Az ukrán nemzeti vonal felszámolása

A rendszerváltás, pontosabban 1989-1991 elõtt Bródy András politi-kai rehabilitációja elsõ sorban igen fontos történelmi jelentõségû kérdés volt a vidék társadalma, a történelmi igazságtalanságokat feltáró kutató számára is. Másodsorban Bródyék rehabilitációja a „dominóelv” alapján ledöntötte a bolsevik történetírás valamennyi hazug állítását. A kommu-nista diktatúra áldozatait becsmérlõ, a bolsevik eszmeiséget képviselõ szovjet-ukrán történészek, és e tárgykörben megírt tanulmányaik egy-szerre hiteltelenné váltak, a történelem süllyesztõjébe kerültek. Harmad-sorban ez a siker lehetõvé tette Avgusztin Volosin/Volosin Ágoston, az Ukrán Nemzeti Egyesülés, Kárpát-Ukrajna elnökének, a szojm egykori képviselõjének és a Volosin-minisztérium valamennyi tagjának, a moz-galomban résztvevõ ukrán hazafiaknak a rehabilitációját is, akik közül számos személyiséget mint „a nép ellenségét”, a megyei Rendkívüli Bí-róság 1945-1946 közötti ítélete értelmében végeztek ki, küldtek javító-munkatáborokba.

A ruszofil, magyarbarát Bródy-politikai vonalával és az ukrainofil, né-metbarát Volosin-politikai vonalával azonosuló, egymás ellen is küzdõ mindkét csoport tagjai külön-külön, saját maguk kialakított politikai játék-szabály szerint akarták megvalósítani célkitûzésüket. Az is közös vonás bennük, hogy az általuk képviselt kárpátaljai soknemzetiségû nép autonó-miájáért és boldogulásáért harcoltak, keresték a kitörési lehetõséget az adott politikai formációk között. A második világháború fõ kártya keverõi köz-ben mindkét csoportot politikai perifériára szorították megtûrték, nem te-kintették õket potenciális partnernek, a döntési lehetõségekbõl kizárták, politikai javaslataikat sorra lesöpörték. Végezetül mindkét csoportosulás tagjait a „Jaj a legyõzötteknek!” alapon a kommunista diktatúra sem tekin-tette partnereinek, habár a szovjet rezsim mindenható képviselõinek ki-nyilvánították együttmûködési szándékukat, részt kívántak venni Kárpát-alja jövõjének alakításában. Sokan személyes példát mutattak azzal, hogy nem menekültek el a front elõl, megtehették volna, de ártatlanságukat

han-goztatva maradtak népükkel, aki ellen nem követtek el „háborús bûnö-ket”. Alátámasztja mindezt Bródy András nyílt és bátor vallomása is, amely elhangzott az ungvári bírósági tárgyaláson, a halálos ítélet meghozatala elõtt: „Amennyiben féltem volna, s bûnösnek éreztem volna magamat, min-den lehetõségem megvolt, hogy elhagyjam Kárpátontúli Ukrajnát, és elrej-tõzzem, de nem mentem el, mert nem éreztem magamat bûnösnek. Ami pedig „a politika a megtévesztés mûvészete” mondatomat illeti, más mun-káimban azt írtam, hogy a politika, ez a legnehezebb mûvészet. Nincs mit félnem, hiszen amit tettem, azt a nép érdekében tettem, lelkiismeretemtõl irányítva. Ennél többet nem tehettem.”¹¹⁹

Számos publikáció tárgya a szovjet rezsim által likvidált Bródy és Volosin közötti párhuzamok, különbözõségek megvonása. Egy biztos, hogy Benes sem tudta és nem akarta megmenteni Volosint, mert érdekeit már Moszkvához kötötte, pedig Volosin azért nem menekült tovább, nem csatlakozott Szkoropadszkij hetman mozgalmához és maradt Prágában, hogy meggyõzze Beneséket arról, hogy Karpatszka Ukrajna autonóm formációként Csehszlovákia kötelékében maradjon.

