Jancsinak felejthetetlen gyerekkori élménye volt az utcasöprés, minden szombaton estefelé. Jött haza a csorda a legelőről, behajtott a gulyás, aztán mehetett ki ő is az utcára nyírág söprűvel és gereblyével, lapáttal, vékával.
Szállt az isteni por a levegőben, az volt a jó, hogy ott söpör a porban az innenső és a túlsó szomszéd is, végig az egész utcasor népe. Mikor a lenyugvó nap a zaboskerti erdőből még egyszer visszanézett a falura, tiszta utca nyújtózott el a falun végig. Jött a holnap, jött az ünnep; a népek ünneplőbe öltözve, családosan mentek misére. Úgy ment ő is: apjával, anyjával. Gondolatukban velük tartott Jancsi gimnazista testvére, a Jóska is: fehér térdzoknijában, barna félcipőjében, fehér ingében, elegáns rövid nadrágjában ott lépegetett mellette, ahogy illett, ment ministrálni, mint azelőtt, latinul válaszolgatott a papnak. Anyjuk és apjuk követte őket. A meghittség lélekből fakadt, s ennek meg kellett mutatkoznia az ünnep reggelén különösen. Természetes közösségi élmény volt a készülődés, föle-melő élmény volt maga az ünnep. Mindenkinek erőt adott az élethez, a jövendő rejtőzött benne. A vallásos hit az ember tisztaságvágyát, becsüle-tét, a haza szeretetét erősítette. Jancsi ezt jóval később értette meg, de akkor, gyerekkorában élte át. Az is később vált bizonyossá, hogy a becsü-letes élet a szülőfalujában, abban a kis porfészekben vált mindennél fon-tosabbá, s csakis ilyesmire épülhet erős hit, megtartó lélek, életképes nemzet. Nem a paraszti lét nyomorúságos limlom tájai, képei kaptak hangsúlyt a lelkében, hanem a természet és a falu tisztasága, erdő-mező üdesége, harmatossága. Jancsi is áldottnak érezte gyerekkora láthatatlanul mély és tiszta pillanatait, melyek szinte a semmiből születtek és maradtak meg benne. Ő még látta és meglátta az ökörnyállal felhúrozott szentkirá-lyi és zaboskerti rétet csillogni a felkelő napban, megérinthette a hajnali sugarakat, boldogan gázolhatott az élet sok-sok csodájában. Érezte, hogy
a jóság és a szépség őbenne van, ő pedig benne van a jóságban és szépség-ben, s hogy a rejtőzködő, kimondhatatlan érzés majd egyszer valahogyan utat tör magának, hangot kell adni a rejtőzködőnek, hiszen azért vagyunk a világon, hogy hozzátegyük a magunkét. Szavakban, tettekben, dalok-ban, valahogyan, a csemetekerti lányok éneklő kedvében, az anyanyel-vünkben, abban, ahogy a költők írnak, jellemünkben, madarak röptében, az életünkben, ahogy apánk és anyánk él és vágyakozik jobb élet után, a feltétlen szeretetben és tiszta álmokban, ahogy a gólya lépdel a vadvirágos réten. Muszáj hinni, hogy az emberekből, a népből, a költészetből fakadó szépség felemeli a legnehezebbet: a súlyos emberi lelket, a szeretet fölsegí-ti az elesetteket. A jóság és a szépség nem bukhat el, még akkor sem, ha sokszor át kell élnünk a bukást, megaláztatásainkat, megveretettségünket, de a talpra állásunkat is. Amit a természetközeli és emberközeli életről Jancsi átélt gyerekkorában, annak utat kellett engedni, tiszta utat, amilyen az ünnepre együtt elsöpört falu utcája.
Majdnem ugyanilyen, a gyerekkor ritka áhítatához hasonló, felemelő érzés fogta el egy-két év múlva, suhanc korában, fiatal gyári munkásként, Budapesten, pontosabban előbb Angyalföldön, azután Csepelen is.
