A cselekvő személy

David P. Barash, a szociobiológia egyik kidolgozója szerint az emberi szeretet élettani célokat szolgáló általános jellegű viselkedési eszköz. Kérdéses azonban, hogy az emberlét, az emberi élet, az emberi személyiség és az emberi cselekvés visszavezethető-e az élettan tudománya által szolgáltatott megfigyelések eredményeire.

Ám ha e kérdés megválaszolása előtt már megtörténik a visszavezetés, abban ugyan bizton láthatjuk a tudomány önérték jellegének feladását és tudományon kívüli célok szolgálatát, viszont ekkor sem mentesülhetünk attól, hogy ezzel az irányzattal szembenézzünk. Nézzük hát meg részletesebben a szociobiológiai érveléseket, azzal a további összefüggéssel a háttérben, hogy a tudományos felfogásban szokásos a biológiát még a kémiára, a kémi-át a fizikára, azaz az élőt az élettelenre visszavezetni, mivel csupán az utóbbi vizsgálatkémi-át tartják egyedül eredmé-nyesnek. S ha ez történik az élővel, az élettel, mi lesz az emberrel magával, mi lesz velünk, hiszen hol van ettől a visszavezetéstől még a lélek, az emberi tudat és a szellem világa?

A modern tudományok egyetemes érvényesülése előtt minden bizonnyal a legfőbb akadályt a közelmúltig a katolikus egyház és annak tekintélye jelentette. Miután azonban II. János Pál pápa rehabilitálta Galileit, és el-ismerte az evolúciós elmélet érvényességét, mindkét oldal módszertani kihívásokkal került szembe. Magyarán ama kihívásról van szó – ami túlmutat a katolikus egyházon –, hogy miképpen lehet közvetíteni a modern tudo-mányok emberképét¹⁸⁶ a (nemcsak vallásos) nagyközönségnek, s ebben milyen feladatai vannak a két oldalnak, a tudós és a vallásos társadalomnak, amely két oldal sok azonosságot tartalmaz.¹⁸⁷ Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a tudományos redukció eredményes magyarázatokkal szolgálhat a tudományos kérdésfeltevés szem-pontjából, ugyanakkor nem nyújt kielégítő és felhasználható válaszokat az emberek által feltett kérdésekre. Hi-szen a természet és a társadalom törvényszerűségeit a különböző egymást feltételező és egymásra épülő, illetve egymásra visszavezethető tudományterületek úgy fogalmazzák meg és teszik egyértelművé, hogy közben leegy-szerűsítik vagy lecsökkentik őket, azaz a bonyolultabb területeket visszavezetik az egyszerűbbekre – mint a ké-miát a fizikára, a biológiát a kémiára, a fiziológiát a biokémiára, a pszichológiát és a szociálpszichológiát a fizio-lógiára. Ezzel lehetővé válik a tudomány számára a specializált ismeretek analógiás alkalmazása más, határ- és szomszédos területekre, viszont a nem tudós társadalom nem tud mit kezdeni az ilyen eredményekkel, mert az emberek számára a mindennapokban felmerülő kérdések a maguk teljes bonyolultsági szintjén követelik meg a válaszokat. Az a régi ellentét nyilvánul itt meg és vár továbbra is megoldásra, amikor a jelentkező problémák di-alektikus mozgalmasságára egyfajta statikus, metafizikus megoldást adnak, ahol nincsenek tekintettel a megol-dás(ok) során újonnan keletkező társproblémákra és nem kívánt (nem mindig negatív) hatásokra, nem figyelnek a mellékkörülményekre, a sajátos emberi törekvésekre és hasonlókra, hanem megelégednek a valamilyen külső (túlvilági) szempontra, körülményre tekintettel lévő válasszal.¹⁸⁸

Mindenesetre az ebből a helyzetből kivezető utat csak közösen lehet megtalálni, azaz a tudománynak és a társadalomnak is érvényesítenie kell a maga képességeit és érdekeit. A tudomány végezze a dolgát a maga mód-ján és a társadalom is boldoguljon a maga módmód-ján. Ha a tudomány segít eligazodniuk az embereknek a modern világ megismerési, erkölcsi, szociális, higiénés és mentálhigiénés útvesztőiben, akkor ők elkerülhetetlen döntése-ikben nagy valószínűséggel – amennyire tudják – figyelembe fogják venni a tudomány eredményeit, s e tevé-kenységük jellegzetességei visszajelzésekként szolgálhatnak a tudomány számára is. E kölcsönösséghez mi itt most azzal járulhatunk hozzá, hogy a társadalomban egyedi és csoportéletet élő emberek helyes egyéni magatar-tása és megfelelő társas viselkedése megvalósításához alkalmazható magatartástan és társasélettan számára

186 Vö. A modern tudományok emberképe. Gondolat, Bp. 1988. A bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen (Emberrel Foglalkozó tudományok Intézete) első tudományos konferenciájának anyaga. Érdekes, hogy az Intézet tudományos testületének első összejövetelé-re 1983 augusztusában Castel Gandolfóban, II. János Pál pápa nyári összejövetelé-rezidenciáján és jelenlétében került sor, mely kollokvium témája

„Az ember képe a modern tudomány szemszögéből” volt.

