A vérvörösen lebukó nap szeles, viharos időt jósol a következő napokra.
El kellene indulni haza! De érezte, nem tud elszakadni a lenyűgöző lát-ványtól.
– Azt mondtad, elhoztad a sátrad?
– El – ugrik fel Laci örömmel. – Itt van! – Előráncigálta hátizsákjából a kétszemélyes sátrat.
– Maradjunk, jó?
– Maradjunk – mondta kicsit bizonytalankodva, de magában örven-dezve. – Most ülj ide mellém és hallgass. Nézd!
Míg a tűz ki nem aludt a föld hamuszürke katlanában, szótlanul üldö-géltek az őszi haldoklásban. Október huszadika van, emlékeztette magát a nevezetes napra, fia születésnapjára. Hatéves kora óta, mióta elváltak, ki tudja miért nem volt alkalmuk együtt ünnepelni, beszélgetni, hallgatni legalább.
A part menti jegenyék díszes köntösben készülődtek a télre. Mint a halálba induló katonák, reszketve sorakoztak a parton. A Duna mozdulat-lanná feszítette ezüstös víztükrét, mintha tudná, hogy Isten elől is el kell rejteni mélységes titkait. A vízben mélabúsan borongott a felborult ég, kékje lassacskán acélkékbe és lilába, vöröse pedig mályvába fordult. Hall-gatagon öltötte magára gyászruháját a Duna. Azt vizsgálgatta, jó-e, hogy itt, a föléjük boruló ágak alatt, a part sík szeletén verték fel sátrukat. Eddig se érezte idegennek magát ezen a tájon, a kis sátor pedig igazán otthonossá teszi a helyet, állapította meg. A mesélőkedvű Duna tudja, mi az oka an-nak, hogy amikor annyi a mondandó e mozdulatlanul várakozó parton, akkor mégis inkább hallgat az ember. Hiszen mit is mondhatna fiának?
Összegyűjtöttek néhány öl száraz gallyat, összesöpörtek egy-két ma-roknyi gyúlékony falevelet. S tüzet gyújtottak. Pillanatok alatt magasra
csapott a láng, vidáman pattogott a tűz. Néhány vastagabb ágat is tettek a lángokba, hogy tartós maradjon a parázs. Laci előkerítette a kétszemélyes matracot és felpumpálta.
Mindenre gondolt. Készült – állapította meg. Én se maradhatok el mö-götte.
– Hoztam szalonnát. Megsütjük?
– Mit iszunk rá?
– Bort. Vöröset!
Nyársat hegyezett. Egyet a fiának, egyet magának. Táskájából előkerí-tette a szalonnát és a kenyeret. Az üveg bort fűbe állította.
– Beosztjuk.
– Elég lesz – felelt Laci.
Leszelt két karéj kenyeret, vágott pár szelet szalonnát. A tűzhöz tele-pedtek.
– Pompás lakomát csapunk! – örült Laci és örült apja is. – Ő is nyársra szúrta szalonnáját, az izzó parázs fölé tartotta. Rácsöpögtették kenyerükre a kisülő zsírt. Mikor ropogós-pirosra sült az eledelük, jó étvággyal falatoz-tak.
– Ízlik?
– Mint az élet!
– Maradjon így. Holnap se együnk rosszabbat. – Azt forgatta fejében, hogy annyi idő után hogyan hozhatná tudomására a fiának, hogy meny-nyire szereti. – Terike ebédre elkészíti a halat. Halászlé lesz és rántott hal.
– Jó lesz – mondta Laci szalonnával és vörösborral foglalatoskodva.
Ízlik a gyereknek, állapította meg. Hadd igyon. Apja csak módjával kóstolgatta, emelgette szájához az üveget. Evés közben el-elkalandoztak gondolatai, s mintha Laci is készülne valamire.
Jó ízektől és a jó bortól kicsit elbódulva ültek vissza a partra. Bele-bámultak a sötétségbe. Másfél évtized… a legszebb korból… Hallgatták a vadkacsák kiáltozásait. Egy másik csapat élén a kacsa anya, nyomában szorgalmasan eveztek kicsinyei. Itt-ott megrezzent a nád, vízi patkány osont eledele után, a nádas szélére dobált kenyérdarabokért. Egy aprócska, riadt szemű lény két kis lábacskája közé fogta a kenyeret, szinte
közvet-len közelünkben. Hol a két csöndes emberre, hol a morzsára pillantott.
