HÉT POLITIKAI ES IRODALMI SZEMLE

A HÉT

P O L I T I K A I ES I R O D A L M I S Z E M L E

6 l'hllQ

A HÉT

POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE

1890-1899

Válogatás

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

és sajtó alá rendezte FÁBRI ANNA, STEINERT ÁGOTA

t

g 83326

© Magvető Könyvkiadó, 1978

1890 decemberének egyik délutánján a Váci utcai Korona kávéházban lapalapítási tervekről beszélget néhány irodalmár. Fiatalok mind, a jövendő laptulajdonos és. szerkesztő, az ekkor állástalan költő: Kiss József valóságos öregúrnak számít közöttük. Nem csoda hát, hogy lapjuknak Az ifjú Magyarország címet szánják.

Ám, amikor - még ugyanebben a hónapban - megjelenik az első, a mutatványszám, ez áll a címoldalon: A Hét, irodalmi és politikai hetilap. Az új hetilap formájában és tartalmában is elüt a korabeli irodalmi újságoktól. Újnak, másnak tervezték a szerkesztők és munkatársak, s valóban hosszú évekig - tizennyolc évig: a Nyugat megindulásáig - frisseségével, kötetlenségével, széles körű érdeklődésre és tájéko- zottságra valló szerkesztői gyakorlatával messze kiválik a kor sajtótermékei közül.

A Hét a nagyvárossá fejlődő Budapest újságja kíyán ltenni, a polgárosuló középréte-

gek számára írják és szerkesztik a szerkesztők^ akiknek szeme előtt a nagy nyugati irodalmi és társadalmi, revük példája lebeg. ;A heténként jelentkező lapban nincs semmi feszesség, tekintélytisztelet, dagályosság, akadémikus nagyképűség, annál több viszont a tehetség, a könnyedség, az elegancia. A Hét állandó munkatársi gárdája változott ugyan az évek során, de 1908-ig (a Nyugat megjelenéséig) a legjobbak nevei állnak a címlapon csakúgy, mint az egyes közlemények alatt.

A legkisebb híreket, recenziókat és glosszákat, de még a szerkesztői üzeneteket is írók, hozzáértők fogalmazzák, akik úgy mesterei a tetszetős, hajlékony, pontos és kifejező írásmódnak, hogy közben mindvégig az olvasók igényeihez, figyelméhez és érdeklődéséhez is igazodnak.

A Hét minden számában közöl elbeszéléseket - ritkábban regényeket is - a

legjobb magyar szerzőktől, a már befutottaktól ugyanúgy, mint a legifjabbaktól,

a kezdőktől. A szerkesztők nem rang, nem az irodalmi protokoll, hanem a tényleges

értékek szerint válogatnak, s így a lap hamarosan a korabeli magyar elbeszélő

irodalom első számú fórumává válik. Jókai, Mikszáth, Petelei neve mellett már

az első számokban ott van Bródy Sándoré, Ambrus Zoltáné, Justh Zsigmondé,

Abonyi Árpádé, Bársony Istváné, később pedig rendszeresen jelentkezik itt novel-

láival Heltai Jenő, Papp Dániel, Lövik Károly, Szini Gyula, Szomory Dezső,

Krúdy Gyula, Cholnoky Viktor. Rendkívüli névsor, s mit sem ront rajta, hogy

mellette meghúzódik egy másik is: a korabeli „lektűr" íróké. Mert bár találkozha-

tunk A Hét-ben Beniczkyné Bajza Lenke, Pékár Gyula, Szabóné Nogáll Janka

írásaival is - hogy csak a közismert neveket említsük - , a szerkesztés nem nekik

kedvez, hanem az igazi tehetségeknek.

Más a helyzet a költészettel! A Hét megindulását követő első évtizedben szinte tetszhalott a magyar líra, s bár Kiss József a költők közül is maga köré gyűjti a legjobbakat, az általa közölt versek a lap legromlékonyabb anyagának bizonyul- nak. Rendszeresen jelentkeznek költeményeikkel Makkai Emil, Szalay Fruzina, Endrődy Sándor, Kiss József, Ignotus, Ábrányi Emil, Czóbel Minka, Kozma Andor, Heltai Jenő, a korabeli magyar líra legszínvonalasabb alkotói. Később, a Nyugat megindulását közvetlenül megelőző években egyszerre kibővül a lap költői gárdája, egy új, nagy költőnemzedék talál itt átmenetileg kiadóra: Ady Endre, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Miklós Jutka verseit olvashatjuk az 1906-1907-es évfolyamokban.

Ám nemcsak a magyar irodalom legjobbjai, legfrissebb értékei számára igyeke- zett teret nyitni A Hét szerkesztősége, hanem célzatosan ügyelt arra is, hogy olvasóit a kortárs nyugat-európai és orosz irodalom néhány jellemző alkotásával megismertesse. A lap belső munkatársai talán Maupassant-t tartották legtöbbre a korabeli világirodalomban; sokszor közölték írásait, többször írtak is róla, s ami talán a legfontosabb, a zseniális francia novellista hatása kimutathatóan meg- határozó jelentőségű A Hét elbeszélőinek műveiben. Szívesen jelentetik meg - néhány ma már elfeledett lektűr író mellett - Anatole Francé, Bourget, Daudet, Kipling, Pierre Loti, Hamsun, Dosztojevszkij, Csehov, Zola, D'Annunzio, Merezs- kovszkij, Poe írásait, de közölnek novellát Thomas Manntól és Gorkijtól is. E meglehetősen avult szövegű fordításoknál jelentősebb és színvonalasabb tájékozta- tást ad a lap a világirodalom és a világszínház legfrissebb újdonságairól, cikkekben, tanulmányokban, kritikákban, sőt: riportokban. így például rendszeresen ír a művészeti élet világnagyságairól, Dúséról, Yvette Guilbert-ről, Mascagniról, Puc- ciniról, Carusóról, Sarah Bernard-ról. S nemegyszer magán a címoldalon közli képeiket.

Jellemzőek A Hét-re ezek a címoldalak! A tartalom, az irányultság sokféleségét, a különböző szempontok egymás mellett élését dokumentálják. Míg az egyik címfotón Sarah Bemard áll Hamlet öltönyében, a másikról maga az angol királynő néz ránk, egy harmadik Szemere Miklóst, a legendás lóversenyzőt mutatja, de találkozhatunk a címoldalakon a magyar közélet majd minden tekintélyével csak- úgy, mint ismeretlen szépségekkel vagy A Hét munkatársainak arcképeivel.

Az érdekességre és sokszínűségre való törekvés legjellemzőbben a publicisztikai írásokban nyilvánul meg. A mai olvasó számára is lebilincselőek A Hét tárcái, glosszái, de sokszor még vezércikkei („Krónikái") is. A vezető publicisták: Ambrus Zoltán, majd Ignotus, Kóbor Tamás, Papp Dániel, Lövik Károly, Szini Gyula, Cholnoky Viktor, Tóth Béla mindannyian a stílus, az írásművészet mesterei. Nem kényszerű napi feladatként művelik az újságírást, hanem alkotásnak fogják fel.

Egyéniségük, szemléletük korlátozása nélkül, sőt minél teljesebb kifejtésével írnak

a kül- és belpolitika, a művészet, a tudomány aktuális eseményeiről. A Hét szer- kesztési elveiből következik, hogy nem törekszik szemléleti egységre, sőt következe- tesen vállalja a legkülönfélébb vélemények, álláspontok közlését, néha ugyanazon a számon belül is. Az azonban a lényeges eltérések ellenére is közös a lap publicistái- ban, hogy mindannyian a szabadelvűség, a demokrácia, a polgári fejlődés szüksé- gességének szószólói. S ez az elkötelezettség minden közleményüket áthatja, a komoly krónikákat csakúgy, mint Heltai vagy Szép Ernő különféle visszásságokat kipellengérező gúnyversikéit, a művészeti kritikákat ugyanúgy, mint a lap Innen-

mazott néhány soros glosszáit. A Hét publicistái a korról vallanak, a legjellemzőb- bel, a legérdekesebbel kívánják megismertetni olvasóikat, s ennek érdekében a lehető legváltozatosabb, legeredetibb módon igyekeznek felkelteni érdeklődésüket.

Nyíltan törekednek a befolyásolásra, közönségük „nevelésére", a nagyvárosi - és vidéki - polgári réteg szemléletének és ízlésének formálására. Utazástól a lakbe- rendezésig, konyhaművészettől a magánélet erkölcsi kérdéseiig állást foglalnak, tanácsot adnak, példákat állítanak e közönség elé. Ugyanakkor azonban az olvasók aktivitására is számítanak. Viták, körkérdések rendszeresen szerepelnek A Hét hasábjain, s legtöbbször a lap szerkesztésében (és írásában) több mint másfél évtizedig főszerepet játszó Ignotus az, aki - Emma asszonyként - a viták irányítását, a válaszok értékelését magára vállalja. Amíg Emma asszony sok esetben enged- ményt tesz a közízlésnek és közfelfogásnak, a lapot elsősorban támogató hölgykö- zönségnek, addig az irodalmi, művészeti kérdésekben . Ignotus és munkatársai éppen A Hét lapjain fogalmazzák meg először azokat a haladó művészetpolitikai elveket, amelyek azután a Nyugat-ban teljesednek ki.

