vAlamaoy* •t«r«M i*gMHi*ét>b u a r
F 0 6 - , S Z A J . É S O A R A T A P O L A S R A or.
°*
mb>t* J^^^pyql "* í, '* p "* t " 141
fogorvos és fogpora
SSKPTOL "ljrt.pi«.illllk ipv l.'k". t k.1.111. r«ip«. 00
Ilin-t l p l M | | r l | j r Ilin-t k ' l k k l l I r k i u n U l u 1 . B l . u r . f f l k l . . l k f s i
: s s ? or. oembitz, a o V i n i^ r n B í s n K r *
«9> Orron rS/rmfti%rk mtn<4r* mrWérho. *••
REGGELIZÉS ELŐTT FÉL POHÁR Igmandi KESERŰVÍZ
« élféstsrt (ysraréf ? 3*1 llift Wjrsis rrsöbt MQl S C H M I D T H A U E R - f é l t r a d i ó - a c t l v K.pn.te mindonmt ti.m r HASZNALATA VALÓDI A L O A S QTOMONBAJOSOKNAK t S S Z C K « Z O H U L A S a « N 8ZCNVCDÓKNIK -mm
K R Ó N I K A
Bródy Sándor I.
Egy fiatal író, akit mindenki komolyan vesz.
Egy ember, aki azt a benyomást kelti, mint-ha hivatottsága tudatában, de hiúság nélkül, fatalistikusan, és mégis személyesen, szinte erőszakos originalitással törhetne a magas-ba. Járatlan pagonyon át, hegyomláson, vadcsapáson. Aki, meglehet, a parnassus oly helyén fog felbukkanni, ahol egyikünk sem várta.
Sokan szeretik, egynéhányan szidják, de azok közül, akik ismerik, alig maradhat kö-zönyös iránta valaki. Pedig már nevét meg-szokták azok, a kik a kalendáriom mellett egyéb magyar könyvet is forgatnak.
Abban az éveiben, mikor más rendes em-ber írói ambitiója még megfér az önképző-kör falai, esetleg a Jolánok és Margitok em-lékalbumainak pluche-táblái közt, valaki bolondjába ráfogta, hogy naturalista. H a j ó i tudom, ő maga volt az a valaki.
Bródy Sándor nem naturalista. A legmo-dernebb iskolától csak egyet tanult: élesen látni - de látó szemeinek szivárványhártyá-ját nem változtathatta meg semmiféle
isko-lai kultusz dogmája.
Bródy megengedi magának azt a fény-űzést, hogy a saját szemeivel lásson. Igaz, hogy ezek a szemek, melyek egy félig chole-rikus, félig melancholikus, nehézvérű szer-vezet szolgálatában állanak, szürke színben látják a világot; de e szürkeség nem hideg - átszűrődik rajta a poesis aranyos verőfé-nye, izzó emailfényben ragyog, mint a ziva-taros felleg pereme, és oly színhatások el-érésére képes, mint nem sok pleinair-festő rikító palettája.
Ezekkel a melancholikus poétaszemekkel fedezhette csak fel Faust orvosa-nak modell-jeit. Valaki elnevezte ezt a könyvet patholo-giai r e g é n y n e k . . . Rosszul van mondva, ha
ezúttal nem is a szerző maga mondta. A regény staffage-át az orvos várótermébe cső-dült emberi nyomor szomorú versenye képe-zi ugyan, a hősei azonban egészségesek, már amennyire XIX. századbeli emberek egész-ségesek lehetnek. Cselekedeteiket nem befo-lyásolják holmi kórtani agysejt-elváltozá-sok, még az újabb időben közkedveltségnek örvendő apai bűnök (Ibsen!) sem kísértenek a könyvben. A tudás szomjától gyötört em-ber kísérletezik csak laboratóriumában - a vizitatio médiuma ezúttal nem tengeri nyúl, hanem egy vergődő asszonyszív. A kísérlet nem sikerül, mert a szegény tengeri nyúl nem akarja, strickeol a maga módja szerint: meg-hal. A fatalis pathologiai tendencia ezzel ad absurdum van vezetve, az érzelem győz az értelem felett, a fabliau a naturalista felett:
Petrovits Ida meghal - mert meghasadt a s z í v e . . . Hiába magyarázná nekem a szerző valami latin nevű nyavalya diagnosisát, én azt jobban tudom: én és azok az érzelgős leányok, kik éjjel, lopva, titkos gyertyafény-nél falták a könyvét.
