Kémül jö s z -e táboromba, Vagy mint szökevény ; Mert ha kém vagy, Istenemre
Függni fogsz legény ! V ...
Olvasóim, remélem, szívesen veendik, ha a zi
vataros est daczára, — mert éjjelnek nem lehet mon
dani még az időt, alig telvén el egy óra nap lenyug- ta után — a magyarok táborába vezetem önöket, leg
alább tiszta fogalmat szerezhetünk magunknak a már történtek s még történendőkről; útközben egyszer
smind elmondván, miként jutott az elébbi szakaszunk
ban felolvasott s a lángokba vetett levél egész a bü- rüig, honnét a zupán kezeibe került.
Említők, miként Kálmán király több Ízben kül
dött békekövetet a zupán táborába, hogy őt a ha
szontalan vérontás megszüntetésére reávegye, megkí
nálva őt egyszersmind a báni czim s méltósággal, mely magas és befolyásos polczról a legféltékenyeb
ben őrködhetett volna nemzete jogai s szabadsága felett.
3*
De a zupán hajthatlan volt; mert nemcsak hogy nem hitt a király Ígéreteinek, de eltökéllett erős szán
déka, sőt titkon tett esküje is ösztönzé őt a dolgot végső élére állítani s veszni inkább, mint meghajol
ni ; még azon esetben is, ha az adott királyi szó szent
ségében feltétlenül bízott volna.
Nehogy azonban a békekövetek többszöri meg
jelenése táborában s általuk tett, vagy teendő csáb- igéretek seregének egy részét netalán elpártolásra bírják, vagy ingadozóvá is tegyék; megüzente a ki
rály utolsó követe által, miként a legelsőt, kit hason minőségben küldend hozzá, az erdő legmagasabb fájára kötteti fel.
S a király tudta, hogy a szikla agyú zupán megtartja szavát; más eszközről kelle tehát gondos
kodnia, hogy utolsó izenetét megküldhesse a lázadók vezérének.
Ez eszköz egyszerű aczél nyilveszsző alakjában csakhamar meg is volt találva.
Az elhirhedt gyakorlottságu királyi ijj ászok legügyesebbike egy kancsal, rút külseü ficzkó volt, ki akárhányszor lelőtte röptében a fepskét és mindig előre kijelelte ellenei közül, kit fog találni vesszeje.
E ficzkót gúnynéven h i ú z n a k nevezték, más név alatt nem is ismerte őt senki, ezt rendelte maga elébe a király.
— Ismered-e a lázadók vezérét? . . . kérdé.
— Soha sem láttam, felséges uram . . . rebegte
a megijedt Hiúz, attól tartván, hogy a lázadókkali czimboraság gyanújába keverte őt valaki.
— De reá ismernél, ha leirnák előtted alakját, fegyverzetét ?
— Akár egy mértföldnyiről is, felséges uram!
— Tehát hallj engemet. A zupán egyenes, büszke tartásu magas férfiú. Egyszerű aczél sisakot s fekete sodrony inget hord; a csatában medve ka- czagány fedi balvállát; azonkívül e kaczagányt nem hordja. Fegyvere széles, kétélre köszörült pallos és hosszú nyelű csatabárd. Sisakrostélyát soha sem ereszti le, még a legnagyobb nyilzáporban sem.
— Értem, felséges uram, — szólt hirtelen az ijjász, mintha eltalálta volna királya akaratát, s egyet csiptetett kancsal szemeivel.
— Nem érted, fiam . . . Szólt a király nyu
godtan . . . Legalább még eddig nem . . . De ügyelj tovább. A zupánnak itt közel valahol, egy bagoly fészke van , melyet a végszükség esetére épített ma
gának még a zupán apja, ki hasonló nyugtalan fö volt, mint fia. E váracskát iparkodik még ma elér
ni a mindenfelülről szorított vezér; de mielőtt e hoz-záférhetlen sasfészekbe zárkóznék, e levélnek szük-/ ségkép kezei közé kell jutni. . . . Ertesz-e most m ár?! . . ./
— Értelek, felséges ur, — dadogta a halálra rémült ijjász, ki tudta, hogy a zupán az első hozzá érkező követet felakasztatja.
