Nyilván, nem sok értelme lett volna már kibumliznom Szigetdomra, s onnét újra vissza-jönni a fővárosba. Ezért aztán délután fél négykor beültünk Fridával a Nyugati téri McDonald’s-ba ebédelni, majd felmentünk együtt a lakására, ahol lezuhanyoztam. A fehér vászon farmeremhez kaptam egy tiszta inget (püspöklila kínai nyersse-lyemből), ami kifejezetten jól állt nekem.
Hosszan csókolóztunk, de több nem történt akkor, hiszen Adél várt rám…
Lelifteztünk a modern toronyház tízedik emeletéről és kisétáltunk az automatikusan nyíló épület kapuján. A taxi, amit Frida rendelt, már a parkolóban várt bennünket. Én kiszálltam a Moszkva téren, ő egy kiállításra tartott, Budake-szire.
Vettem egy szál félig még bimbós Rose Dot rózsát, melyről tudtam, hogy Adél egyik kedvenc rózsafajtája. A virág színárnyalatainak harmóniája szemet gyönyörködtető, a szirmok
88
színoldala sötétrózsaszín, a fonákja világosabb árnyalatú. A bimbó elegáns, a nyíló virág kehely-alakú. Igen kellemes illatú, és színe az elnyílás-ban sem fakul ki.
Pontban hét órakor Adél kilépett a kórház kapuján, s miután adott egy puszit, visszahátrált tőlem, vágott egy szexis fotómodell pózt (ami tényleg nem volt jellemző rá), és megkérdezte, hogy tetszik az új ruhája. Mondtam neki, hogy tetszik. Elmagyarázta, hogy az anyaga kék nyers-selyem, azok a merész felvágások rajta kétoldalt, már nem is tudom mik…
– Igazán úgy találod, hogy csinos vagyok benne?
– Te mindenben csinos vagy, Adél – mondtam őszintén, bár szimpla udvariasságnak tűnhetett, mivel azonnal témát váltottam. – Megvolt az új titkárasszony beavatása. Megfelelőnek tűnik…
Vágott egy grimaszt.
– Fütyülsz te a ruhámra! Egész nap üléseztetek?
– Háromig. Fárasztó volt…
Rám nézett leeresztett szempilláin keresz-tül, és megkérdezte:
– Ezzel arra akarsz célozni, hogy ma sem ma-radsz velem éjszakára?
– Nem akarok semmire sem célozni. Csak mon-dom, hogy rohadt fárasztó nap volt.
– Hová mentél az ülés után? Megint Fridáztál, ugye?
89
Elnevettem magam.
– Megsúgta a vérnyomásmérőd? Nyugi. Csak et-tünk egy hambit, aztán lezuhanyoztam nála és most itt vagyok, láthatod. Frida Hajós Endre kiál-lítására ment, Budakeszire, mivel ő tartja a meg-nyitót. S az csak egy dolog, hogy nekem is illene ott lennem…
– Ó, hát megnyitja a művésznő azt nélküled is, Kisherceg!
– Minden bizonnyal. És persze lesznek ott páran tőlünk, akik képviselik a szövetséget. Azért mi is ott lehettünk volna, ha nincs ez a vacsora általad éppen mára betervezve!
Megragadta a vállamat és megpróbált meg-rázni. Olyan erős volt, hogy majdnem sikerült neki.
– Úristen, Kisherceg! – Lehelete forrón csapott az arcomba. – Neked tényleg mindenki fontosabb nálam?
Nem szeretem, ha erőszakosan bánnak ve-lem, még akkor sem, ha csinos nők az illetők, akik úgy néznek ki, ha megdühödnek, mint a fúri-ák a görög mitológiából. Levettem a kezét a vál-lamról és figyelmeztettem:
– Ne csinálj jelenetet, Adél. Egyelőre senki sem fontosabb, mint látod. Nézd… virágot is hoztam.
A kedvenc rózsád… Akkor mehetünk végre az étterembe, vagy megvárjuk, míg idehozzák a va-csoránkat a kórház elé?
90
Megenyhült. Olyan lett a tekintete, mint az olvadt arany. Veszélyes és forró…
A Magyar Korona egy fényesen kivilágított palota-szerű épület volt, alig csak párszáz méterre a János kórháztól. Hatalmas neonkorona ékeske-dett a homlokzatán. Jó párszor vacsoráztunk már náluk, Adél imádta a konyhájukat.
Cigánypecsenyét ettünk, megittunk mellé két üveg Badacsonyi Szürkebarátot és újra béke volt köztünk.
… Késő éjszaka aztán zajtalanul lopódz-tunk be a Duna-parton álló bérpalotába, hogy a – nagyon ritkán, de most éppen otthontartózkodó – művésznőt fel ne ébresszük.