Az ő csodálatosan konstruált szemeivel fedezhetett csak fel Bródy az életben vörös hajú Szerákat, szép szőke asszonyokat, édes, elragadóan valószínűtlen teremtéseket, kik-nek mégis érezzük üterük dobbanását, ha-juk illatát, kik dicsfénnyel homlokukon
süllyednek az iszapba, elpusztulnak, hogy fantasztikus vértanúságot tegyenek az örök nőiesség poesise mellett.
Bródy, a „naturalista" irta meg különben a Bölény-t is, ezt az őserejű balladát prózá-ban, mely tülökszóként búg az erdélyi hava-sok romantikus rengetegeiből...
Bródy nem naturalista, hanem Bródysta.
Originális úgy erényeiben, mint bűneiben, originális néha a rakoncátlanságig. Eredeti az ő széles, szórakozott, tépelődő elbeszélő modora, mely el-elmélyed mellékes részle-tekben: eredeti az ő nyelvezete is, mely hol darabos, érdes, zakatoló, mint az üllőcsen-gés, hol ismét eufonikus és tökéletes, mint a harangkongás és orgonazúgás.
Olvasói megtapsolják, mert mindig élve-zettel olvassák - a közönség tetszése pedig olyan dolog, amelynek reális becsében lehet ugyan kétkedni, de melyről tudjuk, hogy az akadémiák nem osztogatják
halhatatlanaik-nak- RÁSPOLY [Herczeg Ferenc]
I I . L E V É L A S Z E R K E S Z T Ő H Ö Z
Kedves bátyám!
Ötvenkét híres emberre van szüksége A Hét-nek minden esztendőben. Ötvenkét hí-res ember! ez még Magyarországon is sok egy kissé. Hol vegyen ön ennyi nagyságot?!
Belátom, kedves bátyám, hogy ilyen mó-don néha surrogatumra szorul, és látom, hogy az én arcképem is ilyen pótlék, aminek az alkalmaztatását csak a szükség és az ön szíves jóakarata magyarázza meg. Le is mondanék e kivételes tisztességről, ha e sze-repében nem volnának már elődjeim, kik velem együtt nem annyira nevük és érde-mük, hanem inkább a szükség mián kerültek lapjának első oldalára, és talán még azért, hogy fiatalok, lehet belőlük valamikor va-lami!
Kedves bátyám! Sok tanút állíthatok ar-ra, hogy én nem úgy indultam neki az iroda-lomnak mint aki szilárdul elhatározta, hogy lesz belőle valami. Egyrészt a nyilvánosság előtt nagyon későn kezdtem a dolgot, csak-nem tizennyolc éves voltam már. Pedig az irodalomtörténetből meg a biographiákból tudni való, hogy akikből „lesz valami", na-gyon is korán kezdik el a munkát, és a ma-guk drámai költeményét tizenkét éves ko-rukban megírták már, és tizenöt évvel pálya-díjat nyertek „egy púpos naplójegyzetei" cí-mű novellával (de tárgy és cím lehet más is).
Tizenhét éves koromban én még nem tud-tam, mely pályán terem számomra babér.
De hogy terem valahol, azt sejtettem, mint sejti minden gyorsan növő siheder, aki szer-zetes gymnaziumba járt, hol a declinatióval
egyidőben oltják be szívébe a dicsvágyat is.
Természetesen, antik minták után és olyan módra, hogy az érettségi előtt azért két per-cent sem megy el színésznek. De én bizony-nyal az egy százalék között lettem volna, ha Rosciuson túl nem izgat még j o b b a n : Skopas, Praxiteles, Agisander, Polidoros, Athmeidoros és a többi. Szobrász akartam lenni, sokféle okból. Először is azért, mert a gymnazium terassea tele volt szentek kő-szobraival, melyeknek a kifaragása nagy és szép munkának tetszett nekem; és a város-ban is találkoztam fehér kőemberekkel, apostolokkal és mártírokkal, akik moso-lyogtak, intettek, hittak, éltek.
