Így érezheti magát a magzat az anyaméhben – gondolom elégedetten a si-mogató meleg termálvizes medence vízében ringatózva, miközben szemem a lustán úszkáló, fodros bárányfelhőket kíséri a fölém boruló ragyogó májusi égen. Jó ez a csend, nem csapkodják gyerekek a vizet, és – mi tagadás! – azt sem bánom, hogy ebben a reggeli órában nem látok magam mellett egyetlen ismerőst sem. Behunyom a szemem, és a partra vezető vaslétrába kapaszkodva lebegek a víz tetején, hagyom, hogy boldog legyek.
– Bocsánat, szeretnék kimenni a vízből, megengedi?
Kedves arcú, mosolygós asszony kérdezi ezt tőlem orosz nyelven.
– Elnézést, hogyne!
– Most megzavartam…
– Semmi baj…
Elúszok onnan, a medence falánál megállok, és igyekszem visszatalálni a lassan távolodó boldogságérzéshez, ami tovatűnt, és már nem tudom utol-érni. Az asszony, aki időközben ismét belecsobban a vízbe, hozzám úszik, és magyarázkodva mondja:
– A férjemnek intettem, jeleztem, hogy már túl vagyok a masszázson. Ő kinn ül az autóban a bejáratnál, várja az unokahúgomat meg a férjét, akik most érkeztek a vonattal, és jönnek utánunk a fürdőbe.
Szórakozott udvariassággal hallgatom az ismeretlen asszonyt, nem igazán érdekel, kikről vagy miről beszél.
– Mi lassan egy hete itt vagyunk – folytatja barátkozva –, magát minden nap itt látom, ugye, milyen jót tesz a fájó ízületeknek a gyógyvíz?
Bólintok.
– Már tegnap is gondoltam rá, hogy megszólítom, de nem egyedül volt, így nem akartam zavarni. Tudja, szeretnék valamit elmesélni magának.
– Valóban? Nekem? Hát ez érdekes – pillantok rá csodálkozva.
– Marikától, az ügyeletes nővérkétől hallottam, hogy maga író. Kérem, hallgasson meg, talán érdekelni fogja a történet.
A váratlanul feltámadó, szilaj kedvvel száguldó kora nyári szél tarajosra borzolja a víz hátát, belekap az asszony parton hagyott, virágmintás, puha fürdőlepedőjébe, szárnyaira kapva lebegteti, odébb repíti.
– Jaj – kapkod a nő rémülten a törölköző után. – Ez az egyetlen darab, ami emlékeztet az én kedves, régi, szép otthonomra, ezt tudtam elhozni on-nan…Tudja, mi Pripjátyban laktunk… A csernobili katasztrófát követően
négy órán belül kellett elhagyni a lakást, és csak a legszükségesebb tárgyakat vihettük magunkkal. Alig valamit. Ha akkor nem vendégeskedik nálunk Zina, az unokahúgom – ő az, akit most ide várok – én magam hirtelenjé-ben nem igazán tudtam volna összekapkodni bármit is. A rémülettől lebé-nultam, csak a fiaimra gondoltam, őket akartam kimenekíteni a veszélyes zónából. Mindenünk odamaradt: ruhák, bútor, konyhai felszerelés, a hűtő, tele élelemmel, a varrógép, de még a kötőtűkön is rajtamaradt a férjem félig befejezett pulóvere, amit éppen akkor kötöttem. Talán az irataink is mind ottmaradtak volna, ha nincs Zina. Az ott élők közül mi voltunk leginkább tisztában a ránk leselkedő láthatatlan rém összes borzalmával, a sugárhalál szörnyűségével. Tudja, az én férjem volt az atomerőmű egyik főmérnöke, aki atomfizikusként az erőmű tervezésében is részt vett, és már a tervezőasztalon sok mindent helytelenített. Ó, Uram, amit mi ott és akkor átéltünk, arról nem írtak az újságok soha egyetlen szót sem! Még most is nehéz beszélni róla, szavakba önteni a történteket.