Amikor először lépett be a nagy gyár kapuján, izgalommal eltelve úgy érezte, ebben a hatalmas gyárban sok-sok emberrel találkozik, akiket sze-retni fog, akik majd lépésről lépésre befogadják és megtanítják mindarra, amit tudni érdemes, hogy az ember gyereke ne maradjon egyedül, hogy hozzátehesse a maga tudását, tisztességét a többiéhez. Később, még nagyon sokáig, boldogabb pillanataiban teljes bizonyossággal tudta, hogy a lélek lényege és legjobb szándéka, hite és várakozása ugyanaz volt falun, a paraszti világban, ami városon, munkások között. A gyári munkások-nak, a gyárak népének, az emberi léleknek legjellemzőbb vonása Újvárfalván és a Csepeli Szerszámgépgyárban lényegében ugyanaz.
Magára adó jó köszörűssé, munkássá akart válni, s tudta, hogy apjához és anyjához is hűnek kell maradnia, mert eltéved e világon az, aki nem tudja, honnan jön, és az is eltéved, aki nem tudja, hova megy. Ez is hozzátartozik az ember gyerekének a becsületéhez, az igazságot kereső ember tulajdon-ságához.
Az én történetem nem azonos a te történeteddel, de hasonlít rá nagyon;
a gyilkos és az áldozat története is lehet hasonló. Aki megveti a paraszti lét limlom tájait, az a munkásemberek, az égett emulzió szagától terhes gyár-csarnokok világát is megveti. A magyar föld népének nagyon szomorú időszakában sok-sok feltörekvő fiatalnak kívánta, hogy bárcsak átélhetné azt a felemelő örömet, amit ő, a nem könnyű paraszti munkában, azután meg a gyárban, az égett vasforgács felejthetetlenül jó illatában, a fényesre és ezredmikron-pontosságúra tűrésezett munkadarab megmunkálása köz-ben átélt; sokszor átjárta a jól végzett munka öröme, „arany öntudata”. A falusi parasztgyerek, az angyalföldi és csepeli munkás legbelül ugyanazt az emberi lényeget élte át, azt, hogy közösen tehetünk valami jót magunkért, egymásért, hazánkért és a világért, mert csak azt érdemes tenni, jót.
VIRÁGZÁS
Forogtak a szentlászlói és a zaboskerti fák, koronájuktól megfosztott fejü-kön pedig forogtak a felkelő és elvérző napok, a csillagos és holdas éjsza-kák. Estétől reggelig, reggeltől estéig félig lehunyt szemmel lesték a fények vonulását. Várták a nehezen felkelő, alacsony járású napot, déltájban pe-dig égnek fordított szemmel imádták életet sugárzó megváltójukat. Mikor eljött a kikelet, és az ő napistenük egyre magasabbra ívelő pályán rótta útját, melegség és reménység járta át ereiket.
– Isten ujja! – suttogták önfeledten. S ahogy félálomba dermedt tes-tükben megpezsdültek a nedvek, már bizonyosra vették, hogy visszakap-ják fenséges koronájukat. Gyökereik körül fölengedett a fagy, édes sóit bőkezűen kínálta nekik a föld, s az maga volt a csoda, ahogy a napsuga-rak érintését ágacskáik minden hegye viszonozta: a szivárvány valameny-nyi színe ott tündökölt rügyeikben, fakadásra, kibomlásra készen.
Az öreg Életfa boldogan ropogtatta göcsörtös karjait, és odasúgta párjának, a vén bükknek – aki ugyan már csak az emlékezetében áll-dogált mellette –, hogy: „Tedd ki, anyókám, a levegő puha párnáira azokat az imádni való karjaidat!” – magában pedig azon tanakodott, érdemes-e magányosan új tavaszra ébredni. De azt is odasúgta egykori párjának: már minden év a sors ajándéka. Ezért is igyekszik okosan bán-ni maradék erejével, nem kelbán-ni birokra akármilyen kis viharocskákkal, ha lesz még egyáltalán vihar Szélvízvölgyben. S ahogy le-lenézett a leg-szebb asszony hűlt helyére, a földből itt-ott kidudorodó, összefonódott gyökerekre, úgy gondolta, jobb lesz szerelmes pillantásokkal eltöltenie hátralevő napjait.
Utóbb mégis feltekintett hegyoldali társaira. S látta ám, hogy a nála jóval fiatalabb akácok milyen izgékonyan meresztgetik tüskéiket, zörgetik száraz hüvelyüket, készen állnak, hogy alaposan megszúrják a hozzájuk
közeledőt. De arra is készek, hogy kibontsák fürtös virágaikat, s bódító, mézédes illatot árasszanak.