Adél ölelő karjában minden alkalommal éreztem, hogy ez a nő – ez a lány – egyszer sors-fordító szerepet fog még játszani az én életemben.
Adél –, aki oly keveset volt még boldog –, való-jában boldogságra született. De úgy tűnt, hogy ebben rajta kívül senki sem hitt. Kapcsolatai me-netrendszerűen futottak zátonyra, s aligha kétsé-ges, hogy mitől is… A múltat gyorsan rövidre zárta, nem létezett számára senki és semmi belő-le, és a jelent is csupán, mint a boldog jövőbe ve-zető lépcsőfokot tekintette. Ezekben a fővárosi években Beregszász is távoli, ködös emlékké hal-ványodott volna, ha nem köti még szülőföldjéhez egy időre a beteg édesanyja…
91
Igazán, és lelkében, Adél csak a jövőnek élt: a megálmodott boldogságnak.
Valakivel, akit nagyon szerethet. S aki el tudja majd viselni, hogy ő csak nagyon tud sze-retni. Vagy sehogy.
Hamar megsejtettem, hogy velem képzeli el a JÖVŐT…
De én bele sem akartam gondolni abba, hogy vele éljek majd egyszer –, akár Beregszá-szon, akár máshol –, s eleinte ő sem beszélt a ter-veiről nekem. Talán mert tudta, hogy úgysem ér-teném meg.
Hát nem!
Néha persze úrrá lett rajtam valamiféle szánakozás iránta, amit viszont gyorsan felváltott az a fajta végtelen és szeretetteljes gyöngédség, amit gyakran én hajlamos voltam szerelemnek hinni. S olyankor hihetetlenül kedves és gyengéd voltam vele, amitől ő végtelenül boldog volt. De egy idő múlva kiismertem saját gyengédségem-nek a hatását, és attól fogva visszaéltem vele. Ar-ra használtam fel, hogy mind többször lássam boldognak Adélt.
És Istenem! Olyan kevés kellett abból, ami Adélt már boldoggá tette!
Mint akkor éjszaka is.
Néhány csók, egy szenvedélyes összefonó-dás, és az én Adélom elszállt a földről, már
szár-92
nyalás közben boldogan hasította az álmok tenge-rének lágy hullámait.
Én még sokáig álmatlanul forgolódtam mellette, és hallgattam a messze alattunk zajló vá-ros tompa dübörgését, amelyet itt-ott szakított meg a villamos csilingelése, vagy egy-egy hajó-kürt hangja a vén Duna felől.
Munkával zsúfolt, mozgalmas hetek követ-keztek… (Ahogy ez már lenni szokott, a FIT há-romnapos országos találkozói előtt.)
Kevés szabadidőm maradt magánéletre, s alig-alig találtam időt elmélkedésre, legfeljebb egy-egy ellopott percet, az étkezések alatt, vagy késő éjszaka, amikor kimerülten visszavonultam a szobámba a nappaliból, ahol EszterM és Gerti gyakran még hajnalig traccspartiztak. Előfordult, hogy Dóra is átjött, és akkor aztán teljesen elsza-badult a hölgyek jókedve, s úgy viháncoltak, mint a csitrik.
Néha, nem túl gyakran, átmentünk négyes-ben vacsorázni a két sarokkal odébb levő Harcsa Csárdába. A szintén Szigetdombon lakó Heléna és rokkantnyugdíjas (egykor jó nevű, de alkohol-beteggé váló színész, férje) Kiss Péter, valamint az asszony bátyja, a jóképű sakknagymester Pa-lócz István is csatlakozott a társaságunkhoz.
Havonta, legalább egyszer, Frida és a két legjobb barátnője: Martina és Rebeka is nálunk
93
töltötték a hétvégét, s ha még ez sem lett volna elég, Janka is betoppant Ágival, s azokon a hét-végeken bizony, szinte a mi társaságunk töltötte meg a Harcsa Vendéglőt.
Egy ilyen „össznépi bulis” hétvégére esett Bernáth Ferenc 65. születésnapja is, s mindannyi-unk meglepetésére, a szigetdombi Harcsa Csárdát választotta ki az ünneplés színhelyéül. S persze jött vele az egész kompánia: Jancsi úr (bár Mirci nélkül), Söndör és KicsiBayron – mondhatni – kart-karba öltve a mi „Nagyasszonyunkkal”, a nem éppen szent, de annál inkább szexis dr. Vayk Johannánkkal.
Ferenc születésnapjára Ciliék is átruccantak az olasz tengerpartról, ahol éppen a nyár első he-teit élvezték Suzzyval.
