utána kellene nézni van-e olyan zsebnaptár amelyben kü-lön rubrikája van minden pillanatnak
tolnai ottó: rovarház (novi sad, 1969. 105.)
Az újvidéki Ifjúság című képes hetilap irodalmi és művészeti melléklete első ízben 1961. d e c e m b e r 21-én jelentkezett Symposion néven. „ M U N K A T Á R S A K : Bányai Já-nos, D o m o n k o s István, F e h é r K á l m á n , K o n c z István, T o l n a i O t t ó (szerkesztő)" - állt az első oldal tetején. K é s ő b b a fejléc, azaz a t u l a j d o n k é p p e n i szerkesztőség összetétele t ö b b s z ö r v á l t o z o t t , a rovat pedig egyre terjedelmesebb lett. A kezdeti két oldal helyett 1962 őszétől h á r o m oldalon jelent meg, m a j d 1963 januárjától hat oldalasra n ő t t - igaz, e k k o r k é t h e t e n k é n t jelentkezett, felváltva a Tribün c í m ű , társadalmi, közgazdasági és műszaki melléklettel. így m a r a d t ez egészen 1964. s z e p t e m b e r 24-ig, a m i k o r a rovat utoljára jelent meg h o g y azután a k ö v e t k e z ő év elején önálló f o l y ó i r a t k é n t b u k k a n -j o n fel a l a p á r u s s t a n d o k o n Ú-j Symposion c í m m e l . A z If-júság m e l l é k l e t é t ugyan n e m mindvégig T o l n a i szerkesztette, hasábjain a z o n b a n f o l y a m a t o s a n jelen volt írásaival.
Összesen h u s z o n h á r o m a l k a l o m m a l publikált itt, az ex libris c í m ű , rövid k ö n y v k r i t i k á -kat k ö z l ő r o v a t b a n esetenként névtelenül. A z a n o n i m m u n k á k a t a melléklet utolsó megjelenésekor k ö z r e a d o t t r e p e r t ó r i u m oldja fel; eszerint egy esetben a névtelen írást közösen h o z t á k létre Bányaival. A korai Tolnai-szövegek k ö z ö t t nagy s z á m m a l van-nak esszék, m e l l e t t ü k versek, k ö n y v k r i t i k á k , szerkesztői glosszák és novellák találha-t ó k - e g y e b e k melletalálha-ttalálha-t a Prózák könyvébe (1987) is b e k e r ü l találha-t 'Tizenharmadik találha-törtalálha-ténetalálha-t.
G a z d a g és s o k r é t ű anyag, t ö b b t a n u l m á n y tárgya lehetne - teljes ismertetése helyett m o s t n é h á n y g o n d o l a t , c é l o m v o l t a k é p p e n T o l n a i k o r a i ars p o é t i k á j á n a k vázolása, m e l y n e k n y o m á n írásom befejező részében tézisszerűen kitérek m a j d (prózaíró) élet-m ű v é n e k későbbi alakulására.
Az esszé, mint a szenzualitás műfaja, a Symposion, mint a kollektív szenzualitás megtestesülése, avagy Tolnai immanens szerkesztői koncepciója
A S y m p o s i o n - m e l l é k l e t n e k n e m volt explicit szerkesztői p r o g r a m j a . T o l n a i esszéi-ből a z o n b a n f e l f e j t h e t ő egyféle i m m a n e n s p r o g r a m , m e l y n e k l é n y e g e é p p e n az, h o g y a szerkesztő által n e m fordítható fogalmi nyelvre, megtestesíthető viszont az írások ösz-szeválogatásával, m e g t e s t e s ü l é s e maga az ú j r a és ú j r a j e l e n t k e z ő r o v a t , a s z e r k e s z t ő i m u n k a m i n d i g t o v á b b é p ü l ő , r i z o m a t i k u s e r e d m é n y e . E n n e k az i m m a n e n s szerkesztői k o n c e p c i ó n a k preferált m ű f a j a az esszé. T o l n a i legelső írása a r o v a t b a n az első esszé
cl-2003. október
met viseli1, rnely mindjárt arra figyelmeztet, hogy lesz majd második, harmadik, ki tudja hanyadik esszé is a mellékletben. Az első esszé az első számban található, s az ol-vasó ö s z t ö n ö s e n hajlik arra, hogy a szerkesztő első számban található írását egyféle programiratként fogadja. H a ezt teszi, jól jár, mert ebben az esszében Tolnai magának az esszé m ű f a j á n a k a kifejezhetetlen és mégis kifejezni vágyott lényegét keresi, és hogy a kifejezhetetlen kifejezésére mégis milyen lehetőséget lát, az valamiképpen mégis az immanens szerkesztői koncepció explikálásaként értelmezhető.
