Az induló új nap neszei nyugalommal töltenek el: odakinn az utcán a járdát borító levélszőnyeg halkan surrog az emberek sietős léptei alatt, egy kis cin-ke hangosan cippantva köszönti a fényességes októberi reggelt, a konyha felől frissen főzött kávé illata kúszik be a szobámba, ahogy minden reggel. A takaró alatt nyújtózva, félálomban azon tűnődöm, hogy minden éppen olyan, mint régen, amikor még élt az apám, csak az ő csoszogó léptei nem hallatszanak be a folyosóról, pedig én azt lesem. Elmúlt tíz éve annak, hogy meghalt kilencven-két éves korában, de én még most is úgy érzem, hogy csak nemrégen történt.
Talán, mert olyan gyakran álmodom róla. Az éjjel is! Bár reggel többnyire nem emlékszem arra, hogy mit. Épp csak résnyire nyitom ki a szemem, és kitapo-gatom a rádió gombját: szeretem ágyban fekve meghallgatni a reggeli híreket, azt, hogy mi történik a nagyvilágban. Igaz, mostanában jót ritkán hallani.
A bemondó jól ismert hangja helyett azonban egy ismeretlen nyelven sza-porán pergő női hangot hallok, s bosszúsan nyúlok a keresőgombhoz, hogy a megszokott állomásra állítsam vissza a rádiót, amikor egy kellemes férfihang gitárkísérettel aláfestve, egy valamikori, egykor gyakran hallott, fiatal lányként általam nagyon kedvelt dalt kezd énekelni. Az Ezüst gitárt. A zene egy szempil-lantás alatt a szárnyaira emel, és én majd’ hatvanévnyit repülök vissza az időben.
… Október van, 1956 októberének huszonharmadik napja. Iskolába indu-lás előtt reggelimmel birkózva ülök a konyhaasztalnál, úgy hallgatom a veze-tékes rádió recsegő-ropogó hangját. Forradalomról vagy ellenforradalomról hadar valamit a bemondó… Nem igazán értem, de valójában nem is érdekel.
Aztán a beszélőnek váratlanul torkán akad a szó, a háttérben mintha fegyver-ropogás hangja hallatszana, lövések dördülnek… Értetlenül fordítom a feje-met a készülék felé, az egészből nem érteni semmit, ám ebben a pillanatban a rádióban felcsendül a nagyon divatos sláger, az Ezüst gitár simogatóan kel-lemes dallama, s én mindent feledve már együtt dúdolom a dalt az énekessel.
Táskámat jókedvűen lóbálva igyekeztem az iskolába, nehogy elkéssek.
Az akkor még 4. számú, ma már Kossuth Lajos nevét viselő magyar tannyel-vű középiskola udvarán az izgatottan sustorgó diákok kisebb-nagyobb cso-portokba verődve vártak a becsengetésre. Az ügyeletes tanárok szokatlanul feszült arccal álldogáltak a folyosón, és zavartan, egymás tekintetét kerülve beszélgettek.
… Mennyire naiv, tapasztalatlan, a mostani kamaszokhoz mérten tájéko-zatlan és szűk látókörű tinédzser voltam, voltunk mi, a nagy többség,
azok-ban a régi időkben! Alig értettük, úgy is mondhatnám, nem sokat fogtunk fel azokból a dolgokból, amik körülöttünk zajlottak, amit hallottunk vagy szi-gorúan behatárolta az életünket. Rózsaszínben láttuk a világot – úgy, ahogy azt a szovjet propaganda belénk sulykolta. Később, amikor megkezdődött a tanítás, s én már a padomban ültem az emeleti, utcára néző osztályunkban, még mindig az Ezüst gitár melódiája visszhangzott a fülemben. Magamban némán zümmögtem a dal szövegét, amelyet az utcáról felhallatszó szokatla-nul erős, dübörgő és vészjósló hang sem tudott elnémítani bennem. Szünet-ben egymást lökdösve, fürtökSzünet-ben lógtunk a nyitott ablakokban, onnan lestük az ágyúcsöveiket az országhatár felé fordító, egymásba érő tankok sokaságát, amelyekről, amikor észrevettek bennünket, lányokat, vidám arcú kiskatonák integettek felénk. Ellentétben a tisztekkel, akik szúrós szemmel, dühösen nézegettek az irányunkba. Némelyik haragosan intve kezével, jelezte, hogy tűnjünk el az ablakokból, ne bámészkodjunk. Nem értettük a haragjukat, belőlünk a látvány csupán érdeklődést váltott ki, tetszett, hogy a tankokon ülő srácok észrevettek, érdeklődnek irántunk.