Mozdulatlanul nézték, hogyan győzi le a kis állat éhségérzete a félelmét.
Aprókat harapott, jobbra és balra pillantgatott, gyorsan eltüntette, aztán másik morzsa után kapott.
A város felől fel-felmordult az ég, távoli fények villogtak.
– Villámlik – mondta Laci.
Pattanásig feszült a csend. A nádas meg se rezzent, a fák is mereven álltak fölöttük a sötétségben.
– Hány óra lehet?
– Hamarosan éjfél.
– Nem lett volna jobb hazamenni?
– Nem. Jó itt.
– Aludjunk?
– Még ne. Később. Megnézem a halat.
Laci odalépett a folyóba helyezett haltartóhoz. Kicsit megemelte. A jól megtermett ponty nagyot csapott a farkával – így hozta tudomásukra: fog-sága változatlan, szabadulni szinte lehetetlen.
Meglegyintett őket a vihar első szele. Megmoccant a nádas, felzizegtek a falevelek.
– Elhelyezhetnéd a matracokat. Jókora zuhét kapunk.
– Semmi baj, apóka! Nem kell megijedni! – viháncolt egyet kicsit fel-szabadultabban Laci, ahogy kiskorában szokott.
Rendbe tette fekhelyüket s visszaült a partra.
– Vízben hagyjuk a horgokat?
– Igen. Teszünk rá gilisztacsokrot. Akadhat rá reggelre valami.
Mindkét bot horgát alaposan megpakolták gilisztával, majd vízbe hají-tották horgukat. A két botot kikötözték a fához.
– Nagy bizalommal vagyunk a halakhoz!
Mire végeztek, zúgva kavargott a nádas, fel-felnyögtek fölöttük a fák.
Az ég lángjai riadalmassá fényesítették az éjszakai Duna-partot.
– Bújjunk a sátorba. Hamarosan esni fog.
Recsegett-ropogott, dörgött felettük az ég. Vadul cikázó villámok vilá-gították be a sötétből elő-elővillanó, fehér felhőkkel terhes
mennybolto-zatot. Magukra vették melegítőjüket, úgy bújtak vissza a sátorba. Fel-fel-nyögött felettük a magányos tölgy. Levelek kopogtak sátrukon, recsegett, durrogott az erdő. Egy-egy csepp eső meg-megkoppantotta a kifeszített ponyvát.
– Ez még elsodor bennünket!
Laci nem válaszolt.
– Alszol?
– Nem.
– Mire gondolsz?
– Anyura. Meg rád.
Egy-egy villám élesen hasított az éjszakába.
– Magadra is gondolsz, ugye?
– Gondolok. Arra is, hogy egy fiad helyett kettő van.
Elszorult a szíve, bűntudat mardosta.
– Ha nem váltunk volna el, akkor te maradtál volna.
Laci egy hónapos volt, amikor apját elvitték katonának. Két évig hé-be-hóba látta a fiát. Ment haza látogatóba apósa házába, Lacika az udvari betonjárdán lábbal tologatta magát háromkerekű biciklijén. Ránézett ap-jára, s kérlelő hangon mondta neki: Bácsi, toljál meg!
– Lacikám, nem ismersz meg? – szalad ki a száján.
Egyszerre dörgött és villámlott, reszketett az erdő, az eső éles sugárban csapott le a sátorra.
– Három – mondta magában. – És egy sincs a háromból.
Laci se szólt. A vihar élesen tombolt felettük, csapkodott körülöttük a villám, fel-feljajdult egy-egy fa.
– Alszol?
Közelebb húzódott apjához, fejét vállára hajtotta. Egy hónapos volt ak-kor. Már húsz éve! Mit tudhat a gyerek a piros barackfáról, apja hűségéről, anyja szerelméről és csalásáról, a piros barackfáról, szirmainak elhullatá-sáról?
Hol keressük közös emlékeinket?