Az egri hegyekben valami puha kőre talál-tunk, amiből tollkéssel is lehetett figurákat faragni. Mi sem akadályozhatott hát meg abban, hogy képfaragó legyek. A versírás azonban kerülgetett mégis, de nem nagy erő-vel, hiszen kötelesség, pensum is volt egy-szersmind. Sokkal több baj volt a piktori hajlamokkal. Ezeket izgatta az egész város, melynél festőibbet nem látott még aquarellel dolgozó ifjú ember. Völgyben fekszik, telis-dedtele nagyon korán nyíló gyümölcsfával.
Körülveszi a várost hegy, domb, olyan szí-nű, mint az aranyos gyík háta. Messziről kék hegyeket szel derékon a felhő (pompá-san lehet megcsinálni kezdő embernek víz-festékkel).
Maga a város is csupa kész festmény. Om-ladékok, porló kőfalak az élő utcák mentén.
A sárga homokkövet át meg átöleli minden-féle folyondár; lila és piros bársonyszájú vi-rágok csókolják a törmeléket, födik el a gyí-kok palotáinak apró kapuit, mint mindmeg-annyi p o r t i e r . . .
A hegyes kövű utcákon lassan, óvatosan járnak az emberek. És nagyon kevesen.
Most jön egy fehér pap. A haja is ezüstszínű.
A kezében márványfogantyús, fekete bot.
Az a kevés élet, melyet diákok vidámsága vert föl az elhagyatott utcán: kihal egyszeri-ben, amint megjelenik a fehér alak. Hang nincs itt, annál több szín. Egy nagy csoport
61 fekete kispap jön komoran, nesztelenül, mint valami felleg. Két egyformán piros ru-hás, vörös kontyú puttonos asszony rikít végig hirtelen. Papucsuk kattogása idehal-latszik a túlsó szélről: valami vidám, pincé-ből jövő vincellérlegény fütyülése egyszerre kínos föltűnést o k o z . . .
Jó szerencse, hogy még a felső osztályok előtt elkerültem ebből a városból, mert ma biztosan rajztanár lennék Gyöngyösön vagy Rimaszombatban. Tizenhét éves koromban még ettől sem riadtam volna meg.
Igazán nem tudtam, hol terem nékem az a növevény, melyhez minden gyorsan növő fiatal ember tartja a puskát. Szobrot farag-tam, és képet festettem, betanultam a híres hősszerelmes szerepeket, sőt, Otellót - egy sárga kávés abroszban - műkedvelőkkel el is játszottam. (Aki nem tette, az vessen rám követ.) Novellákat cselekedtem, és regény-terveket koholtam.
És mindezek csak mellékfoglalkozásul szolgáltak. Főfoglalkozásul az írnokságot uzováltam, ami abban az alföldi városban, ahová később elkerültem, korántsem olyan foglalkozás, mely részvétet érdemelne. Az idősebb írnokok ott házas emberek, disznót hizlalnak, vásárok alkalmával úri emberek-kel kártyáznak, és mert kevés nadrágos em-ber existál az egész városban: az aljegyzők és más egyéb kitűnőségek te s tu vannak velők. Ez szól az ügyvédi írnokokra is, kik-nek a helyzete mégsem olyan jó, mint a me-gyei, törvényszéki és városi írnokoké. Ez utóbbiak közül egy - jól emlékszem - foga-tot is tarfoga-tott, míg a polgármester, a szemé-remre hivatkozva, meg nem tiltotta neki.
Jó világ volt ott, áldott város az. A házak kicsik, laposak, az utcán kevés az árnyék.
Izzó melegség van nyáron, a kvarcszemek szinte megolvadnak a levegőben. A heti és országos vásárok alkalmával pedig valósá-gos napfogyatkozás van: az aranyos porfel-legekben nem látják egymást a szekeresek, és egymásnak hajtanak. A többi polgári na-pon rendesen folyik a közlekedés, mely a
nagy forróságok miatta méla egy kissé. Az úri emberek nemigen járkálnak az utcákon, melyek közül épp az előkelőbbek kihaltak egészen. Hogy mégis van itt élet, csak a zsa-luk mögül kicsillogó női szemek jelzik.