A Színházi krónika, az Irodalom, a Művészet, a Zene á l l a n d ó r o v a t á b a n n e m c s a k

konkrét művekről, könyvekről, bemutatókról, képekről, szobrokról, sőt épületek- ről esett szó, hanem bizonyos stílusjelenségekről, művészeti irányzatokról, elvi vitákról is. Ignotus, Márkus László, Osvát Ernő, Kern Aurél, Lyka Károly, Molnár Géza, Fülep Lajos és Kosztolányi Dezső írásaiban a fölényes tájékozottság, a biztos ízlés mellett a legfrissebb, legújabb művészi törekvések, alkotások, a még kialakulófélben lévő értékek iránt való, már-már harcos elkötelezettséget is méltat- hatjuk. ^

Az antológia összeállításakor A Hét 1890 és 1908 közötti évfolyamainak anyagából válogattunk, mivel mind az irodalomtörténeti, mind a sajtótörténeti jelentőséget tekintve ez az időszak a lap fénykora. A Nyugat megjelenése után A Hét addigi jellege, irodalomszervezői szerepe fokozatosan elhalványul, munkatársainak nagy

részét elveszíti, egyre kevésbé áll a haladó művészeti törekvések élére, sőt időnként

szembe is fordul velük.

Gyűjteményünket elsősorban az irodalom iránt mélyebben érdeklődő nagykö- zönségnek szánjuk, nem a szakembereknek. Az volt a célunk, hogy érdekes, kelle- mes olvasmánnyal szolgáljunk, amely bár színvonalasan szórakoztat, valamennyire - ha terjedelmi okok miatt talán nem is elég átfogóan - érzékelteti a kor vonzó sokoldalúságát, s ízelítőt ad a legjellemzőbbnek érzett társadalmi, művészeti prob- lémákból is. N o h a a közölt írások között akadnak irodalomtörténeti érdekességek, első közlések is, az anyag megválogatása közben elsődlegesen nem ezek számának gyarapítására, felkutatására vállalkoztunk.

A lap - mint már említettük - rendszeresen adott közre műfordításokat, s ugyan A Hét szellemi arculata szempontjából lényegesnek és jellemzőnek tartjuk őket, terjedelmi okokból minden ilyenfajta írást elhagytunk. Kimaradtak a ma már csak magyarázatok, lábjegyzetek segítségével vagy alapos történelmi ismeretek birtokában érthető, aktuális vonatkozású tárcák, glosszák, karcolatok s egyéb publicisztikai művek is. így természetesen a kialakult arányok nem tükrözik híven A Hét valódi szerkezetét. Az egyes számok 16 oldalnyi terjedelmének csak mintegy a felét tették ki a művészeti, irodalmi vonatkozású irások. Ezt az arányt összeállítá- sunkban megváltoztattuk, s míg igyekeztünk a ma is friss és érdekes elbeszélésekből', cikkekből, karcolatokból, tanulmányokból bővebb válogatást nyújtani, addig az avultabb versanyagból éppen csak mutatóban közlünk néhány jellemzőnek vélt darabot.

A Hét eredeti beosztását, rovatait - mivel ezek a szerkesztők érdeklődési körére, a lap jellegére, sőt közönsége ízlésére, kívánságaira is fényt vetnek - átvettük.

Az egyes évfolyamok anyagából fiktív számokat alakítottunk ki, ezzel próbáltuk felidézni a lap hangulatát, s egyúttal érzékeltetni azt a változást, amely az évek során szemléletben, szerkesztői módszerekben bekövetkezett. Ennek érdekében több ízben szükségesnek látszott, hogy bizonyos írásokat valamelyik rokon rovatba helyezzünk át.

A köteteket az alábbiak szerint rendeztük sajtó alá: kizárólag a nevek, címek és idegen szavak esetében őriztük meg az eredeti helyesírást, egyébként az Akadé- mia jelenleg érvényes szabályai szerint adjuk közre a műveket. Versek esetében A Hét-ben publikált változatot tartottuk irányadónak, akkor is, ha később a költő ezen változtatott, és e változat vált ismertté. Az egyes írások gyakran álnéven je- lentek meg, megfejtésüket Gulyás Pál Magyar írói Álnév Lexikon-a alapján szögle- tes zárójelben a megfelelő helyen adjuk meg. Az Innen-Onnan rovat szerzői nem álneveket, csupán megkülönböztető jeleket használtak. Ezek egy részét a rendelke- zésünkre álló szakkönyvek segítségével sem tudtuk megfejteni, s mivel a jelek feltüntetése nyomdatechnikai nehézségekbe is ütközött, e rovat közleményeit alá- írás nélkül közöljük.

A szerkesztők

0 v % i P ^r

Í V P 0 ébJV\UVÉ SZETt K p Z i # X

I / 1. évfolyam " j , " ' 1 8 9 0 ^

L m * ' ••• ^ í i f e ^ r ^K

^{, S 8} J ^{0 Z 8 e} r- ^

EÖTVÖS K A R O L Y

KOMOCSV JOZSFF:

Klf®U-Uvt».

KOINN DRÍYECZKY iütU:

v « ... i i t i b u t M t o k .

A kolozsvári társasa^

PETELE! .

m m L W L O

V m ű z g y ű l ö l K l / ' H I Z K T R S :

W 2 . i.> ..

H y w s z a m a r a ao k r

a ^ífcMBky Viktor

t

BRASSAI SÁMUEL

BUDAPESTEN (Budán). • Villámot vttuti Állomás

Mcif.fP.'. |jV'-Rvhatav«.tt hr K..I-" bagókban. «• » .M-a a l h a s i é s i l < a t á n o « . t r h . ' . - c R b c n , v e r . ' . c i - r . r * ^ ^ ^ f e n n

míj. cs líphajokban. aranyírben »t

Idény április 15-161 szsptsmbsr végéig.

65 fttrdöacoba : sram< •

Randolö orvot: Or. POLQAR EMIL. =

K Ö V É R S É G

aa amOaatOal zavarok b*»*t«*f«ak fcatdata világhírű Mandor porral, cank*i»,

maghotafni- Mandor

Maú. Mandl Ida, Bpest.

REGGELIZES ELŐTT FEL POHÁR KESERŰVÍZ ii rifMtstt «3*':l 13 rí Hiti íe'iesM ' f i i t 5CHMIDTH AUER-féle radió-activ H ^ U B m m m m É ^ r f k m á a d K.ph.16 m,na.nut.

W R H » S : N » L « M V A L Ö O I Á L D Á S G Y O M O R B A J O S O K N A K e s S Z É K S Z O R U L A S B A N S Z E N V E D Ő K N E K

<r

D I A N A - C R É M száraz 75 kr D I A N A - C R É M zsíros 75 kr D I A N A - S Z A P P A N srodotl 75 kr

PostAn i t b e s z e r e z h e t ő utánvétel mellett

ERÉNYI BÉLA

MATTONI

ERZSÉBET-SÓSFŰRDŰJE

(KELETI P t U X A K )

Szépség, a nyak teltsége. fejlödét, a kebel helyreillitAsa, dús mellek.

U.cJiiléll.. br,«t,...„.„I „..,,hiattlT.k ílt.l .U.w.rvr stmmi r r r r r t , < m b a r . . . rttrti e.nraJr. . ' b a r . c i . r a a . m r .

»«•* , I | , > lUrb.Mt. b ii.rh.ru _ C|T űo.B h.arnbt.ti U...4...l fl I m H t *4"4* *1

6 b a r . . . 7b Mt*r. D.bbr**, UrauUM .bMbűie*.- J. K A T I É , c ó o u e r á u 5 P a u a ( t V c r d e i u , P A R I S . A b u . r t b. l A r i u n . b n t l b a r h h t " T * r » b J A . . . * h .4" - f c t . K . r , I j - . t n b | 2 . , , , r * ich . , 4 A p . i h t b r r . » M a ,

I r r . . . 15, »bKT Vr. v . l . b I I C * . r r b « . M.. 19.

NYILATKOZAT!

K R Ó N I K A

Az öreg Brassairól

A minap egy áldomásban azt kívánta valaki Brassainak, hogy „az Úr Isten három száza- dot engedjen megérni". A legöregebb ma- gyar tudós csendesen mosolygott hozzá. A múlt századból egy évet élt meg, ebből a miénkből immár kilencvenet. Mindnyájan lelkesen éljeneztünk. Önök, kik a Brassai arcképét látják A Hét címlapján, nem fogják olyannak találni ezt a szíves kívánságot, amit az „intéző körök" könnyűszerrel ne teljesíthetnének.

