Kr. e. 540-ben Theognis megarai bölcs, a tanítványa Kyrnos számára írt asztali illemszabályokban a többek közt a következőket mondja: „az asztali szomszédoddal viselkedj illedelmesen, okosan; ha kell, tégy úgy, mintha semmit sem látnál, mintha ott sem volnál. Ha valaki még oly sokat nézett a pohár fenekére, azért ne tartsd vissza az ivástól; aki a bortól édes álomba merül, fel ne ébreszd. Jó magad azonban kelj fel az asztaltól, mi*
előtt az ital eszedet venné, mert eszét vesztetten ittasnak lenni, csak rossz rabszolgához méltó. Az asztalnál légy derült kedélyű, de a bölcseségedet se felejtsd otthon; a társalgásban mindenkivel egyformán végy részt; arra igyekezz, hogy az asztali egytittlét nemcsak neked, de valamennyi résztvevőnek együttvéve kedves öröm és szórakozás legyen.**
Hellasz derült életfilozófiájának ott van tehát a nyoma az asztali együttlétben is. A görögök, mint a finom életművészet megteremtői, a szellemi jólétet a testi jóléttel kötik össze. Régi görög klasszikusok mindunta*
lan hangoztatják, hogy a szellem jól tápláltságával egy
formán kell a gyomrot is ellátni. Homérosnak az istenek lakomáiról való színdús, eleven és derült leírásai is arra vallanak, hogy a görögök szerettek „jól élni44, ezt elvár
ták az isteneiktől is; a finom evés-ivásból valóságos kul
tuszt űztek. Folytonos vendéglátás, lakomák, nagy ivá- sok voltak náluk napirenden, melyek a keleti befolyás növekedővel csuk még fényűzőbbek lettek. A szakács- művészet aranynapokat él: a roppant drága szakácsokat alkalmilag szerződtetik a piacon, ahol már kora reggel csalogatják őket a vendéglátók: „K i akar ma nálam főzni, ennyi vendég lesz, fizetek ennyit vagy a n n y it/4 Valósággal egymásra licitálnak egy-egy jó szakácsért s nagy az öröm, ha sikerül egy híresebb szakácsművészt más elől jó pénzért elkaparítani. Később Persiából, s máshonnan Keletről hozatnak drága szakácsokat, vagy egy-'két ügyesebb rabszolgát taníttatnak ki valamelyik országos hírű szakácsnál.
Más helyütt még szólunk arról, hogy a görög tár
sasélet java az asztal körül játszódik le, megemlítjük majd azt is, hogy a vendéglátás lassankint annyira el
fajult, hogy a vendégek számát hatóságilag maximálni kellett, — ehelyütt egyelőre annyit, hogy miután sok vendégre való asztalneművel, evő- és ivókészlettel csak kevesen rendelkeztek, a piacokon voltak olyan üzletek, melyek kizárólag a terítékhez való holmiknak a kölcsön
zésével foglalkoztak. Hasonlóan nagyon keresettek vol
tak a lakomák elmaradhatatlan mulattatói, a zenészek, énekesek és a táncosnők, akik nagy fizetségért jártak
107
La komáról-lakó már a. A korabeli illemszabályok nyoma
tékosan hangsúlyozzák, hogy a más venlégét, táncos
nőit és zenészeit elcsalni nem illik.
A nagyobb lakomáknál külön lakomarendező is sze
repelt, akinek a feladata volt az is, hogy a féktelen ivásnak gátat vessen. Plutarchos szerint az ilyen ren
dezőtől ,m/egkívánták, hogy jó emberismerete legyen, hogy a különféle boroknak minden egyes vendégre való hatását megítélni s ehhez képest az italokat beosztani s a vendégeket a részegségtől lehetőleg megkímélni tudja.