„...mennyire irigylem Risztics fekete, velencei macskáját, és még jobban csodálom azt a jó öreg angol esszé írót, aki azokról a kirakatbeli teknősbékákról mesélt.
És most pont az ő rafináltságukhoz kellett menekülnöm, amikor a számunkra kétség-telenül legértékesebb műfaj, az esszé lényegét próbáltam valahogy megközelíteni.
Igaz, talán ez a műfaj áll legjobban ellen a teljes tudatosodásnak. D e éppen ez a műfaji tudatosodás az, ami regényeknél és a költészetben is egyedül érdekel bennünket."
A z a b i z o n y o s rafináltság ebben az esetben annyit jelent, hogy a fogalmi nyelvre hozott célmeghatározás, p o n t o s fókuszálás után gyakorlatilag „szétírja" témáját, fürdő-zik a szabadság érzésében, m i n t h a számára a tudatosodás voltaképpen öntudatosodás lenne, saját szenzualitásának tudatos megélése. Élvezése annak, ahogyan látja, éli/érzé-keli (ön)tudatosítja a világot. Másként és b i z o n y o s elméleti igénnyel fogalmazva: azt a problémát, amit Niklas L u h m a n n úgy explikált, hogy minden reflexió megfigyelés, minden megfigyelés különbségtétel eredménye, a különbségtétel lényege a megfigye-lésre kerülő elválasztása a megfigyelhetetlen nagy egésztől, melyből következik, hogy mindig csak valamit figyelhetek meg, az egész megfigyelésre kiválasztott szeletét, de magát az egészet sohasem - Tolnai korai írásaiban a megfigyelés eredményének, a refle-xiónak a lebegtetésével, reflexiók egymás mellé helyezésével, egyféle rizomatikus alak-zat létrehozásával kezelte.
A tudatosodás és öntudatosodás ugyanis nála sohasem valamiféle nagy egész tuda-tára ébredés, az egész víziójának születése, h a n e m a rizomatikus mozgások szabadsága, a mindenfelé való terjeszkedésé, a meghódított terület hol ezen, hol azon a p o n t o n való tágításáé. Pointilista tudatosodás, tudatosítható p o n t o k tudatosítása, a tudatosítot-tak mellé ú j a b b és ú j a b b tudatosított p o n t o k rendelése. A z esszéről szóló írásban pél-dául Hegeltől a szerbhorvát kritikusokon, Babitson, Halász G á b o r o n , Camus-n, Tho-mas M a n n o n át a kedvesig és a tenger látványáig terjed a skála. M e g d ö b b e n t ő es zavarba ejtő az a l k o t ó k sokasága, akiket e korai írásában mozgat. Megint másként fo-galmazva: a tudatosodás számára nem más, mint a változások tudatos érzékelése, tulaj-donképpeni tétje pedig az, hogy felülmaradjon és ringjon, ne pedig alámerüljön a vál-tozások (reflexiók) hullámain. Ezt Tolnai a következőképpen fogalmazza meg - és idé-zendő sorai mindjárt a reflexiók egymásra következő áradását is példázzák:
„Az intellektus nagy poétája, csak a változásokat látja - írja Iszidóra Szekulics, is-mert Valéry-töredékében. Nárcisszusa ezeken a változásokon keresztül akar ön-maga lényegéhez férkőzni. Ez az állandó változás a lényege. És n e m a tenger tudja-e legjobban f o k o z n i ezeket a változásokat? A m a m u t k r i s t á l y o k szörnyű játéka ez, m á m o r á t ó l most m á r n e m szabadulhatunk. (Hogy a felhőket tápláló, vagy a
kőten-1 Ifjúság, 1961. december 21.
