Hajó indul ki a révből
* Szél dagasztja vitorláit.
Tengeren túl, messze földre Viszi Kálmán katonáit.
Vidáman leng árboczárói A szép három szin lobogó ; Mintha örvendene, hogy a
Magyar tengerre is való.
Tengerre , magyar! . . . Hangzott századunk ötödik évtizedében hazánk egyik lángeszű fiának aj
kairól s a szó visszhangra talált milliók keblében;
pedig ez eszme nem is volt u j; de megpenditése mindenesetre korszerű. Nem e nemzet oka annak, hogy mindekkorig nem szeldeli Adria hullámait sa
ját hajója, megrakodva dús hazája kincseivel; hanem azoknak féltékeny törpesége, kik az emelkedő jóllét s nemzeti nagyságtól, mint gyáva gyermekek a ki- sérteties árnytól remegnek!
Már a tizenegyedik században buzditólag kiáltá
nemzete fülébe, korának legbölcsebb fejedelme:
„Tengerre magyar!“
Minden országnak meg volt már akkor e világ
részben a maga tengere, csak Magyarországnak nem jutott abból. — Őseink, midőn új hazát foglalni jöt
tének, nem gondoltak a tengerekkel, nem is igen ismerték azt, mert a legnagyobb viz, mit ők láttának, a Káspitó volt, ez pedig nem igen érdemli a tenger ne
vezetet.
A jó ősök beérték a dús mezőkkel s gazdagon
» termőföldekkel; az édes vizű folyamokkal s árnyas vadjárta erdőkkel. Még a hegyek oldalait sem igen furkálták kincsek után, mert bejöttök után jóval ké
sőbb jelentkezett náluk ama szükség, hogy ázsiai egyszerű életmódjukat megváltoztatva e más világ
rész népeinek — kikkel háború vagy béke érintke
zésbe hozá őket — szokásaikhoz idomuljanak.
De midőn a dús hazaföldje bőven árasztá el lakóit áldásaival, midőn a felesleget nem volt hol s mi úton értékiteni: akkor érezték, hogy a termények belforgalma nem elegendő arra, hogy gazdagságot szerezzen a hazának; mert ez csak azt eredményezé, mit a példabeszédes fukarnak kincse, ki önmagának kölcsönzött csupán kamatokra.
Nem volt e hazának külországokkal összeköt
tetése; e szerint nem lehetett virágzó kereskedése sem. Nem volt összeköttetése pedig azért, mert
hiányzott ama közeg, mely a népeket egymással érint
kezésbe hozza.
Kálmán a lángelméi! fejedelem e hiányt felfe
dezve s a körülményeket századokkal előre tudván becsülni, a helyett, hogy midőn Horvátországban a zupán halála után a béke helyre lön állitva s a ma
gyar korona tekintélye szilárdítva — a helyett mon
dom, hogy visszavezetné diadalmas seregeit Magyar- országba , felhasználva vitézeinek győzelem szülte lelkesedését „előre, tengerre magyar\u vezénylett s mielőtt valaki gyaníthatná a dalmát tengerpartokon termett.
A dalmát városokat R oger, normán herczeg, katonái tartották megszállva.
A dalmaták ujjongva fogadták a királyt s ed
zett hadseregét, mint szabaditó angyalaikat.
Nem is csalódtak; mert a magyarok bevéve O-Zárát, megtisztiták a dalmát földet a normannoktól.
A szomszéd velenczeieket azonban megrémítette a magyar király győzelmes fegyvere s a hullám mosta köztársaság ravasz lakói jónak láták ellenség he
lyett frigyes- és szövetségesül nyerni meg számukra és terveiknek a magyar királyt.
A velenczések mesterileg szerelt s nagyszámú hajóhaddal bírtak; de annál kevesebb szárazföldi harczossal. Kálmán király pedig ezekben bővelkedett.
Szorgalmazták tehát fényes követségek által a irigy létrejöhetését, annál is inkább; mert régi
tervö-két: a normannokat saját hazájukban megtámadni — ezáltal hivék leginkább kivihetőnek.
A király elfogadta a szövetséget; s mintegy két ezernyi gyalog hadat — ijjászok és kopjásokból s Bárdy uram fejszéseiböl állót — adott a velenczések rendelkezésére.
