Szertartások. Etikett.
Julius Bernhard von Rohr, az udvari szertartásokról 1729-ben írt könyvében megütközéssel említi, hogy a spanyol etikett '“még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a spanyol királyi pár nyáron este tíz órakor, télen pedig már kilenckor aludni térjen. A spanyolok ezt oly szi
gorúan 'megkövetelik, folytatja a szerző, hogy nem egy
szer az uralkodójuk iránt tarozó köteles tisztelet ellen is vétenek miatta. Íg y például: mikor II. Károly első fele
sége, Mária Ijujza királyné Madridba érkezett s a jel
zett órában nem akart nyugovóra térni, mert — ú gy
mond — az ember akkor tér aludni, amikor jól 'esik —- az udvarhölgyek nekiestek, egyik a cipőjét ráncigáitia le, a másik a ruháját gombolta ki s mielőtt a királyné az ámulattól magához tért volna, máris az ágyban találta magát.
A spanyol udvari etikettből ízlelítőül legyen elég ennyi, de hogy évszázadikon !at mennyi időt rabol el a főúri körökben, az etikett-kérdés, arról köteteket le
hetne írni.
A gyakori háborúkat követő bék ©tárgyalásokon a legtöbb időt nem a lényeges, az országok és népek sor
sára kiható kérdések tárgyalása, hanem elsősorban a
tárgyalásokra küldött diplomaták etikett-kérdeseinek a rendezése vette igénybe. H ogy melyik diplomata milyen sorrendben lép be a tárgyalóterembe, ül a zöld asztalhoz, ír alá egy okmányt, avagy a diplomáciai estélyeken mi
lyen sorrendben ül a szalonban, a terített asztalnál s hogy a fogazta milyen sorrendben áll a kapu elé stb. — ezek voltak a minidének előtt tisztázandó problémák, melyeknek esetleges nem szerencsés megoldása új háború magvát hordta magában. A német diplomatákról már szinte köztudomásos volt, hogy csak azért mennek el aí tárgyalásokra, hogy rangvitákait provokáljanak. De nem voltak sóikkal jobbak az olaszok, osztrákok, sőt még ke
vésbé a spanyolok és a franciák sem. Utóbbiak közt év
századokon át folytonos versengés volt az etikett-kérdé
sek körül.
1659-ben Hágának egyik szűk utcájában szembe ke
rülték egymással de Thou francia és Don Esteban de Gaimarra spanyol követ hintájukkal. Miután egyik főúr sem akart a másiknak kitérni s a közel három óráig tartó vitájuk folytán az egész kocsiforgalom megakadt, a kérdést a beavatkozó rendőrség iáképpen oldotta meg, hogy a spanyol követ kocsija felé eső oldalon levő nagy fákat kivágatta s így nyitott szélesebb utat a büszke hidaJgónak.
E gy másik békekongresszuson, a spanyol és francia követek etikett-harcának elejét veendő, a békeokmány aláírási aktusát a következőképpen rendezték: A z alá
írás színhelye egy közbenső nagy terem volt, melyből
173
az egyik oldalra a spanyol, a másikra a francia követ szobájia nyílott. A terembe mind a ketten egyszerre lép
tek be, egyforma lépésekkel jöttek a középen levő nagy asztalhoz, egyszerre ültek le, egyszerre mártották be a tollat 3 írták alá az egy-egy példányban előkészített bókeokmányt s egyszerre keltek fel ia székről és távoztak.
A z ilyen és hasonló esetek egész sora ismétlődött egészen az 1815-iki bécsi kongresszusig, amikor végre [belátták, hogy elvégre az idő drága s talán a népek fsoirsa mégis csak fontosabb, mint az etikett s ezért ab
ban állapodtak meg, hogy az egyenlő rangban levő nagy
követeknél az ülés és az aláírás sorrendje az általuk kép
viselt országok francia nevének alfabetikus sorrendje szerint igazodjék.
l A z ülésnél azonban nemcsak a sorrendet szabta meg az etikett, hanem azt is, ki milyen székre ülhet. A z ural
kodót és a 'vérbeli hercegeket karosszék, a többieket csak itabouret illette meg. Mikor X IV . Lajos társaságában Mme de Maintenon egy ízben karosszékbe ült, az udvari dámák és urak majd elájultak a rémülettől; de miikor látták, hogy a király nyájasan beszélgetni kezd vele, rögtön tisztában voltak: ő az új kegyencnő s — nyom
ban mély méghiajlássál bókoltak neki.
