Települések átvilágítása, az ideológiai ellenfelek

AZIDEOLÓGIAIELLENFELEKFELKUTATÁSA

1944. november 18.–1945 januárja között alig fejezõdött be a magyar-német etnikai tisztogatási akciósorozat (a három napos munka, a malenkij robot egyes vélemények szerint megközelítõleg negyvenezer embert érin-tett!), melynek következtében a szolyvai gyûjtõtáborba internálták, majd a szovjetunióbeli munkatáborokba irányították a katonaköteles férfiakat.

Jóvátételi munkára hurcolták a német nõket, férfiakat is.

A szovjet katonai hatóság felsõ utasításra megkezdte a települések lakosa-inak teljes átvilágítását. A 4. Ukrán Front parancsnoksága jóváhagyásával ezt az akciót is az NKVD¹ és a SZMERS² különleges egységei hajtották végre, amelybe a helyi népi milíciát, a partizánok operatív csoportjait, a települési néptanácsok vezetõit és a kommunistákat is bevonták. Együttes összefogás-sal hajtóvadászatot indítottak a kárpátaljai magyar parlamenti képviselõk, felsõházi tagok, kormány-tisztviselõk és más hatósági személyek ellen, akik a “megszálló hatóságok vezetõ szerveit” Kárpátalján képviselték; azok ellen, akik a magyar csendõrség, rendõrség (titkos) tagjai voltak, akik úgymond

„elárulták a kommunisták által képviselt lakosság érdekeit”, akik „titkos ügynökök, kémek, jobboldali pártvezetõk” stb. voltak.

Az elrejtõzött, megszökött katonaköteles férfiak, a magyar tisztvise-lõk, közalkalmazottak, községi bírók, képvisetisztvise-lõk, egyesületi és pártveze-tõk stb. felkutatása, begyûjtése 1945 végéig tartott. 1945 januárjától maga Mocsalov állambiztonsági õrnagy, a 4. Ukrán Front

hátországparancsno-ka mellett mûködõ, a hadifoglyok és internáltak ügyeivel foglalkozó osz-tály vezetõje a feletteseinek tett jelentéseiben a gyûjtõtáborokban fogvatartott kárpátaljai polgári személyeket következetesen mint „ letar-tóztatottakat”, vagy mint „. hadifoglyokat és internáltakat” nevezi meg,

„akiket a front katonai tanácsának parancsára tartóztattak le.” Ezzel a kijelentésével önkéntelenül is rámutatott az akció valódi kezdeményezõ-ire, azokra a katonai- és pártvezetõkre, akik az 1944. november 26-ra kitûzött munkácsi kongresszust és a vidék szovjetizálását nyugodt körül-mények között kívánták lebonyolítani.

Sztálinék számára fontos volt a munkácsi fórum megtartása, hiszen ezzel a színjátékkal ország-világ elõtt leplezni akarták igazi céljukat. Ezzel kívánták demonstrálni, hogy Kárpátalját nem a „szuronyok árnyékában”

kikényszerített jóváhagyással, hanem „valós” népakarat (amelyet azok egy Manifesztumban is megfogalmaztak) útján csatolják a Szovjetunióhoz, ezen belül Ukrajnához. Az idõ bebizonyította, hogy a „szolyvai túszdráma” sú-lyos politikai hibának és fölösleges biztonsági intézkedésnek tekinthetõ, annak kiötlõi és megvalósítói (Sztálin, Berija, Petrov hadseregtábornok, Mehlisz vezérezredes, Iván Turjanica kárpátaljai pártvezér, Fagyejev NKVD-vezérõrnagy, Ruszin és Tkanko partizánparancsnokok stb.) a hatályos nem-zetközi jogértelmezésben is háborús bûnösöknek tekinthetõk, s ma valószí-nûleg népirtás vádjával a hágai nemzetközi törvényszék elõtt állnának.