tiszatáj
ger-e a könyörtelenül szebb, sosem t u d n á m eldönteni.) - De milyen nehéz - a leg-nehezebb talán - átadni magunkat ennek a ringásnak, úgyhogy ne m e r ü l j ü n k alá, ne csapjon b e n n ü n k e t a sziklákhoz. - Senki sem t u d o t t olyan királyian t r ó n o l n i a hajófedélzeten, mint T h o m a s Mann csíkos nyugágyában, plédjébe burkolózva. - Si-rályok jutottak eszembe. Tenger közepén, napi hajózásra minden parttól, egyedül, minden szárnycsapkodás, idegesség nélkül - a hullámokra ülő sirályok. - Nagyra nyitják szemeiket, mint a csillagvizsgálók hatalmas kupolái: egy kicsit még himbá-lózik benne a tenger és az ég félgömbje - hogy azután csodálatos g ö m b b é kereked-jenek bent is, kint is. - M i n t h a mindig így ültek volna. A h á n y s z o r csak elhajóztam egy-egy ilyen csücsülő (a kisgyermekeknek van még ilyen szemük, m o n d a n á Rilke;
Antigone-szívük és Kreon-fejük, m o n d a n á Konsztantinovics) sirály mellett, mindig azt talalgattam, ugyan meddig ülnek így a tenger kellős közepén, a hullámokon, mintha fészkükbe simulnának, tojásaikhoz: a tenger összes igazgyöngyéhez.1"
Ez a technika a kis kerek megfigyelhetők pontos elkülönítésével (behatárolásával), ugyanakkor folyton bővülő egymás mellé helyezésével egyben a meghódított terület folyamatos formátlanodásával és áttekinthetetlenségével jár együtt. Mint a szociológia-elmelet-iró L u h m a n n életműve, aki az egész leírhatatlanságát mindig újabb és újabb különbségtételek által szervezett nagyszabású rész-leírásokkal kompenzálta, újabb és újabb k ö n y v e k b e n írta le a különbségtételekkel megfigyelhetővé tett világ-darabokat.
Egyre követhetetlenebb és egészében már alig áttekinthető életművet hozott létre így, melyet a második rendbéli megfigyelő megfigyelni már csak újabb különbségtételek arán, azaz komplexitásának redukciója n y o m á n lehet képes. Ez egy t u d o m á n y o s élet-műnek nem feltétlenül erénye, ám ami módszertani probléma a t u d o m á n y rendszere számára, az téma és módszer lehet a költészetben. „Észre sem vettük, és máris Odüssze-usznál vagyunk." - folytatódik Tolnainál az imént idézet szöveg. Mire pedig a végére érünk az esszé olvasásának, már csak a szenzoraink m ű k ö d n e k , s intellektuális élmé-n y ü élmé-n k aélmé-nélmé-nak tudatosodása, hogy működélmé-nek a szeélmé-nzoraiélmé-nk, hogy m i élmé-n d e élmé-n kis magjábaélmé-n érzékelhető (de sohasem egyszerre, mindig csak „magokként") a világ - s így lesz Tol-nai kezén az esszé valójában szépirodalommá, lesz olyanná saját esszéje, amilyennek az esszét állítja: „(...) az intellektus poézise!"
