Társadalmi elméletek

A legkorábbi ismert hitrendszerek tekintélyes része (pl. a sumér-akkád, a gnosztikus, a júdaizmus, a zoroasztrizmus) az embert égi személyek által teremtettnek fogták fel és határozták meg, és létének célját az is-tenek szolgálatában (sumér-akkád, júdaizmus), vagy a teremtőhöz való visszatérésben (gnoszticizmus) jelölték meg. Itt a teremtéstől a teremtőhöz való visszatérésig az ember, mint emelkedett Ember célja egy életút bejárása volt, valamiféle jól meghatározott kezdettel és véggel, esetleg közbenső fokozatokkal megtűzdelve. Az életút so-rán az Ember előbb elszakad a teremtőjétől – elidegenedik tőle – majd fokozatos átváltozást szenved, mígnem fölismeri a teremtő célját és visszatér hozzá. Ezt a fokozatos, és az istentől adott célt megközelítő változást fejlő-désnek nevezzük. A gnoszticizmus és vele párhuzamosan a júdaizmus megfogalmazta a végső időket is. A hindu hitvilágban nem az ember, hanem a lélek útja kerül meghatározásra, de ott a lélek nem teremtett valami, hanem öröktől létezik. Az életút, az életcél azonban ott is létező, az ember az életútját fejlődésként éli meg.

A mai szellemi élet leginkább ismert társadalmi elmélete a júdaizmusból ered. Ahogy föntebb kimutattuk, alapvetően uralkodó előkelők létének elismertetését jelenti, ami a teremtés mikéntjéből is kiderül. Eszerint az Is-ten a működő, élő világot 6 szakaszban – 6 földi nap! – alatt teremtette meg. Előbb magát a Földet rendezte el (égbolt, vizek, szárazföldek), majd növényeket, azt követően állatokat teremtett, majd az utolsó szakaszban az Embert (Ádám Embert jelent).⁶⁰³ Az alapváltozat szerint az Ember férfi volt, a termékenységet később belőle merítette az Isten (Éva). Ezt követően egyenes ágú családfa indult el, de párhuzamosan ott találjuk a teremtés történetéből ki nem olvasható másik embertípust is, mint ugyan jelenlévőt, de a történetben csak mellékesen sze-replőt. Az ember ilyen jellegű kettéválasztása és isteni eredetének a levezetése a sumér-akkád hitvilágban az anunnakik és igigik társadalmi eredetét tükrözi, és mint ilyennek az istenek szolgálatába állított emberiség fel-ügyelőiként, azok magasabb rendű feletteseiként jelöltettek meg.

Az istenek alá, a többi ember fölé rendelt Ádám már a kezdetek kezdetén megszegte az isteni parancsot és Éva, meg a kígyó unszolására evett a tudás fájának a gyümölcséből, amitől az agya megvilágosodott és fölismer-te mezífölismer-telenségét. Utódai úgy szintén eltérfölismer-tek az isfölismer-teni úttól, Káin megölfölismer-te öccsét, Ábelt, akit Isfölismer-ten vele szemben előnyben részesített, hiszen Káin a letelepedett életformát jelképezte, Ábel meg a pásztort és az Isten ez utóbbit kedvelte. Ádám büntetése az örök élettől és a paradicsomi élettől való megfosztás lett, Káiné meg, hogy két keze

603 Ez a természetből merített logikai rend a későbbi kutatások eredményeként, mint időrend is igazolódott és ezt a biblia hívői bizonyítéknak tekintik abban a vonatkozásban, hogy annak megfogalmazói ismerték az élővilág kialakulásának a rendjét. Ez koránt sincs így. A nap-fény, a vizek, a levegő növények előttisége logikailag könnyedén levezethető, úgy szintén az is, hogy növényekre szükség volt az állat-világ megjelenéséhez, hiszen valamivel táplálkozniuk kellett. A Biblia ellenben a teremtés legkorábbi szakaszait hibásan írja le, fény nem lehetett fényforrás nélkül és ez a földi körülmények között a Nap, amely a Biblia szerint a fény megteremtése után került a már lé-tező Föld égboltjára.

munkájából kell megélnie, mások szolgálatában. Ádám Istennek tetsző életformát követő családfája egy újabb fiún, Szeten keresztül folytatódik, Káin családfájáról többet nem olvashatunk. Miután Ádám elvesztette az örök-élethez való jogát, kezdetben még évezredes életkorokkal találkozunk, Szet után utódainak életkora azonban fo-kozatosan csökken, míg nem a tizedik nemzedéknél már a mai ismert emberi életkorok nagyságához közeledünk.