Napokkal később döbbentünk csak rá, mi válthatta ki a tisztek haragját, aminek többször is a tanúi lehettünk, ha a tankok a Magyarország felé ve-zető utcán, az iskolánk előtt összetorlódva kényszerpihenőt tartottak, hosz-szabb ideig várakoztak. Az intézményt figyelő tisztek mogorván szemlélték az iskola falán a felül orosz nyelven, alatta pedig magyarul, latin betűkkel írt táblát, amelyen az iskola neve volt olvasható. Bizonyára ennek a látványa dühítette őket.
Mert akkor már halottakkal voltak tele a pesti utcák. És nemcsak fel-nőttekkel, hanem hozzánk hasonló korú gyerekekkel, tizenéves fiúkkal és lányokkal, akiket orosz ágyúgolyók vagy gépfegyverek öltek meg, mert Molo-tov-koktélt hajigáltak a háztetőkről vagy a házak ablakából a szovjet tankok-ra. A rádióból meg szólt, egyre szólt, megállás nélkül, mást már nem is igen hallottunk, mint a puskaropogással aláfestett dalt: Dalolj csak, ezüst gitár…
Talán, mert ez az egyetlen lemez maradt meg épségben, amikor az orosz harc-kocsik a Magyar Rádió épületét ostromtűz alá vették. De én akkor már, ha meghallottam ezt az éneket, sírtam a rádió mellett, és elborzadva szorítottam fülemre a tenyeremet.
Az iskolában alig vártuk az óraközi szüneteket, hogy az ablakhoz sza-ladva lássuk, mi történik odalenn az utcán. Az osztálytársaim közül István volt a legtájékozottabb, a legjártasabb a magyarországi forradalmi események tekintetében. Többször említette, hogy neki is ott lenne a helye a pesti
utcá-kon, szívesen segítene az ott harcoló magyar fiataloknak. A tanítás után mi többnyire együtt mentünk haza az iskolából, szomszédok voltunk, és ilyen-kor beszélt nekem erről.
– Nem akarom hallani, és te se emlegessed ezt, apám azt mondta, meg se mukkanjunk a magyar eseményekkel kapcsolatban, mert nagyon nagy baj lehet belőle! Anyukádat börtönbe zárhatják, pedig nektek csak ő van, egye-dül nevel benneteket. Ha téged nem is, de az idősebb testvéreidet megbün-tethetik, letartóztathatják, hát gondold meg, mit beszélsz, és vigyázz, kinek mondod!
Ő komolyan bólogatott.
– Azt hiszem, apukádnak igaza van, ő pontosan tudja, hogy miért mond-ja, amit mond. De nekem akkor is tennem kell valamit!
Hangjából sütött a lelkesedés, arcán lángot vetettek szeplői.
– Ne félj, nem csinálok bolondságot, csupán egy kis mókára gondolok…
– Inkább ne, azt se, hallod!
– Ó, nincs miért aggódnod! Véletlenül nincs otthon néhány elhasznált, kidobni való radírgumid?
– De, gondolom, van.
– Nekem tudnád adni?
Bólintottam.
– Jó, akkor délután átugrom érte.
Csak amikor elvitte, akkor jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, mit akar kezdeni az elmorzsolódott, apró gumidarabkákkal.
Aznap este apám szokatlanul jókedvűen, úgy is mondhatnám, az öröm-től ragyogva jött meg a munkából. Abban az időben Borzsovára járt ki dolgozni, ott működtették Horváth Bandi bácsival az élelmiszerkombinát ecetgyártó részlegét. Bandi bácsiról annyit tudtam, hogy meggyőződéses baloldali érzelmű, kommunista ember – ellentétben az apámmal. Ennek ellenére mégis barátságban éltek, megértették egymást. Ma is magam előtt látom a férfi galambősz fejét, amint a sakktábla fölé hajolva győzködi apá-mat a szovjet politika helyességéről, amit apám fejcsóválva, határozottan elutasít.