Ismét emlékeztetnék: ez az írás a legelső Symposion-mellékletben jelent meg. A ro-vat indulására a z o n b a n , a helyre, ahol az esszé megjelent, közvetlenül csak egyetlen m o n d a t utalt, az írás befejező részében. „Igen! A csodálatos Iszidóra Szekulicsra gon-doltam, a m i k o r a sirályokról írtam. Szinte törvényszerűen le kellett í r n o m a nevét, most, a m i k o r mi is fel akarjuk venni a fent említett esszé-tenger hullámzásának szeszé-lyes ritmusát: végre, akárhogy ish' Mégis úgy gondolom, ez az utalás (s tágabb értelem-ben maga az esszéről szóló első esszé) a Tolnai-féle szerkesztői p r o g r a m lényegét fejezi ki: aligha kétséges, hogy ő az egész Symposion-mellékletet ilyen szabad hullámzásként, sokfelől s z á r m a z ó reflexiók g y ű j t e m é n y e k é n t képzelte, r i n g a t ó z á s k é n t egy sokféle gyökerű, sokfelé ágazó kulturális közegben. A n n a k a Symposion-mozgalomról szóló monográfiának, mely egyszer biztosan elkészül majd (el kell készülnie, mert a Sympo-sion-mozgalom n e m csupán a 20. századi magyar irodalom történetének egyik meg-határozó eseménye, h a n e m a sokszínűség paradigmájának megtestesüléseként is jeltős), vizsgálnia kell, hogy a melléklet Tolnai szerkesztése mellett hogyan felelt meg en-nek az i m m a n e n s p r o g r a m n a k , választ kell adnia arra a kérdésre, hogy változott-e a ro-vat, a m i k o r Bosnyák István lett a szerkesztője. És egyáltalán: felfejtendő lenne, hogy
2003. október
a Tolnai-féle szerkesztői gyakorlat miként párosult (vagy miként nem) az angazsáltság programjával, amely a Symposiont végül mozgalommá szervezte, hogy a reflexiók sza-bad áramoltatása miként fért össze (összefért-e) a programot megvalósítani igyekvő mozgalmi gondolattal. Ami ez utóbbi kérdéskört illeti, tézisszerűen annyi talán meg-k o c meg-k á z t a t h a t ó már m o s t is, hogy T o l n a i szermeg-kesztősége idején az összetartó erőt a szenzualizmus és a reflexivitás mindenki által megélt és így közösségivé vált élményé jelentette, mely később a világérzékelés szabadsága iránti elkötelezettséghez és az egy-irányú nemzeti angazsáltsággal való éles szembeforduláshoz vezetett.
Úgy tűnik tehát, hogy az elérhető kultúrák közötti szabad ringatózásnak, a később mozgalmi programmá emelt jugoszláviaiságnak, a multikulturalitás e korai megnyilvánu-lásnak itt lelhető fel a valódi indítéka, politikamentes oka. És persze itt a gyökere, vagy mkább itt ringanak a hullámai Tolnai tenger-szeretetének, későbbi azúr-mániájának is.
A kék egyébként már következő esszéjében megjelenik. Akik fáznak, galériákba menjenek melegedni! című írásában2 Konjovic kék párizsi atelie-ját úgy értékeli, mint amellyel a művész
„(...) szinte illusztratíve igazolja magát a korlátoltakkal szemben. - Milyen csodála-tos ez a kék szín! - Babits sorai jutottak eszembe:
Ki járt már a kék falukban Ki a csúnya kék ialukban?
H o l a kék fal sértő színnel...
És ez a kékítő, ez a bántó, ordináré kék, valami még nem látott prizmán (egy pári-zsi m ű t e r e m b e n - és p o n t ebben van Konjovic igazi nagysága) páratlan művészi matériává válik."