– Mégis ezt kívánja elmesélni nekem? – kérdeztem kedvetlenül. –Beval-lom, erről a témáról nem szívesen írnék. Nagyon sok tragédia fűződik ahhoz az évekkel ezelőtti rémes eseményhez, már így is túl nagy az irodalma…
– Nem, nem, dehogy is – válaszolja az asszony, majd zavartan folytatja:
– Látja, milyen szétszórt vagyok, még be sem mutatkoztam. Szólítson Ga-lina Ivanovnának.
Rám mosolyog, és csak most veszem észre, hogy milyen gyönyörű, mély-kék szempár ragyog rám a szlávosan széles, ezüstösen őszülő hajjal keretezett sima arcból. Rá is csodálkozom egy pillanatra, miközben ő szavakat keresgél-ve magyaráz:
– Én Zináról szeretnék mesélni magának, a kedvenc unokahúgomról, vagyis az életéről, aztán, ha maga is érdekesnek tartja, hát írja meg.
– No, de egyáltalán honnan veszi, hogy én…
– Egy itt dolgozó nővérkétől hallottam, Marikától. Már három éve is-merem. Amikor először érkeztünk ide a városukba, hogy gyógyítsuk beteg ízületeinket, nála kaptunk szállást. Bevallom, én addig magyarokkal soha sehol nem találkoztam. Maguk egészen más emberek, másként élnek, mint mi, mások a szokásaik, a mentalitásuk, és kulturáltabbak. Marika is na-gyon intelligens. Sokat beszélgettünk, szabad idejében ő is szeret olvasni, akárcsak én. Tavaly nyáron többször láttam a kezében egy folyóiratot, és én megfigyeltem, hogy olvasás közben többször is visszalapoz, s újra beleolvas egy írásba, amit már előtte elolvasott. Kérdeztem, mi érdekeset talált, ami
ennyire felkeltette a figyelmét? Azt válaszolta, kár, hogy nem tudok magya-rul, érdemes volna elolvasnom ezt az elbeszélést, meg a többit is attól a szer-zőtől. Aztán hozzáfűzte: különben az írónő gyakran jár ide a gyógyfürdő-be, nyáron reggelente majd’ minden nap itt van, nagyon szeret úszni. Talán ezért is érdekesek a számára annyira az írásai. Meg aztán a történetei nem kitaláltak, ő csak valóban megtörtént eseményeket ír meg, olyasmit, amit hall vagy lát, ami felkelti a figyelmét. Aztán átdolgozva, átgyúrva tálalja, hogy senki ne ismerjen rá a szereplőkre, s az olvasók számára érdekfeszítő és könnyen fogyasztható legyen, ám a leírt cselekmény mégis az eredetivel egyező töltettel bírjon, fenntartva magának az írói fikció jogát. Ezt ő maga mesélte el a nővérkének.
Az idén nem Mária nővérnél lakunk, hanem a szállodában. Zináékkal együtt már nem fértünk volna el nála, ezért döntöttünk a hotel mellett.
Egyik reggel korán érkeztem a masszázsra, éppen Marika volt az ügyeletes.
Olyankor még kevés a látogató, volt időnk váltani pár szót a kezelés előtt, miközben ő ráérősen lapozgatta az általam már említett kedvenc folyóiratát.
Ahogy megláttam kezében a lapot, azonnal eszembe jutott a régebbi beszél-getésünk, s én Zinára gondolva rákérdeztem, most nincsen-e itt véletlenül az írónő, akiről beszélt. Ő kikísért a medencéhez, és megmutatta magát. Így tör-tént. Meghallgat?
– Meg, persze, meséljen – mondtam megadóan.
– Nos, azzal kezdem, hogy a mi családunk egy Perm melletti kis falucská-ból való. Ott születtem, ott élnek a szüleim, rokonaim, számos unokatestvé-rem, szóval az egész család. Permben végeztem a főiskolát, a férjemmel is ott ismerkedtem meg. Aztán, amikor összeházasodtunk, őt kiküldték dolgozni a Távol-Keletre, én meg utána mentem. Magadánban – talán hallotta már a nevét ennek a hatalmas kikötővárosnak – kaptunk lakást, így ottmaradtunk.