Az Isten aztán szerződést köt a tizedik nemzedéket képviselő Ábrámmal, akinek világhódító nagyságot és szám-talan utódot ígért. Izsákkal, majd Jákobbal a szerződést megerősíti, amely szerint nemzedékeiket nemzetek fölöt-tivé fogja az Isten tenni, ha a vele kötött szerződést az emberek is maradéktalanul betartják. A kiválasztottság ke-rül itt megfogalmazásra, és ez a kiválasztottság aztán Mózes törvényeiben keke-rül egészen pontos és kétséget kizá-ró fogalmi keretbe. Mózes törvényei viszont az egy évezreddel korábbra keltezett akkád király, Hammurabi tör-vényeinek a kései átfogalmazott változatai. Így végső soron a ‘kiválasztottak’ Isten országának uraivá választód-tak ki, és az ettől elkezdődött végső idők után élvezik az urak minden előnyét, miközben a tömegek őket isteni parancsra kiszolgálják.

Az eszmerendszeren tehát végigvonul a ‘fejlődés’ gondolata, és a kijelölt életcél elérése. A cél elérésének a biztosítékát az isteni ‘parancsok’ maradéktalan és kritikát nem ismerő végrehajtása jelenti. Az isteni parancsok-tól való eltéréskor isteni büntetéssel kell szembesülni, de az Isten sohasem dönt úgy, hogy a szerződésszegőt el-pusztítja, végleg magára hagyja, kiirtja, azaz a létét befejezi.

A júdaizmusra települő keresztény eszmeiségben a fejlődés eme vonalának a fönntartása mellett a hittől eltérők büntetése a végleges kitaszítottság, a végleges halál. Az életcél ellenben nem a kiválasztottaknak járó, mások feletti korlátlan uralom, hanem a lélekhit végcéljának megfelelően a teremtőhöz való visszatérés.

A keresztény társadalom felfogás az eszmei vezetést, irányítást a fölszentelt (beavatott) papság kezébe he-lyezte el. Az eredeti felfogás szerint az Isten országában Jézus a legfőbb úr, a királyok királya, akinek a királysá-ga alatt zajlik az emberiség – és az egész világ – utolsó évezrede, amit az utolsó ítélet zár le. Ezt követően meg-szűnik a fizikai világ, így a teremtést az anyagi világ megsemmisülése követi. Ebből a pusztulásból csak az igaz lelkek maradnak ki, akik Istenhez visszatérve élik örök életüket. A gonoszok – közéjük tartoznak a hitetlenek – sorsa a pokol, azaz a teljes megsemmisülés. A lelkek egy része tehát itt már megsemmisíthető. Az embert a val-lásnak ezért a földi világon az utolsó ítéletre kell fölkészítenie, és ebben a fölkent papság szerepe a meghatározó, akiknek a vezetője a vallás feje. Itt kezdődnek a gondok.

Ugyanis a Kelet-római Birodalomban ez maga a császár volt, a Nyugat-római Birodalomban pedig a csá-szár által kinevezett római püspök, Jézus földi helytartója, a pápa. Nagy Konstantin idejében jelent meg ez a fel-fogás, és akkor a krisztusi szerepkörbe maga a császár, Nagy Konstantin lépett, és az ő öröksége vetítődött át a későbbi keleti területekre a Nyugat-római Birodalom összeomlásakor. Róma püspöke fönntartotta magának a Krisztus helytartója címet, holott az, akinek a helytartója lehetett volna, ott már nem létezett, ellenben a Kelet-római Birodalom császára még egy évezredig szolgálta ezt a szerepet. Így hát egységes keresztény állammodell-ről nem beszélhetünk.