A cím-kérdés még nagyobb vitákra adott alkalmat, különösebben azóta, mióta az exoellenciás címet — amely régebben csak uralkodóknak és vérbeli hercegeknek járt ki, — a diplomaták is használni kezdték. A z első excel- lenciás diplomata Gonzaga herceg volt, IV . Henrik fran
cia királynak római követe. A herceget, mint a mantuai ház tagját, születésénél fogva illetté ugyan meg az ex- cetlenciás cím, de utána a többi francia követek is hasz
nálták, miért — a precedens után — rangban nem lehet
tek kisebbek. Íg y terjedt el azután lassankint egyebütt is. s hogy mily fontosságot tulajdoníthattak neki, bizo
nyítja, hogy 1752-ben Friedrdoh Kari Moser 459 olda
las könyvet írt az exoellenciás cím használatáról és ‘tör
ténetéről.
A ma oly polgárias „monsdeur44 megszólítás valaha csak a francia király fivérét, a „madame4" pedig csak a királynét illette. A herceg, őrgróf, gróf, márki báró stb.
rangnak államok szerte egyformán való kölcsönös 'elis
merése is. csak évszázadok után sikerült. Íg y pl. a római hercegeket a francia odvarban 'csak márki rangban vol
tak hajlandók elismerni.
E g y ebként pedig a címek mindig megvásárolhatók voltak. 'Kari Theodor bajor uralkodó herceg a birodalmi grófi címet 1000 forintjával, a báróságot 600— 700, a nemességet 400— 500 forintjával vesztegette.
N agy címhajsza volt a polgárok körében is: a pol
gármester megszólítása „tiszteletreméltó és előkelő44, ké
sőbb „nagyságos uriaság44, a tanácstagoké csak „tisz
telt úr44 stb.
Egyébként — egészen a X IX . század elejéig — a főurak és a polgárság közt mérhetetlenül nagy a társa
dalmi különbség. A német színházakban még a
bármin-175
oas években is szabály, hogy valahányszor egy gróf vagy más főúr a nézőtérre belép, az egész közönségnek fel kell államra — előadás közben is. 1830-ban a német bálokon a polgár sorból való katonatiszteknek nem volt szabad egy percre sem leüln/iök, míg a főúri tisztek leg- fiatalabbika is ülve beszélhetett velük.
A régiek etikett-szabályiairól, az azok alkalmazása közben felmerült vitákról köteteket írtak már, valamint a szertartások, ceremóniák ezernyi változatairól is. E helyütt legyen elég annyi, hogy külön szertartási sza
bályok voltak a főnraknál az eljegyzések, esküvők, ke
resztelők, lakomák, vendégfogadások, temetés, családi és nyilvános ünnepélyek stb. alkalmára. Rá kell még mu
tatnunk, hogy ugyancsak szertartásokon alapult az egyptoaniak, görögök, rómaiak stb. egész társadalmi élete, mint ahogy megtalálhatjuk a cerimóniát és az 'eti
kettet a legvadabb néptörzseknél is, nem is szólva arról, hogy a világ Valamennyi népe külön szertartásokkal teszi magasztoslábbá az igazságszolgáltatást, a bírói ítéletet.
Következik pedig ebből, hogy a szertartásoknak s az etikettnek mélyen az emberi lélekbe nyúló jelentőségük van s azt, mint lelki szükségletet, onnan soha semmiféle modernizmus kiverni nem lesz képes. H ogy egyebet ne is említsünk, az emberi egyszerűséget s vele a külső
ségek mellőzését valló szabadkőművesség is — a házán belül — évszázadokon át kifejlődött, gondosan egybe
állított és féltve őrzött szertartásokat ír elő, melyeknek
jiagy tradicionális erőt tulajdonit — holott a „tradíciót**
általában tagadja.
De nézzük az egyszerű parasztnép családi ünnepeit:
jegyváltás, lakzi, keresztelő, temetés, majd a gazdasági élettel vonatkozásban: aratás, csépié®, szüret stb. mind szertartásokkal, nem ritkán szimbolikus szokásokkal van nak egybekötve. S ezeknél a szertartásoknál úgy a csa
ládtagoknak, mint a közeli jó ismerősöknek meghatáro
zott é® megtisztelő szerep jut, amit nemcsak örömmel és büszkén töltenek be, hanem hagyományképen adnak át .utódaiknak is.