A görögök a gyomor legbőkezűbb ellátása közben sem feledkeztek meg a szellem táplálásáról. A lakomák közben való társalgás náluk egyszersmind a műveltség forrása is. A terített asztal körül magas szintájú eszme
cserék, filozófiai viták voltak szokásban, nem egy nagy probléma ott került napirendre és megoldásra. A lako- mázókat szórakoztató zene, tánc, ének — mind művé
sziek voltak, nem egy nagy művésztehetség ott került felszínre, ott kapta a bíztatást a továbbfejlődésre. S bár akkoriban — mint ahogy a X V II. századig mindenütt
— kézzel ettek, az újjukkal nyúltak a tálba s bizony egyéb, a mai fogalmak szerint illetlen dolgokat is el
követtek — ezeken a lakomákon nevelődtek az akkoriak jó modorra, finom társasérintkezésre, egymás megisme
résére ós megbecsülésére. A görög vendégeskedés a kul
túra jegyében zajlott le s a terített asztal körüliek jó barátsága az együvétartozás érzését izmosította s ilyen
képpen a lakomák — sokkal inkább mint ma — jelen
tékeny politikai és nemzeti célokat is szolgáltak. Már a görögök is jól tudták, amit egy sokkal későbbi francia mondás így fejez ki: ,,Le coeur n’est jarnais reconnais- sant, restomac quelquefois.“ (A szív sohasem hálás, a gyomor néha igen.)
A rómaiak még tökéletesebbé fejlesztik az asztali barátkozás művészetét. E gy-egy jól rendezett lakomá
val nagy diplomáciai sikereket aratnak, növelik a va
gyonukat. a hatalmukat. La koma-fényű zésük jóformán minden képzeletet felülmúl.*) De viszont a lakomák so
rán fejlesztették társaságbeli ügyességüket, modorukat, sőt szellemüket is. Ott keltek versenyre abban, ki tud valamit színesebben, elevenebben elbeszélni, előadni, ott fejlesztették a nyelvet irodalmibbá, vittek a nyelvbe bájt, könnyedséget, változatosságot és finomságot. A római írók egész sora ír könyveiben az asztal körüli tár
salgás művészetéről, kiváló szellemű férfiak segítettek a vendéglátó házigazdának szellemdús és finom modorú társaságot, jól összeválogatni. S ha még hozzátesszük, hogy a lakomákat nem egyszer színielőadásokkal, ének-, tánc- és zeneszámokkal, sőt tudományos és művészeti felolvasásokkal tarkították s a hallottak megvitatása csak újabb szellemi tornára adott alkalmat, megérthet
jük a rómaiak lakomáinak kulturális jelentőségét. S ezt nem csökkenti a római párvenü gazdagoknak inkább csak a drasztikos örömök és a dorbézolás jegyében le
•) Bővebben a „Fényűzés* fejezetben.
10« zajlott lakomafényűzése. melynek jellemző vonása a messze külföldről hozatott ínyenc csemegéknek kérke- dően és inesés árakon való megszerzése.
Mutatóba közöljük egy ilyen, a Kr. sz. előtti utolsó évszázadban lezajlott díszebéd étekrendjét. Előételek:
tengeri sümiisznó, nyers osztriga, kétféle csiga, rigó spárgával, hizlalt tyúk, osztriga és csiga vagdal ék, fe
kete és fehér gesztenye; azután csiga fügemadárral, őz
comb, vaddisznó, szárnyasok, halíricassé stb.
A rómaiak ínyencsége örökségül maradt a birodal
mukat tönkretevő barbár hordákra is, akik lassankint nemcsak a művészeti kultúrát, de a terített asztal mű
vészetét is elsajátítják. A z étkezés kultúrája mindig együtt fejlődött az általános kultúrával. íg y például Parisban már a X III. században a gourmandok egész sereg él. Akkori feljegyzések szerint kedvelt csemegék voltak a ma is ismert „fromage de B rie“ , a burgundi körte, az auvergnei alma, a vermondoisi borsó, a lom
bardiai gesztenye, a máltai füge, a levantei mazsola, a moseli bor, a spanyol, olasz, ciprusi és görög fajborok.
De az akkori németek sem maradtak hátrább: egy nemes lovag büszkén írja egyik levelében, hogy — jó cseme
gékért nem kell Franciaországba menni, ő mindent a hazájában szerez be; angolnát Pomerániából, süllőt Ber
linből, hideg pástétomot Hanauból, fenyőrigót a Harz- hegységből, fácánt Csehországból, rákot Sonnenburgból, sódart pezsgőben főzve W estf ál iából, kaviárt pedig Künigsbergből hozat.
A lovagkor dús lakomái is telve ínyencségekkel s ez a gourmandéria végigvonul egészen a X IX . század ele
jéig, amikor a bőséges étkezés és ivás végre alábbhagy s az ínyencségek is a korábbinál jóval kevesebb mennyi
ségre redukálódnak.