Mert egy jó erőben lévő, folyton dolgozó, eleven kedélyű, ötlettel, harci kedvvel tele ember hű mása az, aki még azért is dohog, hogy a haja és szakálla miért fehéredtek meg?

- Kolduskép biz' ez - mondta megnézve, s legyintett hozzá kedvetlenül a kezével - , az ember egy krajcárt szeretne neki adni.

Már nekem ugyan nincs örömem ben- n e . . .

De önök élvezettel nézik bizonyosan.

*

Régebben sokat tanult. Minden nyelvet megtanult, aminek a literatúrája érdekelte.

Muzsikált és botanizált. Francia, német, magyar nyelvtant irt. Az égitestek útjának mélységes titkait kutatta és a mathematika fejtörő szövevényeit. Philosophiai dolgoza- tokat írt, és orosz szépirodalmi könyveket fordított. Polemizált mindenkivel, minden dolog felett. Egyforma gyönyörűséggel verte Büchnert, Gyulai Pált, Mentovichot és Szarvas Gábort.

- Ma már csak olyan dolgokkal foglalko- zom - mondta nemrég „miben örömem telik".

Tudniillik csak szanszkrit gyököket je- gyezget egy nagy könyvbe; a meleg napnak,

a fényes csillagoknak járását nézi és ügyeli;

egy-egy fogas mathematikai bogot oldozgat a palatábláján; francia philosophiai irato- kat forgat; a classicus muzsikaírók szerze- ményeit olvasgatja, és veri az Akadémiát.

Látnivaló, hogy tulajdonképpen állandó- an csak „öröme" volt az életben. Mert ma se csinál egyebet, mint ennek előtte.

*

Pedig egyedül élte az életét.

Szép, sugár férfi lehetett. Világos, kék sze- meinek eleven a tekintete ma is (pápaszem nélkül dolgozik). Az arca szellemes, s tele a feje ötletekkel. Szereti a gúnyt és a tréfát.

Csodálja és ismeri a zenét. A temperamentu- ma szenvedélyes. Ha vitázik, átmelegszik a hangja most is, és kipirul az arca. Kedveli a virágokat, és a szépművészet minden ágát ismeri.

Vegyék csak számon önök ezeket a voná- sokat. Nem egy-egy ajánlólevél-e mindegyi- ke a felsorolt tulajdonságoknak a női szív- hez?

Mindig kényéztették is, becézgették is.

Mégis legényéletre maradt.

Egy régi jó barátja beszélte, hogy azelőtt vagy ötven esztendővel egyszer komolyan törődött a házalapítás gondjaival Brassai.

Egy időses, igen intelligens leány ragadta meg az érdeklődését. Néhány napig törődött a kérdés felett. Akkor így szólt:

- Nem! Annyi vágyat s reménységet gyűjthetett már össze a leányasszony a szívé- be, hogy én annak felét se tudnám betölteni.

S ez a bátor ember, ki fel merte venni a harcot akármiféle tudóssal, sőt, kereste a dulakodást - mérkőzés nélkül capitulált bölcsességében az asszonyok előtt.

Hanem a bú némi árnyalatával mondta, mikor munkálkodásának rengeteg sokasága felett csodálkozásomat fejeztem ki:

- Könnyű volt nekem tanulni. Nem volt senkim. Se feleségem, se gyermekem.

Mégis nem él magára.

Mert szüntelenül zavarjuk őt. Ha literátus ember jő Kolozsvárra, először mindegyik azt kérdezi, hol született Mátyás király?

Megmutatjuk neki az óvári házban a kato- nasusztert, aki kerek széken rongyos ba- kancsot talpal egy szegletben: „a Szilágyi Erzsébet függönyös gyermekágyát ott vetet- ték, azon a helyen, ahol a suszter verejtéke- zik."

A második kérdése az idegennek ez: hol lakik Brassai?

Az is egyszerű házacska ám. A homlokán ily felirattal büszkélkedik: „Széchenyi für- dő." (Tavaly történt, hogy Brassai megtá- madta a Kisfaludy-Társaságot, amiért ügyet se vetett soha Kisfaludyra. Nem sokkal az- után Gyulai lelátogatván Kolozsvárra, be- nézett örökös ellenfeléhez, Brassaihoz, s

„adjon isten!" helyett így köszöntötte: „Ve- lünk bajoskodik. Hogy miért nem foglalko- zunk Kisfaludyval, bárha az ő neve a firmánk ? Hát ebben a házban Széchenyi für- dik, vagy a fürdőzők mind Széchenyit olvas- sák? Pedig az ő neve van a kapu felett."

A Monostor utcában van a Brassai laká- sa. Az udvarban bír két egyszerű szobát.

Tele vannak könyvvel, virággal, kottával.

Pompás zongora, de lezárva. Hosszú szárú pipák, de nyugalomban. Kakukkos óra üt a falon, s az ablak apró, égitesteket mérő szerszámokkal felszerelve. Egy kis szobában künn őrködik az öreg gazdaasszony.

Néha megharagszik rá Brassai bácsi, sőt, néha úgy megharagszik, hogy így szól hoz- zá: „Nagysád egy.. . egy Szarvas Gábor."

De a felforrt indulatok háborgásának leg- magasabb pontján nyílik csak ajaka ily ke- mény szidalomra.

Ezekben a szobákban szokta őt felkeresni a sok látogató.

*

Sohase haragszik, ha munkájában félbesza- kítják. Szeretetre méltó szóval jön elénk, és kifogyhatatlan a kérdezősködésben. A be-

szédet természetesen azzal a tárggyal kezdi, amivel foglalkozott, mikor megháborgat- tuk.

Szerencsés lélek az, akinek mesterségébe vág, amiben Brassai éppen aznap munkál- kodott.

Mert néha úgy ébredt föl, mint botanikus.

Néha úgy ébredt föl, mint philosophus; né- ha tán mint nyelvész, ritkábban, mint aes- thetikus; mindig mint kritikus, azonban né- ha úgy is ébred föl, mint mathematikus. És mindegyikből töméntelent tánult és őrzött meg a fejében csodálatos emlékező tehetsé- gével.

Most képzelje kegyed magát egy kis zöld kanapén, könyvekkel megrakott asztalka mellett, néhány kottatartó s egy zongora kö- zött. Szemben kegyeddel egy hintaszéken ül papucsban, szürke, bő kabátban, hófehér haján kis sipkával, egy eleven arcú, szép öreg ember; egy szellemes, gunyoros, annyit lá- tott, tanult tudós, és beszél kegyednek a lo- garithmusok mysteriumáról, amiből kegyed csak annyit tud, hogy: hiszi. A h ! Látom, milyen kicsire vonul meg a zöld dívány szeg- letében, és nem mer hinni, minthogy nem tudja, miben kell kételkednie, és nem mer kételkedni, minthogy bizonytalan dolog, ha nem hinnie kellene-e?

Avagy, ha mint nyelvtudós ébredt Bras- sai, s kegyed ártatlan indulattal beszél neki híreket a nagyvilágból - egyszer csak annak tudatára ébreszttetik: hogy hiszen kegyed tulajdonképpen németül beszél. A szavak egyrésze magyar talán, de a mondatok ösz- szetétele, az igék ragozása, a ragok elhelye- zése, teremtő atyám! mind német az.

Most persze beszélne kegyed szívesen szanszkrittül tovább, ha tudna (mindig ki- sebb bűn lévén, ha az ember egy idegen nyel- vet tör kerékbe, mintha anyanyelvét töri), vagy beszélne egyéb idegen nyelveken, ha kegyednek is olyan „könnyű" lett volna ta- nulnia, mint Brassai bácsinak, aki csak azért tanult ennyit, mert nem volt senkije a vilá- gon, „se felesége, se gyermeke".

Sőt, őszintén szólva, bizonyos aggodalmas rebegéssel írom én is e sorokat, félve, hogy Brassai bácsi, ha kezébe kerülnek esetleg, nem fog-e nyelvbeli vétkeimért így gon- dolkozni felőlem: „Nagysád e g y . . . egy Szarvas G á b o r . "

*

Az idegeneken kívül sokan látogatnák az itthon valók is. Szívesen lekötelezi, aki hoz- zá fordul. Zaj nélkül, világ híre nélkül, sze- gény tanuló ifjakat segélyez. Két szép leányt taníttat most festeni, egy fiatal embert a he- gedűjátékban képeztet, s az imént végzett az ő segítsége mellett egy tehetséges zongo- rázó. Ő maga igen keveset igényel. A jöve- delmét kiosztja hát azok között, akiknek előtte egy hosszú, gondterhes élet áll. Olyan szerényen él most is, s olyan törhetetlen akaraterővel dolgozik - mint hajdan, haj- dan, mikor mint szegény unitárius diák, a zongorázás mesterségét akarván elsajátíta- ni, megelégedett egy festetlen asztallal, melyre kirajzolta a billentyűket. És megta- nult rajta.

