Cserna-Szabó András: Fél hét
Cserna-Szabó András első kötetében, a Fél négyben az egyik szereplő, Liza a kérdőívekben a világnézetét firtató kérdésére rendre azt írja be: anarcho-libertiánus. Ez a kissé szeles, olykor agresszív, tekintélyt nem ismerő, rendőrökkel és BKV-ellenőrökkel bátran szembeszálló, Bakunyinnal intim viszonyt ápoló, a haldokló Nietzsche szeme előtt lebegő, szexualitásban tabut nem ismerő és alapjában véve felettébb szeretetre méltó figura a maga világnézetével, pontosabban létmódjával mintha a Cserna-Szabó-i elbeszélés szellemét testesítené meg. A szerző második kötetére, a Fél hétre ugyanúgy a csapongó fantázia, a fantasztikum bőséges és sokrétű alkalmazása, a vaskos (al)testiség, a pimasz tiszteletlenség, a nyers szellemesség, a különböző helyszínek, idősíkok és fiktív világok keverése jellemző, mint a nagy feltűnést keltett első könyvre. Hogy ne kerülgessem a forró kását, mindjárt be is vallom, hogy ez a nagy hasonlatosság némi csalódást is okozott: a Fél hét darabjai szinte egyáltalán nem mozdulnak el attól a kétségkívül markáns írói világtól, amit Cserna-Szabótól már megismertünk, a szövegtípusok, a kötetfelépítés is hasonló, a címválasztás pedig, az előző kötetcím variációja, inkább hat fantáziátlanságnak a szememben, mint szellemességnek. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne volnának ennek a kötetnek anarcho-libertiánus darabjai között is remekek. Meglehet, a válogatás sem igazán szerencsés, Cserna-Szabó András a két kötet közötti időszakban jóval többet írt, mint amennyi végül bekerült a Fél hétbe, és nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb szövegek mind bekerültek, illetve, hogy ami bekerült, az mind a legjobb szövegei közül való. De ezen most már ne fájjon a fejünk, foglalkozzunk azzal, amit a két borító között olvashatunk a szerzőtől.
Pontosabban egyelőre maradjunk a borítóknál, tudniillik ellentétben az első kötet kissé semmitmondó fülszövegével és rejtélyes hátlap-szövegével, a mostani hátlapjára írt szösszenetnyi ars poetica abszolút telitalálat. A Fél négy hátán egy Heine-idézet szerepel Kant sétáiról, el nem tudom képzelni, miért; a fül pedig azt állítja, hogy „Cserna-Szabó a fantáziát vegyíti a valósággal, a szomorút a vidámmal, az egyszerűt a bonyolulttal, úgy, hogy közben örömére szolgál mindez.”
Nehéz volna olyan irodalmi művet találni, melyre ne illene rá ez a leírás. A folytatás viszont, mely szerint „És ha neki jó, jó az olvasónak”, mint általános igazság igencsak vitatható. A Fél hét hátlapján a következőket olvashatjuk: „Huszonhét éves szentesi emigráns vagyok. Mellesleg az egyik leghíresebb szentesi író. Ez van. Az egyik híres és gazdag kollegám, Stephen King egyszer azt nyilatkozta, ő a McDonalds irodalmi változata. Akkor én meg az Utasellátó irodalmi változata vagyok. És ez egyáltalán nem tréfa. Mind utasok vagyunk, s földi utunk alatt másra se vágyunk, mint hogy valaki (mint egy nyílt sebet) ellásson bennünket. Mindenki megkapja, amit érdemel. Megdöglik a végén. Legalább közben legyen ellátva rendesen, némi hideg sör, csípős halászlé, pipadohány, jó szó, pipacsveres pincérlányok. Na és pár történet, hogy amíg a resti mellékhelyiségében trónol, addig se unatkozzék. Amikor elindul a vonat, a szíve úgyis megszakad.” Fogadjuk el tehát szerzőnk írásainak eme kis foglalatát vagy olvasási útmutatását, és haladjunk mondatról mondatra:
Huszonhét éves szentesi emigráns vagyok. Szentes Cserna-Szabónál egyszerre jelenti a gyerekkor már fellelhetetlen, szinte mesebeli színterét és a magyar irodalomban oly gyakran feltűnő poros, reménytelen kisvárost, a provinciát. Ide látogat el a cirkusz bizarr mutatványaival, és itt isszák magukat félholtra nap mint nap a lerobbant kocsmákban az elfuserált életű antihősök. Szentes felejtésben él. Az előző kötetből már megtudtuk, hogy lakosai azt is elfelejtették, hol található a város szíve, most pedig az derül ki, például a Smafuból, az egyik legjobb elbeszélésből, hogy a
szentesiek valahogy élni is elfelejtettek: a tizenöt éves Korog Ernő addig viaskodik egy Hilda nevű űrlénnyel, addig tiltakozik az ellen, hogy megcsókolja, lévén ő a hús-vér Bő Jolánba szerelmes, míg egyszer csak egy kórházi ágyon találja magát öregen, haldokolva – „az ágyban fekvő egykori reálgimnazista rádöbbent, hogy eltelt az élete, míg az űrben Hildával viaskodott”.
