Király Levente: A legkisebb
111 – ez a szép, irodalmilag és számmisztikusan is telitett (sor)szám jutott Király Levente bemutatkozó verseskönyvének, még 2000-ben, a József Attila Kör és a Kijárat Kiadó JAK füzetek sorozatában. Az Eperjesi Ágnes tervezte könyvborítón egy kőr ász hever s egy „szív királynő”-nek is nevezett kőr dáma repül haránt. Vagyis a két kártyalap közül éppen a király – s vele a szív – hiányzik. E duplán játékos, közvetett információval a könyvtárgy kettősen jelentéstelített helyzetbe hozza a szerző kék alapra zöld betűkkel nyomtatott, egyszerre duplikáltan (mert állítóan és tagadóan) megszólaló nevét. A Levente személynévhez többszörösen is tapadhat „a legkisebb” asszociáció – a Király vezetéknév viszont éppen ellentétezi a gyűjtemény címét (bár mértékadó bölcsészkari körökben már találkoztam olyan értelmezésekkel, melyek szerint – s itt bizonyos nevek hangzottak el a kortárs magyar zenei életből – ennek a jelentéstulajdonításnak épp az ellenkezője állhatná meg a helyét). Az aligha kétséges, hogy az 1916-ban, Szegeden született költő örömest látja játéktérben opuszát; akár az irodalomtudományi terminusok, akár az ördög bibliája forgandóságának asztalán.
Az elemzésre két fő lehetőség kínálkozik. Király teljesítményét egyfelől tekinthetjük a nemzedéki lírai produkció összetevőjének; másrészt – generációjának tudatos és gyakori közös fellépései ellenére – eredendően magánműnek. Előbbi esetben természetesen Varró Dániel (műfordításaiban is érvényesített) formajátékaival, kedvező visszhangot, álmélkodást kiváltó grammatikai bűvészmutatványaival kellene kezdenünk a sort, nem feledkezve meg az irodalmi paródia új hullámáról, melyben Varró is, Király is ott lubickol, sőt talán épp ők csinálják az örvényt.
Elkalandozásunk mégis tévútnak bizonyulhatna, mivel Varrónak sokkal több köze van – ha van valakihez köze – nemzedéki öregapjához, Parti Nagy Zajoshoz, mint Király Leventéhez. Karafiáth Orsolya a bölcselet pengéjét is próbálgató élménylírájával sem mennénk sokra, hiszen az emlékek és tapasztalatok rögzítése után verseikben mindketten másképp és másutt vágnak. Szólongathatnánk Kolozsvárról Orbán János Dénest (és az Előretolt Helyőrség egyik-másik fiatalját), mert vele (velük) meg a gondolati agresszivitásban osztozik némileg A legkisebb költője, OJD azonban, még mindig innen maga is a harmincon, féltucatnyi kötetével jóval előbbre jár eddig említett társainál. Ugyanez
érvényes a Paulusszal nagyot dobó másik „báty”-ra, Térey Jánosra is.
Nem célszerű tehát nemzedéki és nemzedéken kívüli nevek útvesztőjében bóklászni. Noha szerezhetnénk szerény sejtést vagy tudást némely szellemi és ízlésbeli rokonulásokról, ezek segítségével is csupán azt jegyezhetnénk fel nyomatékkal, ami Király Levente költészetének egyik legrokonszenvesebb vonása: hogy ihletésekre érzékeny, ám semmiképp sem mintakövető poézis (nem őskonzervatív, nem rajongó, nem felülíró, nem megcsipkedőn tisztelgő stb.). Legfőbb programja saját teherpróbájának az elvégzése. Mintha Király csak ott és akkor lenne elégedett magamagával, ahol és amikor az általa létrehívott esztétikai erő egy tartalmas ellenerőt is képes provokálni.
Valahogy úgy, ahogy egy kőr ász provokál egy kőr dámát – miközben közös provokációjuk a távollevő kőr királyra irányul. Valahogy úgy, ahogy a 111-es szám önmaga egyazonos végletei, határai között talál rá a margóival azonos – de mily más! – centrumára. Valahogy úgy, ahogy „a legkisebb” legalább annyira irányul a még kisebb talányára, mint az ehhez képest szinte elhanyagolható „nagy”-ra.