A király elmosolodott, midőn a ficzkó — sáp- padtságában még rútabb — pofájára tekintett s sze- lid hangon folytatá:
— Nem személyesen kell átadnod leveledet;
egy nyílvessző, szokott ügyességeddel kilőve, meg- teendi a hirnök szolgálatát!
Hiúz könnyebben lélekzett, s bátorságot véve magának mondá:
— Felséges uram parancsa szent nekem. Ha a zupánt a föld el nem nyeli, úgy még napnyugta előtt kezei között leend a levél. De ha felséged megengedné, egy mérgezett nyil a jobb vagy bal szembe lőve feleslegessé tenné e levelet.
A király komolyan tekintett a szemtelen ficz- kóra s feddő, kemény hangon viszonzá:
— Nem tanácsokat fogadni el tőled hivtalak;
hanem hogy parancsomat halljad s teljesitsd. S tudd meg, ha a zupánnak kilőtt nyilad által csak kis uj- jának körme karczolódik is meg, azonnal saját mér
gezett nyiladat vezetem szivedbe. Most távozz s ha sikerült küldetésed azonnal jelentsd magadat nálam s jutalmadat veended.
A király e szavai után inte kezével s az ijjász mély bók után sebesen távozott.
Mint végezte küldetését, tudjuk már, valamint azt is, mit eredményezett a király sajátkezüleg irt le v e le
.---S most tekintsünk szét a magyar táborban,
mely egy jó órányira fekszik P i e t r o g r á d t ó l , mi
ként a zupán hegyi várát nevezék.
A királyi sereg, mely számra alig haladja felül az ezeret nehány száz lépésnyire egyenes irányban elnyúló s nehány ölnyire merészen kihajló sziklafal tövében ütötte fel tanyáját.
Szép, regényes látvány tárul előttünk.
A vidáman lobogó tüzek körül sodrony ingü ijjászok s durva bival-bőr-mellvérttel ellátott kop- jások üldögélnek a hegyi zuhatagoktól ide henger-
getett köveken, tarka, festői csoportokat képezve.
A tűz felett őz-vadsertés czombok és oldalak fanyársakra szúrva sültek, s itt ott egy bundájából kibujtatott nyulacska is forgott nagy sebesen, mintha sokalva már a meleget egyik oldalán a másikat akar
ná a tűz felé fórditani.
Ily nemű vadakban annyira bővelkedtek a gnóz- di hegyek vadonjai, hogy nem nagy fáradságukba került az üldöző csapatoknak élelmükről gondoskodni.
Minden ily sütkérező csoport mellett keresztbe vetett s a földbe szúrt kopj a nyeleken terjedelmes börtömlők szoronkodtak, melyekből vékony facsapon keresztül csörgött a sötétvörös dalmátiai bor az oda
tartott fakupákba.
A többi, a sziklafal oldalához támogatott kop- jákra pedig a harczosok puzdrái s ívei valának pél
dás sorban felaggatva.
Midőn a táborhoz érünk már hull az eső s zúg
a vihar, de a tanyázó sereget megóvja a kinyúló szik
lafal az észak felülről dühöngő fergeteg kellemetlen
ségeitől ; még a szél kanyargása is csak koronkint és gyengén téved be az oltalmazott tanyára, melynek nyugoti végén tág és magas barlangnak egyébkor sötét, most a közepén pattogó mágiától megvilágított ürege tátong.
E barlang képezte a főhadi szállást. Itt tartóz
kodott a király, kit a zupán iránti érdekeltség von
zott a rengetegbe, s állított a kisded üldöző csapat élére.
A barlang egyik oldalán a mágiával szemközt friss galj és famohából rögtönzött nyugágyon, mely pöttyös párduczbőrrel volt beterítve, nyugodott az akkori korszak legbölcsebb s leghatalmasabb férfia, a magyarok királya, Kálmán.
Izmos, de kissé rövid termetét egyszerű, fényes barna bőrből készült üadrág s dolmányka fedé, mely fölé nehéz arany kapcsokkal ellátott sötétkék mente borult. Festetlen özbőrbol készült s veres selyemmel művészileg kivarrott csizmáin nehéz taraju arany sarkantyú fénylett.