A kötet fiatal, körülbelül huszonhét éves hőseit viszont, legyenek akár szentesiek vagy budapestiek, egy másfajta feledés jellemzi, a történelem rohamos elfelejtése: a Pretty Woman juppi-hősnője öngyilkosságba kergeti idősebb szerelmét, mert előcsalogatja belőle szégyenletes ’56-os emlékét, miközben ő ekképpen foglalja össze a korral kapcsolatos ismereteit: „Szóval én nem is gondoltam, hogy ennyire meleg volt a helyzet akkor ötvenhatban. Mármint, hogy ekkora gáz volt! A Lajos látta, hogy nem egészen vagyok képben, ezért aztán elmesélte az egészet, de nem úgy, hogy lehülyepicsázott, hanem rendesen, felfogva, hogy honnan is tudnám én ezeket, amikor még nem is éltem akkor. Elmondta a Nagy Imrét, meg a ruszkikat, a Kádárt, meg hogy mi volt itt Pesten, hogy mennyien meghaltak, hogy még az Árpibát is lesittelték (ezen aztán tényleg kurvára meglepődtem, azért tényleg elég kemény idők lehettek, ha még az Árpibát is, akit mindenki annyira szeret).” A Kilencedik fejezet, melyben Dimó nagyapó, a bolgár kalauz találkozik az elegáns detektívvel, s majdnem új életet kezd szellemes Esti Kornél-parafrázis a másik szemszögből, mely szerint a bolgár kalauz valójában anarchista, aki emigrálása közben kalauz álruhát ölt, az elegáns urat detektívnek véli és bevallja neki minden bűnét. A végén aztán kiderül, hogy a hazánkba szakadt, anarchistából itt illegális kommunistává átvedlett szerencsétlen öreg magyarul mesél, az unokái ugyanis már nem tudnak bolgárul, és arra sincs türelmük, hogy apjukat végighallgassák, amint nagyapó múltjáról beszél. Mindez azonban korántsem tragikus felhanggal jelenik meg Cserna-Szabó elbeszéléseiben, a nosztalgiázó öregek semmivel sem kevésbé szánalmas figurák, mint unokáik és fiatal szeretőik, emlékeik röhejesek, tanulság- és katarzis-nélküliek, a múlt megvallásának, átörökítésének epikai szituációja csakis parodisztikusan jelenik meg. A huszonhét éves szentesi emigráns vad örömmel, szemtelen gyönyörűséggel tűnteti fel magát egy történelem utáni generáció tagjának.
Mellesleg az egyik leghíresebb szentesi író. De nem mellesleg: író. Bár Cserna-Szabó tudatosan nem intellektuális és általában nem önreflexív szerző, elbűvöli a fiktív nyelvi világok keletkezésének folyamata. Mindkét kötetét egy-egy olyan szöveg nyitja, mely az írás, a figura-, illetve történetteremtés folyamatát meséli el. Ez a két kis tárcanovella minden bizonnyal a szerző legjobb szövegei közé tartozik, bár karakterük elüt a többi elbeszélésétől. Két rendkívül feszesen felépített, cizellált kis írásról van szó. A korábbi, az Egy nő azonosítása azt mondja el – mutatja be, hogyan rajzolódik ki a „dühöngő” fehér papíron, mely olyan, „akár az orosz hóvihar” egy Edina nevű nő alakja, aki „puszta nevével Kunszentmártont csinált Szibériából”, míg az állandóan módosuló tervezgetések után a szerző odahagyja, megsemmisíti a figurát, némi lelkiismeretfurdalással, amit csak az tud enyhíteni, hogy „főhőst Szibériában hagyni dosztojevszkiji hagyomány”. A mostani, a Küklopszhasú & Mákkirálynő, egy novellá(ról szól), mely „nem novella szeretne lenni, inkább francia film szeretne lenni”, ám ezt a vágyát brutálisan megcsúfolja egy másik fikció, a valóság, és a főszereplők borzalmas véget érnek.