Az intellektuális, esztétikai és önismereti akcióként működésbe hozott próbaelv poétikai lényege, uralkodó eszköze a tükrözés, mely (lehet ellentétezés, megduplázás, variatív vagy ciklikus ismétlés stb.). A tükör nem valami mást, másikat mutat meg „túlvég”-ként, hanem a már meglevőt; sőt:
önmagát mint tükröt is. Ebben a munkálatban, folyamatban az első a másodikkal, a második az elsővel feleltethető meg, s mind a kettő a harmadikkal, a sokadikkal (és a tükörrel, akit esztétikai médiumként valójában a költő testesít meg). A tükör megszemélyesített (Tükör) létét a Látogatás az Öt Tükör házában című haiku-együttes látszik igazolni. Egyébként az (Aqua), (Terra), (Ignes), (Caelum) és (Deus) című, a négy elemet az Istenben találkoztató – vagy Istent mint Istent a négy Elemben találkoztató – ötször három sor nem tartozik a könyv emblémái közé, egyszerűen a haiku sem maradhatott ki Király formakísérletei sorából; ám az már a tükrözés szempontjából is szép és érdekes, hogy a(z) (l)ég verse víz-vers, a föld verse (l)ég-vers, és így tovább. A minőségek e keveredése, átcsapása, átlényegülése jelezheti, hogy a tükrözés végső soron rideg, rugalmatlan párbeszédénél jóval többről, életszerűbbről van szó.
Kellett az argumentálás a tükör-gondolathoz, hát belekaptunk sietve az Öt Tükör... versébe, kajánkodhatna bárki. Ezt tettük, persze – akár csak a Tartalom alapján is látva, hogy az előbbi ház-bebarangolás miként vonzza a záró, harmadik ciklus (Keresgélés egy messzi házban) a Mese a házról keresgélő attitűdjét (melyben tán a pilinszkys hangoltság dominál); a Mese a házról miként leli párját ugyane ciklusban (Mese a próbáról); a ház-motívum – mely a legelső ciklust (Három pillantás a csoportképre) indító A legkisebb című, kötetcímadó vers nyitó és záró sorainak keretében is ott volt – hogyan társul a Sátor enyhén transzcendentáló képzelmeihez, a Sátor pedig a Völgy szintén filozofikus („most még utoljára körbenézhetsz”) hangütéséhez.
Ama tükrözés – a tükrözés olvasói megérzése, megértése – kedvéért nem kell olyan nagyon belekapni, belekapaszkodni. A Keresgélés… ciklus. Fekete hamu és Kék hamu című versei jellegükkel is, a kötet periódusos rendszerében elfoglalt helyükkel is igazolják, hogy vagy ikerítve keletkeztek, vagy a páros távolságban (a párosság távola által) teszik próbára egymást. A kissé erőltetett írásmódú Eső nappal Holddal akusztikus tükrét susogni, cikkanni, pendülni hallja a fül, felfényleni-elsötétülni véli benne a vizuális tükröt a szem. S a (tél), a (nyár) és az (ősz) a sorozatépítésen, a motívumkibontáson túl nem kelti-e ugyancsak a hiánya: hiátusszerű fókusza által önlétet nyerő tükrözés értelmét (újfent a 111 „hármasoltárára” hasonlítóan)?
Bár A legkisebb motivikus, szövegszerű tükrözései – mint a költői én önkeresésének mozzanatai – általában minimálisan a hármasság jegyében történnek, s többnyire központozás nélküli, változatos alakzatú, némiképp spekulatív költeményekben, maga a gesztus egy parodisztikusan átstilizált tradicionális műfajban, a balladában tárja fel színeit az olvasó számára, mindjárt a könyv élén elhelyezett műben (A trubadúr nyugdíjazási és egyben utolsó balladája); majd az első ciklus befejeztével köszön vissza (A trubadúr fiatalkori és egyben segélykérő balladája). Az csak természetes, hogy ez a két ál-villoniáda logikailag felcserélten jut nyomdafestékhez. A rímeit, formavilágát tekintve enyhén-renyhén ellazított ballada világirodalmi és magyar irodalmi hagyományát (benne a hazai Villon-átültetések fogadtatását), a deákos, diákos, publicisztikus és
vulgáris szöveglehetőségeket mérlegelve is abszolút alkalmas az erős képvilágú, de „kapásból”
dekódolható líraszakmai és etikai közlésekre, az ars poetica felütésére és (tükör) visszavételére.
