Angyal szárnyon száll-repül velem az emlék, gyermekkorom szép honába visszamennék,
néha-néha vissza-vissza -néznék, -térnék, ha meg sincs már a régi szülői hajlék.
Fehérsége, kis ablaka el-elcsábít, vastag fala télen meleg, nyáron hűsít, csak egy szoba-konyha volt mindössze benne,
s szobájának éke egy búbos kemence.
Lelkemben még mindig szeretetet áraszt, mely egy életen át adott nekünk támaszt, minden zuga arról suttog, arról mesél, hogy emberré e falak közt nevelkedtél.
Mennyezete gerendákon deszka sávval, padlózata döngölt agyag, kenve sárral, bútorzata épp mi kellett, s benne elfért, de nem is vágytunk sem palotát, sem kastélyt.
Angyal szárnyon száll-repül velem az emlék, gyermekkorom kis-lakába visszamennék, heten éltünk boldogságban, kicsiny házban, emlékemben még most is egy nagy család van.
87
Dr. Orláthy Kristóf majdnem 100 évet élt, majd unokája, a beteges kis Botond korai halála után – önként vetett véget az életének. K eresztfi-am imádott nagyszülei sírjában nyugszik. Élt 27 évet.
88
… Aztán pár nappal később, mégis felhí v-tam és mondv-tam: jöjjön értem, ha még akarja, hogy elkísérjem…
Ott álltunk egymás mellett a késő tavaszi v i-rágpompába öltözött sírdombok között, a Karády Kripta kovácsoltvas kerítésén belül, a nagyméretű márványlap előtt, – melyre mindazok nevét vé s-ték, akik kétszáz esztendő óta a Karády Családból a kriptában nyugszanak.
Anna gyertyát gyújtott, és aztán nem törődve azzal, hogy ruhája piszkos lesz, halk imára leté r-delt a márványlap elé. Sötétszőke haját már évek óta bronzvörösre festette, mely akkor és ott festő ecsetjére kívánkozva hullott az arcába… Csak az Égiek tudhatták, mennyi fájdalom és mennyi nosztalgiára való hajlam rejlett Bercze Anna je le-netében. Nem voltam abban a hangulatban, hogy ezen gondolkozzam. Én sokkal mélyebben és fá j-dalmasabban éreztem át Klára váratlan halálát, mint ő, vagy bárki más, mégsem tudtam soha térdre borulni a sírjánál. És az igazság, hogy talán SENKI SÍRJÁNÁL SEM… Kifelé nem engedett utat lelkem a fájdalomnak… A sírásig olykor e l-engedett, persze. Rövid időre…
Anna kitörését tapintatos komolysággal, higgadt hallgatással és tartózkodó fejhajtással f o-gadtam –, ahogy korábban is, amikor nemcsak ketten voltunk, hanem mások is eljöttek velünk.
89
Például Kéti, vagy Kisilonka… Itt jegyezném meg, hogy Rapsz ügyvédúr – Ágoston bácsi – a temetésre még összeszedte magát, s teljesen józ a-nul állta végig a szertartást, de hazafelé már b e-csókolt két lapos palacknyi itókát a kedvenc má r-kájából –(és hát róla tudni kell, hogy élete végéig – jóval túlélte a nyolcvanat – a delírium tremens szelíd változatában múlatta a napjait…)
De azzal a könnyes imaórával korántsem lett vége a kettesben tett temetőlátogatásnak, mint hittem. Már jó félig elégett a gyertya, amikor A n-na rám emelte könnytől fátyolos tekintetét, és megfogta a kezemet.
– Gyere, csillagom. Ülj le ide mellém – mondta, és lehúzott magához a bekerített sírkert zöld pá-zsitjára. – El kell mondanom neked valami fonto-sat…
Engedelmeskedtem, de azért megkockázta t-tam egy vérszegény ellenvetést.
–Anna… Muszáj, éppen itt…
Megszorította a kezemet, s azt mondta:
–Muszáj, csillagom. Azt akarom, hogy ő is hallja – fejével a márványlapra vésett legutolsó aran y-betűs név felé intett. – Leginkább neki szól ez a vallomásom.