A lovagkorban az asztal körüli viselkedés valame
lyest megfinomodik, de még mindig sok a kívánni való rajta, amint az az alábbi — korbeli illemszabályból lát
ható: „ne fenevad módjára essél a tálnak, hanem várj, míg a többiektől hozzáférhetsz. Ne magadnak vedd a legjobb falatot, hagyj másnak is. Csak akkor nyúlj a tálba, ha a szomszédod már vett. Ne öt újjal nyúlj a tálba, hanem csak három m al/4 (Sokáig ez volt az elő
kelő, a polgárok és a parasztok öt újjal ettek.) X IV . Lajos volt az utolsó francia király, aki még szintén az újjaival nyúlt a tálba.
A lovagkori nagy nőtisztelet a nőnek különleges szerepet juttatott a terített asztalnál is. A nőnek bájo
san, artisztikusan kellett ennie s az ő feladata volt, hogy egyrészt a férfinak a szép evésre példát mutasson, más
részt, hogy az asztalszomszéd lovagot folytonosan kí
nálja, neki a legjobb falatokat rakja a tányérjára. A dámák ezzel annyira el voltak foglalva, hogy magukra kevés idejük jutott s ezért úgy illett, hogy a jónevelésű dáma a közös ebédek előtt odahaza már jóllakjék.
A z ételeket födött fazekakban hordták fel az asz
talra és pedig egyszerre mindig egy fogást (több tál étel együtt) hoztak fel a konyhából. A fazekakat később
111
lezárták, aminek mulatságos története van. A lovagok későbbi elszegényedésével a szolgaszemélyzötnek már alig adtak enni s ezek, hogy éhen ne maradjanak, a konyhától az ebédlőig való útjukban a fazekakat meg
dézsmálták, sőt néha a húsételeket egészben kilopták.
E gy spanyol író szerint ünnepi lakomákon gyakran elő
fordult, hogy üres fazekak kerültek az asztalra. Hogy ezt megakadályozzák, a fazekakra zárat csináltattak, az egyik kulcs a konyhamesternél volt, aki a fazekat lezárta, a másik a ház uránál, aki azután a behozott fazekat kinyitotta.. Ily módon a szolgák nem lophattak s kénytelenek voltak az ételeknek csak a — szagával megelégedni.
A z ételek elfogyasztása után az urak és dámák az ujjaikat az abroszba törülték. Emiatt hosszabb ebédek
nél az abroszt étkezés közben is kicserélték. A szalvétát 1450-ben kezdik először használni; kezdetben csak az újjakat törlik bele, a szájat nem. Étkezés közben a térdre teszik, a nyakba csak később kerül, mikor a férfiak a hollandus, spanyol stb. festők híres arcképeiről ismert széles „malomkerék" gallérokat viselik. A gallérok finom csipkéit óvták a szalvétával az ételfoltoktól. A kiszolgáló személyzet a balvállon, majd a balkarra vetve viselte felszolgálás közben. Ez szigorú előírás volt, amire az előkelő házaknál nagyon ügyeltek. A z asztalra csak később került a szalvéta, X IY . Lajos idejében már mű
vészi formákban alakítva szerepel az előkelők asztalán, de az udvari ebédeken csak a király és a vérbeli herce
gek használhatták. X IV . Lajosnak illatos dobozra erő
sített arany kosárkában nyújtották át étkezés után a szalvétát. Később a szalvéa új szerephez jut: a fazekak
ban behozott ételeket takarják le vele, hogy melegen maradjanak. A z ilyenletakart ételfogás neve „ couvert"
(innen a mai vendéglői couvert). Az ételeknek ilyen couvert-szerű fel tálalása sokáig csak a főúri köröknek volt az előjoga, a polgároknak és egyebeknek csak décou- vert, vagyis takaratlanul volt szabad az ételeket az asz
talra tenni.
A villa használata 1550-ben kezdődik s csak 1700 után terjed el általánosságban. Arany, ezüst, vagy ele
fántcsontból készül, kezdetben csak a legelőkelőbb kö
rökben használják, de ott is inkább a dús nedvű gyümöl
csökhöz. Később, a már említett széles nyakgallér-divat korában, kénytelenek a hús- és főzelékfélékhez is hasz
nálni és pedig jó hosszú nyéllel ellátva. Ugyanakkor a kanálnyelet is meghosszabbították. Franklin azt mondja, hogy rá sem jöttek volna a villa használatára, ha azok a széles, malomkerék-gallérok divatba nem jöttek volna.