Ó, áldott vidéki szokás! Ó, ti begóniák, fuxiák és muskátlik közül kiragyogó, kedve-sen kíváncsi és elbágyadtan is mámoros asz-szonyszemek! Amíg kartársaim és az egész férfirend sörözött a különféle kaszinókban, és különböző nevű csarnokokban vagy munkálkodott, avagy aludt: a legforróbb nyári délutánokon engem a bennem élő sok-féle művészi hajlandóság mindegyre e népte-len utcákba vezetett. Néztem az utca csend-jén elmélázó szempárokat, amelyekhez tar-tozandó arcocskákat árnyékba boríták a nyíló virágok, elhomályosíták a zsaluk osto-ba redőnyei. . .
Egyszer-egyszer láttam, mint tűnik elő a homályból barna leányfej, mint támasztja föl a zsalut egy kicsiny kéz. Amikor a nap leghevesebben tűz le, amikor alszik, a mama és az egész város. A zongorák máskor eleven hadai most bágyadtan pihennek; mindössze egy-két bespalettázott ablakon át hallatszik némi ellankadt s k á l a . . .
Kedves és szép város volt; de nem, arra igazán nem alkalmas, hogy képzőművészeti hajlamokat neveljen, vagy ébren tartson.
Még a társadalmat reformáló tervekről is lemond itt a fiatal ember, ellenben meg akar házasodni a katonasor előtt, havi harminc forint írnoki jövedelemre.
Kedves bátyám! Tizennyolc éves voltam akkor; egypár esztendővel előbb Budapes-ten éltem, meglehetősen elhagyatva. És a boldog város szinte elerjesztő jólétében minduntalan a nagyváros szegénysége járt az eszemben. Ott, hol még a temetési vállalkozók sem nyílttereznek egymás ellen -minduntalan az a hely foglalkoztatott, hol talán még a halottak is-tülekednek egymás-sal. S a városkában, hol a legnagyobb izga-lom a cigánybanda és prímása közt való meghasonlás: a nagyváros rejtve maradó,
vagy muzsikaszóba, zajba fúló drámáit lát-tam folyton.
Tizennyolc éves voltam, már találkoztam azzal a lánnyal, kiért az ember nagy dolgo-kat akar cselekedni - hát megírtam kis köte-temet a budapesti „Nyomor"-ról. De vajon lehetett-e meg nem írnom, amikor ő is akarta?!
*
Aki rákapatott a könyvírásra, az én höl-gyem hűtlen lett hozzám, férjhez ment más-hoz. Most már nem az ő nevéhez írom a könyveket, mint az elsőt.
A régi! Az nekem is tetszett egy kissé.
De hogy milyenek az újak? igazán nem tu-dom. Az tudnivaló, hogy a túlnyomó több-ség nincs elragadtatva tőlük, és én mégsem mondok le a kitüntetésről, hogy kedves bá-tyám közreadja a portraitomat. Valami új-ság van az ötletében!
Hiszen a publicum sokszor látta már azoknak az arcmását, kik jó regényeket ír-nak; de az én portraitomat nézve azt látja meg: milyen forma ember az, ki nagyon, de nagyon szeretne írni egy jó regényt.
H í v öccse BRÓDY SÁNDOR
Jokli
(Rajz egy szomszéd kis sváb faluból) Irta KISS J Ó Z S E F
Csámpás, a kisbíró, lomha léptekkel csoszo-gott végig a kis sváb falu egyetlen utcáján.
Minden tizedik háznál betolta öblös potro-ha hegyét a tátott pitarajtóba, honnan pi-ros rőzseláng világított ki az esti homályba, és rekedt, bömbölő szavával bemondta a napi parancsot, hogy vacsora után lásson el a gazda egy szóra a falu házához.