Én nagyon egyedül éreztem ott magam, nem ismertem senkit, a férjem gyak-ran volt kiküldetésben. Sokszor napokig magányosan üldögéltem otthon a négy fal között. Akkor voltam várandós a nagyobbik fiammal. Nagyon hiá-nyoztak az otthoniak, főleg kedvenc unokahúgocskám, Zina, aki ugyan fiata-labb volt nálam, mégis a legjobb barátnők voltunk kislány korunktól kezdve.
Egy napon csengettek, és ahogy ajtót nyitottam, Zina állt a küszöbön. El sem tudom mondani, mekkora volt az örömöm! Otthon nem talált megfelelő munkát, így eljött utánunk szerencsét próbálni. Ápolónő volt, azonnal alkal-mazták a közelünkben lévő kórházban, a szomszédos háztömbben pedig
ép-pen volt egy kiadó lakás. Itt fog lakni a közelünkben, újságolta boldogan. Én szinte repestem a boldogságtól, hogy vége lesz az egyedüllétemnek, naponta együtt lehetünk. Csak Zina búslakodott, nagyon hiányzott neki az ikertest-vére, Dina. Ezt meg tudtam érteni, hiszen addig mindig együtt voltak.
Egypetéjű ikrek, teljesen egyformák, egyik kiköpött mása a másiknak, csak a természetük, az bizony közel sem egyforma! Talán én éppen ezért von-zódtam mindig is jobban Zinocskához. Zina szerény, jó magaviseletű, okos lány volt, célratörő és nagyon határozott. Dina szintén ápolónő lett. Ő sem volt buta, nem ám, de erkölcsi szempontból nagyon különbözött a nővérétől.
Jóindulatú, segítőkész lány volt, ám könnyelmű és végtelenül kacér teremtés.
Amúgy ritka szép, rendkívül csinos lányok voltak, csak úgy ragadtak rájuk a fiúk. Féltette is őket az anyjuk, jaj, de mennyire! Főleg, ha nem együtt voltak.
Mert Dina – a kicsi, aki öt perccel volt fiatalabb a nővérénél – addig volt biz-tonságban, amíg Zina ott volt a közelében, ő kordában tudta tartani a húgát.
Mivel abban az időben az apjuk ágyhoz kötött nagybeteg volt, egyiküknek otthon kellett maradnia, hogy segítsen anyjának az ápolásban. A mama pedig úgy találta jónak, ha Dina lesz, aki otthon marad vele.
Úgy kéthónapos volt a fiam, amikor Zina, szép arcán titokzatos mosoly-lyal, elárulta nekem, hogy szerelmes lett, megtalálta az igazit, a nagy Őt. Szer-gejnek hívják a fiút – mesélte szemérmesen –, aki egy hatalmas tengerjáró hajó főgépésze. Ez a távoli óceánokat járó kereskedelmi hajó éppen felújítás alatt áll, jó ideje itt időzik a dokkban. A fiú valami kisebb baleset miatt került be a kórházba, ott ismerkedtek meg. Soha olyan sugárzóan szépnek és boldog-nak nem láttam a lányt, mint amilyen abban az időben volt. Amikor elhozta hozzánk bemutatni a szerelmét, Szergejben én is egy nagyon jóravaló, becsü-letesen gondolkodó, rendes embert ismertem meg. Magas, izmos fiú volt, és ráadásul fenemód jóképű. Egyik nap Zina azzal jött, hogy Szergej feleségül kérte, és ő igent mondott. Előtte való nap már be is nyújtották a kérelmet az anyakönyvi hivatalba, és mivel a fiú tengerész, nem kell kivárni a hivatalos várakozási időt, egy hét múlva összeadják őket. Kérték, hogy én meg a férjem legyünk a tanúk. Szívből gratuláltunk nekik, s együtt örültünk a fiatalokkal.