A körözõ lista élén Volosin Avgusztin/Ágoston (Kelecsin/Kelecsény, 1874 - Moszkva, 1945. július 19.) görög katolikus batykó, teológus, ka-nonok, pedagógus, ukronofil politikus szerkesztõ szerepelt, aki csehszlo-vákiai parlamenti képviselõ, az Ukrán Nemzeti Tanács elnöke, Karpatszka Ukrajina elnöke volt. Az elképzelések szerint a német vazallus Ukrajna megteremtésének kiinduló bázisául szolgált volna a Hitlerék bábáskodá-sa mellett függetlenné nyilvánított Karpatszka Ukraina létrehozábábáskodá-sa,

„amelybe az oroszországi ukránokon kívül a lengyelországi, a romániai ukránok és a kárpátaljai rutének is beletartoztak volna. Így lett Kárpát-alja a pángermán és a pánszláv vetélkedés „Erisz-almá”-ja. Mindezt bi-zonyítja a német külügyminisztérium 1938. október 6-án kelt, s Hitlerhez fölterjesztett memoranduma. „Egy független Kárpát-Ukrán állam külsõ támogatás nélkül a jelen idõkben aligha lenne életképes. E megoldás elõnye mégis az lenne, hogy egy jövendõ Nagy-Ukrajna magját itt terem-tenénk meg vele… Mindenesetre autonómiát kell követelni Kárpát-Ukraj-na számára, a nemzeti önrendelkezési jog jelszavával és ebben a kérdés-ben valószínûleg nem lesznek véleményeltérések. Az Autonóm Ukrajná-nak Magyarország felé való orientálódását végleg ki kell zárni. Ezt a megoldást kívánná egyformán Magyarország és Lengyelország. Ezzel kö-zös lengyel-magyar határ jönne létre, ami megkönnyítené egy németelle-nes blokk kialakulását. Katonai szemponból a Wermacht fõparancsnok-sága is ellenzi a lengyel-magyar határt.”¹²⁰

Azonban Volosinék tervének megvalósítását a magyar kormány a 2.

bécsi döntésre hivatkozva megakadályozta, utasítására a magyar honvéd-ség 1939. március 16-án, délután fél ötkor Husztot is elfoglalta és felosz-latta a szojmot. A Volosin-kormány Romániába menekült. Volosin rövid berlini tartózkodása után a Cseh-Morva Protektorátusban, Prágában tele-pedett le, ahol a német bábkormánytól 4000 korona nyugdíjat kapott, és egy ukrán újságot adott ki.

Közben 1944. augusztus 18-áig a 4. Ukrán Front kidolgozta a Kárpá-tok-Ungvár hadmûveleti tervet, amely magába foglalta Kárpátalja elfog-lalását is, ezzel párhuzamosan a SZMERS Fõparancsnoksága hozzálátott az „Ukrán Nemzeti Egyesületek”, az UNO (Ukrajinszke Nacionalnaja Objednanje, UNO/Ukrán Nemzeti Egyesülés, UNE) párt tagjai, a Kárpá-ti Ukrajna (1938-1939) vezetõ poliKárpá-tikusai felkutatásával, letartóztatásá-val kapcsolatos akcióterv elkészítéséhez.¹²¹

Mégis miért rendelte el a SZMERS kémelhárító szervezete a letartóz-tatásokat? Erre kimerítõ választ ad az SZSZKSZ Minisztertanácsa mel-lett mûködõ Állambiztonsági Bizottság Nyomozati Fõosztály 1. ügyosz-tály 3. aloszügyosz-tály vezetõjének „szigorúan titkos” jelzéssel ellátott Igazolá-sa¹²², amely számunkra is ismert tényeket közöl arról, hogy a Magyaror-szághoz, majd Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján különbözõ burzsoá-nacionalista szervezetek léteztek, ezek közül mérvadó szervezetnek szá-mít az Ukrán Nemzeti Egyesülés, a „Proszvita” nacionalista szervezet, a