A Merowing időkben Róma püspöke rátalált egy fajta megoldásra, hogy a világ lelki (spirituális) vezető-jének önmagát kiálthassa ki, s a világ polgári vezetővezető-jének az őt védő – akkor frank – birodalom királyát tekintet-te. A Merowing család kivéreztetése után teremtődtek meg a római állammodell újrafogalmazásának és létreho-zásának a feltételei. Kis Pipint a pápa az immár előállított Konstantin Adománya c. levélre hivatkozva császárrá kente fel, majd megkoronázta. Később Nagy Károllyal (Karolu Magnus) ismét megalapította a Római Birodal-mat, immár Német-római Császárság címen, ahol az állam szellemi alapjait a katolicizmus jelentette, és annak immár Jézus helytartója, a Pontiff (híd), a pápa lett a szellemi feje. A világi uralomhoz a jogosítványt Jézus hely-tartója adta, azaz maga teremtette meg a világi uralkodót azzal, hogy beavatta őt a császári méltóságba. Termé-szetesen, a Német-római Császárság hatalmi hatásköre messze nem terjedt ki az egész glóbuszra, de a szellemi vezérlő kör hatósugarát végső soron ebben jelölték ki.

A hűbéri rendszer – amely Európában a Merowing időben fejlődött ki – minden szintjén ezek után a ket-tős hatalom rendszere épült ki, ahol a főpap vagy a pap a melléje rendelt világi úr felett helyezkedett el. Egyházi kiátkozással a világi úr bárki által büntetlenül felkoncolhatóvá vált. A kiátkozást meg már pusztán az egyház ér-dekeinek, szellemének mellőzése, figyelmen kívül hagyása miatt meg lehetett kapni. A társadalmi élet hírközlő rendszere kizárólag a papi szent rend birtokában volt, a világi rend elsődleges kötelessége a hit védelme lett, amely egyben annak szolgálatát is jelentette. A világi és a lelkek feletti hatalom párharca a vezető szerepért föl-váltva emelte a pápát, vagy a császárt a másik fölé. I. Ottó még elcsaphatta a pápát, új pápát helyezhetett Jézus trónjára, VII. Gergely viszont már kanosszajárásra kényszeríthette II. Henriket. A pápaság megvesztegethetősége kiváltotta a katári eretnekség kiszélesedését és elterjedését Lanquedocon kívül, majd a következő Ince pápák brutális hadjáratai, az inkvizíció hatalomba emelése viszont már a világi életet tette élhetetlenné. IV. (Szép) Fü-löp frankföldi pápaságot teremtett, kiirtotta a templomos lovagrendet, utódai viszont pápai uralom alatt nyögtek.

Aztán jött a reformáció és az egész államfelfogást felborította. Anglia protestáns királya az anglikán egy-ház feje lett – mint a bizánci császár a keleti ortodoxé. Az észak-európai népek, államok kitértek Róma elől, és ezt a százéves háború véglegesítette. Ezekben a protestáns király a helyi főpapság fölé rendeltetett, a papság el-sőrendű feladata sokkal inkább a lelkipásztorság lett, a polgári hatalomba tevőlegesen nem folyhatott bele.

A bizánci hatás alatt élőknél a papság megmaradt a világi hatalmat ellenőrző szervezetnek. Az orosz or-todox egyház valójában világi uralmat folytatott, hatalommal rendelkezett. A cárt ők állították a trónra, a helyi társadalmi élet nélkülük nem létezett. A kicsiny falusi, városi szervezetek feje a helyi pópa volt. Az egyházi szervezet azonban nem lett központosítva, igaz helyi, területi pátriárkák alatt éltek, de azok egymás között nem álltak szigorú hatalmi rendben. Választott vezetőjüknek nem volt akkora hatalma, mint a nyugati, a katolikus pá-pának. Ahová a katolikus hit államvallásként eljutott (a földrajzi fölfedezések után, pl. Dél-Amerikába), az ottani államvezetés valójában Róma függvénye lett a papságon keresztül. Más területeken a különböző keresztény egy-házak osztoztak a keresztény hívőkön – később megosztva a népességet a hindu, a buddhista, majd a mohame-dán vallással.