Apám örömének az volt az oka, hogy egy rossz irányba igazított szovjet tank, amely a falun át a határ felé tartott, nem ismerve az utat egyenesen belehajtott a Borzsa folyó holtágába. Hát, legalább egy orosz tankkal ke-vesebb tapossa el a magyar szabadságharcot… Aztán anyának halkan sut-togva, hogy lehetőleg én ne halljam, hozzátette: képzeld, Bandi, a
kommu-nista párt hű aktivistája is azt mondta, bár így pusztulna oda minden orosz tank! Elgondolkodva és fejcsóválva fűzte hozzá: van benne igazság… Csak az a két szerencsétlen kiskatona ne fúlt volna bele a vízbe! Azokat is várja otthon az édesanyjuk, ahogyan rám várt az anyám évekig a háború után, hogy hazatérjek a „háromnapos munkából” az Urálon túli Nevjanszkból.
Én ugyan megkínzottan, félholtan, de élve hazakerültem, ám a két bátyám nem, soha többé! Ahogy a Pesten legyilkolt gyermekeiket is hiába várják haza a szüleik…
Másnap a nagyszünetben Istvánra lettem figyelmes. Az osztályban csak néhányan maradtunk benn, és én felfigyeltem arra, hogy valamire készül. A nyitott ablaknál állva a zsebéből tintával átitatott radírdarabkákat kotort elő egy tasakból, amelyeket egyenként, a hüvelyk és a mutatóujja között kifeszí-tett, csúzlinak alakított, vékony gumiszálra téve készült kilőni, az iskola előtt most is várakozó, tankokon üldögélő katonákat megcélozva.
– Bolond vagy, ne tedd – suttogtam neki izgatottan, és a könyökét elkap-va igyekeztem elráncigálni az ablakból magam felé húzelkap-va, a fal takarásába.
Csakhogy elkéstem. A nedves gumilövedék kirepült, és egyenesen belecsa-pódott a fejét felemelő, éppen felénk néző tiszt homlokába. A tiszt akkorát ordított, mintha tényleg golyó találta volna el, és futva vágtatott be az iskola épületébe, nyomában egy másik tiszttel.
– Úristen, ezek azonnal itt lesznek! Tépd le a kezedről máris, és add ide azt a gumit meg a többi vacakot is a zsebedből, zacskóstól, mindenestől!
Az utolsó padnál álldogáló és uzsonnájukat eszegető osztálytársak az egészből semmit nem vettek észre, s én, kisétálva az osztályból, a folyosón már rohanva, megcéloztam a lánymosdót. Mindent beledobáltam a vécébe, vízzel lehúztam, és visszatérve az osztályba, nagyot sóhajtva beültem a padba. Éppen akkor csengettek be az órára, és az igazgató falfehéren, a két orosz katonatiszt dühtől eltorzult arccal, egyiknek a homlokán egy csúf tintás folttal, már ott álltak az osztály ajtajában. A vallatás nem járt sikerrel, a táskák, zsebek kifor-gatása sem, ám a gyanú mégis Istvánra terelődött: elárulták a tintás ujjai, bár rábizonyítani nem igazán tudtak semmit. Őt az igazgató és a tisztek levitték magukkal a tanáriba. Mindenki csendben lapult, meg voltunk ijedve, senki nem értette, mi történt. A fiú az óra végén jött vissza. Arca vörösen virított, de ez most nem a szeplők miatt volt, igyekezett férfiasan viselkedni, némán nyelte a könnyeit. Csak a pillantásommal kérdeztem, s ő ugyanúgy válaszolt:
nincs baj. Aztán az anyját többször is behívatta az igazgató, de szerencsére a dolognak nem lett folytatása.
A történteket soha többé nem emlegettük, velem se beszélt róla a fiú egy-szer sem. Noha engem furdalt a kíváncsiság, de valahogy úgy éreztem, jobb nem bolygatni, el kell feledni az egészet.
A következő vagy az azt követő ősszel táncestély volt az iskola tornatermé-ben. Az idő lassan begyógyította a sebeket, az élet ment tovább, és mi fiatalok voltunk. Nagyszerű lemezekre táncoltunk, egyik sláger jobb volt, mint a má-sik. Akkor a legmenőbb szám már az Oly távol messze van hazám szívfájdí-tóan szép dallama volt, no meg a Bárhogy lesz, úgy lesz… Még a vízcsapból is ezek a dalok folytak…
István felkért egy táncra, és én, belefeledkezve a tangó gyönyörűségébe, alig figyeltem rá, amikor megszólalt.