A nevezett szovjet katonai és pártvezetõk által elõre eltervezett etnikai tisztogatásnak is nevezhetõ „túszdráma” ezrek halálával végzõdött. Az el-hurcoltak hozzátartozói ezekben az években levelekkel, beadványokkal ostromolták a hatóságokat, követelték, hogy engedjék haza a férfiakat a Szovjetunió hadifogolytáboraiból. A túlélõk közel 70 százalékának hazaté-résére 1947-ben került sor. Bõven akadnak olyanok is, akik miután túlélték az internálást, hazajöttek, késõbb pedig koncepciós perbe fogták õket. Ne-kik az osztályrészük már az elítélteket fogva tartó GULAG-táborok lettek.

Erre a sorsra jutott a feketeardói K. L. túlélõ is, aki teljes nevét nem kíván-ta felfedni címünkre beküldött levelében: „... A sok ezerbõl harminc-egy-néhányan érkeztünk meg azok közül, akik útnak indultunk. Azért a nyolc hónapért soha nem kértem jóvátételt. Nem is kérhettem. 1946-ban, 1947-ben már kuláklistán szerepeltem. Pár év múlva pedig – noha mindenemet, amim volt, beadtam a közösbe, még egy kecském sem maradt –, kulákláger-be vittek. Sztálin halála után szabadultam csak ki onnét...”³

A hazatért internáltak újbóli átvilágítására is sor került. Ennek tudható be, hogy sokan kétszer is megjárták a sztálini lágereket, börtönöket. A letartóztatottakat az ungvári börtönbe hurcolták, ahol a szovjet

titkosszol-gálat nyomozói, vallató tisztjei megkezdték a sorozatos kihallgatásokat. A GULAG-on⁴ kipróbált kínzásokkal csikartak ki számukra fontos vallomá-sokat, válogatott módszerek bevetésével készültek el a kihallgatási jegy-zõkönyvek, amelyek alapul szolgáltak a koncepciós perek elindításához.

Mindezt félelemkeltési szándékkal cselekedték, hogy megtörjék a lakosság hangadóinak maradék ellenállását is.

Az 1944. december 18-án Ungváron kiadott dekrétum és Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála közti idõszak1953-ban Kárpátalján bûnösnek számított mindenki, aki a Csehszlovák Köztársaság, Kárpát-Ukrajna, de különös-képpen a Magyar Királyság és a Szálasi-rezsim idején bármilyen hivatalt, állami, egyházi tisztséget töltött be, illetve vállalt el. Lágerekbe hurcolták a hitükhöz hû római, illetve görög katolikus, református papokat, ország-gyûlési képviselõket, a magyarbarát ruszin intelligencia vezéreit stb. A több hullámban történõ tisztogatás a kollektivizálás idején sem csitult el, embe-rek százait forgatták ki javakból, sokakat Szibériába számûztek.

A november 26-ától teljes hatalmi joggal felruházott Kárpátontúli Ukraj-na Néptanácsa egyéb rendelkezései mellett bosszú-hadjáratott hirdetett a ko-rábbi polgári világ valamennyi tisztségviselõje ellen, akik a kommunista ide-ológiát nem fogadták el, nem támogatták. A szovjet szakértõk tanácsára „a nép nevében ítélkezõ” vérbíróságokat állítottak fel. A településeken a népi milíciákon kívül Népi „Druzsinákat”⁵, körzeti õrcsoportokat szerveztek.

Tagjai csak átvilágított, megbízható lakosok lehettek, majd feleskették õket a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa szolgálatára, a Kárpátontúli Ukrajna Nép-bizottsága I. kongresszusán, 1944. november 26-án a Kárpátontúli Ukrajná-nak Szovjet–Ukrajnával való újraegyesülésérõl és a Csehszlovák Köztársa-ság kötelékébõl való kilépésérõl elfogadott Kiáltványra (Manifesztumra).

Valamennyi õrjáratra bejegyzett csoport a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa mellett megalakult központi parancsnokságnak volt alárendelve.