Amíg a férjem és Szergej elpoharazgattak a konyhában, Zina nagy ti-tokban, pironkodva bevallotta nekem, hogy tegnap először nála aludt a fiú, szóval együtt töltötték az éjszakát, és ma reggel tőle ment a kikötőbe a hajó-ra. Szorongva nézett rám, félt, hogy megszidom, de én nevetve válaszoltam neki: tudod, húgocskám, az maga a csoda, hogy ti eddig is kibírtátok. A te helyedben Dina már biztosan rég megtette volna, minden
lelkiismeret-fur-dalás nélkül. Pszt!– tette ujját a lány a szája elé, jaj, csak el ne áruljátok neki, hogy van egy ikertestvérem. Szeretném, ha meglepetés lenne a számára. Re-mélem, az esküvőnkön itt lesz a húgocskám. Hála istennek a papa már sok-kal jobban van. Ez az én bolondos fiúm esküszik rá, hogy még egy hozzám hasonló gyönyörű lány nincs ezen a kerek világon. Hogy egyetlen vagyok és megismételhetetlen! Én meg be akarom bizonyítani neki, hogy ez nem így van. Tudod, mi Dinával sokszor eljátszottuk azt a kis trükköt – eleinte az iskolában, később meg olyan társaságban, ahol még nem ismertek ben-nünket –, hogy nem egyszerre mutatkoztunk. Sokszor megtörtént, hogy ha én rövid időre magára hagytam a beszélgetőpartneremet, és helyettem Dina ment vissza, vele folytatták a beszélgetést. Persze, volt aztán ámuldo-zás, amikor megláttak minket együtt, mi pedig mindig nagyon élveztük a helyzetet. Szóval én, még ha nehezemre esett is, egy szót sem szóltam Szer-gejnek a testvéremről. Ígérjétek meg, hogy ti is hallgattok! Kis híján már így is lebuktam – ragyogtatta rám gyönyörű mosolyát az én repeső húgocskám.
Nézd, nemrég csináltattunk fényképet, közvetlenül azelőtt, hogy eljöttem otthonról. Portrét, hogy minden vonásunk tisztán kivehető legyen. Így mindig úgy érezhetjük, hogy a másik felünk velünk van, akkor is, ha nem vagyunk együtt.
Istenem, de szépek vagytok… Mind a ketten! Akár filmszínésznők is le-hetnétek – tört ki belőlem az őszinte csodálat. Kapok belőle én is? De nem értem – értetlenkedtem – miért buktatott volna le téged ez a fénykép?
A húgom nevetve fordította meg a fotót, és a hátoldalára mutatott: látod, a szokás hatalma, azonnal ráírtam, hogy Zina, mert volt már rá példa, hogy egy-egy képről mi magunk sem tudtuk utóbb megállapítani, valójában kit ábrázol: engem vagy Dinát. Hiszen a hajviseletünk és a ruháink is mindig tökéletesen egyformák voltak. Nos, hát ezen csodálkozott el Szerjozsa, nem értette, miért van rajta a nevem. Csak azért írtam rá, magyaráztam neki, hogy majd öregen és ráncosan is elhiggyem: valóban én vagyok ezen a képen! Ná-lam van a film, még utána lehet csináltatni a képből. Szeretnék belőle egyet Dinának adni, ha megjön, s akkor ti is kaptok.
Az esküvő előtt három nappal váratlanul parancs érkezett Vlagyivosztok-ból, a Kereskedelmi Hajózási Társaság központjából. Mivel az óceánjáró mű-szakilag már tökéletesen rendben van, azonnal el kell hagyni a kikötőt, hogy Indiában felvegye az árut, amit haladéktalanul Dél-Afrikába kell szállítani.
Fokvárosban a hajóról lepakolt szállítmány helyére azok a hatalmas, lepecsé-telt, ki tudja, mit rejtő konténerek kerülnek majd, amit Kubába kell eljuttatni
a többi szállításra váró áruval együtt, amit még útközben, több ország nagy kikötőjét útba ejtve rakodnak fel a hajóra.
Szergej elkeseredetten sorolta az úticélokat. A hajózási társasággal kötött munkaszerződés értelmében még hátra volt tizenöt hónap, amit neki köte-lezően le kellett ledolgoznia. Ellenkező esetben, ha önhatalmúlag és egyol-dalúan bontja fel a szerződést, nem kapja meg az őt illető jutalékot, de még a végelszámolás összegének is csak a töredékére számíthat. Ez akkora hatalmas összeget jelentett, amit a szovjet rendszerben a becsületes munkát végző em-bereknek nemigen fizettek máshol. Talán csak egy-két kiemelten különleges profilú munkahelyen.
