóra felháborodása telje-sen őszintének tűnt.
Az ajtóhoz hátráltam.
– Oké, oké, bébi. Hagyjuk is. Majd kivesézzük később ezt a témát. Most megyek. Biztos kész otthon is a vacsi…
– Hát nem maradsz?
– Nem, dehogy. Csak benéztem… Különben se nagy kedvencem a tarhonyás hús… Jó étvágyat Gedeon úrnak.
– Neked rántok ki csirkét – mondta.
111
– Kösz, de ne. Vacsizok ma a lányokkal, aztán felhívom Johannát.
– Ahogy gondolod, drágám. És mikor látlak újra?
Tudod, hogy mennyire hiányzol már…
– Te is nekem – füllentettem szemrebbenés nél-kül, mert igazán inkább egy kis alvásra, pihenésre vágytam, mint őrült és szenvedélyes éjszakákra, ami teljesen érthető volt a fergeteges bakonyi ví-kend után.
– Gerti csütörtökön hazautazik Bécsbe, viszi ma-gával Esztert meg Jankáékat is… Kicsit szaba-dabb leszek, s összehozunk egy finom éjszakát kettesben az országos találkozó előtt. Jó lesz így?
– Pazar lesz! – lépett utánam Dóra és forrón meg-csókolt. – Remélem, hogy senki sem fog szállást kérni éppen akkor a pesti barátaid, vagy haverjaid közül?!
– Én is remélem.
– És Adél sem jön ki, ahogy szokott, valahány-szor megszimatolta, hogy Eszter hosszabb időre kitette a lábát otthonról!
Ez utóbbit persze garantálhattam volna, de mégsem tettem.
112
… Kedden a korai hévvel bementem a fő-városba. A Vágóhídnál taxiba ültem és a Király utcai szerkesztőségbe vitettem magam.
– Isten hozott, Gabriella – fogadott mosolytalan arccal a titkárasszony. – Reméltem, hogy előbb-utóbb csak előkerülsz. Többször hívtalak otthon, de azt mondták elutaztál pár napra. Próbáltalak a mobilodon is elérni, de ki voltál kapcsolva. Hol voltál?
– Víkenden. Szívtam egy kis erdei-hegyi levegőt, s közben édes magánéletet csemegéztem – felel-tem visszafogott jókedvvel.
A „Nagyasszony” ezen a reggelen nem volt jó színben, de miközben hellyel, majd kávéval kí-nált, úgy láttam, őszintén örül nekem.
Éppen rágyújtottunk, amikor megszólalt az asztalán a telefon. Füléhez tartotta a kagylót, be-leszólt:
– Tessék – figyelt egy darabig, aztán azt mondta:
– Jobb lesz, ha te mégy utána Ferikém – s csak a másodszori próbálkozásra sikerült visszatennie a kagylót a helyére. Az arca egészen lesápadt, de a hangja majdnem teljesen nyugodt volt, amikor megszólalt:
– Jancsi állítólag eltűnt. Mirci szerint otthonról azzal ment el pénteken, hogy Kecskeméten intézi az országos találkozót, de az alpolgármester meg
113
azt állítja, hogy nem jelent meg sem a szombati, sem a hétfői egyeztető tárgyaláson.
– És a csoportvezető, vagy a helyettese, vagy a Hírös Lantosok főszerkesztője sem tudnak róla közelebbit? – kérdeztem, s közben átkoztam ma-gam, hogy nem néztem jobban az elnökünk kör-mére azután, hogy még gyakrabban eltünedezett, mint korábban szokott. – Ők a helyi rendezők, nekik sincs közelebbi információjuk?
Johanna megrázta a fejét.
– Mit gondolsz, Hanna… A csoportvezetőnek le-het valami köze Jancsihoz meg a lenyúlt pénz-hez? – kérdeztem.
– Ha engem kérdezel, Gabikám… Hát lehet kö-ze… Sajnos, ismerem az uraságot…
– Értem. És… és akkor, hogy állunk a több száz fős tagság elé azzal, hogy menjenek haza, mert se szállás, se kaja, se semmi?
Johanna összerezzent, de csak azt ismételte meg:
– Sajnos ismerem az urat…
Máshogy próbálkoztam:
– Ferenc mit mond?
– Lesz szállás, minden meglesz. Később rendez-zük majd a számlát, ennyit tudott elintézni a helyi csoporttal.
114
– Ez is valami – bólintottam kissé megkönnyeb-bülve. – Még jó, hogy Ferenc kéznél van min-dig…
– Igen. Még jó, hogy legalább ő… – felelte, némi éllel a hangjában, Johanna.
Felálltam.
– Ha nincs más, én mennék is… Holnap jövök a vezetőségire – mondtam, azzal már indultam is az ajtó felé.