A velenczések azon okkal nyerék meg legin
kább tervöknek Kálmánt: hogy e kalóz hadnak — a normannoknak hazai fészkét kell szétdúlnia — ha óhajtja, hogy jogos birtoka — a dalmát partok — háboritlanul élvezhessék bölcs kormánya áldásait.
De Kálmán király — minden mézes szó da
czára — kötve hitt a komának. Igen jó l tudta ő, hogy a velenczések jobban gyűlölik öt a norman- noknál, mint e r ő s e b b e t s hogy czéljok a szövet
ségnél egyedül az: a magyar erejét fogyasztani egy
részről s ugyan ezen erő által végkép tehetienné tenni azokat, kik Adria partjait, merész betöréseik s foglalásaikkal minduntalan háborgatják s a köztár
saság kereskedelmi érdekeinek útjában állanak.
De ha ravasz egybevetéseket tett a szövetsé
gesek egyike; annál higadtabb s bölcsebb tapaszta
lati belátással birt a másik.
Kálmán, mint a Dalmátpartok védura eddig, gondoskodni óhajtott arról, hogy e véduraságot azon esetre is megszilárdítsa a magyar korona számára, ha a nyugtalan kedélyű s változékony jellemű parti
lakosoknak eszükbe jutna, önlábaikra állani s fel
mondani az ö fegyvereszközölte felsöbbségét.
E czél elérésére gyakorlott s feltétlen hüségü tengerészekre vala szüksége; s látni fogjuk azonnal, miként intézkedett ez ügyben.
A magyar szövetséges seregeknek tengerre szál
lását megelőző nap estéjén a király magán teremében látjuk Solth és Bárdy hadnagyokat.
Mindkettő fényes, arany veretű pánczélban s ragyogó ezüst sisakjaikat kardjuk markolatára akaszt
va tiszteletteljesen állott a király dolgozó asztala előtt, melyen egész halmaza a részint összekötözött, részint félig kicsavart irattekercseknek vala látható.
A hadnagyok e fényűző s pazar öltözéke a ki
rály ajándoka volt. O nem akarta, hogy a velenczei s dalmát lovagok dús és néha választékos Ízlésű kül
seje a magyar egyszerűséget a szegénység színében tüntesse fel az idegen népek előtt; mert minden kor
ban nagyobb bámulói voltak az emberek a külső látszatnak, mintsem a valódi láthatlan s csak sejthető belértéknek.
Kálmán épp e pillanatban végzé az egyik te
kercs végigolvasását s felkelve iilhelyéről hadnagyai elé lépett:
— Alig ismerek reátok — mondá mosolyogva, végig tekintve a fényes vitézeken; — mennyit vál
toztat az emberek külsején az öltözék. Bizony kissé kopottan is néztünk ki e fáradságos hadjárat után s
alig volt egyébb ékességünk a győzelmi babéroknál.
, . . Most azonban hiszem, nem foghatnak lenézni benneteket a piperés velenczei nobilik, kiknek csak ravaszságuk nagyobb gőgjüknél. Ez utóbbi eléggé meg van alázva az által, hogy szövetségünkért ri- mánkodva esdettek; az előbbit pedig lesz módom ellensúlyozni, főleg a ti ügyességiek s éberségtek segedelmével. . . . Titeket számitlak nem csak leg- hübb, de legügyesebb embereim közé, reátok aka
rom ruházni e küldetés alkalmával tervem kivitelé
nek egy részét.
A két vitéz mélyen meghajtá magát; de mielőtt valamelyikük megköszönhette volna szóval a király bizalmát, ez folytatá:
— Óhajtanám tehát, hogy szokott vitézségteken kivül a figyelem és észlelés fegyvereivel is működ
jetek ; s éles szemmel kisérjétek mindazt, mi körü
löttetek történik. Ez elővigyázat leend egyrészről ravasz szövetségeseink ellenében; másrészről pe
dig tanulmányozása annak, mihez még nem értünk, de mit tudnunk okvetlenül szükséges, ha Dalmát- honban nem csupán, mint parti ő r ö k , hanem mint tengeri hatalom is akarunk létezni.
Bárdy mester arcza a király e szavaira még fegyverzeténél is inkább fénylett, régi vágyát remél
vén teljesedésbe menni.