„Plaszt” ifjúsági nacionalista szervezet és a Szics-Gárda fegyveres testü-let. Ezek a szervezetek jelentõs mennyiségû szovjetellenes és nacionalista jellegû kiadványokat jelentetnek meg. Az ukrán lakosság körében bur-zsoá-nacionalista propagandát folytatnak. Az 1938-as bécsi döntés után Kárpátalján burzsoá-nacionalista kormányt hoztak létre, amelynek Avgusztin Volosin a vezetõje, ugyanebben az évben az ukrán nacionalis-ták kezdeményezték az úgynevezett Karpati Szics állampárt, az Ukrán Nemzeti Egyesülés létrehozását. A Volosin-kormány a fasiszta Németor-szág felé orientálódó OUN támogatásával Hitlernek felajánlotta saját szol-gálatát a Szovjetunió elleni harcban, szovjetellenes agitációt folytatott, a Szojetunióval szimpatizálókat terrorizált.

Ennek az elsõdleges dokumentumnak az alapján lépett akcióba a szovjet kémelhárítás.

Kárpátalja elfoglalása után a szovjet büntetõszervek a fentebbi rendelet szellemében jártak el. A SZMERS és az NKVD helyi vezetõi a csoportok, pártok, szervezetek tagjainak leszámolásában, a lakosság megszûrésében, az etnikai tisztogatás megszervezésében, az úgynevezett népellenségeinek

fel-kutatásában, azonosításában, Kárpátalja csehektõl történõ elcsalásában meg-bízható, helyi ismeretekkel rendelkezõ partnereik voltak. Munkájukat oda-adóan segítette a Sztálinhoz és pártjához hû Iván Turjanica Kárpátalja kom-munista vezére és hívei. A Turjanica-csapat „belsõ körének” tagjait az NKVD Moszkvában képezte ki. A kárpátaljai származású kommunista bosszúállók az ukrán nemzeti mozgalom, az ukrainofilek elfogott vezetõit is likvidáltat-ta, „sokan vesztették életüket a nyomozás során az állambiztonsági miniszté-rium, illetve a SZMERS kémelhárító szervezet kínzókamráiban, egyeseket pedig úgynevezett szökési kísérlet közben vagy más körülmények között lõttek agyon.”¹²³ Elsõ nagy fogásuk 1944. november 16-án volt, amikor Voron A., az UNO párt fõtitkárát sikerült kézre keríteniük. A többszörös kínvallatásnak meg lett az eredménye, válogatott eszközökkel szedték ki Voronból, kulcs-fontosságú áldozatukból pártjának és a Kárpáti Ukrajna vezetõinek, valamint más illegalitásban ténykedõ nemzeti ukrán szervezetek aktivistáinak neveit, lakcímeit. Ugyanez év novemberében Huszton elõállították¹²⁴ Brascsajko Julijt, Karpatszka Ukrajina pénzügy- és kommunikációs minisztert, ez év decemberében Dmitro Klimpust, a Szics-gárda parancsnokát és fivéreit, Vaszil Klimpust, Ivan Klimpust, Bacsinszkij Edmund belügyminisztert, Revaj Fedor , az UNO egykori elnökét és más funkciót betöltõ tagokat.

A szlovákiai Mezõlaborcon „horgukra akadt” V. I. Bircsak irodalmár, valamint Sz. P. Juszkiv rahói ügyvéd. A SZMERS „opercsoport” markából kicsúszott Revaj Julij/Révay Gyula miniszterelnök, külügyminiszter, Avgusztin Stefan, a Karpatszka Ukrajna Szojmjának elnöke, Sztepan Roszoha, a Szics-Gárda legfelsõbb parancsnokságának tagja, Volodimír Komarnickij, a Karpatszka Ukrajina autonóm kormány kabinetfõnöke, a pro-pagandaosztály vezetõje, akik titokban nyugatra távoztak. Ugyancsak elkerülte a letartóztatást Vaszil Grendzsa-Donszkoj, aki Pozsonyban élt és dolgozott.