Sok öröme is volt a zenében. Maga kitű- nően játszott. Néha nagy utakat tett meg, hogy egy-egy jelesebb művészt halljon. A budapesti hangversenytermek is ismerik az ő figyelő, fehér fejét, amint igazán élvezve hallgatja a jobb előadást. A slendriánságot azonban gyűlöli. Beszélik, hogy egy híres énekesnő meghallására néhány év előtt Ber- linbe utazott. A tizenötödik taktusnál már tisztában volt azzal, hogy az egész produk- ció humbug, s a nagy hírű dalos nem ér semmit. Minek okáért nyaka közé kerítette a condragubáját, s ott hagyta a hangver- senyt is, Berlint is azonnal.

Itthon untalanul kis zenélő társaságokat gyűjt maga köré, és jóakarattal, szelíd álma- dozással, szemeit lehunyva hallgatja az elő- adást. Ilyenkor tán rég hallott hangok eleve- nednek meg benne, mint ahogy a száz esz- tendős moha kizöldül, ha gyenge eső é r i . . .

*

E rengeteg tudományú ember ismereteivel nem áll arányban az, amit a tudományos irodalomnak hátrahagy. Ez a vérbe-csontba formált Ismeretek Tára annyit tanult, hogy nagyobb alkotásra nem jutott az idejéből.

Tízféle tudományt művelt. Mindegyikből oly sokat raktározott el az agyába, hogy elég lett volna egy-egy embernek. Akkor pe- dig, semhogy könyvbe szedje azt, amit tud - hozzáfogott a tizenegyedikhez.

Egy alapvető számtan és három gramma- tika (egy francia, egy német és egy magyar) az, mi emlékét őrzi. A polemikus írások be- lefulltak a napi szükségletre írt olvasni valók tengerébe, bárha érdemesek, termékenyítők volnának magukban is.

Nagyobb alkotást pedig már nem merek most remélleni tőle. Szíves indulattal írok arról, hogy tele még élettel, munkaerővel Brassai bácsi.

Azonban ez inkább csak dicsekedés. Mert a keze mégis reszket, és mégiscsak - kilenc- venegy esztendős.

P E T E L E I ISTVÁN

A bölény

Irta BRÓDY SÁNDOR

Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, We- jér Ábrám pihenőt sem engedett a kéjtől, fáradtságtól kiállott vendégeknek, megcsen- díttette a várkastély harangját, megfúvatta a kürtöket: „tornára!" - kiabálták a huszá- rok, sipogta a komornyik.

A lovardában készen volt a tornára min- den. A luszterok ragyogtak, a dámák páho- lyai fölé borókafenyő baldachint emelének a darabontok, a tölgy asztalokon már éde- sen-kéken füstölt a mazsolás puncs. . .

Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát, az ősz dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét folyton reszkető kézzel, de folyton-folyvást szeménél tartotta. A dá- mák, a lányok, az urak betolulván., mélyen meghajoltak előtte,. Wejér Ábrám megeső-

kolta nénje homlokát, és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy kezdődhetik.

Apróságokkal kezdték.-Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott a két ujja között, és Wejér Ábrám hosszú csövű pisztollyal lö- völdözött arra. Kilencszer kilőtte, tizedszer- re szinte elhibázta, és egy kicsit szakított a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulym flastromot tett rája, aztán Pali lőtt tízszer, s talált mind a tízszer.

Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék, valósá- gos torna. Két mezőségi mágnás fényes pán- célinget öltött, lóra ült, s úgy ment egymás- nak. Közöttük Wejér Ábrám, lovagló kor- báccsal ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka egé- szen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek, verességet árasztva rövidre nyírt, ősz haja alá.

- Ne hagyjad magad, üssed, öld m e g ! . . . - kiáltá hol egyiknek, hol másiknak.

Azok egészen nekitüzesedtek. A mélysé- ges csendben fogcsikorgást és egy galamb- szívű mellecske hangos, gyors pihegését le- hetett hallani. Perei Krisztina még reszke- tőbb kézzel szorította szeméhez okuláréja f o g a n t y ú j á t . . .

Egyszerre mindenki elnevette magát.

Gógé, a cigány pecér állt az ajtóban, kitá- tott szájjal, felhúzott szemöldekkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem tudott, mutatta véresre mart karját, ki- marjult kezét, melyen hiányzott egy ujj.

- M e g e t t e . . . m e g e t t e . . . - nyögte ki vég- re nagy kínosan.

*

Egy hajtó - havasi oláh, Harhula nevű - holttestét hozták be az udvarra. Medvére lesett a radnóti rengetegben, ura parancsá- ból, hogy majd jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett rája, elhibázta előszörre, aztán meg a megeresz- kedett puskapor nem fogott tüzet. Nagyon

megcsúfolta a féreg, nem hagyott rajta em- beri á b r á z a t o t . . .

Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh, szintén Harhu- lák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával. Hidegek voltak, mint a szeptem- beri éjjel, és az úrnak minden kérdésére csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem tőrödé- nek, hogy Wejér Ábrám lehajol a halott tár- sukhoz, és szelíden, gondosan megigazgatja a fejét, szólongatja, mint egy gyermeket.

- Tor lesz? - kérdezte az egyik.

- Hozzátok be, erre! - mondta a gróf.

A testet letakarták egy fekete atlasz szok- nyával, melyet Luigi, a komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a középre, az úr viaszgyertyákat állíttatott melléje, és őrizetére alabárdost hívott. Az- tán pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta mind.

- Húzzátok ki az ágyából, amelyik nem akar.

Csendben várták a papokat. A lányok cit- romvizet ittak, a dámák meg az urak csende- sen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje mellé, és hallgatott.

Jöttek a pópák, hat elvadult arcú, nagy fekete szakállú, szál legény. Misésnek öltöz- ve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött, és énekelték kórusban a halotti éne- ket.

- Krisztina néném, a keszkenőjét! - szólt Wejér Ábrám, és apró keselyűszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.

*

Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három óra volt, hat- kor kelni kell, az urak nem tartották érde- mesnek lefeküdni. Ábrám grófnak jókedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől talpig páncélba, és mérkőzésre hívta a két mezőségi gavallért. Mindjárt-mindjárt sa- rokba szorította őket, és ahogy cselei sike- rültek: acélkacagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában. Ingerkedett ve-

lök, gúnyolta őket, de egyszerre csak a sze- méhez kapott: megint arra vette magát a vér, a két paripa helyett két tüzes vermet látott.

Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei Krisztina nénje hallja, és elbődült, mint egy bölény. Leszállt a lóról, szégyenkezve, támolyogva, és szó nélkül hálókamarájába ment.

*

Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a ven- dégek szobáit, meggyújtotta a gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat.

Egypár perc múlva indult az egész társaság, hajtőstül, cselédestül együtt a rengeteg felé.

A tűz irányába mentek, hol Wejér Áb- rámnak kellett várakozni reájuk, rendes szo- kása szerint, mert a gazda mindég serényebb volt vendégeinél.

Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel együtt. Övig pőrére vetkőzve, ott állt a tűz mellett, a gyermek meg vadászkürtből, forrásvízzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt, míg környös-kö- rül dér feküdt az avaron, a tölgyesek lombjai vörösre csípve, fázósan zizegtek.

Tél volt már itten, és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja is fehér már. „Hó van!"

Mindannyiuknak különös jókedvük tá- madt. Nagyokat húztak a rozsólisos palac- kokból, Ábrám gróf tréfásan magához szo- rította egycsövű Lazaro Lazariniját, és jelt adott a kürtösöknek.

Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján.

Szólott a kürt, csaholtak a kutyák, a lovak nyerítettek alant.

A ház ura maradt hátul, a gyerekkel.

Minduntalan meg-megállt, s odaszólt a gye- reknek.

- Kölyök, a vállad! - Belé-beléfogózko- dott, mert tartott attól, hogy elesik. Szemei mindegyre kápráztak, minduntalan tüzes kerekeket, halmokat, veres fákat látott.

Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott semmit.

Beléfogódzott egy fiatal cserbe, és meg- rázta azt:

- Nem látok, nem látok semmit! - ordítá, és vak dühében szinte kitépte a fát.

Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a h e l y e k e t . . . az el- ső igazi kürtszó remegtette meg a szeptem- beri reggel szűz csendességét.

És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben kifáradt pulyának.

*

Még egyszer - egy napig - látott, azután megvakult egészen. Nem lehetett segíteni rajta, húga, aki udvari dáma volt Bécsben, hiába küldte le a leghíresebb bécsi szemor- vost. A látóidegei sorvadtak el tökéletesen, és egy véghetetlen, barna tömeg volt körü- lötte az egész világ, a piros arcú, szelíd leá- nyok, a hollófekete, szelídíthetetlen pari- pák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje... Minden, amit csak szere- tett a világon s mindaz, ami az övé volt, azokkal nem bírt, azoknak nem parancsolt többé.

Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának özvegyen maradt húga néha lejött hozzá a felső traktusból, és fölvervén Luigit, bejelentette magát.

Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát.

Az idős dáma leült öccse ágyának szélére, és családjáról való történeteket beszélt el ne- ki. Emlékezett egy asszonyról, és kárhoztat- ta azt, mert rossz vért hozott be a famíliába.

Beszélt neki apjáról, annak gyerekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrá- mé. Elbeszélte neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emléke- zett. Amikor apját, a főispánt, a vármegye- gyűlésen szonika föl akarták koncolni.

Egyedül ő, a hétéves gyerek védte, kicsiny, gálakardját fogván az a l i s p á n é k r a . . . Elre- gélte azt is, amikor apja először ültette ló-

r a . . . Négyéves volt, de olyan nagy és erős, mint egy tízévés g y e r e k . . . leesett kétszer, háromszor, de nem sírt. Akkor sem sírt, amikor apja megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csont- j a . . .

. A vak ember arca kiveresedett, amint az apjától ötven esztendők előtt kapott ütle- gekre gondolt.

- Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édesapádat!

- Igazságtalanul vert meg, most is mon- dom, igazságtalan v o l t a k k o r . . . - mormog- ta Ábrám, nénjének kicsiny, fehér kezét oda- nyomva forró homlokához.

így virradt reájuk akárhányszor. Amikor álmatlan volt Ábrám, Perei Krisztina mind- járt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egé- szen fehérben. Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arca egé- szen olyan volt már, mint amilyen rajta a hollandus vászon. És az egész várban nem emlékezett reája másmilyennek s e n k i . . . Csak Luigi, a komornyik emlegette, hogy ezelőtt húsz évvel még nagyon szeretett kár- tyázni. . .

Most is egy nap, hogy öccsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már. Abbahagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és különösen nehéz faj- tákat ivott, hogy elkábítsa magát. Egyszer oszt ezt is abba kellett hagynia, az ital nem bírt többé vele, ihatta kupástól, nem érezte meg.

Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba, sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ra- gyogó, világos, csendes éjszaka volt az, ami leszállt reájuk. A verebek potyogtak lefelé az ereszről, a komondorok behúzódtak a színekbe. Nem járt sehol senki.

Ábrám kiült az erkélyre, és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy egyszer

ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e erre valamely szekér, nem ugat-e túlnan a falu felől valami idetévedt ordas. . . Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonítást, kiabált a puskája után. Virág, az egyik cigány pecér kihozta neki a híres Laza- ro Lazarinit.

- Tessék!

Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert, és ráordított a cigányra:

- Mit vihogsz, gazember!

Meg akarta csapatni. Voltak napjai, ami- kor mindenkit meg akart veretni. Ide legkö- zelebb eső faluját, a verbénaiakat, kiket tíz esztendővel hamarabb szabadított föl az ál- talános fölszabadítás ideje előtt, de kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét szántották, erdejét tüzel- ték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely, fél oláh keveréket, kik között - csudálatra méltó - nem egy legény hasonlított reá.

Olyan nagy fejűek, olyan sűrű hajúak, szög- letes, Hephaistos mellűek voltak, mint ő.

Reményteljes állapotban levő, szép, fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható úrról, kinek nem sok szavába került volna, hogy fölelevenítse egy elévült jogát a jus pri- m a e r ő l . . . Ami néha tán eszébe is jutott Áb- rámnak. . .

Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem volt olyan erős, mint most, amikor a csínyt tevő béres is elfutott előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége, és szerette volna szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem abból a temérdek hó- ból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad vértől piros most m i n d e n f e l é . . .

*

A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott, még az árkokban is úgy összeállott, hogy megbírta a szekeret. Jöttek a kispáli várhoz az urak, régi cimborák. De a kapuk be vol- tak zárva mindenfelől, hiába zörgetének.

Ábrám nem bocsátott be senkit, még Perei

17 Krisztinát is elküldte Kolozsvárra, színház- ba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel zsarnokoskodnia, kivel - nagylelkűsködnie. A számtartót, a belső tiszteket is bekergette a falubéli kastélyba, nem maradt itt némi cselédségen, néhány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kívül senki.

A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy húszéves, csen- des, satnya leány, akit Penészvirágnak hí- vott itt mindenki. Most ezzel együtt költöt- ték el az estebédet, szótlanul, komoran. A lány úgyszólván még lélegzeni se mert, és egyszer, amikor véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sírva. Áb- rám gróf a sírástól nedves, forró kis arcot magához vonta, és hosszan, hevesen odaszo- rította arcához, morogván mellé egypár szí- ves s z ó t . . .

Aztán nem ettek többet együtt.

Ábrám egészen bebújt odújába. Most már csak Pétert, a vadászgyereket tűrte meg ma- ga mellett. Ezt költötte föl éjjel, barackot mérve a csontos, nagy fejére, mély szakasz- tott olyan formájú volt, mint az övé. De á gyerek, amikor csak szerét ejthette, elszök- dösött mellőle, kiment madarászni, vagy ve- rébgöbeccsel lőni összevissza mindenre. Ba- ja volt vele, pedig a kis paraszt úgy rettegett

hangjától, mint mennydörgéstől városi gye- rekek.

Néha úgy bánt vele, mintha tulajdon gyer- meke lett volna. Tanította parancsolni, pi- pázni, uszította a cselédlányokra.

Éjjel - többször is - lovat nyergeltetett neki a lovardában. Meggyújtatta a lámpá- kat, befűtette a nagy Bólyai-kemencéket.

Aztán a terem közepére állva, biztatta a gye- rek paripáját, csattantott a nyelvével, pattin- tott o s t o r á v a l . . .

Egyszer-egyszer amikor Péter lebukott, és nagyokat nyögött, nevetett is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz, mint egy gyermek, leesett,

és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki az udvarba.

Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Pe- nészvirágot lehívatták, az etette. Egészen el- lágyult, és hagyta magát pólyáztatni, becéz- tetni, mint egy lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét. Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:

- Ugye maga, kicsi Penészvirág, most mosolyog?

- Igen, hogy tetszik tudni?

- Úgy érzem. Nem fél már tőlem, mi?

- Nem.

- Nem is szomorú?

- Nem, mért lennék az?

- Mert itt nincsenek férfiak.

- Hát a g r ó f ú r ? - Én?

Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is ragadt ő itten.

Olyan bőbeszédű lett, mint egy poéta. Apró részleteket, humoros, színes apróságokat mondott el arról a napról, amikor színészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, min- dég csak ettek volna, olyan kövérekké let- tek, mint egy-egy h ö r c s ö g . . .

- Csak maga maradt itt, kicsi Penészvi- rág. Magát is ki akartam dobni, de tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon i t t . . . hát itt m a r a d t . . . Az apja egyszer- másszor még eljött, egy tiszt, jó lövő, morva.

A leány csendesen, édesdeden sírt. Ábrám megszorította a kezét, szinte vért facsart be- lőle. De aztán nem szólt többet hozzá, alud-.

ni küldte.

Egész éjjel jókedve volt. Többször meg- ijesztette a kis Pétert, olyant kacagott. Reg- gelre fölkelt, nem volt semmi baja. Bekül- dött sebten Torda-Ditróra a papért, s más- nap, ennek némi ellenállása után, összees- kettette magát Penészvirággal,

*

Februarius negyedikén újra nagy hó esett.

Reggel kezdte, és hullt az egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott_abla-

kán keresztül jól hallotta a pelyhek melan- cholicus zenéjét, és szíve olyan hangosan, különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt, és kezét kidugta az ablakon.

Nem is pelyhek, teljes; nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó volt ez, mint amilyen nem esik a világon sehol, csak erre, az erdélyi havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegőég egy hó, a föld felett s ég között egy fehér, puha, sűrű, de könnyű elementum foglalja a levegő helyét. Mintha a világ újonnan formálód- nék, mintha a föld egyszerre más plánéta l e n n e . . . És. mintha ez a különös állapot, ez a szomorú, félelmes, édes muzsika meg nem szűnnék s o h a . . .

- Nagy hó, finom, nagy hó! - mormogta magában a vak úr, és odaült az ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben, neki, egész operákat, regéseket, hősit, fénye- s e t . . .

Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni testestül, lel- kestül, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha hullámokon, fekete vadat űzve.

Menni, csak menni, lpholni előre, sziklán föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merül- ni a havas szakadékba.. . Nem aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!

A várkastély körül ötvenezer hold erdő terült el. Minden szál fa benne - Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harminc napig vadá- szott benne, és nem lelte végét. Pedig ő erő- nek erejével végére akart j á r n i . . . Kidőlt mellőle mindenki, az urak a hidegtől feketé- re égett ábrázattal átszöktek tőle, előle, Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrá- zattal, mint az ében, visszatért a harminc- egyedik napon.