1.1. A R

^ENDKÍVÜLI

B

^ÍRÓSÁGLÉTREHOZÁSA

A szovjet szakértõk javaslatára a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa lét-rehozta a Rendkívüli Bíróságot, amely a Kárpátontúli Ukrajna Néptaná-csának 1944. december 18-án kelt Dekrétuma alapján sokak tragédiáját okozta. Ez a különleges bíróság – a Néptanács nevében - bárkit elítélhetett, aki a csehszlovák vagy magyar rendszerben valamilyen pozíciót betöltött, függetlenül viselkedésétõl, tetteitõl stb. Ügyvédi védelem nélkül hoztak önkényes ítéleteket, büntetésként joguk volt 10-15-25 évig terjedõ fegyhá-zat vagy vagyonelkobzással járó fõbelövést kiszabni. Ítélete pedig „nem

fellebbezhetõ meg”. Ez a „vérbíróság” a civilizált társadalmi joggyakorlat legelemibb követelményének sem felelt meg; Kárpátalja magyar, ruszin és más nemzetiségû intelligenciáját jelentõsen megtizedelte.

A Dekrétumot a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsának Visznik címû Közlönye⁶ jelentette meg. A 22. számú Dekrétum magyar fordítását elõ-ször az 1993-ban kiadott dokumentum-gyûjteményünkben közöltük.⁷ A 22. sz. Dekrétum - A Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsának a Rendkívüli Bíróság létrehozásáról rendelkezik, amelyet a Néptanács nevében I. I.

Turjanica, a ZU Kárpátontúli Néptanácsának elnöke, helyettesei: P.P.

Szova, P.V. Lintur. Tagok: I. M. Vas, J. I. Ivasko, M. V. Moldavcsuk, M.

V. Cuperjak, S. L. Weisz, Sz.V. Boreckij, I. J. Kercsa, H. I. Ruszin, I. J.

Kerecsanyin, F. I. Csekan, D. M. Tarahonics, Sz. I. Borkanyuk, I. I.

Kopolovics, V. M. Teszlovics saját kezûleg írt alá.

1. 2. A R

^ENDKÍVÜLI

B

^ÍRÓSÁG

„

^VÉRBÍRÁI

”

Kik is voltak tagjai a Rendkívüli Bíróságnak? 1944 decemberében Ivan Turjanica, a ZU Kárpátontúli Néptanácsának elnöke hithû sztálinis-tákat nevezett ki a fõhatóságok élére, így lett Vas Ivan a belügy és állam-biztonság elnöke, dr. Sztefan Boreckij az igazságügyi fõhivatal elnöke.

A Néptanács 1944. december 18-án nyilvánosságra hozta azt a sza-bályzatot is, amely meghatározta a rendkívüli bíróság tevékenységi kö-rét. Dr. Sztefan Boreckij, az igazságügyi megbízott fõügyésszé Ivan Andráskót, helyettesévé Vaszil Mitrjukot nevezte ki. Aztán az igazság-ügyi referensekkel (dr. Reizman László, Gennagyij Dobrjukov, Mihajlo Popovics, Viktor Bunyin) együtt az NKVD helyi irányításával összeállí-tották a hírhedt „Rendkívüli Bíróság” testületét.

Ivan Turjanica a kinevezéseket 1945. január 17-én írta alá. A teljha-talmú bizottság elnöke: Vaszil Ruszin partizánparancsnok, alelnöke:

Mihajlo Kalinov, titkár: Mihajlo Kampov. További tagok: Oleksza Logojda, Ivan Lednej, Jevgen Zsupán, Jurij Tokár.

A Közlönybõl arról is értesülünk, hogy 1945. január 24-tõl kik is voltak a politikai bírósági perek „forgatókönyveinek” szerzõi: (dr. Mihajlo Varga, dr. Mihajlo Brascsajko, Vaszil Mitrjuk, dr. Avgusztin Hegedûs, dr.

Vaszil Petricsko, dr. Vaszil Nemescsuk, dr. Anton Bora, Jevgenyij Bohut).

Ezek a bírósági forgatókönyvek az NKVD és a SZMERS nyomozó-tiszt-jei által készített, a letartóztatott személyektõl kicsikart vallomásokat tar-talmazó jegyzõkönyvekre épültek.

1945 áprilisától az NKVD által kijelölt nem kárpátaljai igazságügyi szakértõket neveztettek ki a koncepciós perek lebonyolítására. Ivan Andráskó fõügyész helyettese lett az államvédelmisek képviseletében Jurij Golubovszkij és Petro Ribacsenko, a belügyi fõosztályra került az NKVD jelöltjei közül Petro Cupricsenko és Oleksza Cserednyicsenko.

