Kerületvezető erdész, vadász, Buják (1949–2002)
Már a megismerkedésünk is érdekes volt. Hosszú évekkel ezelőtt, szalon-kahúzás idején pár napot családommal a Cserhát dombjai között megbúvó bujáki honvédüdülőben töltöttem. Az erdészet igazgatója jóindulatúan meg-engedte, hogy területükön szalonkázhassam. A „felvezetésemre” kijelölt hi-vatásos vadász jóízű palócos kiejtésű szavakkal kísért a helyemre, amely egy szép lábas erdő közepén lévő tisztás volt. Még pokrócot is terített a sza-lonnasütő hely mellett lévő padra, és serény kalaplengetések között magamra
hagyott, hogy egy odébb lévő helyen ő is állást foglalhasson. Én meg kétsé-geim között maradtam. Mert ugye nem a kerekerdő közepe talán a legalkal-masabb hely szalonkavárásra. No, meg ez a takaró! Csak nem valami pesti szalon(ka) vadásznak néz ez a beszéde alapján jó palóc? Közben meg is szó-lalt a távolból a kétcsövűje, pukkant is nagyokat. Én meg merengtem a sű-rűsödő homályban. Visszatérte után mosolyogva mutatta fel a szezon első madarát. Hallgatagon huppantam mellé az UAZ-ban. Másnap családommal nagyot kerékpároztunk az erdei utakon. Rá is akadtam egy szép, többhektá-ros újulatra, ahol tájékozódásom alapján előző nap új vadászismerősöm pus-káját oly’ eredményességgel puffogtatta. Tudom, nem túl illő vendégségben kívánalmakkal előhozakodni, de szörnyű vízióim támadtak az elkövetkező napokra, ha az alkony értékes perceit továbbra is az erdő közepén a padra terített pokrócon csücsülve töltöm. Este mégis félénken megkérdeztem, nem mehetnék-e oda annak közelébe, ahol ő lehetett. Még a helyet is megjelöl-tem, ahol szívesen elállnék. Elmosolyodott, elismerés villant át a szemén, és szaporán helyeselve máris indultunk a napközben általam kiszemelt hely felé. Meg is lett az eredménye, ezúttal én vehettem fel boldogan a madarm-amat, jó ötszáz méterrel odébb, ahol társam állt.
Évek teltek el, mire sok találkozás után kiderült, bizony próbára tett a bu-jáki erdők kópé vadásza, aki ki akarta ismerni, milyen is ez a pesti vadász.
Azóta sok szép emlék köt össze minket, és ahogy a közös együttlétek idején ez szokásos, egyre többet tudtunk meg egymás életéről. Így kiderült, egy-idősek vagyunk, és dehogy palóc őkelme, hanem nagyon is pesti. Sőt mi több, kőbányai, mint én is, és csak néhány száz méter és egy vasútvonal vá-lasztott el bennünket attól a helytől, ahol gyermekéveinket töltöttük. Pong-rácz út, PongPong-rácz telep. Ez volt az a hely, ahonnan egy igazi pesti srác eljutott Sopronba, hogy az erdészeti technikum elvégzése után 1968-ban élete egyet-len szolgálati helyére, Bujákra a HM-erdészethez kerüljön. Aztán, mint ahogy ez a természet rendje, megszeretett egy helyes bujáki lányt, aki a fe-lesége lett. Családot neveltek, házat építettek, élték az életüket. Én meg nagy ritkán, ha mozgalmas életemet élve arra vetődtem, irigykedve néztem azt a kőbányai srácot, aki ebben a rohanó életben rátalált a saját nyugalmára, vi-lágára, annyira, hogy még én is palócnak néztem.
Aztán hirtelen rossz hírek jöttek. Később már számítani kellett a legrosz-szabbra. Mégis, mindig készületlen az ember, amikor megszólal a telefon, és valaki tudatja a szomorú hírt. Egy vadászbarátom, egyívású kortársam
tá-vozott el. Valaki, aki városi születése ellenére ugyanúgy beleszédült a cso-dába, mint magam, ami – valljuk meg – nem mindenkinek adatik meg. A természet gyönyörűséges szerelme, a vadak világa, amelyben mi urbanizált emberek csak látogatónak, vendégnek érezhetjük magunkat.
Keresztény Tivadar végleg ott maradt. A bujáki dombok által körülölelt temető magába fogadta. Temetésén ott volt a fél falu, ami annak is bizonyí-téka, hogy nemcsak a táj, hanem az ott élő nagyszerű emberek is megsze-rették, befogadták. Most már örökre. Elgondolkodom, a kettétört életút mégis kiteljesedett. Egy városi fiú megtalálta a helyét, ahol munkája, tisz-tessége alapján elfogadták. Ez talán az egyik legnagyszerűbb dolog, ami ve-lünk, emberekkel történhet.
A temetés után hamar jött a szeptemberi alkonyat, és a Buják körüli er-dőkben megszólaltak a párjukat kereső szarvasbikák. Hangjuk, mint egy csodás fanfár, nekem akkor az eltávozott vadászt búcsúztatták.