Ahogy a Kilencedik fejezet is mutatja, a Fél hét annyiban talán mégiscsak eltér a Fél négytől, hogy nyíltabban játszik rá más szövegekre, több szöveg is paródiaként olvasható. Lásd: Mindenki megkapja, amit érdemel.
Ez van. Cserna-Szabó szívesen él ilyen kategorikus, ellentmondást nem tűrő kitételekkel, elbeszélői szívesen tűnnek fel bátor odamondogatóként. Miközben persze egyáltalán nem ez van, hiszen itt minden és mindenki percenként átlényegül valami mássá. A fantasztikus betétek, a történetbe tévedő idegen alakok és fantázialények, más korokból származó figurák többféle fiktív világot tartanak kapcsolatban egymással. A képzelet mint kirándulás a hétköznapokból nem romantikus szembeállításon alapul ezekben a felnőttmesékben, melyeknek egyik legegyénibb és legszokatlanabb jellemzője a fantasztikum sokrétű beolvasztása, mivel a képzelt világok és a fantasztikus figurák, történések ugyanannak a meghosszabbításai, mint ami a poros hétköznapokban van – a képzelet nem emeli meg, nem szellemíti át a hétköznapokat. Inkább fordítva: a váratlanul feltűnő figurák – a váci
vonatra felszálló Dieudonné de Gozon, aki Malpassónál megölte a Sárkányt, a bányászfaluba utazó Paracelsus, a szenvedő szerelmes segítségére siető Marsilio Ficino vagy Hilda, az űrlény – valahogy mind úgy hatnak, mint aki idetévedt, beolvadnak a „normalitás” altesti fixációtól szenvedő-vigadó világába, és akarva-akaratlanul segédkeznek hőseink nem mindig feddhetetlen céljaihoz.
Az egyik híres és gazdag kollegám, Stephen King egyszer azt nyilatkozta, ő a McDonalds irodalmi változata. Akkor én meg az Utasellátó irodalmi változata vagyok. Az Utasellátó közönségének egésze inkább tárgya, mint potenciális olvasóközönsége ezeknek az írásoknak. A kijelentés azonban világos: Cserna-Szabó elsősorban lekötni és szórakoztatni akar, s szövegeinek nagy része ezt el is éri.
A történetek kiszámíthatatlan csapongása, a gyors, éles váltások a különböző fikciós szintek között, és nem utolsó- sorban a populáris kulturális utalások mellett bőven beépített magaskulturális elemek (A világ végtelen csillogása című írásban például Erasmus, Paracelsus, Luther és Theophrastos lép színre) azonban világossá teszik, hogy közönsége elsősorban az elit-olvasóközönség, annak is az a metszete, amely nem ragaszkodik a megformáltsághoz, a kerek történethez és a kissé (vagy nagyon) megemelt irodalmi nyelvhez, sőt, kifejezetten vonzódik ezeknek a kiforgatásához, paródiájához.
Mondjuk Garaczi és Hazai közönsége.
És ez egyáltalán nem tréfa. De igen. Minden az.
Mind utasok vagyunk, s földi utunk alatt másra se vágyunk, mint hogy valaki (mint egy nyílt sebet) ellásson bennünket. Ez olyan szép, hogy nincs mit hozzáfűzni.
Mindenki megkapja, amit érdemel. Valóban. Ahogy már utaltam rá, több írás is paródiaszerű. A Mentafagylalt, melyben a főhős tragédiába torkolló szenvedélyéről olvashatunk egy pincérnő iránt, a férfimagazinok erotikus novelláinak paródiája lehetne, egy férfi Sárbogárdi Jolán brutálisan mulatságos kezeműve. Bandit olyan mélyre taszítja a szerelem, hogy: „És akkor hangokat hallott.