„Igen, elpazarlom, amim még maradt, / a sírodba nem viszem magammal; / mert a Te istened nagyon bűzlik, / és a frászt hozza rám minden angyal” – sóz oda az „utolsó” ballada a literatúra minden
„angyalos” költőjének, angelológus széptanászának, no meg minden angyalnak. „Itt lehetetlen valami szépet írni” – határozza meg kötete szükségképpeni tereként az elvont-rejtelmes ott-at a beszélő, előlegezve a későbbiekben nem éppen társadalmilag vehemens szembeszegülését. „Irtani ódát szülinapokra százat” – ez még közelmúltbeli bölcsész szeminarista módra praktizáló lírája is lehetne, így folytatva: „himnuszt a nőidnek, szerelmes Úrfi; / elégiát egy vagonnal, másnaposságra, / mert méltóztattál mindennap berúgni! / Én meg csak néztem a csajokat, pia nélkül; / féltem, amit írok, túléli-e a holnapot. / Erre azt mondod, hogy nyugdíjazol, / és felveszed ezt a bér-tollnokot!” A protezsálástól, „zsíros állás”-tól, „Propagandaminiszter”-től undorodó, az utókornak „örök hányinger”-t ígérő „fiatalkori” ballada a fonákjáról prófétálja ugyanazt, amit a „nyugdíjazási” strófák e fonák fonákjáról.
Hatásos geg, a gyakorlott parodista – a műformákat is karikírozó irodalmár – játéka, hogy a nyitó ballada Ajánlásában (s micsoda megszólítás szomszédságában) felbukkan a költő beszélő, jelentéses neve. A „nagy ötlet” – melyben az én le is leplezi, de tömjénezi is magát – a búcsú (=el nem távozás) balladájában is helyet kér. Íme, a két Ajánlás kétszer négy sora: „Herceg! Látod, a Király most meztelen, / és elismeri: nem mindene volt műremek. / A lábad előtt csúszik mégis, / hogy kiadhassa a Válogatott Műveket!” – „Herceg! Tudom, a Kincstárad üres, / és már nem jut annyi kultúrára. / Fogadd fel mégis ezt a szegény költőt: / szebb is, jobb is – na meg szerényebb az ára!”
A balladaműfaj József Attila-i megöröklése folytán ez lehetne a Hazám szívszorító kérlelésének („édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”) félig-meddig ironikus tükre is. Csak hát nem bizonyos, hogy a vers beszélője a jobb híján Hazának (beljebb: Kultúrának; legbentebb:
Könyvkiadónak) nevezhető Gazdához, Mecénáshoz, Értelemadóhoz szól. A trubadúr mérge („Lásd!
A Király pontossága untat, / legyen hát bakter, semmiképp se vátesz”) ömölhet valamely társadalmiasított Megszólítottra – viszont a Herceg és a Király rangok, megnevezések közelessége okán – főleg a kötetet indító versben – feltételezhetünk önmegszólító beszédet is. Ebben a Király a Herceg alá-, de egyben fölérendeltje. Finoman tudathasadásos szereposztás történik: aki a lantot vereti, s aki a lantot veri, egy emberben lakik, s hogy a neve Hercegre és Királyra válik szét...?
Majdnem egykutya.
A két ballada nyelvileg nagyhatású szcénával díszletezi be a tükörteremmé avatott játékteret. Az már Király Levente külön – okos – csele, hogy ezt a marconán kritikai és/vagy kedélyesen fraternizáló nyelvezetet, élményvilágot, világ- és énélményt már a két ballada közt is megvonja a könnyűvé könnyedett hangot esetleg áhító olvasótól; s a második ciklusban (Pelyhes felhő, kék háttérrel) is csak itt-ott húzogatja az ilyesféle szöveg-mézesmadzagot (alighogy megszabadultunk a Propagandaminisztertől, már jön is elő újra otrombán nehézkes neve, egy kis „leiszom magam”
körítéssel, a szordínós istenkáromlást is alkalmazva – a Pelyhes felhők... versben). Ha rendelkezünk valamiféle konzervatív temperáltságú szépségfogalommal, ennek eszményét kétségtelenül az első ciklus rímes darabjai, múlt-, gyermekkoridézései teljesítik be. Ezek sanzonos gyöngyözésre és fuvallatnyi filozofálásra egyként képesek a tehetséges és gyakorlott versíró tollán. E költemények nagyobb része is balladisztikus, a sorok emlékkönyvébe rejtett kis titkokkal, foszlányokkal, kételyekkel, kérdésekkel, (hogy ki és mi „a legkisebb”, arra sem lehetne eskü alatt válaszolni). A helyzet urai, a Nyitás, a Rontás, a Nyáron újra, a Teregetés a gyűjtemény legkönnyebben elsajátítható verseiként tüntetik fel magukat, holott értelmezésük, zenéjük kihallása nem ilyen problémátlan, s inkább összetettebb, elvontabb későbbi ön- és világmagyarázatokat (világkérdéseket) készítenek elő.