A nyugágy melletti négyszög kövön könnyű ve
retű ezüst sisak hevert, melynek taréján félröpülő alakban készült aranyos turulmadár volt alkalmazva.
A sisak finom ezüst sodronyokból művészileg fonott álzójának csatjában mogyoró nagyságú gyémánt tün
dökölt a szivárvány szineiben. Az ugyanezen kőhöz
támasztott kard egyszerű aczél hüvelyben nyugodott, csak markolata volt megaranyozva.
A király arcza nem tartozott az első pillanatra megnyerők közé; de hosszabb vizsgálat után lehet- len volt fel nem fedezni abban a lélek nemessége s a szív jóságának kinyomatát. A magas, erősen ki
domboruló homlok éles elmetehetségre — a mély
tüzű — csak koronkint alig észrevehetőleg kancsa- litó szemek kifejezése kutató, buvárlelket áruiénak el. Kissé vastag de szabályos metszésű ajkait — melyeknek mosolyában az eltagadhatlan szivjóság játszadozott — vékony bajusz árny alá, mig állát rit
ka göndör szakáll fedé.
A korabeli nehány, főleg n é m e t történet fir - k á s z o k , — mert Í r ó k n a k mondani őket megsér
tése volna a többinek — e lángelméjü, felvilágosult fejedelmet; mert nem akart hinni a boszorkányokban s azok megégettetése ellen törvényt hozott; mert el
törölte az istenítéletet a tűz- és vizpróbát, mely annyi égbekiáltó igazságtalanságnak volt szülője; szóval, mert a sötétség rút szörnyeinek kivette kezéből amaz eszközöket, melyek szennyes, pokoli érdekeik s ter
veik kivitelének titkos rugói voltának — ezek mon
dom, fekete epéjökbe mártott tollal őt nem csak lel
kileg elkárhozott eretnek és Istentagadónak festék, hanem még testileg is undok szörnynek ecsetelék;
mig az igazán hivatottak, kik nem rágalmakat, ha
nem a fényes igazságot szokták feljegyezni az utókor
számára: Kálmán királyt, kimagasuló lelki tehetségei mellett, ha nem is elragadó szépségű; de nem is kel
lemetlen külseü férfiúnak Írják le.
Ez utóbbiakat követve, ezek helyes nézetű szem
pontjából indulva ki s magunkévá téve ama józan ítéletet, melyet ök e nagy királyról felállitának: fog
tunk jelen regényünk Írásához szilárdan elhatározva a lehetőleg leghübb s szigorú részrehajlatlansággal festett képét adni azon kornak, melyből regényünk tárgyát választánk. — — ---
---De térjünk viszsza a királyhoz, kit pillanatra elhagyánk.
Mint mondók a fejedelem a nyugágyon pihent.
Könyöklő jobbjának tenyerébe támasztva fejét, hall
gatagon tekintett a lobogó lángok közé.
A barlang átelleni oldalán a király fegyverhor
dozói s a sereg hadnagyai ültek, álltak vagy feküd
tek, a mint kinek-kinek szeszélye hozta magával; — mindnyája azonban iparkodott minden neszt kerülni, nehogy a királyt gondolataiban háborítsa.
A háboritás azonban még is megtörtént.
A barlang szája előtt zaj támadott s rögtön reá Hiúz lépett a király elé.
A király ez ember megpillantására érdekelten emelkedett fel ülhelyéről s közelebb intve magához őt, halk hangon mondá:
— Beszélj!
szerint.
— Körülményesen akarom hallani a dol got! . . . — Az ijjász szája elé tartva tenyerét egyet köhin-tett, azután fontos arczot vágva kezdé:
— Még nem nyugodott le a nap, midőn hosz- szas barangolás után, hogy a zupán embereit kike
rüljem, egy kerek völgyhöz értem, melynek közepén magán álló meredek sziklán egy vár emelkedik. Épp azon tanakodtam magamban, miként és hol járhat fel ember e várba, midőn hangok üték meg fülemet s a hang irányába tekintve látám a zupánt, — kit a leirás után azonnal felismertem — mintegy hatvan emberével a hegyszakadékon keresztül a völgybe nyomulni. Rögtön a szakadék eltorlaszolásához fog
tak a felette álló fákat kivágván s a mélységbe dön
tögetvén. A torlaszolás bevégezte után a zupán ma
ga körül gyüjté embereit s valamit beszélt hozzájuk, mit azonban én nem értettem. A zupán lötávolságra volt tőlem, felakarám használni a kedvező pillanatot s útra bocsájtám a posta nyilat; de a tekercs gyen
gén lévén felkötve lecsavarodott a vesszőről s tiz lépésnyire előttem egy bokor tetején fennakadt, mig a nyil épp a zupán előtt fúródott a földbe.
