— Öreg sarzsitól. —
J\. történeti hűség kedvéért mindenekelőtt legyünk tisztában azzal, hogy voltaképen a társa
dalomnak miféle kimagasló egyénisége lehetett az, a kit a nép egészséges észjárása a „talyigás szená
tor“ elnevezéssel különböztetett meg a többi földi halandótól.
Biz ez gunyoros titulus volt, a melylyel a hat
vanas évek legelején egy ma is élő városi hivatal
nokot csúfoltak meg. Ez a jeles férfiú a mondott időben meg mint külterületi tanyai kézbesitő fo
gyasztotta a város kenyerét: szerény javadalmazá
sához mérten talyigán hordta szét az intő és egyéb czédulákat a kapitányságokban. A nyikorgó talyiga meg az abba fogott gebe képezte összes vagyonát.
De azért büszke volt a czimére, a mit ő kigyelme valami jól megórdemlett kitüntetésnek tartott.
A TALYIGAS SZENÁTOR PIPÁJA. 71
A mai nemzedék fiatalabbjai is jól tudják (ha
gyományként szállt rájuk), hogy Szeged város tör
ténetének az ötvenes évek végét s a hatvanas évek elejét föltuntető lapjai szomorúak, sötétek, feketék.
Rablóvilág volt akkor a szép alföldön s különösen Szeged óriási kiterjedésű határa a futóbetyárok állandó fészke, búvóhelye volt. A hatóság ébersége, minden erőlködése, a zsandárok ügyessége nem volt képes az alapján megrendült közbiztonságot helyreállitani.
Rózsa Sándor garázdálkodása is erre az időre esik.
De a vezér rettegett hirén kivül a kegyetle
nebb futóbetyárok neveit is országszerte ismerték már. És ezeket a szomorú neveket a legvakmerőbb gaztettek egész serege övezte körül.
A hires Huboda, a legvérengzőbb betyárok egyike, az akkor még vizzel körülvett szokomi réten élte gyöngynapjait. A rét közepén sürü nádassal betakart magaslaton állt a Becsei uram tanyája.
A hozzáférhetlen tanya volt a főhadiszállás, a hová ladikon minden harmadnap benézett Krémikker Nagy Tóni, Huboda hűséges czimborája, meg a szegény Zöldág Gyurka, a ki fiatal, deli legény létére a Huboda rábeszélése és biztatása folytán hagyta el szép selymes nyáját, a félegyházi hármas- határ ölén kinálkozó szabad pásztoréletet.
72 A TALYIGAS SZENÁTOR PIPÁJA.
Harangozó Ábel a majsai határból került a szegedi földre. Jómódú szülők gyermeke volt, de őt is, mint annyi mást, futóbetyárrá tett a czim- boraság, de leginkább a katona-sorozástól való fé
lelem. Gyönyörű termetű, nyúlánk legény volt, kitűnő lovas s a mellett szelid természetű. Irtózott a vértől, hanem gulyát elhajtani vagy ménest szét
ugratni, párját ritkitotta. Mint Hubodának, úgy az ő fejére is nagyobb dij volt kitűzve.
A ragyás képű Osznovits Pista a dorosmai határban bolyongott. Korán kivált a bandából, a maga kezére dolgozott. Mint később kitűnt, a póteri csárda volt a búvóhelye, a hol meleg étel, vetett ágy, ölelő kar várta. A csárdásné szenvedélyesen megszerette ezt a romlott lelkű embert, kitűnő búvóhelyet készitett a számára. A csárda udvarán ugyanis egy nagy kúp kukoriczaszár volt össze
rakva ; a leleményes asszony kunyhó alakú üreget vájt annak belsejében s a bejáróul szolgáló nyilást egy nagyobb kévével takarta el.
Fazekas Dávid a csongrádi határban garázdál
kodott; a hetyke Csányi Bandi pedig a gyevieket rémitgette. Gacsi Jóska a kisteleki bandának volt főnöke, Juhász Peti meg Tömörkény körül foszto
gatott. Veszelka Imre, a „legszebb paraszt“ , Rózsa Sándor leghübb czimborája, a felsőtanyákon, a do
rosmai járásszélen tette rettegetté a nevét. Ráday
A TALYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA. 73
alatt életfogytiglan lett elitélve, királyi kegyelemből azonban föltételesen visszanyerte szabadságát. Most teljesen megőszülve, de azért életerős öreg ember s künn a Yeszelka-tanyán csöndesen szántogat és becsületes munkával keresi kenyerét. Olyan jóságos az arcza, szelid a nézése. Ki ismerhetné föl benne a hatvanas évek hires zsiványát, a kinek köny és átok hullt a nyomába . . .