Egységes jelenség a keresztény állammodellben, hogy a világi vezető Istennek fölkent király. Egységes az az igény is, hogy a világi hatalom nem avatkozhat be az egyházi ügyekbe, de az egyházak fönntartják maguknak a jogot, hogy az állam világi ügyeibe beavatkozzanak. Erre onnan merítik az alapot, hogy minden alattvaló Isten báránya és azok pásztorait adja a keresztény egyház. Így számos közös társadalmi feladatot el is látnak az egyhá-zak. Szerepük az egészségügy, az idősekről és az elesettekről, bajban jutottakról való gondoskodás és a népokta-tás területén jelentős, helyenként meghatározó. Az ezek ellánépokta-tásához szükséges társadalmi anyagi források bizto-sítása a közösség feladata – ami elől a világi hatalom ezek elől nem térhet ki. Ennek biztosítására szolgáltak az egyházi birtokok is, amelyek jövedelme szolgált a karitatív tevékenységek anyagi fedezetéül. Minthogy az ilyen jövedelmek fölhasználása közcélú, azok az államok, amelyek ebben részt vállaltak, nagyrészt mentesültek az egyházi adózási kötelezettség alól.

A keresztény felfogásban így kettős mércével találkozunk. Megtaláljuk a komoly mértékű, és eléggé rendszeres alárendelést, – az egész eszmerendszer alapvetően alárendelő – de a jézusi tanításokból eredő társa-dalmi cselekedetek határozott mellérendelést is tükröznek. Több szerző ezekre figyelemmel mutatja ki pl. a ma-gyar és a keresztény hitvilág számos közös elemét, és saját maga mai alárendelő szemléletével igyekszik leve-zetni a kereszténységet, mint a magyar hitvilág következményét. Holott a mellérendelő szemlélet a tanításban je-lenik meg és ez nem kizárólagosan magyar, ez a letelepedett népek zömének eredeti társadalmi életét, felfogását tükrözi. A buddhista hitvilág, a sintoizmus, a tao következetesen mellérendelő, és ezek az elemek az ősi hitvilág elemei, amely a természeti környezettel való együttélés, az emberi lélek és a test egymás mellé rendelésének a közös gyakorlatát, nem pedig egyetlen népet, nemzetet, vagy törzset, mint forrást tükröz.

Lényegét tekintve Eurázsia, sőt, az amerikai kontinens számos társadalma hasonló állammodell szerint élt, ahol az alárendelés volt az uralkodó felfogás. Az aktuális istenséget képviselte, vagy jelenítette meg a király és a népesség felett a király a közbenső társadalmi rétegek közvetítésével uralkodott. A helyi vallási felfogástól függő változatok nem jelentenek alapvető nézetbeli, működésbeli különbséget. Alapvetően hiányzik, viszont ez a fajta uralmi rend a mellérendelő társadalmi felfogást követő területeken, amelyeket az előbbiek éppen ezért pri-mitívnek, barbárnak vélnek. Jellemző példa, ahogy Ausztráliát meghódító angolszászok egyszerűen levadászták az itt élő őslakosokat, merthogy világképük olyannyira eltérő volt, hogy még emberszámba se vették őket.

A tudománynak a keresztény hitvilágtól való elválását követően létrejött régészeti tudomány feltárta a Föld és a földfelszín múltját, ahol történelmileg elvált egymástól a különböző élőlények megjelenésének a kora.

Egyértelművé vált, hogy az alap életjelenségként a mozgást képviselő állatvilág sokkal későbbi a földön, így a Biblia logikai rendszere, amely ott időrendben jelent meg, a tudományos ismeretek időrendjével párhuzamos lo-gikai renddé vált. Az állatok osztálya a növények osztálya fölé került, magasabb rendet jelentett. A növény- és állatrendszertan kialakulásával párhuzamosan továbbra is az alá- s fölérendeltség erősödött meg, és a magasabb vagy alacsonyabb rendűség mögé a régészet számos esetben időbeli előzetességet és utániságot is rendelt. Ez a megfigyeléshalmaz képezi aztán a XIX. század második felében megfogalmazott darwinizmus gerincét.

Ezen elméletben e gerinc mögött azonban még valamit föl kell ismernünk: a hegeli bölcseleti rendszert.

Hegel rendszerében a kiinduló alapot a tézis jelenti. Ennek változása megteremti a tézis tagadását, az antitézist.