Most ez jutott eszébe, és haragudott ma- gára. Ez egyszer ki kellett volna magát tom- bolnia, nem megfutnia gyáván, inkább meg- halni, ott fagyni a hóban, pakulár lelt volna a holttestére, és nem tudta volna, hogy ki- csoda. Elásta volna, esett gödölyék m e l l é . . .

Megborzongott, a hó befújt az ablakon.

Meghalni, nem. Tehetetlenül feküdni, nem parancsolni enmagával, tűrni, amint vele, fölötte csinálják a hókuszpókuszt. Meg- halni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló, aki teleette magát friss lucernával!

Ilyen rettentő düh soha nem fogta el még állapota ellen. Fogait csikorgatta az éjben, és szerette volna megrázni a kastély oszlopa- it, hogy fölötte összerogyjék az, és vele elte- messen mindent.

De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az asszonynak egészséges, édesded lélegzése hallatszott be.

Úgy aludt, mint egy gyermek, míg a pitvar- ból izgatott és hangos, férfias lélegzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt is egyet-egyet, kutyát, lovat szóiingatott, kergette a vizslát a vadtól „csiba te!"

„Az éjjelt érzi!" - susogta Ábrám, és hirte- len gondolva valamit, rányitotta az ajtót.

A gyerek nyomban fölébredt, és felült vac- kán.

- Öltözz! - szólt Ábrám.

A gyerek magára kapta a bekecsét.

- Megyek valahová?

- Együtt megyünk. Húzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Mucit meg Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyverszálából hozzad ki a Lazarinómat, vadászkést is hozz, ma- gadnak is fegyvert, de nem göbeccsel hor- dót. Férfi fegyvert, bírod?

- Bírom. Hóvá megyünk?

- Ki. Nem szűnik a hó, nézzed?

- Szűnik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.

- Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy, kettő.

. . . Megindultak a Korabgyia felé. A hát- só ajtón mentek ki, hogy a kapus meg ne tudja. Valósággal szöktek, s ez úgy tetszett a gyereknek, hogy szeretett volna nevetni.

De nem mert, nem merészelt urára se nézni, aki mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt, és szorosan a gyermekhez tartotta magát:

- Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem

vesz valami bajt, te ügyelj, szólj. Világos van?

- Akár nappal. Merre menjünk?

- Neki egyenesen a Korabgyiának. A bá- nya felé, a forráson túl, be a fenyvesbe. Jár- tál már ott?

- Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?

- Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás előtt.

Serényen poroszkált alattuk a két kis ló.

Nem esett velük semmi baj, Ábrám, és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdő- kön mentek keresztül. Halott vidéken, ahol még csak egy sármány se mutatkozott. Csak ahol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gye- rek valami mozgó vörösséget.

- Róka, róka! - kiáltá.

Nem szabadott reája lőnie.

- Majd benn a Korabgyiában! - szólt Wejér Ábrám egészen szelíden.

Ott akart űzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tűzzel, olyan éhséggel, hogy.

ettől az érzéstől alig tudott lélegzeni is.

- Oda, oda, siessünk.

Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kel- lett hagyniok, bekötötték egy összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehe- zebb út most következék. Kúszniok, mász- niok, kapaszkodniok kellett. A vak ember egészen összevérezte magát, lélegzete is elfo- gyott, minduntalan kérdezte a gyereket, nincs-e itt mély?

- Nincs, nincs, csak ne tessék félni.

Nem félt, de a félelemnél sokkalta kegyet- lenebb érzés kapta karmai közé. Fölfelé igyekezvén, úgy érezte, mintha egy rettentő mélységbe zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ezalatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, úgy mászott előtte. Néha lenyújtotta feléje kezét, s neki belé kellett fogódzkodnia.

Fölértek. Benn voltak a rengetegben.

Megállhattak egyenesen. Pihenni, mind a

ketten odatámaszkodtak egy fához. Perce- kig nem tettek egyebet, csak lélegzettek.

Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak aztán ocsúdtak föl.

Már reggel volt. A sötét lucfenyők alatt világított a hó. Az erdő mélyében végig-vé- gig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja. Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös szomorú zsolozsmákat, fájdalmas halotti éneket zi- zegtek a fehéren mumifikált tűlombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. Folytonos orgonazú- gás, mely, ha elállt, egy pillanatra, újra ki- tört, nagyobb erővel, olyan forte, hogy szin- te beleszakadt az ég.

- Megfulladok, vágd szét a bekecsem gal- lérját! - nyögte Wejér Ábrám, szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.

A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember belefogódzkodott a kezébe:

- Vigy beljebb, valami tisztásra.

Elvezette.

- Állíts egy nagy, széles törzsű fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni akarok.

A gyerek odaállította, maga pedig odahú- zódott egy száraz törzs mellé, és vizsgálgatta a fák koronáit.

Ábrám kezébe fogta fegyverét, és kereste rajta a kakast. Keze most fázott, nem talál- ta. Ingerülten akasztotta vállára:

- Nem látsz valami nyomot?

A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.

- De; róka- meg medvenyomot.

- Bizonyos vagy benne?

- Bizonyos.

- Nem félsz?

^ Nem.

- Mit fogsz tenni, h a j ö n n e k ? Lelövöm.

- Majd csak én.

A vak ember újra kezébe fogta a fegyvert, és figyelt, hallgatódzott olyan szenvedéllyel,

hogy arca szinte eltorzult bele. Visszafojtot- ta lélegzetét is, hogy jobban halljon.

Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott az élet. Min- denfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostul, medve topog magányo-

san, maga alá törve a tűlevelű'cserjéket...

Még olyan vadak is, melyek nem tanyázhat- nak itt, most el ide tévedének. A makkosból erre bujkál a rőtvad, és éles röffentésének karéneke h a n g z i k . . . Rüggyent a szarvas ü n ő . . . Fölötte fajdkakas szól, császárma- dár hullatja rá fölülről a h a v a t . . .

És most mind e zaj egyszerre elül. Hatal- mas bőgés remegteti meg a végtelen, a vissz- hangos kriptát. A vak ember arcán kiüt a verejték, fejét odaszorítja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével reszketve keresi fegyverének kakasát, és suttogja magának:

- A bölény, ez a bölény!

. Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem pusztult el, ^tt van, él, csörtet feléje rettentő robogással.

Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánnyal űztek, mert golyó nem fogta.

. . . A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban elpusztult egészen, nincs már ta- lán csak egy, az u t o l s ó . . .

- Hallod, a bölény! - suttogá Ábrám.

A gyerek nem értette, nem hallott semmit.

Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint kö- zeledik feléje, már látnia is kellene, már biz- tosan feketéllik... Jön, eltiporja, rettenet.

- Fölkapta fegyverét, és lőtt a levegőbe.

A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte. Sóhaj- tottak a fák, miserere deit zizegtek a lom- bok. Kripta volt ez, semmi élet sehol.

Egészen magához tért:

- Nincs itten semmi, gyerünk!

- Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené farkával a ha- vat . . .

Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul

meredt maga elé, a gyerek izgatottan mász- kált a hóban. Egy fél óra is eltelt ígyen.

Zaj hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy percre.

Ebben a halott csendben egyszerre meg- szólalt Wejér Ábrám. Rekedten beszélt, majd hirtelen olyan érccel, hogy Péter meg- rémült belé.

- Kölyök, haza tudsz-e innen menni ma- gadban?

- Haza.

- Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne nagyon tá- vol.

A gyerek oda állott. Ábrám folytatá:

- Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod.

Erősen meg van töltve a puskád?

- Meg! - motyogta a gyerek reszkető száj- jal.

- Derék gyerek vagy, nem félsz: Nem sza- bad sohasem félned. Magyar vagy; tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.

Péter mondta.

Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain, egészen kiegyenese- dett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen melle látszott, és szólt:

- Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. Amikor a hármat mondom, már céloztál, és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!

A gyerek alig tudott már lábán állani. Ki- törte a hideg, lázban volt egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Bűvölet tartot- ta itt, e tehetetlenül is óriás hatalmú ember- rel, ezzel a királyi vadak legutolsójával, ki- nek világtalan szeme is jobban tudott paran- csolni, mint mások ép t e k i n t e t e . . .

Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.

- Vigyázz! - kiáltá Ábrám. - Emeld föl a puskát, célozz.

A gyerek eszméletét vesztve fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez, ahhoz a fej- hez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak

21 a hatalmas főnek, mely ijesztően, parancso- lólag, bűvölettel meresztette rá s z e m e i t . . .

- E g y . . . - hangzott ércesen.

- K e t t ő . . .