Kálmán mestere volt az arczokbóli leolvasásnak,
azért hadnagyának vállára tevén kezét, ama bizalmas hangon, melylyel meghittjei irányában élni szokott, folytatá: ,
— Te megértettél engem, hívem s ez bizonyossá tesz engem, hogy megbízásomnak sükere leend nálad.
— Felséges uram, . '. . mondá Bárdy élénken.
Sejtem miként megbízásod leghőbb vágyaim egyiké
vel jár karöltve. . . .
— S e vágyad? . . . Halljam, vájjon nem csalódól-e ?!
— E vágyam, uram király, — válaszolt lelke
sedve saját eszméjétől a hadnagy — e vágyam, ma
gyar hajó fedélzetén repülni ki a sik tengerre s be
mutatni a három szin lobogót idegen országok kikö
tőiben, hogy hirdesse a nemzet bölcs és vitéz fe
jedelme dicsőségét. Fogadom, hogy e lobogót tisz
telni fogják s ha nem teszik, rettegniök kellend tőle!
A fejedelem mosolyogva tekintett lelkesült hive arczába s megszorítva annak jobbját folytatá:
— De hogy e czélt elérjük mindenek előtt mire van szükségünk ? . . .
— Meg kell tanulnunk a haj ókázás mestersé
gét, — a csillagok járását s állásait, hogy éjente a sik tengeren tájékozni tudjuk magunkat; meg kell ismerkednünk a hajók szerkezetével, hogy önmagunk is tudjunk magunknak építeni; végre embereinket a tengeri léghez, s a hullámokoni utazáshoz kell
szók-tatnunk, hogy ne legyünk kénytelenek idegen, köny- nyen megvásárolható hajósnépet fogadni.
— Helyesen van, hívem. . . . Szólt a fejede
lem örvendve, hogy Bárdy nem csak megértette, hanem lelkesedéssel is fogta fel tervét. . . . S e szerint megértetted a czélt, melyért nektek e tengeri útat kell tennetek?
Tökéletesen, uram király, s hiszem Istenemtől, hogy mire visszatérünk, néhány hajót képesek le
szünk felszerelni s vezetni is.
— S az első magyar hajónak te léssz parancs
noka Bárdy; különben, mit ezelőtt nehány héttel ígértem a Pétergnózdi hegyek között, az sincs elfe
ledve még. — Végzé a fejszések hadnagyához inté
zett beszédét a király, mire a hadnagy fölig elpirult.
A kemény férfiúnak szivében is élt egy szeli- debb, nyugalmasabb élet utánni vágy s egy eszmény
kép , melynek birhatása után óvatlan pillanataiban gyakorta sóhajtott a harczok fia.
Ez eszménykép tudjuk, hogy Solth Klára volt, Bárdy rangsorsosának nővére.
K ésőb b , midőn úgy kivánandja történetünk tárgya, lesz alkalmunk visszatérni azon időszakra és körülményre, melyben — és mely között derék is
merősünk szive — a harczi dicsőségen kívül egyébbért is fellobbant; most csak annyit jegyzünk meg e he
lyütt, miként a király szavának beváltását már meg
kezdette , midőn e két férfiút egy — s ugyanazon
küldetésben tévé bizalmasaivá, hogy a közöttük már
a n é l k ü l is szövődni kezdő baráti viszony a közös ügy kivitelében oldhatlan kapocscsá szilárduljon.
Most Solthhoz lépett a király s ugyanazon bi
zalmas hangon, melyet Bárdy irányában használt — szólt:
— Te pedig hívem gyakorlani fogod ijjászaidat, miként kell megállni szilárdan az árboczkosárban s a vitorla rudakon s biztos kézzel czélozni az ellen
séges hajó népeire; mint kellessék s minő fortélylyal a horgokkal fogott hajóra rohanni, el vagdalni az ár- boczok s vitorlák kötélzetét, hogy a hajó leszereltes
sék s minden önkényes mozdulatra alkalmatlanná tétessék. A hajó födélzeténni harczolási mód külön
bözvén a szárazfölditől, ez különös tanulmányt igé
nyel ; s vitézeinknek ehez szokni kell. Meglehet, hogy a sík tengeren valamely normann hajóra buk
kantok s ez vagy megtámad vagy elfogadja az üt
közetet. Ekkor szem és fül legyetek, minden iránt mi körültetek történik. A velenczések nem csak vitézek, hanem rendkívüli ügyesek és kitanultak a tengeri csatákban. A vitézség meg lévén nálatok, csak ez utóbbit iparkodjatok magatokévá tenni. *
Itt elhallgatott a király, mintha nem akarná hosszasabb beszéd által hadnagya figyelmét fárasztani.