A fiatalok vérző szívvel, de tiszta aggyal döntöttek az esküvő bizonytalan időre való elnapolása mellett, hiszen a Szergejnek járó pénzből egy jó kocsit meg egy nyaralót is tudnának vásárolni, mondjuk Jaltában vagy bárhol másutt a Fekete-tenger partján. S még a bankban is maradna egy elég tekintélyes ösz-szeg. Biztosak az érzelmeikben, hisznek a szerelmükben, tehát ki tudják várni ezt az időt – biztatták egymást. Levelezni fognak, nagyon sokat írnak egymás-nak. Igaz, a címzettekhez többnyire egyszerre ér oda valamennyi levél, ugyanis a légi postával érkező küldeményeket egy-egy előre kijelölt tengeri kikötőbe szállítják, aztán kikézbesítik a beérkező hajókra az otthonuktól távol lévő ten-gerészeknek. Ez visszafelé is éppen így működik, a hajókról a postát ugyanek-kor gyűjtik be, és viszik el továbbítás céljából. Szergej behajózását követően Zina gyakran jött hozzánk szomorúan, könnyes szemmel. Csak az vigasztalta, hogy nem sokkal a fiú elutazása után megérkezett ikertestvére, Dina.
A faluról érkezett fiatal lányt elkápráztatta a nyüzsgő, hatalmas kikö-tőváros. Egész nap rótta az utcákat, ismerkedett a várossal, aztán esténként nevetve számolt be a nővérének, hogy mennyi fiatal tengerészt hódított meg aznap, hányat csavart az ujjai köré. Már két hónapja lakott Zinával, és regge-lenként úgy indult el otthonról, hogy megy munkát keresni. Aztán általában valamelyik kávézóban kötött ki, ahol a mindig vidám matrózok társaságában remekül eltöltötte a napot. Nővére megunta, hogy a lány felelőtlenül csava-rog, ezért ő maga indult el, hogy állást szerezzen neki. Rövid időn belül ta-lált is. Dina a nagyváros egyik távoli kerületének kórházában helyezkedett el, ahová a nővére lakásáról nehéz volt eljutni a mindig más időponthoz kötött ügyeletekre. Ezért úgy látták jónak, ha elköltözik a kórház nővérszállására.
De ezután is gyakran találkoztak, és ahányszor elment a testvéréhez, Dina minden esetben beszámolt neki egy új kalandjáról. Zina helytelenítette a húga viselkedését, s ezt többször el is mondta neki. Volt, hogy a
jelenlétem-ben is figyelmeztette: meglátod, Dina, ennek nem lesz jó vége, egyszer majd úgy maradsz…
– Ahogyan te! Igazam van, kedves erkölcscsősz nővérkém?
Zina elsírta magát, a húga meg szégyenkezve, hevesen átölelte: jaj, ne ha-ragudj, nem akartalak megbántani, nagyon szeretlek! Én tudom, hogy a te eseted egészen más. Te tényleg nem vagy olyan! Kérlek, ne sírj!
– Nincs semmi baj – mosolygott Zina a könnyei közül –, te tudod, hogy én…
– Hiszen ápolónő vagyok én is, hogy gondoltad, nem veszem észre rajtad a terhesség jeleit? Csak vártam, mikor szólsz róla. Szergej már tudja? Nem?
Hát jobb is, mert otthagyná a hajót az óceán közepén, és úszva jönne hozzád vissza! Kár, hogy nem sikerült megismernem a pasidat! No, sebaj, majd… De te megírod neki,ugye, hogy gyereket vársz ?
– Meg, persze, hiszen ő az apja!
A legközelebbi látogatásakor Dina boldogan mesélte nővérének, hogy ösz-szeköltözött egy matrózzal. Úgy érzi, ő az igazi. Egyszer elhozza és bemutatja – ígérte meg Zinának.
Amikor újra találkoztak a testvérek, Dina szokatlanul komoly volt: Szása elutazott. Három másik tengerésszel együtt elrepültek egyik távoli földrész kikötőjébe. Egy éppen ott horgonyzó, szovjet zászló alatt futó óceánjárón várják őket. A hajón munkát vállaló matrózok közül háromnak most járt le a szerződése, őket vették fel a helyükre. Ki tudja, mikor jön vissza hozzám!