Mintha e pillanatban a gyerek láza egy- szerre elmúlt volna. Egy másik láz kereke- dett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házassá- gokat törő nagy úr lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztítás, az öldöklés, a hősiesség, az akarat, a vér után való vágyakozás forró v á g y a . . . Keze nem reszketett többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, cél- zott, és amikor a „három" felhangzott, an- nak második szótagja beleveszett egy durra- násba - és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi csendesség- ben.

KRÓNIKA

Irodalmi bajok

Gazdagabb irodalmakban is sok panasz van a közönségre, mely ott éppoly keveset hede- rít rájuk, mint nálunk, mégis a mi íróink panaszai különös keserűséggel telvék, öntu- datukban megsebzett egyéniségek kifakadá- sai, melyeknek szinte restellnek hangos kife- jezést adni. Nem az fáj nekik olyan nagyon,

hogy közönségünk nem igen veszi könyvei- ket; volt idő, midőn íróink a közönség sok- kal csekélyebb támogatása mellett sem lan- kadtak el; most már van eset rá, hogy vala- mely író művéből elég gyorsan egymás után több kiadás kél el; egészen más, az üzlettől, melyre úgysem igen számíthatnak, messze fekvő érzés bántja őket: nem érzik, hogy a közönség benső részvéte kísérné őket; nem hallanak visszhangot onnét, ahova egész lel- kükkel fordultak; írói létük talaja - hogy lelkük egynek érzi magát a nemzet lelkével - inog alattuk. Kinek írok, kinek í r j a k ? . . .

ilyen kérdések nyugtalanítják nem egynek a lelkét. Az alkotás lázában az író elhitetheti magával, hogy csak magának ír, s formát adván nekik, kéjjel megszabadul az alakta- lanul benne forrongó érzésektől s gondola- toktól. De az alkotó láz pillanatai eltűnnek, a lélek ellankad, üresnek érzi magát, s lesi a visszhangot, mellyel a nagyvilág felel szó- zatjára. Ez a visszhang most halkabb s gyé- rebb nálunk, mint azelőtt volt; ez könyveik- nek valamivel nagyobb kelendősége. Hogy ez a kelendőség sem megnyugtató, könnyen érthető olvasó közönségünk aránylag cse- kély számából, de még inkább számánál cse- kélyebb benső fogékonyságából, érdeklődé- séből. Ahol az irodalom oly félreeső, szűk helyet foglal el a nemzet lelkében, mint ná- lunk, ott egy könyvnek lehet nagy néha - külső körülményeknek is köszönhető - könyvkereskedői, de igen ritkán valódi bel- ső sikere. Ha a napilapok munkásait kivesz- szük, konstatálhatjuk, hogy pusztán tolla után ma is csak nagyon kevés magyar ember élhet meg. S ez szüli aztán minden efféle válságos állapotnak ismeretes circulus vitio- susát. Nem élhetünk egész erőnkkel az iro- dalomnak, mert nem táplál bennünket; s mert nem szenteljük neki egész valónkat, nem fejleszthetjük oly erővel, hogy táplál- hasson. Az erkölcsi bajok karöltve járnak anyagiakkal. Az író elszigetelve érzi magát szellemileg; írói ereje csökken; ezzel velejár anyagi függősége, mely még inkább sor- vasztja. Hol van a baj gyökere? Hol van orvosság számára?

Lesznek, kik ettől az elmélkedéstől, akár mert túlságos sötétnek, akár mert nagyon ideálisnak tartják, idegenkednek; de hogy irodalmi helyzetünk nem normális, senki sem fogja tagadni. Csak a baj okait fogják különböző utakon keresni, s orvosságot fog mindenki mást ajánlani. Én az úgynevezett gyakorlati emberek dolgába nem avatko- zom; hadd próbálják meg szereiket, úgy va- gyunk velük, mint az orvosi szerekkel, a leg- több legalább nem árt, igen sok egy kissé

izgatja, éleszti a szervezetet, hogy az össze- szedhesse magát, s a maga belsejéből merít- hesse a jótékony reactio erejét. Hogy a gyó- gyító folyamatnak valóban innét, a közszel- lem mélyéből kell kiindulnia, hogy minden mesterséges irodalmi pártolás legföllebb egy-egy írón, még inkább csak egy-egy ki- adón segít, előttem oly világos, hogy fölösle- gesnek tartok minden további bizonyítgató szót. Bajunk okainak holmi rendszeres vizs- gálatába sem bocsátkozom. Itt valószínűleg mindenkinek, aki a kérdéshez szólt, van iga- za, mert ilyen ok van tömérdek; a szerint, hogy milyen a szempontunk, más-más tűnik szemünkbe. Csak egyen csodálkozom, azon, hogy ezen a mi bajunkon még mindig cso- dálkoznak, s nagy meglepetéssel, mintha egészen más helyzetet reméltek volna, be- szélnek róla. Valószínűleg ezért ajánlgatnak annyi szert, mint egy hirtelen támadt akut betegség ellen, melyet valami erős orvosság- gal, valamint egyszerre támadt, úgy egyszer- re meg is lehetne szüntetni. Ez nézetem sze- rint nagy tévedés, a baj chronikus, jóformán irodalmunkkal egykorú, s amily hosszú időn át fennállott, oly lassan enyészhetik csak el.

Volt-e valaha irodalmunk normális hely- zetben, mint a régibb nagy irodalmak? Ér- tem, fennállott-e a maga emberségéből, más, tőle többé-kevéssé távoleső célokat nem szolgálva, csak az olvasó közönség jóvoltá- ból, benne az olvasás szükségletét támaszt- ván s kielégítvén? Régibb időkről, mikor az olvasás mestersége is csak nehezen ter- jedt, s a kedvezőbb szellemi termés a nemze- tül megélhetés sok viszontagsága közt egyéb nagy ritkaságnál nem lehetett, nem szólok.

Ha akkor az, amit az irodalom normális helyzetének nevezek, több ízben be is készült állani, de mindannyiszor megakadt, s így traditio nem teremhetett. A mi századunk elején mindent újból kellett megalkotni, iro- dalmat, közönséget, de ennél még sokkal nagyobbat, az irodalom közönségében nem- zeti érzést, a nyelv szeretetét, sőt egy végze- tes tévedésből részben magát a nyelvet is.

Az irodalom oly terheket rótt magára, me- lyeket csak formai tökéletessége, aesthetikai becse árán viselhetett el. Nekünk az iroda- lom évtizedeken át sokkal nagyobb dolog volt, mint aesthetikai élvezetek forrása, ked- ves olvasmányok tárháza, a biztosított nem- zeti lét medrében folyó élet gondolatainak és érzéseinek tolmácsa. A mi íróink csak félkézzel szolgálták az aesthetikát, a másik- kal a nemzeti szellem hangos és lelkesítő védelmére keltek. Irodalmunk nekünk nem szórakozásul volt, hanem templomul szol- gált, ahol imádkoztunk, összeesküdtünk, keseregtünk, kétségbeestünk s föl-fölemel- kedtünk. Panaszkodjunk-e rajta, most, mi- kor e nagy harc gyümölcseit élvezzük? Ta- lán azért, mert az irodalom fáján a gyü- mölcsnek még kissé fanyar az íze? Midőn a nemzeti lét védelmének nagy gondja leesett vállunkról, a régi kapocs, mely a közönséget az irodalomhoz kötötte, meglazult; sem az irodalom, sem a közönség nem tudott mind- járt eligazodni. Mint mikor egy nagy ünnep- ség után nem tudunk azonnal a mindennapi élet kerékvágásába zökkenni. Egy átmeneti korszak keletkezett, melyben az irodalom új kapcsolatot keresett a közönséggel, azt a tisztán irodalmi kapcsolatot, mely az iro- dalmi normális helyzetnek felel meg, midőn az irodalom csak irodalom, nem állam- és nemzetiségalkotó nagy erő, értem, nem egyéb módon az, mint amily mértékben ez a nagy feladat őt is megilleti, az iskolával, a társadalmi és politikai intézményekkel egyetemben. Irodalmunk kereste közönsé- gét, közönségünk kereste irodalmát, s nem találkoztak mindig. Ezt az átmeneti korsza- kot éljük még most is, habár az üdvös kibon- takozás reményével s biztató jeleivel. Ily biz- tató jelnek veszem e folyóirat keletkezését is, mely egészen a szépirodalom talaján áll, mely az irodalmi finomult formák kultusá- nak van szentelve, mely nem a patriotismus- ra apellál, csak amennyiben igazán és tisztán irodalmilag szolgálja, a művelt ízlés zászlaja alatt. Nem csodálatos-e, hogy ilyen folyóira-

tunk eddig nem volt? Képes hetilapjaink in- kább újságok, havi szemléink inkább köny- vek, a -mi lapunk a középúton akar járni, elevenségével és simulékonyságával az a közvetítő akar lenni irodalmunk és közönsé- günk közt, melyre mindkettő, a „normális helyzet" felé való kibontakozás érdekében, oly nagyon rászorult.