Nyár derekán volt, a legsürgősebb mun-kaidőben. Ilyenkor a közigazgatás pihen, a kupaktanács világbékét hirdet egyik vasár-naptól a másikig, s a csapszéknél csak a templom üresebb. Annál meglepőbb volt a
szándékolt esti tanácskozás mindenkire, leg-kivált az asszonyokra, kik mindent hama-rább szeretnének megtudni.
- Hogy kössenek gúzsba benneteket! Mit akartok az uramtól ilyen öreg este? - ber-zenkedett Róka törvénybíró tűzről pattant menyecskéje, és egy gyermekfej gombóccal rátapintott a kisbíró foga hegyére.
- Megvesztetek? - zsörtölődött a kurá-torné. - Dehogy eresztem el az uramat!
Majd ott nektek kotnyeleskedni éjszakának idején semmiért! Várjátok be a vasárna-pot. . . Azt mondod, s ü r g ő s ? . . . Ha aka-rom, hiszem, ha akaaka-rom, nem h i s z e m . . . No, köpd ki hát, Csámpás, mi a b a j ? . . . Eszel egy falat s o n k á t ? . . .
Csámpás stoikus nyugalommal majszolta el a gombócot, példás önmegadással költöt-te el a sonkaszeleköltöt-tet, és a jámborok lelki békéjével tovább vonszolta hatalmas terme-tét.
Az utolsó házaknál már nem tudakoltak tőle semmit, nem pörlekedtek vele, de nem is kínálták sem gombóccal, sem sonkával:
mire odaért, már megelőzte a hír, már akkor nemcsak azt tudták, hogy j ö n ; de azt is, hogy miért j ö n ? Szélvész gyanánt, egy pilla-nat alatt bejárta a kis sváb falut a szenzácio-nális újság - annyi fölháborodásnak ártat-lan oka - , hogy a Jokli meghalt!
Ki volt a Jokli?
Mi köze a Joklinak a kupaktanácshoz, és a kupaktanácsnak Joklihoz?
Ha más ember fia elbúcsúzik e világtól, elküldenek a harangozóhoz, az beharangoz-za; elküldenek a papért, az beszenteli; a sír-ásók megisszák az áldomást, és ráadás fejé-ben megássák a gödröt, eltemetik, azzal punktum. Ki hallotta valaha, hogy ily eset-nél a helység szája beleártotta volna magát v a l a m i b e ? . . .
- Vannak szabályok, és vannak kivéte-lek! - szokta mondogatni a falu tudósa, ezermestere, kuruzslója és baromorvosa, Scheiter Flórián, ki ha olykor újságlaphoz férhetett, el is olvasta, el is hitte, meg is
esküdött minden betűjére, és roppant tiszte-letben tartott mindent, ami csak nyomtatás.
Nos, a Jokli minden tekintetben kivétel volt. Talán nem is érdemli, hogy ilyen nagy feneket kerítek a dolgának. Egy hánytvetett, vaskos orrú, pihés, megtépett, százesztendős házaló, kilenc-tíz sváb falu divatterjesztő oraculuma, rézgyűrű-, kláris- és pirosító-szállítója bizonyára nem salonképes egyéni-ség. Nem is mint ilyet akarom én bemutatni.
Csak egy vonás a Jokli nevezetessége, de ez aztán nem mindennapi.
Jokli sohasem „lakott" - ő mindig csak
„tartózkodott".
Mennyi szívósságot, erőt és türelmet föl-tételez az, kilencven-száz évet kihúzni ezen a földön, otthon nélkül!
Talán valami titkos arcanummal bírt, amit egyenesen Matuzsálem származtatott reá, arcanummal a búbánat, gond, sanyarú-ság, szívtelenség, butaság és előítélet ellen?
Talán ivott?
N e m ; Jokli nem ivott.
Talán - szinte röstellem föltenni - , talán bárgyú, buta volt?
Nem. A természet előrelátó, gondos. Ho-va lett volna Jokli, ha esze nincs? Ellenkező-leg, voltak emberek, például Scheiter Flóri-án, a baromorvos, kik nemcsak okosnak, de elmésnek is tartották.
Pedig Scheiter Flórián szavahihető em-ber, és nem áll ám szóba minden bolonddal!