Keményen utánam szólt.
– Várj. Ne rohanj így el. Most a legfontosabb, hogy legalább mi ne veszítsük el a fejünket. Feri rögtön itt lesz, át kell beszélnünk, hogy mit és mennyit mondhatunk el holnap a vezetőségi ta-goknak.
Visszamentem, és újra leültem.
– Ez nem lehet kérdés. Mindent és őszintén – mondtam.
Rám kapta a tekintetét. A szeme csillogott, amihez a szép mosolya is asszisztált.
– Köszönöm, Gabi. Pontosan ezt a hozzáállást vártam el tőled.
Éppen mondtam volna valami kedveset még magamról, mikor csengettek.
– Ez Feri lesz. Maradj, beengedem.
115
… A szerdai vezetőségi ülés minden részt-vevője együtt volt már (beleértve az öt regionális csoport vezetőjéből négyet), amikor az elnökünk a hatodik csoport főszerkesztőjével – mintha minden a legnagyobb rendben volna – nagy vi-dáman megérkezett.
Éppen lefőtt az első kávé.
Bán Misi, a kecskeméti Hírös Lantosok fő-szerkesztője volt az egyetlen, akivel még nem ta-lálkoztunk, s úgy illett, hogy az elnök mutassa be nekünk. Miután ez kellő hivatalossággal meg is történt, alaposabban szemügyre vettem az „ifjú titánt”.
Ragyogó, fekete, mandulavágású szemek, barna, csinos arc, szép száj, felette hetyke kis ba-jusz – mindez koromfekete fényes hajának sima keretében, melyet mélyen a homlokára fésülve viselt. Határozottan jó kiállású fickó volt, még in-nen a harmincon. Bal kezét, divatosan koptatott farmerjének farzsebében tartotta, jobb kezének hosszú, finom ujjai között aranycsíkos St. Morit-zot tartott –, ami ismerten a legdrágább márkájú cigi volt akkoriban. Nocsak – gondoltam, – ilyen jól keresnek a földmérők?!
– Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem a Naxos íróját, túl azon, hogy benne tisztelhetem az országos Lantosok
főszer-116
kesztőjét is – mondta. – A Naxos hihetetlenül bá-tor könyv, kíváncsian várom a folytatást.
Csöndesen, szinte meghatottan álltam és néztem a csinos arcát, meg az apró kis füleit. Iga-zán helyes kis fülei voltak… Kedvesen rámoso-lyogtam.
– Nem mondod, hogy a földmérők Valentot ol-vasnak és nem Hrabalt? – kérdeztem, nem titkolt meglepetéssel a hangomban.
– Azt is olvasnak, persze. Meg Buzzatit, Büch-nert, Lönnrot-t és Orwellt is, hogy a külföldi pél-dáknál maradjak…
– Örülök, hogy egy ilyen egyetemes műveltséggel bíró ifjút talált az elnökünk a Hírös Lantosok élé-re. De túl ezen, igazán érdekelne, hogy találkoztál éppen a Naxosszal?
– Pofonegyszerű – nevette el magát Bán Misi. – Az élettársam könyvtáros. Hazahozta, kíváncsi voltam… Tudod, nekem a görög mitológia a vesszőparipám… És hát, Naxosról mindent tu-dok…
– Amiről én írtam, az egy másik Naxos – vetet-tem ellent.
– Lejött, persze… – mondta és egyenesen belené-zett a szemembe. – A világirodalmi műveltség csak az egyik, amiről híres vagyok. A másik a to-lerancia. Mindenféle másság iránt.
– Oké, értem.
117
– Ha még hozzáteszem azt is, hogy az élettársam egy srác, teljesen megértesz.
Hopplá! Őszintesége úgy mellbevágott, hogy alig sikerült egyensúlyban tartani magam.
Megpróbáltam mosolyogni. Sikerült úgy-ahogy.
– Kösz a „beavatást” – mondtam. – Nem sokan vállalják föl a másságukat, még most a demokrá-ciában sem… Bátor emberke vagy, Mihály?!
– Hívjál Misunak, ahogy a barátaim.
– Oké… Misu. És kösz. Tudod, én is rendes va-gyok azzal, aki rendes énvelem… De most üljünk le, mert úgy látom, az elnökünk már igencsak tü-relmetlenül csattogtatja a golyóstollát…
Helyet foglaltunk az asztal végén, egymás-tól háromszéknyire, ahol még nem ült senki. A debreceni regionális csoportvezető-főszerkesztője azonnal „lecsapott” rám.
– Örülök, hogy látlak, Gabikám – mondta, de én nem hiszem, hogy örült volna. Bár, ki tudja…
Wolf Bercitől bármi kitelt, s bárminek az ellenke-zője is… Az első pillanattól nem jött be nekem emberileg, bár költőként nagyra tartottam, ahogy a feleségét, Zitát is.
