Sorsmedremben vágyak méhe kitárul Folyandáros virágeső reám hull Zúzott tükrön szerelmesek képmása
Reá fagyva ifjú énük mosolya Szemfátylon élénkülő töredékek Lepkekergetős feszült véredények
E tűztarajas lét perzselő lángja Átsüt a mába, s befészkel imámba Enyhülő kéje már másképp csal lépre
Árvult koldusként esedezek érte...
Szerelemidő! Lelkem kíntornása...
Lámpaoltós, gyertyafúvós gyöngyfüzér Könnyekből görgettél sorsutat elém
Vándorröptű érintés, buja ábránd!
58
Az állomás peronján Maggi odatartotta n e-kem az arcát, úgy éreztem közönséges utazásra szóló búcsú – vagy csak a barátaink előtt tűntette fel annak…? Mikor lassan megindult a vonat, olyan iszonyúan szomorú volt szerelmem sápadt, kicsi arca az üveg mögött, mintha lidérces álom rétegei rakódtak volna rá a kövesdi évek alatt…
És később se, Klára csókjai, simogatásai kö-zepette se hagyott el ez az érzés. Végtelenül m a-gányosnak éreztem magam a hatalmas házban.
Ténferegtem a szobákban, Maggi illatát kerestem a kereveten, a kedvenc karosszékén… Bámultam a fényképét és hagytam, hogy a könnyeim mély csatornát marjanak a lelkembe.
Mert befelé sírtam.
Mikor Klára elaludt mellettem, én átmentem a szobámba és hajnalig álmatlanul forgolódtam az ágyamban: minduntalan Maggi arcát láttam ma-gam előtt, ahogy ott állt a vonat ablakában, és úgy rémlett, ugyanazt mondta a tekintete, mint amit az előző este a szája: „ …de nem maradsz egyedül kicsi bogaram, mert itt lesz veled Klára, aki vé g-telen szeretetével és önzetlenségével pótolja a hiányomat,meglásd!”
Tévedtél Maggi!
Tévedtünk mind a ketten.
59
Megfizettél a tévedésedért, de megadtam én is az árat – a legdrágábbat kérte a Sorsunk: alig szárba szökkenő szép szerelmünket…?!
Mondják, a baj nem jár egyedül.
Mennyire igaz!
És a legdühítőbb benne, hogy még csak nem is párosával, de mindjárt falkában rohanja meg az embert?!
Komolyan rám járt a rúd akkoriban, de azért nem estem kétségbe és depressziós se lettem, bár ami igaz, igaz: gyakrabban fordultam vigasztal á-sért a vodkásüveghez, – mint amikor minden oké volt körülöttem. Természetesen csak suttyomban, stiklibe puszilgattam az üveg száját, mert Klára nem engedte, hogy alkoholba fojtsam a bajokat.
S neki volt igaza.
Kéti sűrűn kijárt a Szedresre, amíg kint la k-tunk még. Szinte naponta jött és már-már elvise l-hetetlenül féltékenykedett, Maggi távozása után. Mindenkivel összehozott, a kiskertajtó nyikorgá-sával is, de különösen Bercze Anna látogatásai borították ki… Anna ugyanis gyakran jött. Az idejéből kitellett… Vagy még inkább az lehetett, hogy valahol a lelke mélyén ő is megérezte az újabb tragédiák előszelét…
Bár Anna elől Kéti igyekezett eltitkolni a féltékenységét, – mindig kedves volt hozzá –,
60
csak engem szekált folyton, ha kettesben, vagy akár hármasban voltunk. (Egy ideje már Klára előtt sem türtőztette magát?!)
Ráhagytam. Még mulattam is rajta. Hisz Annával nem voltunk szeretők (vagy régóta – az első perctől – többek voltunk már, mint szeretők, de ezt talán csak Klára sejtette rólunk) s persze az én ezer wattos mosolyú Annám erős volt, csupa derű és életkedv: fel sem vette, hogy Kéti néha valósággal kiűzte a szemével Szedresről…?!
… Szombat este volt. Két nappal a költözés előtt… Már mindenki aludt. Klára is és Hajnalka is. Én olvastam az ágyban. Mellettem Kéti – szin-tén olvasott. Vagy legalább is úgy tett, mintha ő is olvasna. De csak úgy tett. Mert percenként fe l-hangzottak a kérdései:
–Nem fáj a torkod, szívem?
Mondtam, hogy nem, erre megkérdezte:
– Biztos?
Mondtam, hogy biztos, de ő azért azt mon d-ta:
61
oldalt elolvasom. Két hónapja próbálom befejezni ezt a könyvet. Aztán majd beszélgetünk.
–Annáról? á-dom, persze. De ez nem szerelem.
–És belém szerelmes vagy még?
–Változatlanul.
– Nem igaz!
–Jó, akkor nem igaz.
–Miért akarsz becsapni?
–Nem akarlak becsapni. Miért akarnálak?
– Mert érzem, hogy nem mondasz igazat. Te már másba vagy régóta szerelmes.
–Kibe is…?
–Ugye. De majd elmúlik.
– Vagy nem.
– Vagy nem –hagytam rá.
–Te már nem szeretsz engem, Gabi.
62
– Ugyan már, Kéti. Honnét veszed ezt? Igenis, szeretlek.
– Szeretsz. De nem vagy szerelmes.
No, helyben voltunk.
Kétinek igaza volt. Nem voltam szerelmes, de ugyanúgy szerettem vele az ölelést, mint ré-gen. Az érzelmeim semmit sem változtak iránta:
nem lettek hevesebbek, de nem is gyengültek. Ő viszont szerelmes volt belém (azt biztosan tu d-tam) és a szerelme az évek során egyre csak nőtt – van ilyen! –, de sajnos a szerelmével egyenes arányban a birtoklási vágya is megerősödött.
Amikor észrevettem ezeket a „kisajátítási” töre k-véseket nála, először meg is rémítettek. Aztán próbáltam elbagatellizálni őket… Hátha majd megszűnnek… Na, azt várhattam?!
Talán szakítanom kellene vele – gondoltam egyre többször… Persze nem tettem meg. Hiszen szerettem!
– Kéti – tettem le a könyvet, – nem tudsz valami izgalmasabbat ennél a meddő vitánál?
Rám hunyorított.
–És ha tudok…?
–Akkor hadd lássam…!
Szeretkeztünk. Vadul, szenvedéllyel. Mint mindig…
Fáradtan, de boldogan aludtam el.
63
Klárával álmodtam: a tengerparti dűnék kö-zött futottunk kéz a kézben, vidáman önfeledten kacagtunk a vakítóan kék San Franciscó-i égbolt alatt… (Júliusra terveztünk egy tengerentúli ny a-ralást Karinhoz).
Szép álom volt, olyan szép, hogy nem is l e-hetett valóságos.
De akkor még nem sejtettem, hogy nem is lesz valóság belőle – soha. Azt hittem, abban re-ménykedtem és abban hittem, hogy a hévízi gyógykezelés engem testileg-lelkileg, Klárát p e-dig lelkileg úgy felerősíti majd, hogy beválthatjuk végre azt a nagyon régóta tett ígéretünket Kari n-nak: meglátogatjuk őt Amerikában!
Ám odafönt az ÉGIEK másként döntöttek…
64
7. ábra "Szerelmi álmok" (Montázs: P.G.J.)
65