A király homloka türelmetlenül ránczolódott össze, mit észrevéve az ijjász rögtön folytatá:
— De jobb volt igy; mert rögtön utánna más és jobb alkalom kinálkozott. A zupán embereivel
együtt a szikla tövéhez sietett s egy alig észrevehető üregnél^ mely előtt a patakon keskeny bürü volt át
vetve, megállapodott. En az átelleni hegy merede
kén — mennyire a sürü fenyvek között tehetém, se
besen követém őket. A zupán emberei egyenkint eltünedeztek az üregben, ö maga még várakozni látszatott azon néhányra, kik a zsilip le bocsátásával bajlódtak.
— Minő zsilipről beszélsz? . . . kérdé a király.
— Azon patak, mely egy meredek hegyoldal
ból sebesen lezúgva, a várszikla tövében ketté válva, s azt körülnyalva az ellenkező oldalon ismét egyetlen mederben folyik tova, végre a völgy egyik oldalát képező falegyenes szirt egy hézagában tűnik el. E hézág elé erős zsilip van alkalmazva, hogy azt szük
ség esetében leeresztvén, a tórlodó patak elöntse a völgyet. S valóban a mint ez megtörtént a viz rög
tön kilépett alacsony medréből s a réten kezde szét
terü ln i. . . .
— S a levél? kérdé nyugtalanul a király.
— Midőn az utolsó ember is eltűnt, a zupán még darabig gondolkozólag maradt állva a bürün, ekkor lóvém el másodszor nyilamat, melynek hegye épp a zupán lába mellett akadt a pallóba. A zupán utánna nyúlt s felvéve azt, még egyszer körültekin
tett azután gyorsan eltűnt a többi után, nehéz vas
ajtót bocsájtva az üreg elé. En még jó ideig álltam
ott leskelodvé s láttam az emelkedő ár, mint emeli fel s mossa odább a bürüt.
— Tehát kalitban van végre a sas. . . . Mondá, mintegy önmagának beszélve a király . . . s vagy megszelidül vagy összezúzza szárnyait! . . . Azután fennebb hangon kérdé: megjegyezted-e magadnak a zsilip helyét?
— Éjfélkor is reá akadnék, felséges ur!
— Jól van. Most távozz, üsd el éhségedet s oltsd szomjadat, negyed óra múlva ismét szükségem leend reád.
— Még egy jelenteni valóm van, felséges ur.
— Szaporán, halljam! . . .
— Két foglyot is hoztam, egyik barát, a másik egy ifjú horvát.
— Miként tettél reájuk szert?
— Épen távozandó valék leshelyemről, midőn mögöttem csörtetést s erős szuszogást hallottam.