A szenzualitást előtérbe állító művészetfelfogás számára természetesen semmi sem lehet b á n t ó b b a szimulálásnál. Az érzelmek (egészen pontosan: a félelem) szimulálása miatt gyakorolt Tolnai k e m é n y kritikát Zákány Antal költészete fölött3. Mint koráb-ban már említettem, e névtelenül megjelent bírálatot Bányaival közösen írta, az egyik mellékmondat azonban kifejezetten az első esszéből k i b o n t a k o z o t t ars poétikát vari-álja t o v á b b . A k ö l t ő feladata a szenzualitásának t u d a t o s megélése, e r e d m é n y é n e k (Ön)tudasítása: „(...) magam mindig úgy tudtam, hogy a költészet potenciálja csak gon-dolat, csak g o n d o l a t b a t u d a t o s o d o t t érzés-motívum lehet, s m i n d e z t csak hatalmas energiával, tudásvággyal lehet elérni." H a pedig még m a r a d u n k egy pillanatra a kriti-kus Tolnainál, nem meglepő mindezek után, hogy fő elvi/elméleti problémája - amint ez a Dési Ábel költészetét tárgyaló ex libris írásának4 bevezetőjéből kiderül - a rizoma-t i k u s / d o g m a rizoma-t i k u s szemben állása a kririzoma-tikában. Ponrizoma-tosabban az, hogy a kölrizoma-tő és az esz-széíró számára olyannyira természetes rizomatikus szemlélet a kritikában elkerülhe-tetlenül i m p r e s s z i o n i z m u s h o z vezet, ami nem helyes, a másik oldalon a z o n b a n csak a dogmatikus kínálkozik.
Azt viszont, hogy milyen előnyt jelent a rizomatikus szemléletmód az esszéista szá-ntára, jól példázza Tolnai megdöbbentő című írása, az Adolf Eichmann
SS-Obersturm-2 Ifjúság, 1962. január 4.
3 Ifjúság, 1962. január 4.
4 Ifjúság, 1962. január 11
tiszatáj
bahnführer, felmentem önt a halálos ítélet alóP. Az első esszéhez hasonlóan témáját itt is szetirja. E i c h m a n n kisgyerekkori, m a t r ó z r u h á s fényképét nézegetve saját gyermek-kora, m a t r ó z r u h a utáni vágyakozása szólal meg, a m a t r ó z r u h á r ó l a tenger jut eszébe, T r u f f a u t filmje, m a j d k ö v e t k e z i k Dante, aki arra ítélte az áldozatot, D e U g o l i n o gró-fot, hogy maga is a p o k o l fenekére kerüljön, ott állhasson bosszút maga és négy fia gyilkosán. „Érdekes - írja Tolnai - , a költő egymáshoz láncolta a gyilkost, aki éhhalál-lal vegzett a gróffal, fiaival, és a bosszúállót, akit arra ítélt, hogy állandóan tépje fogával Ruggieri érsek fejét, hogy minden falat után az érsek hajába t ö r ü l k ö z z ö n . " Sohasem erezheti úgy, hogy enyhül bosszúja, így ez a Dante által poétikusan szépre formált jele-net „(...) egy nyitott seb marad: totális abszurdum."
A szétírásnak azonban itt egyértelművé válik az oka. Saját eljárása a m i n d e n k i szá-mara ajánlott gyakorlat példája: az Eichmann-ügy újságírói, szenzációhajhász és álszent talalása helyett az eset poétikus megközelítése. Kevésbé h i b á z u n k , n o h a „(...) az igaz-sagnak így is csak egy csöppjéhez juthatunk - , ha az egész ügyben csak P O É Z I S T (...), detailokat, filozofálásra alkalmas szituációkat keresünk. - Most már egy kissé korrigál-hatjuk címünket is: Adolf Eichmann SS-Obersturmgahnführer, felmentem önt az újság-írók halálos ítélete alól." A szétírás tehát itt a téma poétikai megközelítésének a példája, innen nézve az írás didaktikus, maga a példa, a szétírás, mint poétikai megközelítés vi-szont nem az; éppen ellenkezőleg, a szenzualizmus adta végtelenségre, a részletek vég-telenségére, a téma rizomatikusságára utal.