A Néptanács 1945. január 22-tõl „hivatalosan” is átadta az NKVD-nek Kárpátalja valamennyi börtönét, fogdáját. Ezt követõen a szovjet megtorló szervek futószalag-szerûen szállították a letartóztatott vádlotta-kat, akik felett a Rendkívüli Bíróság tagjai ítélkeztek.

1.3. A

^{ZELSÕHALÁLOSÍTÉLETEKKISZABÁSA}

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül közöljük a névsort, csak azokat az ártatlanul elítélt áldozatokat tüntetjük fel, akiket idõközben a hozzátartozók kérésére is rehabilitáltak, illetve akikrõl információkkal, adatokkal rendelkezünk. A megtizedelt magyar, ruszin, német, ukrán, zsidó, szlovák, lengyel és más nemzetiségû értelmiségiek képviselõi a letartóztatásukig lakhelyükön éltek mint magyar állampolgárok. Voltak közöttük parlamenti képviselõk, felsõházi tagok, megyei, körzeti és tele-pülési tisztviselõk, körjegyzõk, különbözõ társadalmi szervezetek veze-tõi, földbirtokosok, vállalatvezetõk, bankárok, akiket a Rendkívüli Bíró-ság „háborús bûnösöknek” nyilvánított, akiknek élete fölött „pálcát tört”

igazságtalanul.

Már 1945 telén beütemezték az elsõ perek tárgyalását, megszülettek az elsõ ítéletek. Az elsõ „golyó általi halálbüntetés kiszabása az érintett vagyonának elkobzása” dr. Fenczik István (Nagylucska, 1892. október 13. – Ungvár, 1946. június 3-14.), görög katolikus teológiai tanár, or-szággyûlési képviselõ nevéhez kapcsolódik. Ártatlansága tudatában õ sem menekült el. 1945. november végén letartóztatták. Kínvallatásával, ki-végzésével félelmet, rettegést generáltak a pravoszláv hitre nehezen átté-rõ görög katolikus közösségek berkeiben is. Ezekben a napokban már nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet hatóság fel akarja számolni a görög katolikus egyházat, híveit be akarja olvasztani a pravoszláviába. Vérbírái pravoszláv püspöki címet ajánlottak fel dr. Fenczik Istvánnak, aki ezt a számára megalázó ajánlatot elutasította, inkább a vértanúságot vállalta. A Ruszin Vaszil jogvégzettség nélküli volt szovjet partizánparancsnok által vezetett Rendkívüli Bíróság „hazaárulás” vádjával halálra ítélte. Az

„ungvári börtönben végeztek vele 1945. március 30-án, állítólag egy Maruszja nevû börtönõr lõtte tarkón.”⁸ Hasonló sorsra jutott Demjanovich

(Demjánovics) Péter (Nagyberezna, 1869. július 17. – Ungvár, 1945.áp-rilis 21.) kanonok, görög katolikus esperes, a magyar parlament örökös felsõházi tagja, rahói lakos. Vádiratának kiagyalói szintén súlyos lelki traumát kívántak okozni paptársainak, hitközösségének is. Még 1944 decemberében tartóztatták le Mandzuk Miklós nagybocskói születésû rahói tanító feljelentése alapján, aki azt állította, hogy neki a rahói esperes szó szerint ezt mondta: „Minden kommunistát fel kellene akasztani”. A bíró-ságon is megerõsített kijelentés elegendõ volt a halálos ítélet meghozata-lához. A „kommunista párt éber koronatanúját” késõbb tanfelügyelõi álláshoz juttatták a rahói járásban. A Rendkívüli Bíróság 1945. április 13-án rövid tárgyaláson golyó általi halálra ítélte a vádlottat mint haza-árulót. Bendász Dániel egyházkutatótól tudjuk, hogy „Demjánovics már halálra volt ítélve, amikor megbetegedett, de hogy ne kivégzés nélkül haljon meg, 1945. április 21-én, nagypénteken a halálos ágyán, haldok-lás közben lõtték agyon. Állítólag egy Maruszja nevû börtönõr végzett vele az ungvári börtönben.”⁹ Kivégzésérõl két hónap elteltével a korabeli sajtó¹⁰ is hírt adott.