Bródyék esetéhez hasonlóan Volosin munkatársait is az USZSZK bün-tetõ törvénykönyvének az 54-1. „a”-tól az 54-14. paragrafusig terjedõ cikkelyei alapján „ellenforradalmi célzatú” tevékenységgel vádolták meg.

Érdekes tudni, hogy a „volosinisták” esetében kik voltak a kihallgató tisz-tek. Íme, néhány név. A SZMERS kárpátaljai központi parancsnokságának nyomozói: Vajndorf, Marcsenko, Polievics, Szosznovij, Saprackij, Szolovjov. A KGB Kárpátaljai fõosztályának nyomozói: Balasz, Vaszilevszkij, Vinokurov, Gavrilov, Gurjev, Zudov, Akszonov, Pacula, Petrenko, Sznyeszarenko, Uvin, Fjodorov, Hrolovics és mások. A Rendkí-vüli Bíróság elnökei: Voronkevics, Milajev, Murasin, Nyikolajev, Prohorenko, Romanyenko, Ruszin, Tokár, Solom és mások.

1945. május 15-én Sibajlov, a SZMERS kémelhárítás kapitánya akció-csoportjával Prágában felkereste a Pidlipki út 12. szám alatti házat, ahol Volosin Avgusztint, a Karpatszka Ukrajina elnökét letartóztatta.¹²⁵ Elkobozták tõle a

„Prezidija urjadu Pidkarpatszkoji Ruszi” /Pidkarpatszka Rusz minisztériumá-nak Elnöksége) felíratú körpecsétet. Rövidesen Moszkvába szállították. Az elsõ kihallgatásra május 22-én került sor. Volosint Vajdorf õrnagy, a SZMERS Nyomozati Fõosztályának nyomozója hallgatta ki. Összességében 8-szor hall-gatták ki: 1945. május 22-én, 24-én, június 5., 9., 12., 14., 19. és június 20-án.

A SZMERS szovjet kémelhárítási szervezet minden igyekezete meghiúsult, mert mégsem lett a Volosin-ügybõl Bródy-perhez hasonló bírósági tárgyalás.

Számításuk nem jött be, mivel a 71 éves beteg aggastyán a moszkvai NKVD lefortovi börtönében halálos beteg lett. 1945. július 11-én félbehagyták kihall-gatását és átszállíttatták a butirszki börtön rabkórházába, életét megmenteni már nem tudták, 1945. július 19-én, 15 óra 20 perckor „szív-paralizisben”¹²⁶ elhunyt. Földi maradványait elõre kitervelt szándékkal nyomtalanul eltüntet-ték. Hasonlóan cselekedtek a kárpátaljai NKVD ítélet-végrehajtói is: a kivég-zett Bródyt és társait az ungvári Kapos utcai temetõben titokban, jelöletlen helyen hantolták el. Azóta is sikertelenül folyik a két mártír sírhelyének felku-tatása. Mindkét politikust 1991-ben rehabilitálták.

Volosin halála után a Prágában letartóztatott Klocsurak Sztepan gaz-dasági és védelmi, Perevuznik Jurij igazságügyi, Dolinaj Mikola egész-ségügyi minisztert Párdubivébe vitték, majd repülõgéppel 1945. május 20-án a moszkvai Ljubjankára, május 22-én a lefortói börtönbe szállították, ahol a miniszterek ellen összevont bûnvádi eljárást indítottak, összesített fabrikált vádakkal elítélték õket.

1945. május 28-án szintén Prágában fogták el Vaszil Romancsukot, a Szics-Gárda kõrösmezõi instruktorát, az egykori huszti rendõrfõnököt, akit szintén 1944. június 1-jén Moszkvába szállítottak. 1946. február 27-én a kárpátaljai megyei bíróság 9 év börtönbüntetésre ítélte.¹²⁷

Az SZSZKSZ NKVD Rendkívüli Tanácsa 1945. december 26-án Klocsurak Sztepan gazdasági és védelmi minisztert, Perevuznik Jurij igazságügyi minisz-tert a szovjetellenes nacionalista szervezetekben való részvétért¹²⁸ nyolc-nyolc évi kényszermunkára ítélték, Vorkuta egyik táborába vitték õket.