Kezdtem érteni, miért akart kettesben jönni csak. Gyorsan elébe akartam vágni az önmarcan -goló vádaskodásnak – mert sejtettem, hogy arra
90
készül. – Tudom, Anna – mondtam gyengéden, – Klára sohasem neheztelt rád… ránk, hidd el. M i-nek bolygatni…
Ellentmondást nem tűrő pillantással lesz e-relt.
– Te tudod, igen – mondta. – De neki is meg kell tudnia… – és megint a márványlapra nézett. – Érted?
Beláttam, hogy hiába próbálom lebeszélni.
Feladtam és hallgattam el-el csukló fátyolos hangját, elmerültem könnyes szénfekete szemé-nek szédítő mélységébe, s már minden jelenlegi valóság oly messze maradt mögöttem, mint raké-tától a kabóca. Nem is értettem a szavakat, a mondatok tartalmát fel sem fogta a tudatom: csak a mély, búgó orgonahang volt és az a szédítő sz a-kadék, mely felett lebegtem…
Órák teltek el így, vagy csak észtvesztő pi l-lanatok, ki tudná azt megmondani, ma már?...
Arra ocsúdtam, hogy Anna tekintete az enyémbe kapaszkodott, s már hozzám beszélt:
– És tudom, nem is, – érzem, igen! Érzem, hogy Klárám megbocsájtja ezt a legújabb és legn a-gyobb bűnöm, amiért minden Istenek büntetését
91
is vállalom az Ítélőszék előtt –, hogy téged ak ar-lak magamnak, Téged, Valent Gabi! Szeretlek életem halványuló fényével, olthatatlan szenv e-déllyel és fájdalmas, édes, bűnös vággyal!? Sze-retlek azzal a leírhatatlan szerelemmel, amely minden halandónak csak egyszer, csak egyetlen-egyszer adatik meg szeretni a földi életben. A te ÉGI uraid, kik kiválasztottak nekem, a tanúim és az én szenvedéseim!
Kemény „fickónak” hittem magam – addig.
De akkor úgy omlottam össze Bercze Anna va l-lomásától, mint egy villámsújtotta jegenyefa… és akkor éjszaka, mintha csak egy előző este félb e-hagyott szerelmeskedést folytattunk volna! Min t-ha nem is évekkel korábban ölelkeztünk volna össze… egy őrült és részeg hajnalon, hogy aztán hiába kívánjuk egymást: valami nem engedi ben-nünk az újabb „bűnbeesést”… Valami… VALA-KI…
Klára.
Az ő iránta érzett egyforma rajongásunk, lé-lek-mély szeretetünk, hatalmas imádatunk állt a szenvedélyünk kiteljesedésének útjába. Bár az is igaz, hogy én nem „néztem” ki Annából őszinte szerelmet… Vagy csak magam előtt is titkolni
92
próbáltam, hogy több az a közeledési vágy benne, mint testiség… Hiszen kiélhette – élte is nap, mint nap – a szenvedélyét, akivel csak akarta. Jó, kizárólag férfiakkal flörtölt, ebben szinte biz o-nyos voltam. S akkor én mire föl kellettem mé g-is…?
Klára halála után tudtam meg.
Bercze Anna szerelmes lett belém!
Olyan „mesébe illőnek tűnt”, olyan hihetet-len volt számomra.
Ugyanakkor mérhetetlenül büszkévé is tett a vallomása. Az én „világhíresen” hatalmas EGOM nyílván akkor izmosodott meg, igazán…! És elő-ször éreztem rá a valódi ÉNEM hódító erejére:
Gábor kisugárzása jóval nagyobb vonzerejű, mint Gabrielláé!
– Te! Hogy te micsoda csodákat adsz nekem…?!
Te, te kiválasztott!
És beszélt, lelkendezett szünet nélkül. M i-csoda boldogságot éreztünk akkor mind a ketten!
Mintha nem is én jártam volna meg oly gyakran a halál mezsgyéjét az elmúlt esztendőkben, s mint-ha Anna sosem reszkette volna át éjszakáit az e l-vesztésem rémületétől minden alkalommal!
Mintha nem gyötörte volna az a tudat, hogy meg
93
9. ábra Klára sírjánál (Rajz: P.G.J.)
94