A tányér használata nagyon régi, kezdetben egészen tálalakú — még a lovagkorban is; a lapos forma újabb keletű. A terített asztalnál általában mindenkinek meg volt a maga tányérja, de gyakran ketten is megeléged
tek egy tányérral. A leveses tányér a Rambouillet szalon (X V II. század) találmánya, azelőtt közvetlenül a leveses tálból kanalaztak. Ugyancsak Rambouillet márkiné pré- cieuse dámái hozzák divatba, hogy minden étel után
tá-113 nyert váltsanak. A leveses merőkanalat is a préeieusök vezetik be; Montausier herceg; a feltalálója, de csak ké
sőbb terjed el. Feltalálásával egyidejűleg kezdik a levest az asztalnál körülhordani. E gy 1749-ből való illemsza
bály szerint, ha a levest körülhordják, mindenki türelem
mel várja be, míg hozzá kerül. A levesmerő kanál álta
lános használata 1782-ben kezdődik; de hogy mennyire nem tudtak még vele bánni, bizonyítja a következő anek
dota. K nigge, a híres társadalmi író, egy ízben egy fő pappal együtt egy német hercegnőnél volt ebédre hiva
talos. A főpapot a hercegnő jobbjára ültették s előtte az asztalon pihent a nagy levesmerőkanál, természetesen azért, hogy a hercegnő s utána a vendégek vele merít
hessék a lövést. A főpap azt hitte, hogy a kanál különös megtisztelésképpen van ő elébe téve s udvariaskodni akarván, mély tisztelettel felajánlotta a hercegnőnek, h°gy egyék vele. A hercegnő — kis pici piros szájára és a nagy kanálra mutatva — tiltakozott a mulatságos félreértés ellen.
A z evőeszközökkel való helyes bánást általában ne
hezen tanulták meg még az előkelő körök is. A X V III.
században, a rendkívül művelt s a társas érintkezés finomságaiban nagyon járatos Lipót Frigyes anhalti her
ceg panaszkodva írja, hogy a lovagi tornát, a vívást, úszást, sőt a tudományok és művészetek megértését ia könnyebb megtanulni, mint a kézzel-vilIával való bánást.
Megemlíti, hogy mikor az angol udvarnál volt ebéden
Jó modor — jó társaság. 3
s ott a kést a szájához emelte, a mellette ülő finom udvari dáma csaknem elájult rémületében.
A pohár hosszú időkig nem szerepelt a terített asz
talon, hanem a pohárszéken, vagy más alkalmas helyen állott. Ha valaki inni kívánt, szóit a kiszolgáló személy
nek s az megtöltve odavitte, mire kiitták és visszaadták.
Minden vendégnek meg volt a maga pohara s a pohár
nok dolga volt vigyázni arra, hogy el ne cseréljék. Sőt,
— egészen a X V II. századig, sok helyütt többen meg
elégedtek egy pohárral. Szokásban volt az is, hogy az asztalra egy nagy közös poharat tettek s mindenki abból ivott. E gy 1550-ből származó illemszabály szerint: ^mi
előtt a közös pohárból innál, a pohár szélét az abrosszal törüld meg, de nem árt, ha a szádat is előbb megtorlód;
a poharat csak három újjal fogd, igyad ki egy hajtásra egészen, ne hagyj benne m ásnak/4 — Ha nők ittak a kö
zös pohárból, akkor egy szolga mindig egy kis tálat tar
tott az ajkuk alá, nehogy a bor a drága ruhára cseppenjen.
Franklin szerint csak 1760-ban vált általános szo
kássá, hogy a boros kancsó, üveg és a pohár az asztalra kerüljön s hogy maga a vendég töltsön. X V . Lajos volt az első francia király, aki magának töltött, de erre szük
sége is volt, mert mohón és sokat ivott.