Joklival örömest érintkezett.
Megesett olykor, hogy a véletlen össze-hozta a két férfiút az országúton gyalogolva, ház előtti padkán semmittevésben guny-nyasztva, ilyenkor megszólították egymást:
- Hát te még élsz, Jokli?
- Ellenségeim ne éljenek!
- Hanem a batyud fogy ám, Jokli!
- Sebaj, annál könnyebben cipelem.
- Hát a világ soráról mit tartasz?
- Mikor mozog, még bolondabb, mint amikor áll.
A világ sora fölött a két férfiú sohasem tudott megegyezni'.
Scheiter Flórián határozottan a modern eszmék embere volt. Ellenezte a köpölyö-zést, és rajongott a gőzfürdőért. Meghonosí-totta falujában a Morison-pilulákat, és a vérátömlesztést a tudomány oly magas vív-mányának tekinté, mely idők folytán a halál institúcióját egészen fölöslegessé teendi. Va-sárnaponkint pontosan eljárt ugyan misére, de ezt is inkább méltányosságból, mint meg-győződésből vagy ájtatosságból tevé. A tisz-telendő hétköznap partnere volt a filkó-zásban: a kölcsönösség jól felfogott elvénél fogva, vasárnap Scheiter Flórián a tisztelen-dőnek assistált.
És e gyakorlat mellett mindketten igen , szépen boldogultak.
Jokli más szabású ember volt.
Ő testestül-lelkestül a régi jó idők híve maradt. Akárhányszor lándzsát tört értök.
Ez volt bibéje; m o n d a n ó k : Achilles-sarka, ha attól nem tartanánk, hogy Scheiter Flóri-án mint katonaviselt ember kizárólagos igényt formálván bajnok elődje sarkára, profanációnak tekintendi, hogy Achilles sarkát a Jokli sarkához kötöm.
- Te konzerbacionarius vagy, Jokli, az is maradsz! - Rendesen ez az ultimátum fejez-te be a vitát a két férfiú közt. Scheifejez-ter Flóri-án ezzel valami szörnyű nagyot vélt monda-ni. Afféle vörös republikánus ellenzékit ér-tett a konzervatív alatt; Jokli pedig ráhagy-ta. Nyilván azt hitte, hogy valami áldás.
Pedig azok a krónikás régi jó idők ugyan-csak szomorú idők lehettek a Jokli fajtájára.
A budai részen, azon az egész girbegurba határon, melyet a tatárjárás után megtelepí-tett sváb nemzetség tisztességesebb náció hí-ján elfoglalt, a zsidót meg nem tűrték, ott tanyát nem üthetett, hatósági engedély nél-kül huszonnégy óránál tovább nem időzhe-tett. Förgetegben, záporban, csikorgó fagy-ban, felhőszakadáskor, ha a huszonnégy óra letelt, előállott a kisbíró, és exequálta a tör-vény paragraphusát:
- Ahasver, kelj fel és menj!
Csakhogy a bibliás szavaknál olykor
nyo-matékosabb kifejezést is használt; olykor megsuhogtatta a mogyorófapálcát, és a mo-gyorófapálca ellen nem volt apellatorium.
A mi Joklink nem is apellált soha, kivéve ahhoz a legmagasabb fórumhoz, mely dönt-vényeit soha nem szokta indokolni, mert az abszolút igazság nem szorult semmi indoko-lásra. A magasságos Jehova bölcs és igazsá-gos, s a szenvedés, mit ő az emberekre mér, végeredményeiben mindig jóra vezet. Mi-lyen bölcsen rendelte például azt, hogy hét sváb falura jusson egy Jokli, mennyivel böl-csebben, mint ha hét Jokli jutott volna egy sváb falura!
Egyébiránt kötelességünknek tartjuk az ő jó hírneve érdekében e helyütt kinyilatkoz-tatni, hogy Jokli sohasem jött konfliktusba a törvény közegeivel; a kisbíróval pláne igen barátságos lábon állt. Egy-egy legújabb di-vatú pipakészség, acél, kova, tapló, olykor egypár rézgaras megszerezte Jokli számára azt a magánprotekciót, mely a törvény által elnyomottnak egyetlen fegyvere az emberi szívben meggyökerezett gonoszság ellen.