Solth meghajtá magát s tiszteletteljes s nyugodt hangon válaszolá:
A kir. kegy. i. kot. 10
— Mindezt egyszer kell látnunk, felség, s gya
korlott népünk kiállandja a versenyt bár kivel is.
— Magam is úgy vélekedem. Mondá Kálmán s elbocsájtá hadnagyait azon meghagyással, hogy másnap hajnalra — a hajóra szállásra készen — a révben állítsák fel
csapataikat.---A hadnagyok együtt haladtak a kanyargó szűk utczákon a rév felé, melynek egyik épületében mind
ketten szállva valának.
A hold tiszta fénye, mint ezüst fátyol ömlött el a sík tengeren, a tarka hajórajon, mely csendesen nyugodott a sima víztükrön s a rév vakolatlan ház
sorain, melynek ablakaiból itt ott egy egy női arcz tekintett ki, talán a szép est kelleraeit s az üde ten
geri léget élvezve, vagy holnap távozandó kedvese után kémelve. Majd lantpengéssel kisért ábrándos, olvadékony dal zendült meg, állapodásra késztve is
merőinket, kik eddig szótlanul tevék útjokat egész idáig.
A dal varázshangjai kellemesen érinték a fér
fiak kedélyét s gondolataikat, melyek megbízásuk terveivel foglalkoztak, egész más irányba vezeték.
Bárdy megragadta Solth kezét s megszorítva azt nála szokatlan elérzékenyült hangon mondá:
— Mily jó l esik e szelíd dal a folytonos harczi zaj után s mily édes vágyakat költ a szívben egy előttünk még ismeretlen boldogság után.
Solth halkan, észrevétlenül sóhajtott s tekintetét a, messze sík tengerre függeszté, Bárdy folytatá:
— Mily boldog az, ki megtérve a véres tusák után távol országokból eszményképe elé léphet s mondhatja: im lábaidhoz rakom nyert babéraimat s egyetlen pillantásodat kérem értök cserébe!
Solth e szavakra tekintetét a tenger mérhetlen tüköréről barátja arczára függeszté.
— Bárdy, — szólít azután a hallgatag férfiú —•
te envágyaimnak adtál hangot; arczomról olvasád-e le azokat, avagy büvszemekkel bírsz, melyek a lélek titkait képesek kifürkészni? . . .
— Sem egyike, sem a másika nem áll szavaid
nak. De örvendek, hogy hasonló vágy honol mind
kettőnk szivében; ez szorosabbra füzendi barátsá
gunkat s nyíltabbá teendi egymásiránti bizalmunkat.
— Igazad van — barátom, s im én bizalmadat ezennel igénybe is veszem kölcsönösség fejében, mi
dőn tudni óhajtanám, vájjon becsületes szived kit tisztelt meg érzelmeivel? . . . Kérdé Solth.
Bárdy kissé zavarba jött e kérdésre, mindaz- által nem hagyá sokáig várni barátját a feleletre.
— O közelebb áll hozzád, barátom — semhogy hosszas találgatásra lenne szükséged.
— Klára húgom! . . . mondá némi szünet után Solth.
— Eltaláltad. De épp szivemnek e hajlandó- sága gyötör engem magános 'óráimban s égeti
lelke-10* i
met a kétség kínaival; mert ha megnyerhetné ifr igénytelen személyem húgod vonzalmát; atyád soha sem fogná az egyszerű hadnagynak, kinek becsületes nevén s fegyverén kívül semmije sincs, nőül adni leányát.
— Bárdy — mondá Solth megszorítva barátja kezét — én büszke vagyok arra, mit felfedél előttem.
Én szeretem Klára húgomat s szivemből óhajtom, hogy boldog legyen. S te képes leendesz boldogitni őt. . . . Atyám netaláni ellenkezése ne búsitson; ő az én előterjesztésemre engedni fog, engednie kell.
Te kétszer mentéd meg életemet, én hálával és ba
rátsággal tartozom neked s ez adómat nem hiszem nemesebben leróhatni, mintha szived vágyainak tel
jesültére közremunkálhatok. . . . Bízzál barátom, óhajtásod hamarabb fog betelni, mint reménylenéd.