– Köszönöm, amit értem, a családunkért tettél, és nem árultál el soha sen-kinek! Ezért nem tudhatták, hogy én voltam a hunyó… Hatalmas tenyere volt a tisztnek, sokáig éreztem arcomon az ütések nyomát. Tudom, gyerekes lesz, amit most mondok, de akkor úgy éreztem, én is tettem valamit a magya-rok ügyéért.
Bólintottam.
– Tudtam, és nagyon bátornak tartottalak érte! Táncoljunk! Érdekes, te is észrevetted, hogy az Ezüst gitárt valahogy évek óta nem hallani a rádióban, s máshol sem. Nem mintha bánnám, eleget hallottuk, volt időm meggyű-lölni! Akkor, november elején hallgatott el együtt a rádióval… Amikor újra megszólalt a Kossuth adó, többé nem játszották le.
… Csak most, valamilyen idegen nyelven. Istenem, ennyi évnek kellett el-rohannia, hogy újra hallhassam. Már nincs bennem gyűlölet, csak csendes fájdalom, amellyel a múlt emléke most megérintett. Vajon a szövege ugyanaz, ami a magyar változaté volt? Dalold el ezüst gitár…
minDenSZenteK
Arcomat az őszi napfény simogató melegében fürdetve ballagok a temetői úton. Csodálatosan szép a mai nap, rég nem volt ilyen meleg, szelíd az idő, amikor a halottakra emlékeztünk. A ragyogó őszben körbeölel az elmúlás bé-kessége, nyugalom kerít hatalmába, érzem, amint a gondok elcsitulnak ben-nem, ahogy a lelkem ráncai kisimulnak. Tegnap volt mindenszentek napja, ma halottak napja van, ezért olyan néma és kihalt a temető. A mi vidékünkön ugyanis az a szokás, hogy a temetőkben a sírok kivilágítása, a halottakról való megemlékezés nem a halottak napján, hanem a megelőző napon, minden-szentek napján történik. Tegnap nem volt ilyen üres a temető, rég nem látott emberekkel találkoztam, sokan eljöttek szeretteik sírjához más városokból, sőt, a határokon túlról is.
Mi gyermekkoromban is mindig mindenszentekkor jöttünk ki a temető-be, hoztunk a sírokra krizantémot meg más őszi virágot, és gyertyát gyújtot-tunk halottaink emlékére. Igen, mindig gyertyát tettünk, sok kicsiny teme-tői viaszgyertyát, akkor még nem volt divatja a mécsesnek. Különösen nem ezeknek a hivalkodóan nagy, óriásira nőtt mécseseknek – torpanok meg ál-mélkodva az egyik túldíszített sír mellett, ám gondolataim mélyén némi rosz-szallással. Nos, igen, a hozzátartozókban megszólalt a lelkiismeret, ezért hát pénzt nem kímélve, apait-anyait beleadva a mécsesekből a legnagyobbat, leg-cifrábbat vették meg, azzal díszítették fel a sírt. Kár, hogy évente csak egyszer kapja el őket az ihlet, s tartják fontosnak egy ilyen gesztus megnyilvánulását.
Néhanapján, ha év közben is ellátogatnának egyszer-kétszer pár szál virággal ugyanehhez a sírhoz, talán nagyobb elismeréssel tudnék adózni nekik.