Alig egy madárröppenésnyire tőlük a feszes bőrű hársak tettetett kö-zönybe merültek. Ki tudná megmondani, tűnődött az öreg, miért duz-zognak ezek a csitrik, miközben döngicsélő méhekről és minden eddiginél izgatóbb tavaszról álmodoznak.
És micsoda fenséges tartással zöldellnek amott a fenyők! Derekukon csaknem kicsattan a gyantás életöröm, száz- és százezernyi tűlevelükön óvatosan tapogatóznak a napsugarak. A város felől idáig lihegő szennyes levegő eléri időnként őket is; ilyenkor sajnálkozva rázogatják örökzöld szoknyájukat, hogy egyetlen porszem nélkül lépjenek majd be a meny-nyországba.
Napról napra ékesebb ruhát öltött az erdő többi fája is. Befogadták a vadakat és az énekesmadarakat, hogy velük udvaroltassanak és mu-zsikáltassanak maguknak, különösen reggel és este. Várták az imádott tavaszi esőket, amiket gyöngypatakként csorgatott rájuk az ég, megfür-detve minden levelüket és águkat. Derekukon csiklandósan csordultak végig a cseppek, egészen a tövükig, ahol gombák emelgették fejüket a dús avar védelmében. Mennyire vigyáztak valamennyien, hogy rá ne lépjenek a gyönge kis teremtményekre! Ahogy védték a vadakat és a madarakat, s tőlük telhetőleg igyekeztek elrejteni őket a vadászok elől, némi bűntudattal gondoltak rá, hogy a vadászokat is elrejtik a gyanút-lan vadak elől.
Éjszakák mentek, nappalok jöttek, s a legvénebb vén fa egyre tisztábban hallotta, micsoda aggasztó híreket hord a falu felől fújdogáló szél. Egyre élesebben látta, hogy nem térhetnek ki a sors elől, napjaik meg vannak számlálva, s nem marad más választási lehetőségük: vagy az ősök irtják ki őket, vagy az utódok.
Nehéz sóhaj szakadt fel szívéből, valahányszor végignézett koronás se-regén. Mennyire csodálta zúgásukat, és csodálta némaságukat is. Minden irányból áttekinthető fegyelmük, rendezett soraik tiszteletet ébresztettek benne. Magában édes fiamnak szólította mindegyiket, titokban pedig egy-egy könnyet ejtett azokért az ifjan elesettekért, akik önként adták oda
ma-gukat a halálnak, csakhogy a megmaradók szabadabban lélegezhessenek, minél magasabbra emelhessék koronás fejüket.
– Meghalnék értetek, külön-külön valamennyitekért! – sóhajtott az öreg. – Hogyan menthetnélek meg benneteket, hogy még sok-sok tava-szon újjászülethessetek? Segíts meg engem, madarak és fák istene, hozd eszembe azt a gondolatot, amivel meghosszabbíthatom életüket! Ne en-gedd, hogy az árulók barbár idegeneknek a fejszéi alá kényszerítsék sudár termetüket.
Így töprengett a koronás aggastyán, s már-már azon volt, hogy meg-mondja a többieknek az igazat: nem tudja egyedül elviselni a felelősséget, nem találja a halál elől kitérő utat. Aztán meg azt gondolta: nem szólhat, hogyan is szólhatna, hogyan adhatná át a tudását azoknak, akik nem egy halálos vihart kiálltak, mégis tudatlanok. Nem mondhatja meg, milyen sorsnak néznek elébe, mikor ebben a pillanatban is úgy el vannak telve az élet szépségeivel, hogy se látnak, se hallanak. Azt mondja nekik, legyenek hűek magukhoz a halálban is? Ne szisszenjenek fel akkor sem, ha lesújta-nak rájuk a barbárok fejszéi, ha majd röpköd a forgács? Ne ejtsenek egy zokszót akkor sem, ha felüvöltenek tövükben a gyilkos fűrészek?
Álldogálva ott az erdő szélén, még akkor sem vitte rá a lélek, hogy ki-mondja az igazat a gyanútlanoknak, amikor legmesszebbre látó leveleivel meglátta, legmélyebbre nyúló gyökereivel megérezte a feléjük dübörgő hadakat.