A régiek általában soklat ittak, összehasonlíthatat
lanul többet, mint ma. Évezredekre visszamenőleg a tör
vények, rendeletek és illemszabályok végnélküli sora tiltja, korlátozza a mértéktelen ivást, de ez mit sem hasz
nált, mert a főúri körök jártak elől mindig rossz példá
115
val. Igaz, hogy a rendkívüli bőséges étkezés, a borsos, sáfrányom és egyéb fűszerezett ételek megkívánták a sóik italt, de — éppen azért ettek annyiszor és oly sokat, kogy minél jobban csússzék rá az innivaló. Tíz-húsz tál étel egy ebéden-mcsorán mindennapos volt, öt-hat fogásos lakomák (egy fogás négy-öt, néha több étel) sűrűn sze
repelnek.
A bőséges étkezés akkoriban egész Európában diva
tos s így természetesen kivették belőle a részüket ma
gyar eleink is, kiknek asztaltartásáról az alábbiakban részletesen szólunk, már csak azért is, mert akkoriban széles Európában hasonló volt az előkelők asztali fény
űzése.
A magyar előkelőségek udvarában az asztali rend
tartás csaknem mindenütt egyforma. Eltérés rendszerint csak a személyzet számában s az asztaltartást ellátó fő tisztek rangjának elnevezésében és egyéb etikett-szabá
lyokban van. íg y például a vagyonosabbaknál az étek
fogók előtt az udvarmester és az asztalnok haladnak, a kevésbbé jómóduaiknál az udvarmester tölti be az asztal- nők szerepét is.
A z étkezés idejének megválasztásában a szokások ko- ronkint eltérők. A X Y I. század végéig, mikor még korán keltek, — az ebéd már délelőtt tiz órakor volt; a vacsora este hatkor. A X V III . században, különösen a vége felé, az ebéd ideje déli 12 óra, a vacsoráé este 7 óra. E gyéb
ként pedig a görög bölcs tanácsát követték: „a szegény ember egyék, mikor ehetik, — a gazdag mikor ehetnék!44
8‘
A z ebédet és a vacsorát az ebédlőpalotában fogyasztják el. Ez tulajdonképen egy nagy terem, rendszerint a kas
tély kellős közepén. E gyik felére a férfi, másikra a női lakosztályok nyíltak. A z ebédlő fala festett, padlózata fenyő, melyet nem egyszer drága keleti szőnyegek borí
tanak. A z ajtó mellett pohárszék, mely étkezés idején tálak, tányérok, kupák, serlegek súlya alatt görnyede- zett. A terem közepén csillár függött, ágai rendszerint szarvasagancsból formálva. A z ajtó egyik felén karzat a zenészek számára. A rendszerint négy szögű asztal egé
szen közel a falhoz volt elhelyezve. Körülötte a fal tö vén szőnyegekkel bélelt fapadok, a többi oldalon karos- székek. A padok felett a falon tükrös karos gyertyatar
tók. ugyancsak szarvasagancsból.
A z asztalterítést a főpohárnok vezetésével a pohár
nokok végzik, ö k terítik föl az abroszokat, az asztalken
dőket, az ezüst, ón, esetleg mázas tányérokat, az ezüst serlegeket, poharakat, aranyozott ezüst só- és fűszer
tartó edényeket s végül — vendégségek alkalmával az asztalra való dísztárgyakat. Ezek rendszerint állatala
kok: szarvas, griff, oroszlán, bagoly, delfin, stb.
A z asztalnemű csupa jó, tartós anyag és finom munka.
Abrosznak leginkább kender, vagy lenvásznat és gyol
csot használtak. A szövést rendszerint hazai takácsmes
terek végzik, de sok helyen az abrosz otthon készül.
Thököly Mária 80 darab abroszát otthon fonott fonál
ból szőtték.
A z asztali fehérneműek legnagyobb része az ifjú
117
asszony hozományával került a házhoz. Feltűnő, hogy a kelengyében asztalkendőt — az abrosz számához mér
ten aránylag kevesebbet adnak: például 80 abroszhoz csak 110 asztalkendőt. Ritka kivétel Thököly Mária, aki 100 abroszhoz 300 asztalkendőt kap.