A rendszerváltást követően jött divatba a mécsesekkel való díszítés – öl-tögetem egymáshoz a gondolataimat –, annak előtte nem igazán hallottunk róla. Pedig az nem is olyan régen volt – tűnődöm a hatalmas, csicsás üvegmé-cseseket nézegetve. A gondolat, hogy mikor is történt, mosolygásra késztet, mert rájövök, az állításommal nem mindenki értene egyet, az időbeli távolság viszonyítás kérdése. Vannak, akik akkortájt épphogy csak megszülettek, ne-kem meg már felnőtt gyermekeim voltak. Az a nagy igazság, hogy én bizony már a tegnapelőtti generációhoz tartozom. Aztán, mivel az évek rohanva men-nek el mellettünk, úgy tűnik, mintha némely dolog tegnap történt volna…
Gyertyát gyújtani többnyire együtt jött ki a család a temetőbe, olyankor, amikor már sűrűsödött a sötétség, aludni készült a korán álmosodó novem-beri nap. Merthogy évek hosszú során át a temetőlátogatás ezen a napon a
szülőknek és velük az iskolás korú gyerekeiknek csak az egész napos munka, a tanítás után volt lehetséges, kivéve persze, ha mindenszentek napja nem hét-köznapra, hanem vasárnapra esett. Ez a nap sem volt munkaszüneti nap, épp úgy, ahogy egyéb más, egyházi ünnep sem. De erre már lassan csak mi em-lékszünk, a tegnapelőttről itt maradt emberek. Akkor hát miért él bennem mégis a nosztalgia az egykori mindenszentek iránt – tűnődöm magamban értetlenkedve. A szellő meghintáztatja a fák ágait, és az aranyló levelek között bujkáló játékos napsugár emlékeket idézve végigcirógatja az arcomat. Ez az, megvan – kapom fel fejemet az őszies szelíd fényre, persze, már tudom!
Akkoriban, a már mélyülő sötét estében, amikor hazatértünk a temető-ből, vacsora után mindig kiálltunk az emeleti teraszra a fiaimmal, és onnan gyönyörködtünk a gyertyafényes temető messze világító, nálunk is jól látható szelíd fényeiben. Ilyenkor úgy éreztem, anyám küldi utánunk a mosolyát…
Igen, ezt hiányolom. Mert a megemlékezés fényével csak a gyertyák picike lángja tudta olyan szívet melengetően bevilágítani a máskor sötétségbe bo-rult sírkerteket, és az ott pihenő szeretteink emléke így kísért el bennünket otthonaikba. Igen, de ezt a messzire látszó fénykoszorút csak a sok kis viasz-gyertya libegő lángocskái voltak képesek felrajzolni az ég kárpitjára. Most a lefedett üvegmécsesekbe bebörtönzött apró fények már nem tudnak megbir-kózni a távolsággal, a sötétséggel. Igaz, nem oltja ki a lángot egy hirtelen jött eső, ahogy ez a gyertyák esetében sokszor megtörtént, vagy a nekivaduló őszi szél. Valóban, ez a mécses javára írható. Viszont az a nagy mennyiségű mű-anyag- meg üvegcserép-hulladék, ami évről évre felhalmozódik a temetőkben a kiégett mécsesek után, bizony, ellenük szól. Háát, nem is tudom. Úgy tűnik, a mécsesek a nyerők, mert divatosak és úgymond, praktikusak. Ám mostaná-ban, mindenszentekkor hazatérve a temetőből már hiába állok ki a lépcsőre, hogy elnézzek a Hágcsó felé, amelynek lábainál szerénykednek a sírkertek, onnan csak a sötét ásít felém.
Gazzal benőtt sírhalmok mellett vezet el az utam, az itt pihenő, valamikor élt emberek emlékének már nincsenek ápolói. Hozzátartozóikat más vidékre, más országokba sodorta az élet, vagy inkább a muszáj. Vagy talán már nincs élő leszármazott. Ezek a sírok aztán elárvulva, megsüppedve eggyé válnak a földdel. Csak megdőlt sírkövek, korhadó fejfák emlékeztetnek, hogy egykor ők is voltak.
Mindig is voltak, és lesznek is ilyen elhagyatott nyughelyek, ezért halot-tak napja előtt, amikor még édesanyámmal jártuk a temetőt, gondunk volt rá, hogy mégse legyenek elfeledve teljesen. Hoztunk magunkkal kicsi gyertyákat,
amiket a fűvel benőtt sírok lábánál meggyújtottunk. Édesanyám nekem mint gyermeklánynak elmagyarázta, hogy nem az számít, kik az itt nyugvók, az sem fontos, hogy ismertük-e őket valaha, vagy sem. Emberek voltak, akik egykor itt, a földön éltek, akárcsak most mi. S mert nincs senki, aki emlékezne rájuk, ezért gyújtunk értük ismeretlenül egy szál gyertyát. Hogy reményekkel teli fiatalok-ként élték-e az életüket úgy, hogy szerettek, s őket is szerették, és a halállal soha nem gondolva haltak meg, vagy már idősek voltak, akik gondosan felnevelték gyermekeiket, becsülettel tették a mindennapi dolgukat, majd jött a halál, ami elragadta őket az élők sorából, ezt mi már soha nem tudjuk meg. Egy biztos: ők is hagytak maguk után valami nyomot ezen a földön, ahogy minden élő ember!