Mint mondók, hét sváb falu volt az ő istentől rendelt territóriuma. Mindegyikben huszonnégy óráig dominált; mindegyikben volt egy szállója: itt egy pallás, ott egy fészer, istálló, egy kis zugoly, ahol kihúzta az éjsza-kát. Délután jött, és másnap délután ment, oly pontossággal, mint napjainkban a börzei sürgöny. Az asszonyok előre tudták a napot, hogy mikor érkezik, számítottak reá, és bi-zonyos kedvezményekben is részesítették.
Megkínálták habart babbal, füstölt orrjá-val, malacpecsenyével:
- Nyúlj hát hozzá, Jokli, nem harap!
De a Joklinak nem kellett. Ő tudta, miért.
Hiába mondták neki, hogy ami bemegy, nem bűn, csak ami kijön. Jokli nem akarta elhinni.
Sok napi járóra körös-körül nem lakott a Joklinak fajrokona, nem élőlény, kit hozzá valami bensőbb kapocs csatol, aki cselekvé-seinek indokát megértse, s akit ő teljesen felfoghatna; hetekig nem érintkezett
ember-rel, ki rokonszenvező nyájassággal szól hoz-zá, kivel egy asztalhoz ülhet, ki számára éj-szakára vendéghívó, puha ágyat vet, s talán éppen ezért még szívósabban ragaszkodott Jokli hitének külsőségeihez, szigorúan vé-gezte a kézmosásokat (arcára is több gondot fordíthatott volna!), végigimádkozta az elő-írt imádságokat, és gondolatban egy volt a világ négy tájára szétszórt népével, és sem-mi kincsért nem követett volna el kihágást, mely e láthatatlan szellemi kapcsot lazulni engedi.
Zsidó húsvétkor rendesen meghítta a har-madik megyébe valami ismerőse. Ott áhítat-tal megülte a „rabságból való szabadulás"
ünnepét.
„És vigyél minket a jövő évre Jeruscho-laimba!" - imádkozá, és - újra visszament a svábok közé.
Komoran, mogorván tette rendes körút-ját falujában. Nem sokat teketóriázott az emberekkel. Lenézte őket. Visszaadta a köl-csönt, a maga módja szerint. A fiatalok in-cselkedéseire rá sem hederített, és az örege-kére gorombasággal felelt. Ez imponált.
Jokli megszokta már ezt; hanem azért bizo-nyos nyomott érzéstől nem tudott szabadul-ni, míg csak a falu utolsó cigányputrija mö-götte nem maradt. Mikor künn volt a falu-ból, a tág mezőn, isten szabad ege alatt, akkor fellélegzett, melle kitágult, komor vo-násai megenyhültek, szürke, okos szemeibe valami szokatlan, fiatal fény szökellt, és dú-dolni kezdett magában fül nem hallott, sa-játságos melódiákat - nyilván saját kompo-zícióit. Az örök, nagy természet nyílt ölén a földönfutó Jokli keblében mintha valami homályos sejtés derengett volna fel arról, hogy van egy igazságosabb törvény, mint az embereké, mely rá a pária bélyegét süté;
hogy van egy jog, mely őt sem zárhatja ki a nagy közösségből; hogy ez a föld nem nemzeteké, nem nemzedékeké, hanem osz-tályrészt követelhet belőle mindenki, aki csak itt van, s egyéb jogcím nem kell hozzá, mint amennyi az útszéli kis tücsöké, aki
olyan parányi, és mégis olyan hangosan ci-ripel, mintha egyedül volna a világon, s övé volna az egész v i l á g ! . . .
Jokli letette nehéz batyuját az országúti árok mentén a harmatos fűbe, és úgy elhall-gatta a kis tücsök zenebonáját, mintha érte-né, s úgy rá-rábólintott bozontos, mosdat-lan fejével, mintha igazat adna neki!
Hát még az erdő! Mi mindent nem mon-dott Joklinak az erdő, mikor a delelő nap sugarai elől enyhe, óvó árnyába menekült.