Ugyanez a népbíróság külön tárgyalta Ilniczky Sándor (Feketeardó, 1889. január 30. – Tomszk, 1947 ?) görög katolikus kanonok, székeskáptalani nagyprépost ügyét, aki felsõházi tagként a magyar or-szággyûlést szintén nem követte Sopronba. Õt azért tartóztatták le, mert a görög katolikus egyház nagytekintélyû hitvédelmezõje volt, és bátor tevékenységével gátolta a pravoszláv egyház erõszakos terjesztését. Élet-rajzírói szerint a helyi hatalom képviselõi „megkísérelték rábeszélni az orosz pravoszláv vallásra való áttérésre, de ezt kategorikusan elutasította, ezért a KGB emberei 1946-ban letartóztatták és mesterien összefabrikált vádak alapján 20 évi „katorga” (kényszermunka, rabszolgamunka) és vagyonelkobzásra ítélték.”¹¹

A 69 éves Földesi Gyula (Szobránc, 1875-1944?) országgyûlési kép-viselõt 1944. november 18-án tartóztatták le, az ungváriakkal együtt a szolyvai lágerbe került, ahol túlélte a táborban kitört flekktífuszt is. Egy menetoszloppal a szambori gyûjtõtáborba hurcolták. Az NKVD képvise-lõi múltját feltárták, kollaboráns-váddal külön vizsgálati fogságban tar-tották¹², a kihallgatások idején alkalmazott kínzásokba belehalt; az itteni lágertemetõben névtelen tömegsírban nyugszik.

Kárpátontúli Ukrajna Rendkívüli Bírósága, Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsának 1944. december 18-ai határozata alapján 1945-1946 kö-zött közel száz fõleg magyar állampolgársággal rendelkezõ hazafit ítélt el hamis vádak alapján. 1989-1990 között rehabilitálták õket.¹³

1. 4. É

^{LETBELÉPTETETTUKRÁNHATÁLYOSTÖRVÉNYEK}

1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsának Elnöksége által hozott rendelet¹⁴ a mintegy tizenhárom hónapja létezõ Kárpátontúli Ukrajna jogi státusát felszámolta, Kárpátontúli területté (oblaszty) szer-vezték át, Ungvárt jelölték meg a 13 körzetbõl álló megyeközpontnak.

Két nap múltán, január 24-én lázas sietséggel hívták össze az Ukrán SZSZK Legfelsõbb Tanácsának Elnökségét. A testület által elfogadott rendelet¹⁵ értelmében január 25-tõl Kárpátalja területén hivatalosan is életbe léptette az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvényeit.

Mindkét rendelet egyidõben, a Ragyanszka Ukraina c. hivatalos köz-lönyben jelent meg. Az utóbbi rendelet alapján is gõzerõvel folyt a Kár-pátontúli Ukrajna Rendkívüli Bíróság legnagyobb „ideológiai kirakat-perének”, Bródy András és társai ügyének elõkészítése, amelynek politi-kai megrendelõje az NKVD volt.

A fentebb említett kijevi rendelet hatályba léptetése után a Rendkívüli Bíróságot a késõbbiek folyamán szovjet mintára alakították át, és a Kár-pátontúli Megyei Bíróság Büntetõ Tanácsa lett a neve. Ezt követõen ez a grémium is a sztálini megtorló gépezet útmutatásai szerint járt el. A Bródy-per nyilvános lefolytatása mellett azért döntöttek, hogy teljesen megfé-lemlítsék a kárpátaljai magyarság és a ruszinok értelmiségi köreit, a szov-jethatalomhoz hû szolgalelkekké kényszerítsék õket.

2. K

^ÁRPÁTALJAIORSZÁGGYÛLÉSIKÉPVISELÕKET

In document )58-60)65
/-/646-8 -;5 /-
42
6)
 (Pldal 14-20)