Itt nem nehéz fölismerni a gnosztikus tanokból az atya és annak gondolata tükörképi viszonyát. Az atya az egyetlen valóban létező, – és Hegel rendszerében ez az Isten, pontosabban, Hegel kifejezésében a magánvaló – majd intellektualitása eredményeként önmaga tudati tükröződése, a gondolat avagy a Sátán jelenik meg. A to-vábbiakban a két hegeli létező küzd egymással, de ebben a küzdelemben egyik sem győzedelmeskedik, hanem a két ellentétes tézisből új minőség jön létre, amely mindkét tézist tagadja, egyben mind a kettő egyszerre, és ez a szintézis. Gnosztikus elképzeléseknél pedig ez a tudat. Ez már se nem tézis, se nem antitézis, hanem mind a kettő egyszerre, azaz se nem atya, se nem gondolat, hanem megtermékenyítő tudat.

Idáig ez rendben is lenne, ez a bölcseleti módszer került ebben a munkában is fokozatosan felhasználásra minden logikai szinten. A hegeli állammodellbe azonban belép egy újabb eszmerendszer szellemi terméke, a pla-tóni állammodell. Ez az ellentétek egysége helyett az ellentétek gyilkos küzdelmét vezeti be, amelynek az ered-ményeként mind a tézis, mind az antitézis a küzdelem során elpusztul, és a romjaikon jön létre az új minőség, a szintézis, az új államalakulat. A darwinizmus ezzel a lehetőséggel él, és a fajok küzdelmét, az élettérért, az éle-lemforrásokért való gyilkos, élet-halálharcot vonultatja fel, mint a változás mozgató erejét, ahol az életre termet-tebb, a győztes, életben marad, a vesztes azonban elpusztul. Így vezeti le a fajok alakulását, mondván, hogy az az egyed tud csak életképes utódot nemzeni, amely jobban tudott alkalmazkodni a változó életkörülményekhez, és

az akkoriban fölismert sejti átörökítőkbe való beépítésével az utódainak tovább is adni az alkalmazkodás kódját.

Amelyik változott, az fönnmaradt, amelyik erre képtelen volt, az kipusztult. Így folytatva egy fejlődési lánc ve-zethető le, amelynek a csúcsán a tagolt beszéddel az eszközöket használó és készítő és elvonatkozva gondolkodó ember helyezkedik el.

Nagyon logikus, nagyon szép elképzelés, de sajnos nem magyarázza meg pl. azt a nagyon szembetűnő tényt, hogy miért léteznek ma is az alacsonyabbrendű hüllők a madarak mellett? Miért a madarak az emlősök mellett? Miért a tojást tojók az emlősök mellett, stb. Ugyancsak nem ad kielégítő magyarázatot arra sem – amit már korábban említettünk –, hogy miért találhatók meg a magasabb rendűeknél észlelt jelenségek sokkal alacso-nyabb rendű fajok egyedeinél is, és ezek miért nem örökítették tovább a felettük lévőkbe, a belőlük levezetett magasabb osztályba? (Például a kakadu (sárga tarajú coocatoo) elvont gondolkodási és beszédképessége miért tűnt el fölötte?)

A darwini fejlődési modell bölcseleti szintű társadalmi megfelelője a történelmi materializmus. A régé-szet kimutatta, hogy történelmileg az emberi közösségek tulajdon nélküli közösségeket alkottak a történelem előtti időkben, majd a termelés kiváltotta a tulajdonosok osztályának a megjelenését, akikkel szemben a tömegek rabszolgasága állt, majd a földtulajdon birtoklása rétegekként megosztva a tulajdonosokat, a hűbéri rendet hozta létre. Ebből a földtől elszakadt pénztőke a tőkés termelési rendet eredményezte, és ez az akkori társadalmi való-ságot jelentette. A hegeli felfogás értelmében a tőkés rend ellentmondása (együttes termelés és egyéni kisajátítás) egy adott termelési szinten minőségi változást gerjeszt, amelyet az egy főre eső termelési értékkel (GDP) lehet meghatározni, amikor is forradalmi módon a társadalom átalakul és az együttes termelés mellett az egyéni kisa-játítást az együttes tulajdon és kisajátítás fogja fölváltani. Ez lenne a teremtés-elképzelésekkel rokon végső cél, azaz ekkor véget ér a történelem. A hegeli tézis—antitézis—szintézis fogalom körét itt a termelők osztálya (tézis) az azok munkáját kisajátító tőkések osztálya (antitézis) jelenti, a szintézist pedig az osztálynélküli társadalom te-remti meg.