N
ÁDASDYA
NTÓNIA (1914–2006)Rossz hírt hozott a február a mindig hófúvásos Bakonyból. Nagy vadászidők egyik utolsó tanúja, gróf Nádasdy Pál özvegye, Nádasdy Tana hagyott itt bennünket immár másodszor, ezúttal örökre.
Nem, nem volt vadász a „gróf néni”, ahogy a Bakony ezen a csodálatos vidékén a Gaja két partján nevezték. Nem volt vadász, és mégis közénk tar-tozott. A régi sokat megírt „úri” vadászatok tanúja és részese volt ez a nagy-szerű asszony, aki egy rossz korban az országból történt elűzetése után, ahogy lehetett, visszajött, hazajött.
Születésének pillanata egybeesett a múlt század első világégésének kez-detével, végigélte az egész huszadik századot, élvezte annak számára néhány jó évét férje, Pál gróf oldalán, akiről és történelmi családjáról ki nem hallott ebben az országban. Férjével és annak vadászbarátaival kedves időtöltésének helye volt Alsópere, a „kastély”, amelyről Széchenyi Zsigmond oly’ feled-hetetlenül ír az „Ahogy elkezdődött…” remekművében. De itt érték meg-aláztatásai, számkivetettségének évei is. Amikor a második világháború után mindenük elveszett, a négy év szovjet fogság után hazatért férjével. Gyer-mekeivel Alsóperében találtak menedéket, amíg a hatalom itt is rájuk nem
talált, és mint lánya, Nádasdy Borbála fogalmaz a bakonynánai újság, a „Ga-javölgye” 2006. évi márciusi számában: „huszonnégy órán belül el kellett hagyni Perét, párkilós csomaggal.”
A számkivetettségből száműzetés lett, hosszú évtizedekig külföldön kellett élnie. Férje 1973-ban bekövetkezett halála után, és ahogy a helyzet engedte, egyre gyakrabban jött haza. A haza egyúttal mindig Perét is jelentette, a régi ismerősöket, barátokat. És egyszer, a rendszerváltozás után ott maradt. Nem a „kastélyban”, ott mások voltak. Vadászok ugyan, de más vadászok, mint egykor volt. A szép történet folytatódott. Hamar jó barátokra lelt közöttük, és nyelvismeretét is felhasználva segítette az akkortájt azon a tájon is meg-indult külföldi bérvadásztatást.
A „kastély” nem lehetett többé az otthona, így zokszó nélkül költözött be a pusztán üresen álló „Janus” házba, az egykori cselédházba. A következő több mint másfél évtized nekünk, vadászoknak, akik személyesen ismerhet-tük a grófnét, valami gyönyörű dologról szólt. A szülőföld szeretetéről, arról a vonzalomról, amely valóban a halálig tart. Önként vállalva, szerény kö-rülmények között élt itt, de abban a gazdagságban, amit azok nyújtottak szá-mára, akik közvetlensége miatt mindig is tisztelték és szerették. Hosszú élete végéig aktív maradt. Még pár évvel halála előtt is balettet tanított Zircen.
Bakonynánán egyetlen vasárnapi istentisztelet sem múlhatott el nélküle.
A Nádasdyak által alkotott alsóperei arborétum rendbetétele neki is köszön-hető. Az már kevésbé, és nincs is hozzá semmi köze, hogy Pere képe mára sokunknak is fájdalmasan egy konzumáldott világ képére változott.
Mégis és mégis. Halálát követően úgy rendelkezett, hogy hamvai ott, az élete során örömöket idéző fiatalság, a keserűséget és fájdalmakat okozó kö-zépkorú évek, majd az utolsó időben a csendes alkonyt és a végső megnyug-vást hozó Alsóperén pihenjenek. Utolsó akaratának megfelelően 2006. au-gusztus 19-én helyezték örök nyugalomra Alsóperén, családtagjai, rokonai és mindazok körében, akik tisztelték azt az embert, aki egész hosszú életében mindenekfeletti értéknek tartotta a haza, a természet szeretetét.
(2006)
Mikor kezdődik a vadászév? 13
A kezdő vadász esete a májusi bakkal 19
In memoriam Andory Aladics Zoltán 23
Barátom, Feri 29
Nagy disznóim I. 37
Nagy disznóim II. 43
Amerikai vadászlevelek I. 49
Amerikai vadászlevelek II. 55
Hogyan nem lőttem meg életem amerikai Csodaszarvasát,
a fehérfarkút... 63
Vadásznaplómat lapozgatva, alkonyodik... 72
Tavaszi zsongás 83
Szalonkaszerelem 86
Lenni vagy nem lenni 90
Megnyílt a hatvani vadászati múzeum 94
Halottaim 98
Az írások jelentős része megjelent a Nimród és a Magyar Vadászlap periodikákban, valamint az Ötven vadász emlékeiből antológiában.
Nyom tat ta és kö töt te: Prime Rate Kft.
Fe le lős ve ze tő: Dr. Tomcsányi Péter