Rovarház és Kékítőgolyó
Innét most tovább lehetne lépni a rovatban megjelent többi Tolnai-Írás bemutatása felé, idézni m o n d j u k a Noviszád, 1962. január 16. című esszét6, mint a detail-ok iránt való érzékenység k ü l ö n ö s megnyilvánulását, vagy a Zentai naplót7, mely korai D o m o n -kos István verset rejteget, tanúbizonyságaként annak, hogy Tolnai szenzualizmusa mi-ként ihlette meg költő-barátját, és bemutatni a Zentai napló n y o m á n született paródiát Tolnai művészetéről, m i n t a korabeli recepció sajátos d o k u m e n t u m á t . M i n d e r r ő l most lemondva és u g y a n a k k o r előretekintve, egy tézist szeretnék megkockáztatni Tolnai prózájának későbbi alakulástörténetéről, mely úgy hangzik, hogy annak a szenzualiz-mus ugyan állandó meghatározója maradt, a megfigyelést szervező különbségtétel azonban változott: az író az őt körülvevő környezet helyett egyre i n k á b b önmagára fi-gyelt az őt körülvevő környezetben.
Tolnai első regényének, a Rovarháznak (1969) a szüzséje az én olvasatomban nem más, mint a reflexiók lebegtetésének, pontosabban lebegtethetőségének, a részletekben való tobzódásnak, a szenzualizmus korlátlan szabadságának a demonstrálása. E r r e szol-gál nála az i n t e r p u n k c i ó és a nagy betűk mellőzése, a m o n d a t és m o n d a t r é s z h a t á r o k összemosása, melynek n y o m á n az így is és úgy is, sőt amúgy is olvashatóság érzése tá-mad az olvasóban, m i k ö z b e n kénytelen feladni annak keresését, hogy mit is akarhatott vele közölni az elbeszélő. Pontosabban arra kell ráéreznie, hogy a közlés lényege ép-pen a kontingencia, a minden másképép-pen is lehet tudatának megérzékítése. Meg persze
5 Ifjúság, 1962. január 18.
6 Ifjúság, 1962. január 25.
7 Ifjúság, 1962. március 15.
2003. október 65 ^ ^
megérzékítése annak, hogy az elbeszélő számára miként jelenik meg mindez, miként érzékeli és rögzíti ő a világot. „Mágikus pillanat: a m i k o r végleges lesz v a l a m i n e k az esetlegessége." - f o g a l m a z o t t egyik n a p l ó j e g y z e t é b e n M é s z ö l y Miklós8. A detailok 'tant érzékeny, lírai fogantatású Tolnai-próza ilyen értelemben vett mágikus pillana-tok e r e d m é n y e k é n t is leírható.
Minden másképpen is lehet, minden történet másként is elmesélhető, más meg-figyelői n é z ő p o n t b ó l másként látszik ugyanaz. Ez akkor válik igazán világossá (akkor világosodik meg igazán), a m i k o r ugyanazon eseményről szóló saját narratívánkat egy másik megfigyelő narratívájával látjuk szembesülni. Különös m ó d o n válik ez tapaszta-latává a rovarház elbeszélőjének, a k ö n y v egyik emlékezetes epizódja szerint.