Koppanásokat. Maga alól. Beletekintett a csészébe. A csontszín halgerincek mellett. A fehér porcelánon csillogó sztaniolpapír. Műanyag vitorlások, foszforeszkáló dinoszauruszok. // Rádöbbent.
Hetek óta nem él máson, csak kindertojáson és halkonzerven. A szerelem elvette az eszét. Teljesen.
Már észre sem veszi, hogy a csomagolást és az ajándékokat is felzabálja. Az édes és kétszínű csokitojással együtt. // Ez így nem mehet tovább.”
A világ végtelen csillogása versszerűen tördelt próza, melyben a narráció, a posztmodern próza lehetőségeit fejtegető önreflexió, a szerzői értelmezés és a szerzői családi idill – melyben a józan, a földön két lábbal álló, mégis oly gyöngéd feleség megmenti a maga teremtette világban életveszélybe kerülő férjet – keveredik egymással. Paracelsust az író egy idő után már csak P-vel jelzi („elbeszélő megunta / minden alkalommal kiírni a neveket”), Erasmust E-vel: alighanem tehát finom Esterházy-paródiával állunk szemben.
Megdöglik a végén. Tényleg szinte mindenki. És általában csúnyán. A villamos kerekei alatt, szökőkútban, gyönyörű, aranybarna színű löttytől, mélyhűtőben, torokelvágás által. Egyszer viszont szépen: Sonka, a mennyország panda-szállítója az égigérő paszulyon mászik fel a mennybe, igaz, utána a falu felégeti a paszulyt mennyországostul.
Legalább közben legyen ellátva rendesen, némi hideg sör, csípős halászlé, pipadohány, jó szó, pipacsveres pincérlányok. Cserna-Szabó írásai egyszerre kültelkien nyeglék és barokkosan zsúfoltak.
Látomásai plasztikusak, figurái eszelősek. Ügyel a részletekre. Hasonlatai meghökkentőségükben félreismerhetetlenek: „lelkében szörnyű viharok dúltak, a gyomra pedig úgy járt, akár egy elszabadult, megvadult centrifuga”. Írói nyelve nagyon különböző stílusokat, rétegeket fed le a kocsmai anekdotázástól a dokumentarista tárgyilagosságig. Bár nyilvánvalóan inkább a vaskosság vonzza, mint a fennköltség, s az utóbbi leginkább ironikus szerepet kap: „Rókák vonítottak az erdőben, s a bokrok alatt fácán neszelt, de ehhez nekünk most vajmi kevés közünk van”, szemmel láthatóan és füllel hallhatóan nagy kapacitású írói nyelv ez, ami szándékosan korlátozottnak hat.
Na és pár történet, hogy amíg a resti mellékhelyiségében trónol, addig se unatkozzék. Unatkozásról szó sem lehet, már ami a rövidebb írásokat illeti. Csak hát az anarchizmus per definitionem nehezen békül ki a nagy formákkal, és valóban azt látjuk, hogy a kötet leghosszabb darabja, a több mint negyven oldalas, hét „énekre” bontott Taurus köd című sci-fi a legsikerületlenebb írás; nagyon elhanyagolt utazónak vagy nagyon lelkiismeretes kritikusnak (hacsak a kettő nem egy és ugyanaz) kell lenni ahhoz, hogy valaki végigolvassa ezt a terjengős, öngerjesztő történetet, mely feltehetőleg a jövőben játszódik, legalábbis erre utal, hogy a főhősök a Jég veled! című amerikai katasztrófafilmet nézik meg a moziban, melynek főszerepét „a vénséges, kérges arcú, pocakos és tizenháromszoros Oscar-díjas Leonardo di Caprio alakítja”.
Amikor elindul a vonat, a szíve úgyis megszakad. De merre indul? Még ha a két kötet között nem tapintható is ki nagyobb elmozdulás, mind a kettő nagyon több olyan szövegtípust is felvonultat, melyeket Cserna-Szabó András biztos kézzel alakított ki és járatott be magának: ilyenek az írói világteremtést elbeszélő tárcanovella, a fantasztikus elemeket bevonó rövidebb elbeszélés, és azok a
„szocigrafikusabb” darabok, elsősorban a Pretty Woman, melyek kortárs típusok szatirikus portéit vázolják fel. Az emigráns még a végén otthon kezdi érezni magát.
Tarján Tamás