Az a hangtalan, mély nyugalom, mikor a madár alig meri meglibbenteni szárnyait, s madárdal helyett a lombon átsuhanó, ezer gátba ütköző vándorszellő halkan fel-felmo-rajlik, oly megnyugtatólag hatott mindig Jokli kedélyére. Ilyenkor a közösség érzete még jobban erőt vett lelkén, s itt megtörtént olykor, hogy annyira felbátorodott, hogy le-metszett egy somfaágat v á n d o r b o t u l . . . S mialatt ő a somfagallyat körös-körül meg-hántotta fattyúhajtásaitól, fönn, az égbe me-redő sudarak ágai közt, ott botorkált a mó-kus, és okos szemeivel letekintett az ő régi jó ismerőséhez, a Joklihoz, és incselkedett
vele:
- Zsidó-bidó Jokli, kell-e mogyoró?
És a Jokli meg nem állhatta, hogy hango-san fel ne kacagjon, és maga sem tudta, hogy miért? Föltekintett a fürge mókus után a fára, és óra hosszant elnézte játékait. Milyen boldog is az a mókus - gondolá - , hogy oly könnyedén szökellhet ágról ágra, és nem kell oly nehéz batyut cipelnie a hátán, mint neki!
Ettől a gondolattól Jokli sokáig nem tu-dott szabadulni.
Egyszer egy öreg, vak koldussal találko-zott az országúton. Annak a fogatját megvá-sárolta a Jokli, és azontúl többé nem járt gyalog. Ki volt a boldogabb a Joklinál? Dá-rius kincsének sem örülhetett volna jobban, mint ahogy annak a rozzant, kétkerekű tali-gának és annak a göthös, rokkant parádés lónak örült. Jokli nem volt sportsman. Mit értett ő ahhoz? A taliga szalmáján pompás
ülés esett, és a Toncsi (így hítták a szürkét) nagy respektussal viseltetett új gazdája iránt. A megtestesült alázat volt. Fejét min-den lépésnél alábiccentette, mint mikor a jó pap imádkozik.
Később rájött a Jokli, hogy első két lábára sántít.
Nem sokat törődött vele; ha a Toncsinak úgy jobban tetszik, hát isten nevében, hadd sántítson! S ha incselkedtek a Joklival emi-att, azzal vágta ki magát, hogy az egyenes ember még ritkább! Amivel pedig Toncsi különösen megnyerte gazdája rokonszen-vét: az nyilt, őszinte, bátor tekintete volt.
Nem ékeskedett ugyan valami kiváló szépsé-gekkel, előbb egy koldus, azután egy házaló zsidó lova volt, de azért le nem sütötte volna tekintetét senki fia előtt, mikor a napba né-zett is, akkor is csak fél szemével hunyor-gott.
Idők folytán kiderült, hogy a másik sze-mére - vak.
De ne vágjunk elébe az eseményeknek.
Mikor Jokli új készségével első körútját tette kerületében, volt olyan gaudium, hogy még az unokák is megemlegetik. Volt lótás-futás. Összeszaladt hét sváb falu apraja-nagyja, hogy megbámulják a csodát. A sán-ta ló a tódott-fódott szerszámmal - az ütött-kopott, lépten-nyomon nagyot nyekkenő ta-liga és a megtépázott Jokli önérzetes arca;
- oly sajátszerű harmónia, valami magasabb humor ömlött el a képen, hogy aki látta, meg nem állhatta kacagás nélkül.
- Be felvitte az isten a dolgodat, Jokli!
- incselkedtek vele az asszonyok.
- Tegyetek róla - dörmögé Jokli.
- Kölcsönadhatnád neki a magad lőcslá-bát, mindjárt jobban t o p o r z é k o l n a . . .
Jokli úgy tett, mintha ezt a célzást a Ton-csi fogyatkozására nem hallotta volna, és odább billegtette az utazókészségét.
Hanem ez még csak hagyján! Okos ember nem hederit az asszonypletykára: hadd tré-cseljenek ; ha megunják, majd abbahagyják;
nagyobb baj volt az, hogy a férfiak is