Csordultig telt öreg szívében a népét féltő aggodalom, de ahogy a völgy szemközti erdejéből kivezető utat fürkészte, csaknem elnevette magát.
Mert nem irtó hadak közeledtek ám, hanem cammogó járásával az öreg Zúgó jött, kajla kalappal a fején. Valaha a mögötte álló erdő kisgazdája volt, öregapjától örökölte az őt illető részt, a nagyobb részen pedig tizen-egy szentlászlói és zaboskerti örökös osztozkodott.
Hányszor karjára kapta ezt a Zúgót, mikor gyerekfejjel a lombjai alatt pücskörészett! Magához ölelte a lombok között, s miután jól kibeszélget-ték magukat a világ folyásáról, elmenőben rendesen megtömte makkal a zsebeit. Szerette ezt a gyereket, s egy kicsit sajnálta is. Mert a falusi fel-nőttek folyton kicsúfolták, azt kérdezgették tőle: kinek a fia vagy, mi van,
gyerek, nem tudsz beszélni, nincs nyelved? – Jóravaló kölyök volt, csak azt nem állhatta benne, hogy folyton madárfészek után kutat. De most mit akar, mi az ott a kezében, mit integet oly hevesen? – lesett ki lombjai közül a fővezér.
– Levelet hoztam! – nézett föl Zúgó az Életfára.
– Levelet?
– Azt. Feljelentést! – lobogtatta meg a papírost.
– Nekem?
– Neked hát! Ki másnak? Kihez forduljak?
– A rosseb... – dörmögte a vén fa, s kétszer is rálegyintett Zúgóra.
– Áll a háború. Az emberek nem tudnak dönteni, hogy kié az erdő.
Akkora a háborúság, hogy belepusztulunk. Az elnök eladott benneteket.
Lábon, egytől egyig.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt, hogy segíts!
– Hogyan segíthetnék, ha ti nem tudtok magatokon segíteni?
– Az erdő nem az elnöké, hanem a mienk.
– Nem egészen. Az erdő az enyém – mondta az Életfa.
– A tied? – rökönyödött meg Zúgó.
– A mienk. A tölgyé, az akácé, a gyertyáné, a fenyőé, a hársé. Mind-nyájunké.
– Tehát nem az elnöké, nem a földközösségé!
– De, azé is.
– Ezek szétverték saját közösségüket! Ez kivágat, felapríttat, szétfűré-szeltet, letépeti a koronátokat. Tűritek?
– Őt pártolja a jogrendetek. Ti tűritek? – mordult vissza Zúgóra az Életfa.
– Jogrendünk... – legyintett Zúgó. – Van is nekünk jogrendünk. A tör-vény az elnököt pártolja. Az erőseket, gazdagokat, hatalmasokat!
– S ti nem vagytok-e tagjai a közösségnek? Nem általatok erős és gaz-dag-e a közösség? Nem illet-e meg benneteket annyi, amennyi a többit?
– Ezeket itt – mutatott Zúgó az erdő fáira –, öregapáinktól örököltük a társaimmal. Minket illet a nagyobb rész.
– Aztán mondd csak, mihez kezdenél velünk, ha nektek ítélne a tör-vény? Kiirtanátok ti is?
– Dehogy irtanánk ki, dehogy! Csak tisztogatnánk, az ágakat gyűjtö-getnénk.
– Egyformák vagytok! Ti is azt akarjátok, hogy ne jusson a szegény-nek rőzse sem. Megölnétek egymást. Ezek vagytok ti, emberek! – mondta megvetően, s csüggedten engedte le az ágait.
Azt gondolta: itt tartunk megint. Akinek semmije se volt, akinek sem-mije sincs, annak ne is legyen?
Az öreg Zúgó dörmögve indulni akart. Szemét a földre szögezte, s az ötlött eszébe, hogy valamiről még megkérdezi az Öreg Tölgyet.
– Mondd meg hát, ha olyan okos vagy: kié a föld?
–Azé, aki teremtette! Nem azé, aki eltapossa.
A vén fa keserűen nézet a távolodó Zúgó után. Nem fért a fejébe, mivé lesz az ember, aki folyton azt lesi, hogyan tudna minél nagyobb darabot kiszakítani a földi javakból a saját hasznára, hogy a tulajdon hatalmával kerekedhessen a többi fölé. Ugyanakkor önvád marcangolta, hogy ellökte magától kisebbik gazdáját. Hiába intett neki, Zúgó nem fordul vissza.