A szerkesztőség nagytermében kényelme-sen elfért a FIT vezetősége. A hatalmas ebédlő-asztalt a titkárasszony vörös posztóval terítette le, mikor üléseztünk, s zöld posztóval, mikor szer-kesztettünk.
118
Miután megittuk a kávéinkat, megkezdő-dött a „ceremónia”…
Tamásiné dr.Vayk Johanna gyönyörű ruhá-ban volt, és sokkal fiatalabbnak látszott a koránál.
Nyilván, remekelt a fodrásza és a kozmetikusa is.
Fekete szeme élénken, barátságosan csillogott, tekintete viszont szigorúnak, majdhogynem pa-rancsolónak tűnt.
A jobbján az elnök ült, és bennünket figyelt mozdulatlan, szép, kék szemével, de annál idege-sebben rebbenő tekintetével. Látszott rajta, hogy
„tudja, hogy mi tudjuk…”.
Balján Ferenc ült, aki viszont maga volt a nyugalom kőből faragott szobra. Barázdált arca éppoly mozdulatlan volt, mint a szeme.
A fővárosi csoport irányítója, KicsiBayron, velem szemben ült. A szép költőpalánta hátradön-tötte a székét, s hanyagul keresztbevetette a lábát.
A nadrágja borotvaélesre volt vasalva. Összeszo-rított szája sarkában vékony szivarka lógott.
Én ültem Wolf Berci mellett, s a másik ol-dalamon ült az új miskolci regionális csoport ve-zető főszerkesztője, Nagyné Herczeg Viola, végül pedig a győri csoportvezető főszerkesztő, Baráthy Mózes Botond zárta a sort.
Korábban kilépett már a FIT-ből két regio-nális csoport: Pécs és Pápa.
119
Kecskeméten külön volt választva a cso-portvezetés a szerkesztéstől, s miként azt már el-mondtam: Bárányné a főszerkesztőjét küldte ma-ga helyett, fontos szervezési munkáira hivatkozva.
A FIT negyedéves vezetőségi ülését a tit-kárasszony nyitotta meg. Őt követte pénzügyi be-számolójával Kovácsné Ladik Dóra könyvelő…
Aki elmondta, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, ahogy mennek… Az ember nem csinálhat mindig azt, amit akar, legyen az illető bárki.
Hogy megkaphassuk azt, amit akarunk, másoknak is meg kell adnunk, amit akarnak. Kijelentette:
bizonyos abban, hogy pillanatnyilag leginkább az országos találkozóra kell fókuszálni és az elnöki hibát közös erővel korrigálni. Meggyőződése –, mondta Ladik Dóra –, hogy az elnök a jövőben nem fog felelőtlenül bánni a társaság pénzével.
Szavazzunk bizalmat az első botlása után, mert őszintén elmondta és vállalta bűnét!
Nem volt rossz „védőbeszéd”, az már biztos!
Amikor befejezte, egy pillanatig csend volt.
Dóra ránézett Ferencre, mintha tőle várna meg-erősítést. Mi valamennyien követtük a példáját, és az alelnökre néztünk.
Ferenc felállt és határozott hangon kijelen-tette:
– Én megszavazom a bizalmat Jancsikám –, és kinyújtotta tenyerét. – Itt a kezem rá.
120
Az elnök elvörösödött, felállt, és fátyolos hangon köszönte meg az alelnök bizalmát.
Mellettem Wolf Berci ajka gonosz mosoly-ra görbült, majd emelt hangon megszólalt:
– Egy pillanat, alelnök úr! Így nem lesz jó. Ha nem játszanak nyílt lapokkal, nem jutunk messzi-re. Eltűnt félmillió, vagy nem?
Jancsi úr arca vörösből szürkére változott.
– Szavamat adom, hogy az utolsó fillérig elszá-molok vele – ígérte.
Berci persze nem hagyta ennyiben.
– Mikor?
– Egy hónapon belül…
Gyorsan felálltam és körbenéztem. Igye-keztem minél komolyabb képet vágni, és miután sikerült, megkérdeztem:
– Elfogadjuk? Aki igen, az tegye fel a kezét!
Egy ellenszavazat és két tartózkodás mel-lett a vezetőség elfogadta az elnök által ígért visz-szafizetési határidőt, ami jegyzőkönyvbe került, majd Ferenc kijelentette:
– Akkor az első napirendi pontot lezárhatjuk.
Nos, térjünk át a másodikra…
Rátértünk.
121
A SZERZŐ Kláris folyóiratban megjelent sanzonja
122
Török császár turbánjai (a SZERZŐ fotója)
123