Március elején, mióta vadász vagyok, valamilyen különös érzés vesz erőt rajtam. Várom a pillanatot, amikor hosszú hetek tétlensége után végre ki-szabadulhatok az erdőre. Újból átérezhetem a csodát, amelyet számomra a természet ébredése jelent. Nálunk, fent a Bakonyban az első szalonkák meg-jelenése egybeesik a március idusa közeli napokkal. Ekkor van a születésem napja. Így érdekes egybeesése ennek a dátumnak, éveim múlásának a meg-újulás, az új érkezésének pillanatával.
Talán mindez a sok kimondott és továbbra is kimondatlan gondolat, em-lékezés az, ami miatt olyan izgalmas számomra a tavaszvárás-szalonkavárás időszaka. De a várakozás vadászéletem más tájain is legalább ilyen izgalmas.
A legfőbb ebben az, vajon meddig és egyáltalán várhatom-e még puskás va-dászként az eljövendő márciusokat, vagy sok ezer vadásztársammal együtt hamarosan csak a botomat emelem fel az egymást kergető cvikkekre?
Mert ennek a veszélynek is ki vagyunk téve mi, ma még szalonkavadá-szok. A veszélynek fő oka az a talajvesztés, ami a vadászok között érzékel-hető. A „csak egy nap a világ” szemlélet nem használ senkinek. Kiváltkép-pen nem az alakuló jövendőnek. Az anyagiasság, az eddig ismeretlen ha-gyományainktól eltérő gondolkodásmód megjelenése rengeteget rombol azon a vadászati kultúrán, amely sok évtizedes, évszázados hagyományokon alapuló tevékenység eredménye.
Miért nem értjük meg, hogy meg kellene próbálni legalább ezen a keskeny ösvényen, amit a vadászat jelent, a saját utunkat járni. Mégpedig úgy, ahogy a vadászat ősidők óta létezik: közösen. Nem eldobva, hanem igenis megra-gadva egymás kezét, összefogódzva ebben a bukdácsolásban, amikor valami olyat akarunk csinálni, ami más, mint az elmúlt. Mert az tény, hogy a válto-zásra szükség van. Magunkkal csak azt vihetjük tovább, ami vállalható, örö-kíthető.
Ha a franciák ki merik mondani, hogy a vadászatot nemzeti örökségük és hagyományaik részének tartják, amelyet meg kell őrizni, ne szégyenkezzünk mi sem. Védjük meg tisztázatlan törekvésektől, ferde szándékoktól, a pilla-natnyi érdekek alakulásától, a sokszor értelmezhetetlen „lobbizásoktól”.
Egyesek egész komolyan felvetik a szalonkavadászat hazai betiltásának lehetőségét. Vajon itt egy jól átgondolt, szükségszerű lépésről lenne szó, vagy valamely tisztázatlan érdekről, amely az azt felvetőket vezeti? Nézzük meg, mi is a valós helyzet. Áttelelő helyén, a Földközi-tenger térségében a mi vadászati viszonyainkhoz képest jóval kevesebb védelemben részesül ez az általunk szeretett, megbecsült madár. Tehát van egy madárfaj, amely ál-lománynagyságát tekintve, tanulmányozva a nemzetközi összehasonlításo-kat, egyáltalán nincs a kipusztuló madárfajok között. Pedig telelőhelyén nem kímélik. Hajtják, bokrásszák, hálózzák. Lövik a temperamentumos déli népek. Mégis, csodák csodájára nem csökkennek a lelövési számok. Ami a hazai statisztikát illeti, biztos nem. Mert nem véletlenül sorolják egyesek a hazai nagyvadak sorába ezt a csodálatos titokzatos madarat. Az ismert lelö-vési számok és becslések bizony alig haladják meg az évi kétezret. A vadá-szati rend, a mértéktartás is vadászelődeink példamutatása alapján alakult.
Így jutottunk el a korábban nálunk is tavaszi–őszi, bokrászást is megengedő vadászatoktól a tavaszi, alig több mint egy hónapos vadászidényig, ami ha ténylegesen vesszük, nem több mint három hét.
A húzásonként lőhető két madár, de inkább az önkorlátozás, ami már hosz-szú ideje nem növeli az éves összesített lelövési számokat. No, meg ne fe-lejtsük el magát a madarat sem, amely kiszámíthatatlanságával, meglepő, mindig változó repülési technikájával bizony próbára teszi a még oly’ jó sö-rétlövőket is. A magam részéről büszke vagyok, ha egy idényben legalább két szalonkát felvehetek.
Szalonkázni a csoda, a természet ébredésének megfigyelése hajt ki minket az erdőre. Ez a majdnem kultikusként is felfogható zarándoklás nem a ha-lálnak, sokkal inkább az életnek szól, amely éppen csak indul a természet-ben. Az már csak egy csodálatos plusz, hogy van egy költőket, írókat, fes-tőket sokszor megihlető madár, amely vonz bennünket, a természet szerel-meseit. Hogy miért kell ehhez a puska? Erre is van válasz. Ezt az emberiség ősi, öröklött ösztöneiben kell keresni. Ez a vadászszenvedély, amely ki-mondva, kimondatlanul bennünk él, amelynek szabályozása, más kifejezés-sel „féken tartása” már kultúra, társadalmi kérdés, egyben az adott társada-lom fejlettségét kell, hogy tükrözze. Igen, szándékosan szabályozásról, és nem tiltásról beszélek. Hiszen, ha egy ősidők óta űzött tevékenységről van szó, akkor nyugodtan állítom, hogy ez is valahol a népek kultúrája és
joga-iknak széles skálájába tartozik. A szabályozás nem árt, ha velünk-tőlünk indul ki, és az élővilágon túl, bennünket, az embereket sem sért.
Ha itt egy nemzetközileg egyeztetett, valóban az egyed érdekeit figye-lembe vevő jogos és indokolt kérdésről lenne szó – mint oly’ sokszor –, mi vadászok lennénk az elsők, hogy kezdeményezzünk lépéseket. De ameddig ez indokolatlan, addig az ügy szempontjából értelmetlen, szűk csoportérde-keket, igazolatlan szándékokat vélek felfedezni. Akkor is, ha ezek nem is Magyarországról indulnak.
Vajon felmérhető-e a társadalmi hasznossága annak, ami a hozzátartozók-kal, barátokkal felkerekedő szalonkázók egészséges tavaszi mozgásigényé-nek kielégítése jelent? Vagy amit a vendéglátásból, közlekedésből származó bevételek jelentenek, amelyek a szalonkázás költségei közé tartoznak? Ter-mészetesen ezek éppen úgy kimutathatatlanok, mint a szalonkák nálunk ért veszteségei.
Nos, ezek után bizony én továbbra is készülődöm. Előkészítem a tölté-nyeket, még egyszer belenézek a puskám csövébe, és várom a pillanatot, amikor újból indulhatok erre a csodálatos találkozásra, amelyben fontos ez a varázslatos madár, de a lényeg, mint minden általunk végzett vadászati te-vékenységben – maga az ember és a környezete.
(1996)