Megy a maga útján, egyre kisebbé zsugorodva, mígnem elnyeli a völgy, melyben megleli örök tulajdonát.
Közű akaratú kellene eldönteni a sorsunkat, ötlött eszébe a mélységes mélyből feltörő gondolat. Még egyszer megízlelte az ősi kifejezést, közű akaratú, s mert úgy találta, hogy jó, megnyugvó békével vette tudomásul a gesztenyefák virággyertyákat gyújtogató serénykedését. – Jó, hogy olyanok is vannak köztünk, akik örök világossággal fényeskednek nekünk.
Kicsi gyerekkora óta szerette az erdőt. Úgy nőtt fel, hogy testvérei voltak a fák. Rendületlenül tisztogatták körülötte a levegőt, nem volt bennük az önzésnek szikrája sem. A madarak, az állatok és az emberek javára éltek.
Ide kötötték őket az elzuhanók is, kiket pusztító viharok és viharoknál is pusztítóbb hadak terítettek le. Az öreg kocsányost szerette legjobban. Ő ott állt valaha erős ágaival, koronás lombjával a zaboskerti erdő szélén, gyakran ölelgette, ringatgatta, mint kis gyerekét. Hallgatta, mit mond neki.
– Testvéreink suhognak lombjainkban csöndes vagy borús éjszakákon, mindazok, kik hang nélkül lépték át a halál küszöbét, s indultak el a hal-hatatlanság kifürkészhetetlen útjain, feldarabolva és megsokasodva, hogy az erdei léten túl is az emberért teljesítsék kötelességüket.
Az ősök értünk haltak meg. Azokért, kik ugyanebben a földben gyöke-reznek, melynek mi is szívjuk a nedveit. Nem volt hiábavaló a hősök áldo-zata. Bennük meg sem fordult a gondolat, hogy nincs miért élni, és nincs miért meghalni. Tudták, bármi legyen belőlük: gyufaszál vagy mesterge-renda, háromlábú fejőszék vagy komód, erős tölgyfaajtó vagy kecskelábú asztal, boroshordó vagy papír, embertestvéreink életét teszik könnyebbé.
Mégis, mikor jöttek a fejszések, fájdalmassá vált a minden fánál erősebb öreg tölgy hangja: – Micsoda lények ezek, miért nem próbálják elűzni a betolakodókat?
Jancsi átérezte az öreg fa szégyenét, olykor ő is azt kívánta, bárcsak ha-sadna meg a föld, nyelné el a pokol az érezni, tűrni, fájni, gondolkodni ké-pes lényeket. Csaknem szétvetette a tehetetlen fájdalom, csak nézte, hogy nyomban lehasadnak az öreg átokra lendülő karjai.
A mögötte sorakozó fiatalabb fákhoz így beszélt:
– Ezért vetették tűzre erős karjaikat ifjaink, ezért duruzsoltunk piruló kenyereknek kemencékben? Ezért sugároztunk meleget, ezért hamvadtak el századokon keresztül közülünk a legderekabbak? Hogy kiirtsanak ben-nünket mind egy szálig?
Tehetetlen fájdalom nyikorgatta öreg karjait. Nem tudta, hová legyen, nem adta meg neki az erdők ura azt a képességet, hogy megfojtsa önmagát.
– Meg kell szakadni ebben az átkozott életben – hördültek fel belőle nehéz sóhajok. Szíve legmélyebb gyökeréig tépte, szaggatta fájós lábát a kín. Máskor meg azon töprengett, hogyan találhatna rá az életből kivezető legrövidebb útra, hogyan lehetne nem venni levegőt, elszáradni ezen a megátkozott helyen. Megmozgatta mélyben szétágazó gyökereit, de a föld nem engedett hajszálnyit sem.
Lombjai közé húzódva érezte, hogy nem tudja, mióta áll e keserves föld-ben, elzsibbadt derékkal. Többször megpróbálta összeszámolni évgyűrűit!
De valahányszor túljutott a százötvenen, összekeveredtek benne a számok.