Csányi Bandinak nyoma veszett, legalább ke
vés életjelt adott magáról; de annál jobban emle
gették Kecskés Istenes Gergelyt, a ki Kátai Balog András czimborájával a csójosi határcsőszt csalá
dostól legyilkolta.
Ilyen állapotok mellett csoda-e, ha a Szeged
ről kiinduló vagy ide iparkodó vásárosok a leg
nagyobb aggodalommal indultak útnak. A fölforga
tott társadalmi rend nyomasztó hatását megérezte a környék ipara, kereskedelme. Magában a város
ban napirenden voltak a rablótámadások; egy éj nem múlt el egész sereg házásás és lakásfeltörés nélkül. Ahhoz pedig valóságos elszántság kellett, hogy valaki a külterületen a tanyák közt bolyong
jon, hivatalosan vagy a saját érdekében.
A mi talyigás szenátorunkat megáldotta a jó ég több jeles tulajdonsággal, deli alakkal, ékes hang
gal : csak a bátorságból csepegtetett szörnyen keve
set a szivébe. Az év bármely szakában napfelkölte
74 A TALYIGÁ8 SZENÁTOR PIPÁJA.
előtt sohasem indult ki az éjjeli szállásról s újabb nyugvóhelyet keresett, mielőtt ráesteledett volna.
Pedig a talyiga saroglyájában folyton egy fölfegy
verkezett pusztázó kuczorgott, de drága életének s lovának a megvédésére ezt a födözetet mégis kevésnek találta.
Egy ködös novemberi délután a nevezetes ta
lyiga a megszokott kettős tehérrel nyikorgott a csen- gelei utón előre. A fegyveres pusztázó — Dávidnak hivták — válogatott édes szavakkal biztatta a ki
fáradt gebét, minthogy a szenátor ur dühös gyeplő- rángatása az ügetés elérésére vékony eszköznek bizonyult.
— Siessünk uram ! — szólt komoran a pusz
tázó. — A Kordás malma még messze, a félegy
házi határon van. Öreg este lesz, mire oda érünk.
Hasztalan volt minden földi erőlködés, nóga
tás, gyeplőrángatás, a szegény párát ki nem lehe
tett hozni a flegmájából. Csöndesen baktatott előre.
így történt aztán, hogy mire a talyiga a csen- gelei erdőhöz ért, sötétség borult a földre. Hideg szél tört keresztül a pusztán, belekapaszkodott az erdő ritka üstökébe, zúgva megrázta kegyetlenül. A kezdetben permeteg, de később sűrűvé vált ólmos eső sikamlóssá tette az utat. A talyiga kétségbe
ejtő lassúsággal haladt előre. A szenátor urat szinte kirázta a hideg a félelemtől.
A TALYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA. 75
Mintegy óráig tarthatott a rémes utazás. A két bátor férfiú szólni sem mert egymáshoz. Bizonyára attól remegtek, hogy a beszélgetés közelben ólál
kodó rablót, zsiványt hoz a nyakukra.
Egyszerre csak a malomhoz értek. Hosszú, nádfödeles épület, a melynek két szobája abban az időben korcsmahelyiségül szolgált. A malomnak még tavaszszal megszökött a molnárja.
A korcsmárosné, egy éltes, alacsony asszony, szívesen látta a két váratlan vendéget. A szenátor valami tanácsi végzést hozott a számára, csakhogy erről ráér holnap is beszélni. Vacsora, meleg szoba, puha ágy az ő kívánsága. Fáradt, el van csigázva az úttól, az átélt félelemtől.
A korcsmárosné félreintette Dávidot, a derék pusztázot.
— A lovat ne az istállóba, hanem a színbe kösse be. A szerszámot meg vigye föl a padlásra.
— Ugyan miért? — kérdezte szorongva a tanyai rend eme kiváló őre.