A „normális helyzet" helyreálltával min- den panasz a közönségre meg fog szűnni.

A közönséget egyáltalán kár bántani. A kö- zönség nem testület, nem erkölcsi személyi- ség, az egyénekből áll, kiket egyenkint meg kell hódítani. Közönségünk nem rosszabb más közönségeknél, ha van hiba, az iroda- lomban, az írókban, a ferde helyzetben kell keresnünk. A Budapesti Hírlap egyik vezér- cikke, melyet csak Rákosi Jenő fényes és utánozhatatlan tolla írhatott, a minap azt fejtegette, hogy fő bajunk az, hogy egyebet is, nemcsak magyar könyvet olvasunk. Bizo-"

nyára baj, ha az idegen termékek túlságosan helyet foglalnak magánkönyvtárainkban, ámbár Németországban is rendkívül sok francia s angol könyvet olvasnak - franciául jóformán minden művelt ember tud - , s a kisebb nemzeteknél a többnyelvűség az író s olvasó közönségben igen gyakori állapot- nak látszik. Brandes most maga készíti nagy műve német fordítását, pedig nemzetének irodalmi reformátora. De még ennek a baj- nak is irodalmunk, nem közönségünk az oka. Nyilván nem tudja az olvasó közönség rendes szükségletét kielégíteni. Nem aka- rom irodalmunkat vádolni, hibáit felsorol- ni; e vádak- és hibákról csak általánosság- ban lehetne szólni, s az ilyen általános ítéle- tek sok egyesre nézve, még ha egészben iga- zak is, nagy igazságtalanságot rejtenek ma- gukban. De el nem hallgathatom, hogy újabb irodalmunkban kevés valódi realis- must találok, csekély érzéket a valóság, a mi életünk valósága iránt, nem elég beható megfigyelést s emellett komoly formai fo- gyatkozásokat, amaz emésztő műgond hiá- nyát, mely a művet odaadó szeretetével meg-

érleli, és vasszorgalmával kidolgozza. A rea- lismustól, mely annyira megfelel a magyar szellem tárgyias, szemléleti irányának, jel- szók által engedjük magunkat elcsábíttatni, melyeknek semmiféle meghatározott értel- mük nincsen. Könnyelműen elhisszük, hogy ez a realismus valami modern találmány, mely a költészetet meg akarja semmisíteni;

és valami rideg, lelketlen prózát akar helyé- be ültetni. Mennyire csodálkoznék a festő, ha azt a tanácsot adnók neki, hogy emléke- zetből fessen vidéket s modell nélkül emberi testet. Volt-e egészséges irodalmakban vala- ha oly korszak, melyben nem a való élet viszonyai, érzelmei, gondolatai képezték az irodalmi formálás tárgyát? Itt küzdjünk a német befolyás ellen, mert az a hamis idea- lismus, mely idegen gondolatvilágból táplál- kozik, Németországból származott el hoz- zánk, hol az irodalom soká a mienkhez né- miképp hasonló, természetellenes állapot- ban leledzett, nem a nemzeti élet talaján nőtt fel, hanem idegen ideálok után indulva, a nemzeti érzés megteremtésén fáradozott.

Amely irodalomban a nemzet nem ismer a maga képére, attól elpártol. Hazafiságból lehet vásárolni könyveket, de olvasni a ma- gunk gyönyörűségére akarjuk őket. Miért virágzik hírlapirodalmunk, s hódítja el az irodalomtól azokat is, kik hosszabb lélegze- tű munkák teremtésére is képesek volná- nak? Nemcsak azért, mert a hírlapok olva- sása mindennapi életszükségletté vált, ha- nem mert a hírlap közelebb férkőzött hoz- zánk, megérthetjük, szóba állhatunk vele.

Az irodalomnak a közönséget vezetnie kell, de hajlamainál, kedvteléseinél fogva, föl kell emelnie az olvasót, de ezt csak úgy érheti el, ha azön egy talajon áll vele. Az irodalmi mesterség nemcsak az író tehetségén fordul meg, hanem képzettségén, munkáján, mű- gondján, műveltségén, mindazokon a má- sodrendű tulajdonságokon, melyek nélkül az elsőrendűek hamar kimerülnek s elseny- vednek. Vagy talán a legfinomabb művészet, a szóé, kivételt tesz a művészet amaz általá-

nos törvénye alól, hogy csak az inasévek hosszú sorára következhetik a mesterré avattatás? íróink közül sokan a forrongó képzelet eruptióira s az ihlet pillanatára bíz- zák magukat anélkül, hogy a képzeletet el- látnák bő és alkalmas anyaggal, s az ihlet művét a műszeretet gondjával faragnák.

Akinek az irodalom csak kedvtelés, annak műveiben rendszerint csak neki magának te- lik azután kedve.

Kritikánk s irodalmi oktatásunk is ko- moly panaszra ad okot. Mindkettő merev, többnyire egészen üres schemák után indul, melyek alkalmasabbak arra, hogy az ítélet hiányát úgy ahogy eltakarják, nem hogy az ítéletet keltenék s az ízlést nemesítenék.

Minden aesthetikai Ítéletnek éppoly való- szerűnek kell lennie, mint az ítélet tárgyá- nak. Nem a holt szabály magaslatáról kell leszállania a műhöz simuló, sajátságait mél- tató, általános ítélethez. Irodalomtörténe- tünk kora fiatalságunkban teletöm bennün- ket elvont ítéletekkel, melyekből, ha igazak is, sem okulunk, mert nem keltették előbb bennünk azt az eleven benyomást, melynek az ítélet csak abstract formulációja, nem he- lyettesítője. Fogékonyságunk a benyomá- sok iránt, bizalmunk az ítéletekben, ked- vünk a magvas olvasmányhoz így vész el bennünk. Kritikánk sem szereti az író gon- dolatait, érzéseit fölfogni s taglalni, csak azt nézi, hogy betanult szabályait alkalmazhat- ja-e, elkopott jelszavai miképp illenek a mű- höz, „jó"-e, „rossz"-e a bírálat tárgya, volta- képp bűnös, vagy ártatlan-e a deliquens, mert mintegy vádlottnak tekinti bírálatunk a maga tárgyait, nem alkotásoknak, melyek- nek értelmébe, belsejébe be kellene hatolnia.

Ez az „ideális" bírálat nagyon méltó az „ide- ális" irodalomhoz, mindkettő mesterséges játéka a szellemnek, melyben csak a játszók

találják kedvöket, nem a közönség, ki előtt a productio folyik. Ugyan ne bántsuk ezt a jó, elnéző, barátságos közönséget, inkább ismerjük ki, járjunk kedvébe, nem kell azért az irodalom méltóságából egy csöppet is fel-

áldoznunk, csak valószerűbbé tennünk,

• hogy egészen a mienk legyen, tartalmával s formájával egyaránt.

A L E X A N D E R B E R N Á T

Két ördög

Irta RÁKOSI VIKTOR

A házmesterem és én egyszerre folyamod- tunk a közoktatásügyi ministeriumhoz. Ő szolgai, én tanári állásért. Őneki négyszáz forint fizetésre, négyszáz forint mellékjöve- delemre és ingyen ruhára volt kilátása. Ne- kem hatszáz forint fizetésre és kétszáz forint lakásbérre. Ő két hét múlva megkapta az állást, nekem azt mondták, hogy előbb te- gyem le a doktorátust. Hiába, nálunk na- gyon súlyos dolog intelligens embernek len- ni.

Nekifeküdtem a tanulásnak. Szakmám a magyar nyelv és irodalom, s ennélfogva na- gyon jártasnak kellett lennem a finnugor nyelv hatféle elágazásában s az összes kis- ázsiai török nyelvjárásokban. Mert Buden- zékkal szemben Vámbéry erősen tartja ma- gát, s e bizonytalanságnak mi tanárjelöltek adjuk meg az árát. Hanem doktori értekezé- semnek tárgyául legalább olyan dolgot vá- lasztottam, melyhez semmi köze sincs igen tisztelt, de igen kétséges fajrokonainknak.

Elhatároztam, hogy bebizonyítom Ma- dách Luciferének felsőbbségét Göthe Me- phistója felett. Párhuzamot vonok a világ- irodalom két hírneves ördöge között. Cél:

hogy Mephisto húzza a rövidebbet.

Elolvastam az Ember tragédiájá-t vagy öt- ször egymás után.

Ugyanannyiszor a Faust-ot. A kommen- tátorokhoz nem nyúltam. Teljesen önálló, eredeti akartam lenni. Azután vettem tíz új tollat, nyéllel, egy üveg tintát és egy konc papirost. Minden egyéb hozzávaló megvolt a fejemben. •

Nagy lelkesedéssel fogtam a munkához.

Lucifer régóta kedves alakom volt, s köny- nyűszerrel és nagy kedvteléssel rá tudtam