Mi a szertartások lényege: az, hogy ünnepibbé tegye és bizonyos tekintetben idealizálja az életünk jelentősebb mozzanatait. Nemcsak a nagy .tömeg, de maga az egyén is pompásabbnak, szebbnek, erővel teljesebbnek, szóval .magasztosabbnak érzi és látja azt, amit ünnepi dísz vesz körül, ami a tradició erejével és a formák szépségével kiemelkedik a mindennapi szürkeségből. Egyes közjogi aktusok, minit pl. a koronázás, el sem képzelhetők szer
tartások és etikett nélkül, a magyar koronázási szertar
tásokban nemcsak pompa, fény és szépség, de a magyar nemzetnek ezeréves kultúrája és keresztény hite, egész múltja, jövőjében való hite és királyai iránt tartozó hű
ség jut kifejezésre.
A szertartásokban (tehát, legyenek azok meg a ki
rályi palotákban, vagy az egyszerű földműves gazda há
zánál, — van lelket emelő erő, van lendület és esztétikai szépség, van bennük bizonyos felmagasztosulás, amit
M?
minden érző ember lelke szívesen fogad. De a legérté
kesebb erőmegnyilvánulása az, begy az együ vétartozás érzetét felidézi és növeli. Nemzetenkint, fajonkirt má
sok a közjogi és a családi szertartások s valahányszor nagyobb vagy szűkebb körben kerül rájok a sor, az ak
kor egybegyűlt nemzet vagy család fiai érzik, hogy bi
zony ők jóban, rosszban, bajban és örömben egyek, egy családhoz, fajhoz tartoznak.
S hogy ia szertartások kellő formát tartsanak, elen
gedhetetlenül szükség van az etikettre, amit megint csak ott találunk a királyok és a. nép otthonában egyaránt, csak más és más formában. S bár az etikettnek voltak és elvétve még mia is akadnak túlzásai, még sein szabad elítélni, mert a célja alapjában jóhiszemű volt.
E gy szellemes író mondja: „etikett és címer, két holt nyelv, amit bár nem beszélünk, mégis csodáljuk ő k e t/4 Tegyük hozzá, az etikett olyan „holt44 nyelv, minit a la
tin vagy a görög, amely ma is itt él a kultúrájával kö
rünkben, amely ott vian észrevétlenül az otthonunk belső képében, az életfilozófiánkban, a logikánkban, a modern technika vívmányaiban, (melyek görög mathematikusók probléma megoldásain alapulnak) stb. Hasonlóképpen a régi etikett is ott van észrevétlenül a modorunkban, az otthoni és a társas élet minden megnyilvánulásában.
A z etikett nem kigúnyolni való szokás, hanem évez
redek óta fennálló társadalmi szükség. A görögöknél az istenek is szigorúan tartják az etikettet: lakomáikon
Jó modor — jó társaság. 12
főn s körülötte rangsorban a többi istenek.
De fordulhatunk ma is bárhová a világba, a szertar
tások, az etikette meg vannak minden népnél, a teljesen műveletlen vad törzseknél is: a világot járt utazók köny
veinek csaknem a fele csupa szertartás leírás, a közölt képek nagy része valamely szertartásos jelenetet, szo
kást mutat be.
‘V agy nézzük a vallási szertartások hatalmas egybe
foglaló erejét, mely az egy hitet vallók százmillióit tudja az istenéhez, tehát a lelke öröméhez és vigaszához fel
emelni. S ezzel vonatkozásiban ne felejtsük el, mennyit használtak a szertartások és a szimbolikus szokások a művészeti kultúrának. A z indiai templomok művészi kincseiből éppúgy, mint a katholikus székesegyházak műremekei közül hány és hány ezer köszönheti a létét a szertartásoknak.
A szertartásnak, az etikettnek évezredek óiba minden népnél mély értelme és jelentősége volt s van ma is. A z élet megnemesítését, megszépítését, az általános emberi kultúrát szolgálta. S ha a mai modern élet stílusa talál is benne kivetni valót, még mindig marad belőle annyi, hogy a ma emberéit is ki tudja ragadni a köznapi hangu
latból s fel tudja emelni egy szebb, magasztosabb érzés
világba, ahol a régi hagyományok ereje és szépsége ma is gyönyörű és megnyugtató harmóniába olvad . . .