De én, de én! . . . Tévé sóhajtva utánna Solth s ismét a tenger távolába mélyeszté tekintetét.
— Te csüggedsz barátom, midőn mást biztatá
soddal iparkodsz vigasztalni? . . . Kérdé részvéttel- jesen Bárdy.
— Ha nem csüggedek is — válaszolt a kérdett — de reményeim igen vékony szálakon fűződnek jele
nembe. . . . Azt sem tudom, merre irányozzam gon
dolatimat, hogy ama szelíd arcz hollétét képzeljem, mely tündérien szép vonásaival bemosolyog álmaim
ba, vagy mint bánatos angyal áll könyező szemeivel lelkem elé.
—- Eltaláljam-e, hogy kit értesz ? — Szólt Bárdy élénken vágva el barátja szavainak fonalát. — El kell találnom, már csak kölcsönösség tekinteté
ből is.
— Kiváncsi vagyok! . . . Szólt némileg érde
kelve Solth.
— A gnózdi hegyek között, a zupán ravatalá
nál állott azon angyal, ki megjelenik neked lelked álmaiban s kinek hollétét nem tudod!
Solth felelet helyett megszoritá barátja kezét.
— De kiről én tudok neked hirt mondani. — Tévé elébbi szavai után Bárdy.
— Szóllj az égre kérlek s tépd ki szivemből a bizonytalanság maró férgét!
— A király Fehérvárrá küldé őket, s pedig erős őrizet alatt, nehogy az utón baj érje védenczeit.
Ennyit tudok, többet nem.
— Tehát Fehérvárrá! . . . Köszönöm barátom.
E tudat jól esik lelkemnek s irányt ád vágyaim röptének. De mit gondolsz: ez őszön vissza fogja-e vezetni seregeinket a király magyarhonba?
— Annyit hallottam, hogy uj csapatok vannak xitban hazánkból Dalmátia felé, melyek a régieket a normannokkali háború bevégeztével felváltandják.
— Ah mint vágyom hazámat látni ismét! . . . sóhajtott Solth.
— S ama kis bánatangyalt! . . . Tévé pajko
san hozzá Bárdy, kinek — a reménynyel — szokott
vidám hangulata is visszatért. — De az idő későre jár s nekünk kora hajnalban talpon kell lennünk.
Keressük fel szállásunkat s fűszerezze nyugalmunkat amaz édes kép látása, mely álmainkba szövődve va
rázskéjbe füröszti sziveinket!
S a két barát elballagott karöltve szállása felé, mig a szép dal folyvást zengett az ismeretlen ajkak
ról, mint a csalogány éneke szelid húrokat penditve meg a hallgatók sziveiben.
* * *
A kelő nap sugarainak első csilláma — a kö
vetkező nap reggelén tarka, élénk s e két tulajdona által meglepő látványt világított meg.
A rév könnyű hullámain ringó hajók fedélzetén, árboczain s a kötélzet közötti hágcsókon «eleven sür
gés forgás vala észrevehető.
Vitorlák fejtettek k i, vagy csavartatok össze.
Az árboczok* csúcsaira, melyeknek öblös kosaraik
ban huszonöt — harminez ijjász megfért, lobogók vonattak felváltva; a velenczei a híres oroszlány jel
vénynyel s a háromszin magyar az egyesült orszá
gok czimereivel díszítve.
A dalmaták, kik egyedül a magyar király fegy
vereinek köszönheték a normann iga aluli megszaba
dulásukat, Kálmán iránti köteles háladatból inkább, mint őszinte hódolatból nem vonattak fel külön lo
bogót, hanem országuk czimezét a vezérhajó fő árbo
czárói lengő magyar zászlóba varraták, miáltal a ma
gyar korona jogát Dalmáthon felett jelvényileg is el- ismerék.
A magas oldalú hajókról szállitó csónakok bo- csájtottak alá sajátszerü csigaszerkezet segélyével. A csónakok evező padjaira négy-négy gályarab lánczolta- tqtt, kik részint halál helyett gályarabságra Ítélt go
nosztevőkből, részint elfogott tengeri rablók, kalózok vagy ellenséges, hatalmak fogságra került tengeré
szeiből álltának.