Dolinaj Mikola egészségügyi minisztert szintén az SZSZKSZ NKVD Rendkí-vüli Tanácsa 5 évi kényszermunkára ítélte el hasonló vádak alapján. Marija nõvére azonnal beadvánnyal fordult M. Sz. Hruscsovhoz, amelyben arra kérte, hogy mentsék fel a büntetés letöltése alól, mivel testvérét ártatlanul vádolták meg. Azonban kérel-mét a SZMERS kémelhárítási fõosztályának vezetõje 1946. május 6-án elutasítot-ta. Büntetésének letöltése után 1950. március 1-jén szabadult és visszatért Prágába.

A Volosin-kormány elítélt tagjai: Bacsinszkij Edmund, Perevuznik Jurij, Dolinaj Mikola és Klocsurak Sztepan szabadulásuk után, 1955 és 1957 között miután nem ismerték el szovjet állampolgárságukat -Csehszlovákiába repatriáltak.¹²⁹

Dmitrij (D. I.) Klimpus, a Szics-Gárda egykori parancsnoka sem úsz-ta meg a felelõsségre vonást, akit 1944. december 8-án úsz-tartózúsz-tatúsz-tak le, kihallgatása idején az ellene felhozott vádakat visszautasította. Az 1945.

január 21-én hozott rendelet értelmében ügyét lezárták, és az NKVD Do-nyec megyei Jenakijevo város melletti kényszermunka-táborba szállítot-ták.¹³⁰ Szabadulása után ügyészségi rendelettel Dmitrij (D.I.) Klimpust valamint Ivan és Vszil testvérét újra letartóztatták, mindhármuk ügyérõl négy kötetnyi nyomozati anyagot gyûjtöttek össze. A rehabilitációs bizott-ság nem talált a szovjetellenes tevékenységükrõl semmilyen konkrét bizo-nyítékot, ettõl függetlenül az SZSZKSZ NKVD Rendkívüli Tanácsa kém-nek nyilvánította, és mint aki szovjetellenes nacionalista csoportosulásban vett részt, ezért 8 évi kényszermunkára ítélték.¹³¹

V. I. Bircsák irodalmárt ügyészségi határozat nélkül 1945. szeptember 9-én jogtalanul tartóztatták le, majd csak munkácsi vizsgálati fogsága ide-jén adták ki ellene utólagos dátumozással az elfogatási parancsot. 1946.

január 11-én a Rendkívüli Bíróság mint burzsoá-nacionalistát 20 évi kény-szermunkára ítélte és a közügyek gyakorlásától 5 évre eltiltotta.¹³²

1949. augusztus 11-én ugyancsak Prágában tartóztatták le Sz. P. Juszkiv rahói ügyvédet, a Proszvita szervezet elnökét, a Nacija újság felelõs szer-kesztõjét. Az általa jegyzet újság Karpáti Ukrajna egyik hivatalos lapja volt. Az SZSZKSZ NKVD Rendkívüli Tanácsa 1949. július 19-én 10 évi kényszermunkára ítélte. A Mordvin Autonóm SZSZK Javasz város melletti Dubravni táborba hurcolták. 1955. augusztus 12-én szabadult. 1989.

április 26-án rehabilitálták.¹³³

A szovjet titkosszolgálat egyik elemzõ jelentése adatokat közöl arra vo-natkozóan, hogy a Szics-Gárda és az Ukrán Nemzeti Egyesülés tagjainak és hozzátartozóinak ügyeivel a magyar kémelhárítás is foglalkozott. Adatokat gyûjtöttek azokról a Szics-Gárdistákról is, akik szovjetellenes tevékenységet fejtettek ki, akiket ráadásul az illegális szovjet szakszolgálat helyi képviselõi is megfigyelés alatt tartottak. Guzsva, a Kárpáti Ukrajna huszti körzetének NKVD osztályvezetõje feljebbvalóinak megküldött jelentésében utal arra, hogy a magyar kémelhárítás különféle nyomásgyakorló eszközöket vetett be a „szicsek” ellen, akik közül sokan meghaltak a magyarokkal folytatott harcokban, mégis sokan vannak, akik részt vesznek a szics-mozgalomban;