„sokáig n e m t u d t a m elképzelni hogyan lehet valakit állandóan figyelni követni se-hogyan sem t u d t a m elképzelni hogy egy ember semmi mást n e m csinál csak figyel egy másik embert egyszer azután véletlenül meggyőződtem minden előzetes terv nélkül vidékre utaztam iskolatársamhoz ha jól emlékszem szombati nap volt vasár-nap délután m á r jöttem is vissza az igazság az volt hogy éhes voltam jót akartam ebédelni és meg akartam nézni a barátom bikáit ugyanis a barátom annak ellenére hogy a hetedik művészet szerelmese bikatenyésztéssel foglalkozott később el is fe-lejtettem ezt a kis kirándulást a m i k o r az egyik kihallgatáson a szimpatikus fiatal belügyes (később t u d t a m meg dávid barátja sokáig u d v a r o l t v e r o n i k á n a k akinek a m ú l t k o r síelésen két helyen is eltört a lába majd rosszul forrt össze újra el kellett t ö r n i végül a magas lányból csináltak egy kicsit) elébem d o b t a vastag dossziémat a nyitott résznél e n n e k a kis kirándulásnak a leírását olvashattam a városka vendég-lőjében üldögéltünk egész délután u n a l m u n k b a n udvarolni k e z d t ü n k a ruhatáros asszonynak záróra után kivittük a kanális partjára ennyi volt az egész de a dosszié-ban a jelentésben m i n d e n pillanat lapokra teleírt lapokra hasadt annyira belefeled-keztem az olvasásba hogy az ajtónál álló fogdmegnek a vállamra kellett ütnie hihe-tetlen milyen szép izgalmas történet kezdtem magyarázni a fiatal belügyesnek A megélt t ö r t é n e t más i n t e r p r e t á c i ó j á b a n n y i l v á n v a l ó fikcióvá válik. C s a k h o g y nem lesz-e fikcióvá saját t ö r t é n e t ü n k a k k o r is, ha mi m a g u n k idézzük fel, meséljük el később - egyáltalán: n e m fikció-e minden interpretáció?
A korai Tolnai-próza mindenesetre egyféle szabad asszociációs módszert követve magába foglal m i n d e n t , szerkesztettségének tétje a szerkesztetlenség, a spontán világ-erzékelés (szenzualizmus) visszaadása. A kései T o l n a i - p r ó z á b a n annyi változik, hogy az elbeszélő m i n d e n e k e l ő t t ö n m a g á r a kíváncsi: azt igyekszik l á t h a t ó v á tenni, ami a megkülönböztetések által önmagát önmagává teszi, ahogyan őt meghatározza érzéke-lésének m ó d j a és tárgya. Másként fogalmazva, a kései Tolnai próza esetében a szerkesz-tettség tétje az én - különbségtételek által alakuló és létező - szerkezetének megmuta-tása. Míg a korai Tolnai-próza nem válogat, addig a kései tudatosan építkezik abból, amit számára reflektálásra felkínál a világ. Ez az átalakulás együtt jár a t ö r t é n e t m o n d á s (egy történet elmondásának) felerősödésével és az önéletrajziság előtérbe kerülésével, ami végső s o r o n egyféle esszéisztikus szépirodalmiságot eredményez, kétféle fikció kö-zeledését, a kitalált történetét és a „valóság" fikcionalizálódásáét. A valóságét idézőjel-ben, mert valóság nincs, p o n t o s a b b a n van, de nem megfigyelhető, csak a
különbség-8 Érintések, Bp. 1980. 232.
s
tétellel elhatárolt része, a különbségtétel azonban már beavatkozás, fikcionalizálás.
A történetmondás felerősödése előbb kerek kis történetek világos elhatárolódásában mu-tatkozott meg. Míg a rovarház ban még egymásba nyúltak, egymáson átindáztak a tör-ténetek, addig a Gogol halála (1972) és a Virág utca 3, (1983.) már önálló és egymástól nyomdatechnikailag is különválasztott epizódokból áll. Később a történetek egyre ter-jedelmesebbekké váltak, s tőlük a Prózák könyve (1987) és a Kékítőgolyó (1994) című gyűjtemény újabb keletű darabjain át már többé-kevésbé egyenes út vezet a Palicsi P. Howard mai feljegyzéseiig.