— Éjfélkor vendégek jönnek. A fajta szegény- legények: Gazsi Jóska negyedmagával. Az istálló kell a lovaiknak. Gondolom, kegyelmed sem óhajtja a velük való találkozást. A padlás tele van rakva szénával.
Dávid elértette a szerény czélzást. Egyszerre elfelejtett mindent: hideget, éhséget, talyigás
sze-76 A TALYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA.
nátort. Összenyalábolta a szerszámot s fürgén föl
mászott a padlásra. Elbújt a széna közé.
A korcsmárosné, hihetőleg ismerte a másik vendég bátor természetét, egy árva szóval sem emlitette előtte az éj lovagjainak bekövetkező láto
gatását. Főzött neki krumplis-tarhonyát avas szalon
nával, a mi jól esett a szenátor ur elkényeztetett gyomrának. Vetett neki ágyat a kályha mellett s a kérdezősködésre a pusztázó sorsa felől teljesen megnyugtatta. Lefeküdt szegény, jó helyre jutott.
A korcsmárosné csöndes jó éjszakát kivánt vendégének s ki tipegett a konyhába. A szenátor ur pedig titkos gyönyörűséggel nyújtózkodott végig puha fekvőhelyén s igazi megelégedéssel konsta
tálta, hogy nagyon jól érezi magát; de szent igaz az is: hogy mióta kézbesitő, a maihoz hasonló ve
szedelem nem fenyegette még soha. Csakhamar elszenderült.
A félénk embernek mindig éber az álma.
A
szenátor ur egyszerre csak fölriadt: valaki meg
bökte a vállát. Fölpislantott; a korcsmárosnét égő mécsessel a kezében látta az ágya előtt.
— Keljen föl a ténsur szaporán — szólt csön
desen. — Egy kis baj van.
A
„baj“ szó megtette a hatását.A
talyiga boldog tulajdonosa úgy kiugrott az ágyból, mintha vizzel öntötték volna nyakon.
A TALYIöÁS SZENÁTOR PIPÁJA. 77
— Talán rablók, zsiványok törnek ránk — hebegte magánkivül.
— Csak látogatóba jöttek Gacsi Jóska, Haran
gozó Ábel meg négy czimbora.
— Mit akarnak velem, szegény tanyai kézbe- sitővel? — nyögte amaz remegve.
— Roszszat aligha. Megakarják ismerni. A ta- lyiga elárulta, hogy rajtuk kivül más vendége is van a korcsmának. Hiába, a szegény legénynek óvatosnak kell lenni. Hát csak öltözzék föl az ur.
Már ennek aztán fele sem volt tréfa.
— Hová visznek ? . . . kifosztanak, megölnek.
— Szó sincs róla, — kedélyeskedett a korcs
ra árosne. Nem olyan közönséges kapczabetyárok ezek.
Vacsorát készítettem a számukra. A kisházban (a szoba tanyai elnevezése) ott ülnek már az asztalnál.
Tíz itcze bort tettem elébük. Csak az urat várják.
A szenátor ur az öltözködéshez látott. A széken hevert a ruhája, hanem azért semmit sem talált, a mire hirtelenében szüksége lett volna. Fölhúzta a csizmáit és csak akkor vette észre, hogy a nadrá
got fordítva vette magára. Magyaros lajbliját meg épen a kabát fölé akarta erőszakolni. Minden izé
ben reszketett.
A korcsmárosné szánakozó mosolygással nézte őzt a gyerkőcz-viselkedést. Jó tanácsot osztogatott neki.
— Majd az urat közéjök ültetik az asztalhoz.
De ne kérdezzen semmit tőlük. Azt tegye, a mit parancsolnak. Akkor jót állok érte, nem lesz semmi bántódása.
(Hát te érted ki áll jót, te vén égetni való ? — gondolta a szenátor ur elkeseredve. Csak gondolta, de nem merte mondani.)
— Most már mehetünk, — sürgette a korcs- márosné, nehogy értünk jöjjenek. Tartson utánam.
Ne féljen semmitől.
A mécs halvány világa mellett keresztül halad
tak a konyhán. Egy alacsony ajtóhoz jutottak. Az asszony nagyot rántott a fakilincs madzagán s a másik pillanatban föltárult előttük a szoba belseje.
A mint a fagygyu-gyertya fényénél kivehető volt, hat szűrös alak ült az asztal mellett. Az ajtó
nyitás zajára egy visszatekintett közülök s vontatott hangon megszólalt.