Hiába kezdte újra, hiába gondolt vissza erőtől duzzadó ifjúkorára. Ak-kora viharok jártak valaha ezen a földön, hogy egyetlen ugrással kitéphette volna magát az élet fogságából, gyökerestül. De hol vannak már azok a viharok! Szellő sem rezdül. Legfeljebb összezavarodott, őrült kis szelecskék kóborolnak a százszor kitaposott és százszor elvesztett ösvényeken.
Hiszen ha nem védheti meg seregét az öreg, nem védheti meg az életet egyáltalán – tűnődött régi barátjával Jancsi.
– Akkor tökéletesen mindegy, kiknek a fejszéi vágnak belénk, kiknek a fűrészei sivalkodnak törzsünkön! – Irtsatok ki végre, testvéreim! – rimán-kodott kitikkadt szájjal. De hiába nyújtózrimán-kodott, nem látott közeledni a völgyön át egy árva lelket. Csak az emlékei tolakodtak előre, hogy azok is vele pusztuljanak el.
Oly tisztán emlékezett a régi erdőmunkásokra, mintha most hallaná dalaikat. Itt mögötte, mikor ezeket a suhancokat telepítették az irtáson, még boldogan és töretlenül szállt körülötte a dal. De arra sehogy se em-lékezett, hogy honnan kerültek ide a csemeték, akiknek szemmel követte boldog növekedését. Mennyi szépség volt azokban a porfelhőben kapáló lányokban és fiúkban! Micsoda tűzzel irtották a rendekből a gazt, hogy nagyra nőhessenek a legények, hogy el ne nyomja a dudva a friss telepítést!
S milyen jóízűen mosolygott azon az öreg, bricsesznadrágos főerdészen!
Folyton a lányok után sündörgött, birizgálta a csemetéket, le-lehajolt hoz-zájuk, mint aki azt lesi, rendes munkát végeznek-e a napszámosok. Tudták azok a huncutok, mit leskelődik a főerdész úr! Nem került nekik semmibe az örömszerzés, hát olyan magasan hordták előtte a feneküket, hogy azt a büszke fejüket sem hordhatták volna magasabban.
Szinte gyerek volt még, de már ő is ott porzott sorban a lányokkal, hogy minél nagyobbra nőjenek a halálraítéltek. A főerdészt pedig csaknem megette a fekete irigység. Neki csak leskelődés jutott, a kölyök meg dé-lidőben egyszerre három lánynak heveredhetett az ölébe. Hát még ha azt is tudta volna, hogy mi mindent megengedtek neki a lányok!
Terike volt a legszebb, a lányok legeslegszebbje. Piros volt a szája, piros-barna az arca, fekete a szemöldöke, gesztenyepiros-barna a haja.
Jancsi gyönyörűnek látta Terikét az erdőszéli akácbokor alatt, ahol a
lány délidőben hanyatt feküdt előtte. Arcukat csak egy akáchajtás leveles ága választotta el. Sóvárogva nézte Terike arcát és tűzpiros száját, s úgy maradt meg emlékezetében, hogy meg sem érintette a lányt. Hanem még azon a nyáron, mielőtt elhagyta az erdőt és a faluját, biciklire ült, elment Terike után, hogy megkeresse az egyutcás pusztán, és megkérdezze tőle, miért nem jön a csemetekertbe.
Dűlőutakon taposta Jancsi a pedált, figyelte az alatta elsuhanó gyalog-utat, s megörült, hogy a pusztán éppen búcsú van. Tolta faroló biciklijét a nagy homokban, úgy kereste őt a vidám forgatagban. Sátorról sátorra járva leste az arcokat, reménykedett, hogy majd csak megpillantja a lányt.
És akkor egyik sátorban meglátta azt a brosstűt, mely Terike nevét vi-selte. Terike – olvasta a többi közt, s megvette, mert nyomban elképzelte, milyen boldog lesz, amikor Terike blúzára tűzi az ékszert.
A tölgy koronájába rejtőzve Jancsi már igen korán és túl gyakran úgy el-merült emlékeiben, észre sem vette, hogy beköszöntött a virágzás kora. Az évszakok közül a tavaszt szerette legjobban. Éppen úgy, ahogy a fák. Mi-helyt a napsugarak előhívták bujaságukat, csaknem hibátlanul állapították meg: május lehet, vagy június eleje.
De az is lehet, hogy elérkezett Szent Iván éjszakája, amikor lehet
De az is lehet, hogy elérkezett Szent Iván éjszakája, amikor lehet