A iméntieket kifejező eszmerendszer volt a marxizmus-leninizmus. Ennek az alapja a hegeli dialektika, de anyagelvű köntösbe öltöztetve, azaz a dialektikus materializmus. Ez végső soron ateistává gyúrt hegelizmust jelent. A társadalmi modell a gazdaságon, a termelésen alapszik. A marxizmus Smith és Ricardo alapján beve-zette a munka értékelméletet, amelynek a lényege az, hogy az új, társadalmilag elismert értéket a munka teremti meg, az egyes termékek értéke arányos az újra előállításukhoz szükséges munka mennyiségével. A termék értéke a piacon válik valósággá, amikor is a piaci kereslet-kínlat szabályai alapján alakul a termék ára. Az érték és az ár szinte sohasem esik egybe. A piac az árban ismeri el az értéket. A piaci mozgásoktól eltekintve azonban a piac átlagosan az értéknek megfelelő árat mutatja, azaz a piacion az egyes termékek az értékeik arányában cserélnek gazdát.

A tőkés azonban a piacon a terméket magasabb áron adja el, mint amennyibe az neki került. Ennek az az alapja, hogy a termék értékét a munkaerő abban a mértékben növeli, amennyi az ő természetes értéke, ám a munkabér nem azonos azzal az értékkel, amit a munkás a munkájával a termék értékéhez ad. A munkaerő is áru, de annak ára mindig kisebb mint az értéke. Azt a többletet, ami a munkaerő ára és értéke között feszül, a tőkés sajátítja ki, az ún. profit vagy értéktöbblet a tőkéshez kerül. Ez a kizsákmányolás. Ennek mértékét az jelenti, hogy mekkora az értéktöbblet a munkabérre vetítve. Az eszmét terjesztő előadásoknál a felhasznált, bemutatott szám általában 100%. Ha a tőkés az értéktöbbletet befekteti a termelésbe, akkor bővíti a termelését, azaz bővített újratermelést folytat, ha ellenben kivonja onnan, akkor egyszerű újratermelésről van szó. Erről föntebb már ejtet-tünk szót.

Ezért a tőkés és a munkás is a maga társadalmi körében a többi hasonló emberrel azonos helyzetben van, és ez az alapja annak, hogy osztályokat alkotnak. Az emberi osztályok azonos helyzetű, azonos érdekeltségű emberek csoportjai, és helyzetüket alapvetően a termelési eszközökhöz való viszonyuk szabja meg. A tőkés bir-tokolja a termelési eszközöket, a munkás meg a termelésben azt mozgatja, használja. A két osztály ezért – bár együtt létezik, azaz egymást kölcsönösen föltételezik mégis – egymásnak ellensége, az ellentétük kibékíthetetlen, és ezért állandó harcban állnak, amelyet csakis a tőkés és a munkásosztály felszámolása, azaz a társadalmi forra-dalom old fel. A termelési eszközök (és ide tartozik a megművelhető föld is) közös tulajdonba vételével megszű-nik a tőkésosztály, ezzel az állandó ellentét is, és ez az eszmei társadalom, ez a politikai mozgalmak végső célja.

A forradalmi átalakításban a tulajdont megszüntetik, mindent közös tulajdonba vesznek (államosítás), amikor az állam, mint tulajdonos a megtermelt értéktöbbletet elvonja és a termelők között, a szükségleteknek megfelelően újra elosztja. Ilyen szükségletek, amelyeket a termelők az államtól kapnak meg, az egészségügyi ellátás, az

A forradalmi átalakításban a tulajdont megszüntetik, mindent közös tulajdonba vesznek (államosítás), amikor az állam, mint tulajdonos a megtermelt értéktöbbletet elvonja és a termelők között, a szükségleteknek megfelelően újra elosztja. Ilyen szükségletek, amelyeket a termelők az államtól kapnak meg, az egészségügyi ellátás, az