Eleinte azt hittem, hogy valami vad, de csakhamar meggyőződtem éppen az ellenkezőről, mert a köze
ledő a mint a homályban kivehetém egy ősz barát volt, nehéz tarisznyával oldalán. Mindjárt gondoltam, hogy a várhoz tartozik, azért nyakon csiptem s mi
előtt meglepetéséből magához térhetett volna, azon kötél végével, melyet derekán viselt, hátra kötöttem kezeit, rögtöni halállal fenyegetve, ha szóllni meré
szel, magam előtt terelém el nem bocsájtva a kötél végét. Mintegy negyed óráig tapogatóztunk már
előre a vadonban, midőn egy keskeny gyalog ös
vényhez érve, ebcsaholást hallék. Rögtön megálla
podtam s a kezembe tartott kötél végét erősen egy ághoz kötözve s hallgatást ajánlva a barátnak, a kö
zeli vastag fatörzs mellé lapultam tőrömet készen tartva. Az csaholás mindég közeledett, midőn hir
telen előttem termett az eb mérges hörgés között csattogatva reám fogait. E gy hirtelen szúrás elné- mitá örökre a dühös állatot. Nyomban sebes lépte
ket hallék. Első gondolatom volt ebe után küldeni a gazdát, de eszembe jutott, hogy élve ha elfogom, nagyobb szolgálatot teszek uramnak. Leesatolám tehát derék szijjamat s a holt ebet félrerugva az út
ból, lesbe állottam. A mint az éji kalandor köze
lembe ért, a barát elkiáltá magát: vigyázz V aszil.. . . De Vaszil már későn vigyázott; mert a nyakába ve
tett szíj keményen szorítá össze torkát, s ugyanazon pillanatban a földön hevert, még pedig arczczal le
felé. Ekkor reá ültem hátára s tarisznyájában ku
tatva összecsavart pórázt lelék, melylyel nem kis küzdés után sikerült hátra kötnöm kezeit. . . . A barát e műtét alatt torokszakadtából kiabált, mintha töviseket szurkáltak volna körmei alá. De midőn a ficzkóval kész valék, megcsiklandottam az ájtatos férfiú kámzsáját kopjám hegyével, mire elcsendese
dett. Egymáshoz kötözém a hurkok végéig s úgy hajtottam őket ide, mint két szelid borjucskát. S most ha parancsolod, felséges úr, elédbe vezetem őket.
— Hagyjad azt, Hiúz, im vedd jutalmadat. — Szólt a gondolkozóba esett király övén függő bor erszényéből néhány bizanti aranyat nyújtva az ijjász- nak. . . . A foglyokkal majd végezni fogok, most távozz, hogy rövid negyedóra alatt rendelkezésemre lehess.
Hiúz önelégülten mosolyogva, a kapott aranyok fölötti örömében-e, — mert nehány bizanti arany ama korban nem volt megvetendő Összeg — vagy vi
téz tette feletti dicsőségében, büszkén emelve veres, gubanezos fejét távozott.
A király pedig nyomban kiáltá:
— Solth! . . .
E név hangoz tára ifjú magas férfiú pattant fel- ülhelyéről s fejébe nyomva a földről felvett sisakját, a király elé sietett, hol meghajtván magát, férfias hangon mondá:
— Parancsodra állok, felséges uram!
— Solth ! . . . szólt hadnagyához a király ama ha
tározott — de jelenben sem nem szigorú s sem nem parancsoló hangon — melyet kedveltjei irányában szokott használni. — Hiúz két foglyot kisért a tá
borba. Menj s kérdezd ki őket. Meglehet, hogy azért maradtak künn a várból, hogy a bennlevőket titkos jelek által értesitsék működésünkről. Azt fe
lesleges ajánlanom Solth, hogy emberien bánj velők.
— Pajta leszek, hogy megelégedésedet kinyer
hessem, uram király. — Válaszolt a hadnagy tiszte
letteljes önérzettel s távozott a parancsot teljesí
tendő.
A király most fegyvernökei egyikét inté ma
gához.
— Menj, keresd fel Bárdyt, a fejszések had- nagyát s küld ide rögtön.
Öt perez múlva e parancs kiadása után, óriási testalkatú férfiú lépett a király elé, tetőtől talpig erős bőr öltözetbe burkoltan. A b ók , melyei a ki
rályt üdvözlé, igen is elárulá, hogy e férfiú nem az udvar előszobáiban tanulgatta azt; pedig Bárdy had
nagy, vagy mint inkább nevezni szokták őt, — de mit nem hallott oly szivesen, mint az elébbi czimet
— Bárdy mester nem tartozott a legügyetlenebb em
berek közé.
Bárdy hadnagy szabályosan fejlődött — bár óriási — testalkatánál fogva i s , azon férfiak közé tartozott, kiket a válogatósb gyengédnem sem szo
kott a rútak sorába osztályozni; azonfelül szép szőke, göndör szakái és bajusztól árnyalt tántorithatlan be
csületességet kifejező arcza, az okos homlok s ér
telmes kifejezésü szemekkel őt még széppé s érde
kessé is tevék.
Bárdy kétszáz fejszésnek volt hadnagya a ki
rály táborában, s mindig ennek közvetlen közelében.