— Kerüljön beljebb az ur. Épen megtér köztünk ! Tecza néni, hozza be a paprikást. Korog a gyomrunk.
A szenátor ur egyre-másra kivánta a „szeren
csés jó estét mind közönségesen“ , de biz erre egy hang választ sem kapott. A barátságtalan fogadta
tás végkép elcsüggeszté; szentül meg volt győződve, hogy ezek a vad emberek csupa kedvtelésből szijat hasitanak kövér hátából.
78 A TALYIQÁS SZENÁTOR PIPÁJA.
A TALYIGAS SZENÁTOR PIPÁJA. 79
Az, a ki előbb beszélt, maga a híres Gacsi, Jóska, egy vad kinézésű vállas betyár, a fal mellett a pádon helyet mutatott a vendégnek, a ki előtt összefolyt a világ s hideg verejték lepte el a hom
lokát.
Olyan nyomasztó volt a csönd a szobában.
Azok a kérges szivü emberek némán maguk elé bámultak s még annyi fáradságot sem vett magá
nak valamelyikük, hogy a gyertya megnyúlt ham
vát leütötte volna. Sötét, durva arczukat szinte ijesztővé tette a félhomály; de vad tűz lobogott a szemekben.
A korcsmárosné nem sokáig váratott magára.
Pár perez alatt a bográcsos hús ott párolgott az asztal közepén. A jeles kompánia mohón hozzá látott az evéshez, de a szenátor ur sem várt töb
bet egyszeri kínálásnál. Folyton fülébe zúgott az asszony tanácsa. És csaknem kifordult szájából a paprikás falat.
Elfogyott az eledel, kiürültek az itezés palacz- kok, a korcsmárosné szó nélkül megtöltötte vala
mennyit. Jól ismerhette a vendégei szokását, gusz
tusát.
Eddig Gacsi Jóska beszólt, de most megszólalt Harangozó Ábel is sokkal szelidebb hangon.
— Tán rá is gynjthatnánk. Van-e az urnák pipája, dohánya ?
80 Jlt á l y i g á s s z e n á t o r p ip íj j l.
— De még m ilyen! — pattant föl a szenátor önfeledten, a dohányos ember lelkesültségevel. — Majd mindjárt behozom.
— Maradjon a helyén! — szólt rá a betyár parancsolólag. — Az a gazdasszony dolga lesz.
A koresmárosné kisietett s csakhamar egy szé
pen szivott, hatalmas tajtpipával meg egy öblös dohányzacskóval tért vissza.
A szennyes szűr belsejéből előkerültek a mocs
kos cseréppipák, mialatt a dohányzacskó kózről- kézre járt.
Harangozó Ábel szintén megtömte a pipáját, de nem gyújtott rá, hanem e helyett kiürítette az itczés palaczk piros tartalmát.
Gacsi Jóska egyre feszelgett a helyén, mialatt sóvár pillantással nézegette a szép sárgára szivott tajt-szerszámot, a melynek szakavatott megtömését a nekibátorodott szenátor épen befejezte. Élvezettel rágyújtott. De alig szippantott egy-kettőt: az érté
kes szerszám szopókája kirepült a foga közül nagy hirtelenséggel.
— De szép pipája van az urnák! — kiáltott föl Gacsi Jóska gúnyosan. — Jó lesz ez nekem:
emlékül vagy ajándékba. Jobban is illik az én számba . . . nézze csak!
És hátradőlve olyan hatalmas füstfelhőket fújt a gyertya felé, mint valami elhizott török basa.
A TATYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA. 81
A bortól fölhevült czimborák nagyot röhög
tek, hanem a deli Harangozó Ábel mint a vadállat ugrott föl helyéből.
— Teszed le azt a szerszámot mindjárt! — förmedt Gacsira dühösen. — Kapczabetyár volt minden nemzetséged, az vagy magad is !
A vén betyár ijesztő pofája most torzult el igazán. Kidülledt szemei a Harangozó Ábel daczos arczára tapadtak. Aztán engedelmesen letette a pi
pát a tulajdonosa elé — egy hang vagy megjegy
zés nélkül.
Hanem nyomban rá széles kedve támadt. Mintha mi sem történt volna, fütytirészett nyelvével, ujjai
val csettentett. Barátságosan közelsimult a szená
torhoz, a kit a hideg borzongatás fogott el ettől a vonzalomtól.