Király Levente formakultúrája jelenleg sem a tágasság, sem a szűkösség végleteivel nem írható le.
Legértékesebb eredményeire egy kopár, „szövegbetétes” (-rátétes?) szonettalakzattal, valamint és elsősorban a három ötsoros szakaszból épített medáliaszerű gondolati verssel jutott vagy vergődött (példa az utóbbira: a Laterna magica Luxus, Kardinális, Kor, Ma megszemélyesítéseitől és adyzásaitól a Koponya-hegy, eső előtt név- és motívumismétléseiig futó „kisciklus”, s aztán még az Istennel és a tárgyakkal való küzdelemnek más számos, egymással összefüggő, cinkos verse.
Majdnem az egész második verstömb). Isten és tárgy szövetségében alighanem az angyal a legnemesebb, legkülönlegesebb közvetítő mint isteniesült szárnyas tárgy, tárgyiasult isten.
Királynak ők fontos – már kiemelt –, s nem Rilkéből és nem Nemes Nagy Ágnesből és nem a költészetből, hanem álom és fantázia mindennapiságából modellezhető képviselői. Közéjük tartozik a Kék szoba „bosszúálló angyal”-a is. Csorogjon az idézet, az angyal és a Király-vers kedvéért:
„Megjelenni nem szabad sehol, / és tévedni nem lehet soha: / fejében tudás, hatalom. / Az elheverő tárgyak: minden az övé, / a padlás, a pince, az előszoba. // Lábtörlőjében az esetlen felbukik, / sárgaréz kilincs, barna rozsdafolttal: / mind baljós előjelek. / Mégis itt kell megtalálnom. / Neki van mindenhol otthona”. Mely sorok végén van és melyeknek a végén nincs rím ebben a tízben, azaz a költő tizenötöseiben: kellemetes foglalatosság kihüvelyezni. A rímelés esetlegességeitől, akart tisztátalanságaitól a tény még nem változik: a magyar gondolati líra eddig jobbára három szakasz tizenkét sorából szerette strukturálni a maga egy – masszavitásában légies, tárgyiasságában elvont – formációját; Király Levente költészete kiforrott egy – azért eddig sem ismeretlen –, a dialogizáló-ütköztető közlésekre roppant alkalmas hármas osztatú, hármas tükrű versalakot.
Az egészében ígéretes, igen jó benyomást keltő könyv vázolt, karakteres erényei ellenére gond, hogy sem koncipiáltságában, sem kép-, mondat- és szóállományában, sem összhangzatában és hatásában nincs a talentumnak olyan erősségű individualitása, újszerűsége, amelyet a Királynál nemegyszer felszínesebb költőtársak bele tudnak vinni köteteikbe. Részint ebből fakadóan az igazán emlékezetes költemények száma is kicsiny: a két balladás ballada – hatásossága és harsánysága folytán – betör e posztokra, s olyan triptichont is visszaszorít, sőt talán el is jelentéktelenít, mint a szonettmunkát, a majdnem rímtelen szonetteket megkoronázó Utolsó előtti gondolatok.
Odaadó olvasónak megszerethető, ismerőssé váló otthona a Király Levente-i tükörterem. A tükör:
terem. A „tükör” e kritikai tükrét azonban – nemcsak vélhető homályossága, a kisebb részleteket elfedő volta miatt – már múlt idejűnek kell gondolnunk, mert a gyűjtemény közreadása óta Király Levente mintha egyik itteni ciklusának szándékait és hangját sem folytatta volna; mintha olyan, a prózával is érintkező szövegek érdekelnék ma leginkább, melyekkel A legkisebb lapjain még nem találkozhattunk.
Büky László