E csónakok később nyilsebességgel szelve a hullámokat szállongtak a parthoz és vissza, az ott felállított s a velenczések által hamarjában Dalmát-
‘honban toborzott hadakat hajókra szállítva.
A magyar sereg — mely szép egyenes sorok
ban volt a rév hosszában felállítva, utoljára maradt, környezve a tiszteletes távolban tolongó ezernyi bá
muló tömegtől, mely minden egyes megjelenő elő
kelőbb' hadfit harsány éljenekkel üdvözlőit.
A révparti házak ablaksorai magyar, velenczei és dalmát lobogókkal, kifüggesztett tarka szőnye
gekkel, illatos virág füzérek s babér koszorúkkal s rózsás arczu, villogó szemű dalmát hölgyekkel valá- nak díszítve.
Solth és Bárdy csapatain kívül még kétszáz lo
vas állott induláskészen Héder lovag — a szent István korából hírneves Hedrik unokája — vezérlete alatt.
E lovasok sajátszerü látványt nyújtottak.
Öltözetük ágyékig érő — aczél pikkelyekből készült, hajlékony s a test mozdulatainak könnyen engedő felöltöny s hason anyagú czombvédőkből ál
lott, mely utóbbiak csak térdig érve — sodrony
nyal ' átvarrt szijjakkal voltak a vastag börnadrág fölé czombjaikra csatolva. A térdtől, az alsó lábszár egész hosszában, nyitó pántokra járó s kívülről erős kapcsokkal ellátott s a lábszár alakjához idomított vaslemez fedezte a lovagok lábait a lándzsa szúrások ellen. A lábfejet hasonlag keskeny vaslemezekből álló s puhított bivalybőrrel bélelt csizma védte. Fe
jőkön könnyű sisak, lebocsájtható arczrostélylyal s lengő daru toliakkal diszelgett.
Balkarjukon fényes fekete zománczu kerekpai- zsot hordtak cserággal koszorúzott hazai czimerrel közepén, melynek élénk színezete némileg enyhíteni látszott a különben komor fegyverzet döbbentő ha
tását.
Jobbjukban kivont ölnyi hosszúságú széles két- élre köszörült pallos fénylett, melynek kemény és merev bőrtokja aczélos végével csaknem a földet érte.
A lovagok sisak rostélyai felvalának vonva s látni engedék kétszáz példányát amaz elszánt arczok- nak, minőket csak nehéz idők s nagy tetteknek kora bir teremteni.
Mindnyája idősebbnek tetszett harmincz évnél;
de volt közöttük elég őszbe csavarult s nem kevés
hófehérbajuszu férfiú is; csupán Héder lovag — a vezér — volt az, ki alig lépett az iijú korból a fér- fiúság első éveibe.
Karcsú, magas és mégis délczeg alak volt Hé
der. Napbarnitotta arczát rövid göndör szakáll s finom sodratu bajusz árnyalá; szemeinek nyilt met
szése s szemöldeinek ékes hajlása némi nőieset va- lának kölcsönzendők vonásainak, ha a szem bátor tüze, s ajkának szilárd kifejezése a lélekben erős férfiút azonnal el nem árulják.
A lovag alig volt huszonöt éves korára; de ta
pasztalatai és elmetehetségeire nézve felért mégegy- szer annyi idő korral.
Még szent László király idejében, mint gyer- köcz s a király fegyverhordója kezdett megismer
kedni azon pályával, melyen a jog, szerencse — vagy kalandvadászat, önvédelem avagy rajongás egy — vagy más eszmeért ragadják ki egymás kezéből ama zászlót, mely diadalra vezet, vagy melynek tépett foszlányaival iparkodik a hős betömni a testen s a hírnéven ejtett sebeket.
De Héder e pálya irányát magasztos szempont
ból fogta fel; a jo g s igazság szempontjából; s ha
bár a jogszinezetü háborúnak mélyebb okait nem kutatta is, mégis, mihelyt fegyverét a nyilvános jo g talanság terén akarták volna igénybe venni; készebb leendett azt ketté törve elvetni magától, semhogy becsületén maró rozsdával hordani azt oldalán.
Ha figyelemmel kisérjük a lovag arczát, midőn a hadhomlok előtt ellovagolva végig tekint azok so
rán, kik kijelelvék, hogy tengerentúli tartományokba
rán, kik kijelelvék, hogy tengerentúli tartományokba