— Igyunk tovább ténsur! — kiáltott harsá
nyan. — Ha mindjárt kapczabetyár vagyok is, megkivánom a barátságot. Tud-e dalolni ? Ért-e a nótázáshoz. Hát hogyne értene, a képéről látom.
A szenátor urban másféle emberi gyöngeség éledezett. Nagyon hizelgett neki a betyár előleges bizalma. A bor gőze fejébe szállt már, nem is unja a czimboraságot.
Megköszörülte a torkát s egy régi betyárnótára gyújtott.
6
82 A TALYTGÁS SZENÁTOR PIPÁJA.
X M egátkozott engem az édes anyám , H o gy ne legyen se országom , se hazám . Csipkebokor leg y en az én szállásom , Ott se le g y e n soha m e g n y u g o v á s o m X }
Az érczes erős hang, a meglehetős előadás vegyes hatást tett a társadalom eme üldözött vad
jaira.
Gacsi Jóska tüzesen verdeste az asztalt, a czimborák szájtátva hallgatták a nótát, a melynek minden szava rájuk illett, mintha rájuk csinálták volna. Harangozó Ábel könyökére támasztotta a fejét s elmerengeni látszott a dal értelmén.
— Még egyet, másikat, — ujjongott Gacsi Jóska. — Megaranyoztatom a torkát. Csak minél busábbat, siralmasabbat.
Harangozó Ábel fölkapá a fejét.
— Czimborák, elég volt a jóból. Indulunk, messze a csengelei puszta.
A szenátor urnák torkán akadt az újból meg
kezdett nóta s erős sóhajtás alakjában röppent ki belőle. A kompánia föltápászkodott. De Gacsi Jós
kának elsötétült a tekintete.
— Isten áldja meg az urat, — köszöntött lassan a szenátor fe lé ; majd hirtelen a füléhez hajolt és súgva m ondá:
— Ilyen drága tajtékpipája nem volt, de nem i£ lesz az urnák soha.
A TALYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA. 83
Aztán be vágódtak az ajtók. Csakhamar erős lódobogás hallatszott. A banda neki vágtatott a sötét éjszakának.
*
* *
A mi jeles talyigás szenátorunkat az átélt kaland után annyira elnyomta a buzgóság, hogy Dávid, a padlás szénájából előkerült pusztázó, még délfelé is alig tudott bele lelket verni. A mint aztán kibújt a vaczkából, a korcsmárosné utána kiáltozott.
Nagy sokára került elő az asszony, valahonnét az udvarról. Alakja megvolt görnyedve s kötényé
vel törülgette a szemeit.
— Szegény Á b e l! — zokogta panaszosan. — Az ón jótevőm, oltalmazom !
— Mi történt vele ? — kérdezték mindketten egyszerre.
— Ma reggel halva találták a csengőiéi itató- kutban. Saját czimborái földeltek el. Egy hét óta ő volt a banda feje, de a Gacsi Jóska azóta irigy
ségből mindig ellene tört.
A bátor szenátor ur agyán hirtelen átezikkáz- tak annak az elvetemült rablónak akkor még alig érthető szavai:
— Ilyen drága tajtékpipája nem volt, de nem is lesz többe az urnák.
6*
84 A TALYIGÁS SZENÁTOR PIPÁJA.
Gacsi Jóska kegyetlen boszut állt a kapcza- betyár szóért. Idegen előtt lett igy megcsufolva, megszégyenítve. Nemsokára őtet is elérte a sorsa.
A reményteljes Bogár-gyerekek bandájába került. Czimborái egy vitás osztozkodás alkalmával botokkal agyonverték.
A tiszt.
A sötét idők romantikájának egyik legérde
kesebb fejezete ez. Klemm Jusztin rendőri talen
tumával brillírozott ebben az esetben, mely párját ritkítja. Izgatóbb, zajosabb scenákat csinálhattak a
„nagy paraszték“ , de ilyen érdekfeszitő, regényes stratégiával megjelenetezett gazságot messze a róná
kon nem produkáltak.