Némelyik elárvult sírnál hosszú percekig álldogálok a fanyar illatú csend-ben. Részben, hogy üdvözöljem az ott pihenőt, ha egykor ismertem őt, s meg-gyújtsak egy aprócska teamécsest az emlékére. Gyújtok azoknak is, akiket nem ismertem, de itt nyugszanak a gazzal felvert, alig sejthető hantok alatt.
Úgy, ahogy erre édesanyám tanított egykor. A mécses drága, még a legolcsóbb is, nem telik minden elhagyatott sírra, hiszen egyre többen vagytok – kérek tőlük némán bocsánatot egy röpke sóhaj kíséretében, és lassan tovább lépde-lek a következő sírdombig. Közben azon tűnődöm, hogy itt, a kihalt temető-ben már többször köszöngetek az ide kiköltözött ismerősöknek, mint a város utcáit járva. Igaz, ez az üdvözlés egyoldalú…
Sajnos, a városunkban valaha élt magyarok nagy részével itt a temető-ben találkozhatom a leginkább. Mármint azokkal, akik nem hagyták vég-leg maguk mögött a szülővárosunkat, nem lettek kényszerből földönfutóvá.
Elfogyadoznak körülöttem a kortársak, ki ezért, ki azért. Tagadhatatlan, hogy ez a korosodás jele is – gondolom, beletörődve a változhatatlanba. Az-tán befelé mosolyogva magamban védelmembe veszem halott ismerőseimet:
hiszen valamennyien visszaköszönnek ők nekem a maguk módján, fogadják a néma üdvözlésemet. A sírok mellett állva mindenütt megsimogat egy-egy ke-rengve szálló aranyló falevél, amit a közelben álló valamelyik fáról hoz felém a lustán moccanó langyos szél. Valamelyik még az arcomat is végigsimítja olyan szeretettel és lágyan, mintha túlvilági kéz érintene meg.
Két, nagy hangon beszélő fiatal férfi jön felém az úton. A közelemben megállnak az egyik elfeledett, repkénnyel dúsan benőtt sírnál, ahol még ég az imént odatett kicsi mécsesem. Meglehetősen zaklatott, elégedetlenkedő hangon folyik a beszélgetés, és nem magyarul. Ott, ahol megálltak, a főút-tól beljebb, igencsak közel vannak egymáshoz a sírok, valamennyi nehezen megközelíthető, és alig járható, keskeny ösvények választják el őket
egymás-tól. Nem is tudom, hogy találtak helyet a régi sírhalmok között annak a ko-szorúkkal megrakott, nemrég odakerült friss sírnak, egyáltalán hogy tudták kiásni a sírgödröt? Hiába, túl sok az idegen, sokan lettünk a városunkban, lassan kinőjük a temetőt. A két fiatalember láthatóan azon tanakodik, hogy is tudnának odajutni az új sírhoz.
A magasabbik, erős testalkatú fiú észrevette az égő kis teamécsest az öreg sír lábánál, s a hangját felemelve szitkozódni kezdett, majd dühösen eltapos-ta a kicsi lángot. Közelebb lépve hozzájuk rájuk köszöntem, és a nyelvükön szólítottam meg őket: ugyan, árulják már el, mit vétett az a gyertya, hogy eltaposták? A magas fiú haragosan nézett rám, de az alacsonyabb és láthatóan
A magasabbik, erős testalkatú fiú észrevette az égő kis teamécsest az öreg sír lábánál, s a hangját felemelve szitkozódni kezdett, majd dühösen eltapos-ta a kicsi lángot. Közelebb lépve hozzájuk rájuk köszöntem, és a nyelvükön szólítottam meg őket: ugyan, árulják már el, mit vétett az a gyertya, hogy eltaposták? A magas fiú haragosan nézett rám, de az alacsonyabb és láthatóan