Az egyetlen szigetdombi hotel –, a Derbi –, zsoké tulajdonosának legnagyobb elégedettségé-re, teltházzal üzemelhetett azon a hétvégén. Vi-szont szegény harcsák nem örülhettek nekünk annyira: soraikban irtózatos pusztítást végzett a társaság, mivelhogy a vendéglő specialitása – a chilis harcsapaprikás – szinte mindannyiunk ked-vence volt.
Bort ittunk, meg pezsgőt, az ünnepi ebéd-hez, és az asztalok olyan dús és különös ételektől roskadoztak, amelyek láttán még az én ínyenc és világlátott Sziszi barátom is kis híján beájult!
94
A hatalmas üvegtáblákon csak úgy özönlött be a napfény: a pincérek sürögtek körülöttünk…
és semmi sem hiányzott a jókedvünkhöz.
Vagy mégis… Az én vidám hangulatomból azért jó adagot kimarkolt az a szomorú tény, hogy Adél nem lehetett velünk. Sem ott, és akkor, sem máshol, és máskor, valahányszor EszterM is hiva-talos volt. „Asszonyom” kerek-perec megtiltotta, hogy Adél betegye a lábát szigetdombi ottho-nunkba, s persze azt is megkövetelte tőlem, hogy soha és sehol se találkozzam vele. Persze ez utóbbit hiába is próbálta megtiltani: titokban ran-devúztunk tovább, s bár jókora füllentések árán, de mindig sikerült egy-két éjszakát is együtt töl-tenünk.
S hogy éreztem e bűntudatot? Soha!
Nem a saját bűnömnek tartottam, hogy tit-kolóznom kellett. Hazugságra éppen hogy ő kényszerített: EszterM. Azzal, hogy mindenki mást képes volt megtűrni a közelemben, minden-ki mással elnézte a flörtjeimet, pimasz minden-kis kaland-jaimat, csak éppen azzal nem, akinek talán a leg-nagyobb szüksége lett volna rám… Valahányszor próbáltam józanul és komolyan fontolóra venni a szakítást Adéllal, mindannyiszor tompa, fájó bol-dogtalanság támadt a lelkemben, amelynek okáról eleinte nem is tudtam számot adni magamnak.
Hisz nem voltam szerelmes –, szerelmes valóban,
95
soha nem voltam Adélba! –, de leírhatatlan mély-séggel szerettem. Bizakodó lényemmel, optimista hitemmel és valamiféle ártatlan naivitással azt reméltem, hogy EszterM előbb-utóbb belátja majd, hogy Adél sem jelent több veszélyt rá, mint bármelyik más kapcsolatom, és hagyja, hogy ta-lálkozgassunk. Sőt, megengedi, hogy kedvesem kijárjon hozzánk… Százszor-ezerszer elképzel-tem azt a napot, amikor ez megtörténik. Amikor Adél elfoglalja majd helyét köztünk és ugyanúgy, mint Gerti, vagy Dóra, vagy Frida, vagy akár bármelyik barátnőm, jön-megy a házban, amint éppen kedve tartja. Úgy fogadtam el Adélt, ami-lyennek ismertem: okos, kedves, mindenkor segí-tőkész, s bár néha ok nélkül is durcáskodó, de igazából egy csupa-szív és csupa-lélek, őszinte teremtés. S volt még valami benne –, illetve nem volt benne: féltékenység! Picit duzzogott, picit zsörtölődött a kalandjaim miatt, de nem rendezett idegesítő jeleneteket, a „zöldszemű szörnnyel”
karöltve. S ezt egy magamfajta csapodár lélek fel-tétlenül a javára írta.
Adél még nem találkozott Gertivel, de mindig rágta a fülemet, hogy mennyire szeretné megismerni. Gondoltam, nincs veszítenivalóm –, hát erdész keresztfiammal gyanútlanul megszer-veztem egy hosszú hétvégét a vadregényes Ba-konyba.
96
Prosszer Gabriella Júlia ARCOMBAN HORDOM
Arcomban öröktől hordom arcodat,
a gyönyör s a kín tüzes virágát, elhálom véled csillagok számát, naponta.
Ki születtél velem egy-egésszé elrendelt ezer küldetéssé, s én futottam
érted súlyos évezredeket…
Elrendelés
sodort feléd s tán egy titkos sejtelem
hogy e földi létben még egyszer végzeteddel végzetem betelhet…
Csókos éjek megkettőzték bennünk, ami csoda volt – e létben,
a fájdalom is örvénylőbb - ne sírj Te mégse,
találkozunk még ezerszer, a
„végső ölelésben”!
97
Magas Imre Bernáth tus-filc grafikája: Hegyek ölén
98