Sőt a szenzácziós bűnügyi regények gyártói se találhatnának ki érdekfeszitőbb mesét, mint ami
lyen ez a valóság volt. Ekkor tűnt ki először im
ponálón Klemm Jusztin rendőrzsenialitása, a ki a hires történet idejében kisteleki csendbiztos volt. A fiatal csendbiztos a pusztai „vadhajtásban“ már ek
kor kivált, az erdőkben, a merre az ő lovának a patkói hagytak nyomot a homokban, nyugtalanul fészkelődtek a zsiványok, az ő karikásának már
86 A TISZT.
ekkor hatalma volt és a daliás fiatal csendbiztos kedvelt „ szállítója“ a szegedi vár akkori urának, Ráday grófnak.
Majdnem úgy hangzik a rablási történet az alakjával, mintha mese volna, csupamerő roman
tikának látszik, de ennek a „mesének“ ma is élnek a szemtanúi, tán épen a két hős hiányzik : a rabló dragonyos tiszt és a mi vitézünk, a ki a tiszt urnák olyan zseniálisan a nyakára hágott.
A szemtanuk és az Írások egybehangzón igy beszélnek a romantikus postarablásról . . .
A tabáni erdőt kései őszi szél zörgette, nehéz felhők csüngtek az égen a rónák fölött, a kórokat, az elhullott kukoricza-le vélnek esőverte barnasárga leveleit czibálta ide-oda az erős szél az avaron, a varjú már ott úszott a felhők alatt, a feketedő fák koronáján, messze a határon gunnyasztó csár
dák ablakai becsukták fényes szemeiket: hajna- lodott.
A tabáni ut alatt valaki nagyokat kiáltott. S ugyanezen irányból egy lovas ember ugratott elő s vágtatott sziláján a kömpöczi erdőnek, mely Majsa felé sötétlett. Bőszáju ingujja, fehér gatyájának fodra lobogott a hajnali szélben és pörge magyar kalapja mellett darutoll lengett. Vissza-vissza nézett, mint akit üldöznek és ilyenkor oldalba verte nagy, erős lovát.
A TISZT. 87
E pillanatokban verte meg a Czigány kocsis Köinpöczön a gazdája, Mészáros Lajos tanyájának ablakát. Beorditott a kocsis az ablakon:
— Kirabolták a kisteleki postát.
Házigazda és vendégei talpra ugrottak és felöltözve kimentek a határra. A Czigány kocsist pedig a pusztában vágtató lovasbetyár után uszi- tották, a kinek alakja még tisztán kivehető volt.
A hajnal áttetsző szürkeségében három lovas alakja úszott a messze pusztán. Elől a betyár, utána a Czigány vágtatott vakmerőén, Kisteleknek pedig a harmadik száguldott Klemm Jusztinhoz.
Még látszott a távolból, a hogy a betyár sötét arcza vissza-vissza fordult és fölemeli a kezét az üldözője felé. Nedves volt a föld, meg-meg fenek- lett a ló patája. A Czigány kocsis, a ki mint a tenyeret, úgy ismerte ezt a nagy darab határt, meg
kerülte a vágtató betyárt. Csakhamar észrevette, hogy a tájékozatlan lovas rabló a vadvizeknek vág s ezzel időt veszitve, nyomába jut. ügy is volt.
Egyszer csak ott termett a háta mögött a vak
merő fiezkó.
De a rabló hirtelen megállt és egy hatalmas pisztolyt szegezett vissza r e á :
— H a lt! kiáltással.
Szinte elrémült a legény a betyár ijesztő ar- czától, koromfekete volt és vadul villogtak a szemei,
88 A TISZT.
Azután micsoda idegen szóval riogatja folyton : H alt! Micsoda szegény legény az ?
A kömpöczi- és Mészáros-erdőn átjutva, a fenyegető pisztoly elől tanácsosnak látta a Czigány kocsis lőtávolságon túl maradni s igy követte nyo
mon a fekete rablót, a ki Majsa felé vágtatott.
Aztán huszonöt perez se telt bele : előszágul- dott a szép tarka lábú paripán a Mészáros tanyá
hoz a kisteleki daliás csendbiztos, Klemm Jusztin.
Felizgatva, harezra készen, mint az igazi nemes fajú kopó, mely vadat szimatol.
Előhajtotta a halálra rémült postás legénykét és először ezt kikérdezte.
— Úgy volt — hebegte az akkori kétlábú
— Úgy volt — hebegte az akkori kétlábú