Vagy egyáltalán visszajön-e… Bár a fényképemet magával vitte…
– Hoztál magaddal otthonról? Abból, amit egyszerre csináltattunk? Va-lóban jól sikerült képek! Vagy itt fényképeződtél le?
Dina meghúzta a vállát: arra már nem volt időm! Odaadtam a tiedet, tu-dod, azt, amit nemrég adtál nekem…
– Te bolond vagy? Hogy tehettél ilyet? Hiszen azon a fényképen én vagyok!
– No és? Nem mindegy? Honnan tudhatná ő azt? Hiszen teljesen egyfor-mák vagyunk! És én egy szóval sem említettem neki, hogy van egy ikertest-vérem…
– De hát rajta van a nevem is, nem vetted észre?
– Ó, igen, a kép hátán, lent a sarokban. Majd legfeljebb azt hiszi, hogy valamelyik barátnőmnek szántam és meggondoltam magamat. Nem érdekes!
Ez legyen a legnagyobb gondom…
Galina, arcomat lesve, elhallgatott. Aztán megkérdezte:
– Folytassam? Meg fogja írni?
– Még nem tudom. Bocsásson meg, de nekem ez eddig két lány némi bo-nyodalommal spékelt, szokványos szerelemi történetének tűnik csupán. Ami minden bizonnyal rendkívül érdekes, sőt, fontos azok számára, akikkel meg-esett… De őszintén megmondom, amit eddig hallottam, nekem nem moz-gatta meg a képzeletemet. Ahhoz, hogy igennel vagy nemmel válaszolhassak, jóval többet kellene tudnom. Ha a további események annyira felkeltik az ér-deklődésemet, hogy ez inspiráljon a sztori megírására, akkor lehet róla szó…
Talán… De most már eleget áztattuk magunkat, inkább folytassuk a beszél-getést holnap, rendben?
Az asszony csalódottan nézett rám:
– Szóval nem érdekli. Kár…
– Azt hiszem, félreértett! Szívesen hallgatnám tovább, de elég volt a für-dőzésből, úgy érzem, fázom!
– Ó, hát öltözzünk fel, és igyon meg velem egy jó forró kávét a kávézó teraszán. Örülnék neki, ha elfogadná a meghívásomat. Kellemes lesz a napon elüldögélni, amíg megjön a férjem a rokonaimmal. Jó lenne, ha maga is meg-ismerné, és a saját szemével látná a történet főszereplőit. Kérem, tegye meg nekem!
Szergej cseppet sem örült az újonnan érkezett fiatal tengerésznek, a la-kótársnak. Megszokta, hogy a maga ura, egyedül van a kajütjében. De két napig kénytelen eltűrni a srác társaságát, amíg a matrózok közös szállásán fel nem szabadul a hely az új fiúknak. Alig várta, hogy leadja a szolgálatot, és végre elolvassa a Zinától jött leveleket. Amíg egyedül van. Reggel, amikor megkapta a postát, a bélyegzők dátuma szerint kronológiai sorrendbe ren-dezte valamennyit, s most belefogott, hogy egymás után nyugodtan elolvassa a lány írásait. Örült, hogy nem zavarja senki, úgy érezte, Zina itt van vele, még a hangját is hallani vélte. A leveleket lassan, figyelmesen olvasta, egy-egy levelet kétszer, háromszor is átolvasott, miközben szerelmes pillantása több-ször és sokáig elidőzött a lány fényképén, amit nagy becsben őrzött az ágya fölötti polcon. A leveleid is épp olyan gyönyörűek, mint amilyen te vagy. Tele vannak őszinte érzelemmel, szerelemmel. Ó, bárcsak valóban itt lennél, hogy a karjaimba zárjalak! Szerencsés és boldog vagyok, hogy az élet ilyen tiszta, becsületes lányt adott nekem. Nincs még egy hozzád hasonló ezen a világon!
Szása vagyok – mondta harsogó vidámsággal a belépő hálótárs. Remélem, nem zavarok. Iszunk egyet? Hoztam magammal pár üveg vodkát, és még ma-radt belőle…
– Én ritkán iszom, és most nem kérek. Rakd le a holmidat a pótágyra.
– Én ritkán iszom, és most nem kérek. Rakd le a holmidat a pótágyra.