Vendégségek alkalmával az asztali fehérnemű dí
szesebb. Divatos a vékony vászonból készült alakos, vagy virágos mintájú ka műk a-abrosz. Van azután sak
kom (a sakk - j áték t áb la után elnevezett) és csíkos, sávos abrosz. A fényűzőbb abroszok közepe és szegélye (az asztallapról leomló része) selyemmel vagy arany fonállal hímzett „Illésházy Katának (1660) két asztalra való abroszát aranyfonállal és selyemmel vegyesen hímezték volt: a szegélye szintén selyemmel és arannyal ki- varrva.44 A z abroszhoz több „kendő44 is tartozott: a kö
zépre való kendő, vagyis asztalfutó és az „asztalkerü
let44, az abrosznak az asztal széléről lelógó része, A k i
szolgálásnál is több kendőt használtak és pedig a pohár
nokok karjára, akik étkezés előtt és után a mosdókorsó
kat és mosdómedencéket kínálták, — egy törülköző
kendő: az asztalnok nyakába egy díszes kendő, hogy tisztán végezhesse a húsok és sült szárnyasok feldara
bolását. A z étekfogókat selyemmel varrott „keszkenők
kel44 látták el, melyekkel az étkestálat átkötötték s úgy vitték a kezükben. Voltak még cipó takaró kendők és tá
nyértörlők. Használtak még a tányérokhoz való ú. n.
kiskeszken őket. melyek a mai zsúrszalvétáknak felel
nek meg.
A tálalást a konyhán végzik, hol a konyhamester ügyel arra, hogy a fogások sora lajstrom szerint legyen.
A tálakat az udvarmester vagy aszta Ínok vezetésével az étek fogók viszik, minden tál az étekfogó keszkenővel átkötve s fedővel ellátva.
A z ebéd több fogásból áll: egy fogás mindig több tál ótel. Rendszerint két-három-négy féle ételt hoztak be egy fogásra, s ki-ki abból evett, ami jobban Ízlett neki. N agy vendégségek, lakodalmak idején hat-nyolc fogás volt.
Általában meglehetősen bőven ettek: az ételeket — különösen borssal erősen fűszerezték, amire persze a bor jól csúszott.
Nem érdektelen, ha egy egyszerű, egy rendes és egy alkalmi étlapot ismertetünk. Egyszerű étlap egy 1655-ből származó konyhakönyvből: ebédre tehénhus petrezse
lyemmel, káposzta tehénhussal; bárányhus német lével, tik tiszta borssal, tik sütve. Vacsorára: tehénhus főzve, tehónhus sütve, répa tehénhussal, bárányhus lével, tik tiszta borssal. Rendes ebéd Galgóc várában gróf Thurzó Szaniszlónál: kappan tiszta borssal, tehénhus petrezse
lyemmel, kacsa sütve, nyúl gyümölcsös lével, hal sóba, lúd ispékkel, disznóhus tormával, bárányhus ecettel, esik káposzta levébe, savanyukáposzta tehénhussal, te- hémhus pecsenye. Alkalm i ünnepi ebéd ugyanott tizen
nyolc tál étel. nagyiából mit a rendes ebéden, azonfelül aprómadár, disznóhus pecsenyével, császármadár sütve, pástétom, ostyabéles; aprópástétom és aprótorta (a mai mignon sütemény).
Mikor az első fogás már az ebédlőpalotába érkezett, az asztalnok vagy az udvarmester jelentést tett a házi
asszonynak, mire a család tagjai és a vendégek rendes menetben, kimért., lassú léptekkel megindultak az ebédlő felé. Elől a férfiak, utánuk a lányok, véelil az asszonyok.
Megérkezve, ,,rendet állottak", mire előálltak a pohár
nokok a korsóval, mosdómedencékkel s a törülköző ken
dőkkel. — Sorba mindenki megmosta a kezét és pedig rózsaillatos vízzel.
A kézmosás sorrendje: asszonyok, lányok, férfiak, rangfokozat szerint, minek pontos megtartására, nagy gondot fordítottak.
A z asztalhoz is rangsorban ültek. Azonban a leg
körültekintőbb gondosság ellenére is megtörtént, hogy egyik-másik vendég a sorrend miatt megsértődött s az ilyen sérelmekből gyakran mély gyűlölködés is fakadt.
Mint Cserey Mihály íriia. „nagyon elszaporodván E r
délyben a grófi és bárói címek, annyira ment már a gyű lölködés a főrendek között, hogy ebédre sem hívhatták
délyben a grófi és bárói címek, annyira ment már a gyű lölködés a főrendek között, hogy ebédre sem hívhatták