legalább 10 hangadó van köztük, akik aktivizálódtak. Az

„operatív-listáju-kon” összesen 750 Szics-Gárda tag szerepel. Kisebb-nagyobb ügyeket leszá-mítva, nem aktivizálódtak, nem fejtenek ki ellenséges tevékenységet.¹³⁴

A SZMERS mint front mögötti szovjet kémelhárítási szervezet 1944 novembere és 1945 júniusa között Kárpátalján, Szlovákia egyes településein, Prágában operatívan tartóztatta le a Kárpáti Ukrajna, illetve a Volosin-kor-mány tagjait, elsõsorban A. Volosin elnököt, J. Brascsajko, F. Revai, Sz.

Klocsurák, J. Perevuznyik, M. Dolinaj, E. Bacsinszkij, A. Voron mi-nisztertársait és más magas rangú vezetõket; az akció nem, illetve alig keltett visszhangot a kárpátaljai polgárok körében. Aki tudomást szerzett a történ-tekrõl, az a hallgatást választotta, ha eljárt a szája; a besúgók feljelentést tettek és máris vitték a rögtönítélõ bíróság elé. A. D. Krugljakov, Ungvár egykori komendánsa, városparancsnoka visszaemlékezése szerint Volosin nevét nem volt szabad kiejteni, örökre el kellett felejteni. Ez vonatkozott a SZMERS és az NKVD tisztikarra is, akiknek az volt a feladatuk, hogy különös kegyet-lenséggel kell leszámolniuk a szovjetellenes erõkkel, Kárpátalja népe közül ki kellet szûrni az autonómistákat, a ruszinofil magyarbarát, az ukranofil németbarát, a ruszin-ukrán csehszlovák barát, valamint a ruszin-ukrán Ame-rika-barát orientációjú politikát teljes meggyõzõdésbõl folytató politikuso-kat. Továbbá ki kellett vonni a közéletbõl a neves személyiségeket, a Vati-kán-barát papokat és az európai polgári-keresztény értékeket felvállaló kö-vetõiket, a másként gondolkodó értelmiséget, mindazokat, akik csak gondo-latban is akadályozni merték Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolását.

A szovjethatalom megtorló gépezete az etnikai tisztogatások befejez-tével Kárpátalja szláv népét belekényszerítette egy nagy cirkusz-játékba, amelyhez a szovjet-barát irányvonalat megtestesítõ Turjanica és kommu-nista társai statisztáltak. A katonai-politikai vezetés a szovjet impérium területszerzõ politikáját álarc mögé bújtatta, a kommunista demokráciát eljátszó szemfényvesztésnek számított a cseheket kiszorító Kárpátontúli Ukrajna és Néptanácsának létrehozása, úgymond a nép évszázados óhaját teljesítve egyesítették Podkarpatszka Ruszt a Szovjetunióval. Békésebb eszközökkel, retorziók nélkül is elérhették volna céljukat.

Az NKVD és a SZMERS-jelentésekbõl kitûnik, hogy Sztálin katonai ellenõrzõ területet vélt felfedezni Kárpátaljában, ezért sürgette a hadizsák-mánynak tartott terület annektálását. A jövõbe látó katona-stratégák a máso-dik világháború után katonai támaszpontok telepítését tervelték ki. Geopoli-tikailag is alkalmasnak tartották a területet majdani szovjet hadjáratok elõké-szítésére és elindítására (lásd: a 1956-os forradalom Kárpátaljáról szervezett katonai vérbefojtását, az 1968-as „prágai tavaszt”). Innét könnyebben lehet majd ellenõrizni a fél Európára kiterjedõ szovjet befolyási övezetet.