A fejszések az akkori hadaknál a mai utász, hidász, árkász — sőt még — az ágyuknak akkor még hire sem lévén — a tíizéri kart is pótolák. Ez utóbbi
állításunkról nem sokára leend alkalma a szives olvasónak bővebben meggyőződhetni, valamint arról is, hogy Bárdy, ha nem tudott is szabályszerű bókot vágni; de annál szakavatottakban értett állása betöl
téséhez, mely koránsem volt egyike a legkönnyebbek s legkevesebb veszélylyel járóknak.
— Bárdy! . . . szóllitá e kedvenczét a király . . . mennyire vagy munkáddal?
— Épp indulóban valék, jelentendő, hogy ké
szen vagyunk, midőn fegyvernököd által hivatál fel
séges ur!
— Szeretem pontosságodat Bárdy; de mielőtt indulnál, szükségesnek láttam egy körülményt kö
zölni veled, mely egész tervünket, ha nem akasztja is m eg; de mindenesetre késlelteti. A zupán eltorla- szolá a völgyi patak kifolyását s viz alá helyezte a völgyet.
— Elrontjuk a torlaszt s a völgy megürül, mint szomjas ember kulacsa. . . . Felelt a hadnagy.
— De — veté ellen a király — a viz napnyu- got óta már nehány ölnyire nőhetett?
---- Azóta még alig múlt több másfél óránál.
Egy óra múlva a zsilip fel lesz vonva; s a mennyit áradt harmadfél óra alatt a viz, ugyanannyi idő alatt szintannyit fog apadni s igy éjfélre száraz lábbal mehetünk a szikla aljáig. — Válaszolt gondolkozás nélkül a hadnagy.
— S e vihar, e sötétség nem fog-e akadályul
A kir. kejjy. i. kot. ^
lenni, s a sűrű zápor nem áztatja-e pocsékká gyújtó szereidet ?
Uram király — nem volnék méltó a fejszések hadnagya lenni, ha mindenről nem gondoskodtam volna. Gyújtó szereim szurkos zsákokba varvák, me
lyeken az özönvíz sem volna képes keresztül hatni.
A mi a vihart illeti csak előnyünkre van; mert a várbeliek szemei elől eltakarja működésünket s a füleikbe ordító szél miatt nem hallják meg fejszéink csapásait. Éjfélre, úgy hiszem, feltisztul az ég s le- csillapszik a szél. A teli hold ekkor a negyedrész égen álland s szövétnekül fog szolgálni addig, mig mi a miénket meggyújthatjuk.
— Jól biztatsz, Bárdy — szólt á király, hivő vállára téve balkezét; ha tervem, úgy mint akarom létesül, komát állok első fiad keresztelésénél.
Az athléta férfiú elpirult; hisz nincs ő nékie még felesége, de ez nem az ő hibája. Gondolá.
A király kitalálta hive gondolatát s mielőtt ez a megtisztelő Ígéretért köszönetét mondhatott volna, folytatá:
— Tudom mit akarsz mondani, hívem. Azonban ne búsulj, elmegyek én kérődnek is és aligha fogom elhibázni az ajtót, melyen legörömestebb látod, hogy kopogtatok. Solth uram, ha ötvenszer főispán is, még sem tagadja meg leánya kezét, ha a király maga lesz a kérő számodra. Csak Klára leányasszony szivébe hajíts egy égő kanóczot, hogy lángra lob
51
bánjon s a tűz támasztóját hívja annak eloltására is.
Itt mutasd meg aztán, hogy nem csak daczos várak, hanem körül bástyázott asszonyi szivek körül is ér
ted mesterségedet. . . . S most Isten oltalmazzon jó vitézem, remélem hogy éjfélkor száraz lábbal állha
tok a völgyben. Itt jö Hiúz — vidd öt magaddal, ö felvilágositand mindenről. . . .
Hiúz a király parancsára szótlanul s némi ked
vetlenséggel követte Bárdyt; azért-e mert az érde
mes ijjász nem igen kedvelte a fejszés hadnagyot;
vagy mert, mint számos példa mutatja, hogy az oly vitézek, kiknek zsebjeiket az arany nyomja, nehe
zebben mennek a csatába — ő is, mint gazdag em
zebben mennek a csatába — ő is, mint gazdag em