187 Nem foglalkozunk itt a tudományos tételek megértésének nem tudósok számára általános megértési nehézségeivel, vagy a tudománnyal és a technikával szemben támasztott előítéletekkel, félelmekkel. Ugyanakkor szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy az ilyen fajta, azaz hasonló jelenségekre adott hasonló, sőt azonos mechanizmust feltételező magyarázat gyakran teljességgel hibás. A társadalom egészé-nek az élő rendszerekkel való párhuzamba állítása ilyen hibás elképzelés. Még ha a darwini fejlődéselméletegészé-nek vannak használható, va-lós tételei is, azok a társadalom egészére nem vihetők át. Sajnos azonban éppen a darwini elmélet hibás föltételezését – állandó, öldöklő harc – vetítették át a társadalom egészére a neodarwinizmus tételeként.

188 Emellett az is tény, hogy napjainkban megjelent az igény a metafizika feltámasztására, azaz a filozófia klasszikus hagyományaihoz és alapkérdéseihez való visszanyúlásra. Vö. A modern tudományok emberképe. Gondolat, Bp. 1988, Almási Miklós előszavával pp.: 12–

13.

mutatjuk a szociobiológia vagy humán etológia tudományos nézőpontjait, megfigyeléseit és eredményeit, vala-mint az azokat megalapozó természeti (fizikai, biológiai és fiziológiai) összefüggéseket. De semmiképpen nem dönthetjük el ennek a tudományos segítségnek a valódi felhasználását az egyes emberek és csoportjaik részéről, vagyis ő helyettük, ha közre is adhatjuk saját egyéni jól megfontolt vélekedésünket és döntésünket.

A megismerés szellemi összetevőinek Kant általi felismerése¹⁸⁹ azt jelentette, hogy azontúl a megismerést fogalmi sémák által szervezettnek tekintették, s az elméleteket kevésbé vetették alá az adatok meghatározásának.

Mary Hesse szerint ez még nem volt az ismeretelmélet társadalmasítása (az episztemológia szocializálása),¹⁹⁰ jó-val később viszont bekövetkezett Quine részéről az ismeretelmélet meghonosítása (természethűvé tétele, natura-lizálása).¹⁹¹ A honossá tett ismeretelmélet azt írja le, hogy a környezetünkben miként boldogulunk azoknak az induktív módszereknek a segítségével, amelyek egyébként pusztán az állati tanulási módok meghosszabbítását jelentik. Ennek során egyre jobb ismeretekre teszünk szert az objektív természetről a biológiai és a kulturális evolúció révén megerősített próba–szerencse módszerrel.¹⁹² Ilyen ismereteink egyre tökéletesebb voltát a tudo-mányos előrejelzések növekvő sikerei mutatják, valamint a környezet feletti emberi ellenőrzés mind hatéko-nyabb volta utal rá.

„A racionalisták által elfogadott korábbi a priori elemek az emberi biológia és pszichológia kontingens univerzáléivá válnak,”

[mondja Hesse], „amelyek sikerességét nem a priori igaz voltuk, hanem a kiválasztódás és fennmaradás mechanizmusai biztosítják. Ha konstruktivista módon akarnánk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy az ‘objektivizált’ természet az embernek a világgal való érzéki interakciójában konstruálódik, minthogy fennáll a világgal való sikeres megbirkózás biológiai szükséglete.”¹⁹³

A ‘naturalizált episztemológia’, vagyis az emberi természetet figyelembe vevő ismeretelmélet azonban így még mindig individualista marad, s nem látszik meggyőzőnek, hogy a bonyolult tudományfejlődés és a tu-dományos eredmények technikai kiaknázása az állati tanulási mechanizmusoknak az emberi faj általi természe-tes kiterjesztése lenne. Ezért Hesse szerint az ismeretelméletet társadalmasítani kell, azaz az emberi társadalmat figyelembe vevő, illetve kollektív ismeretelméletet kell művelni.

Már Durkheim kimutatta,¹⁹⁴ hogy a hagyományos társadalmakban roppant sokféle kategoriális és hiede-lemrendszer működik. Ezek szerinte a társadalmi alapzatból eredvén, a társadalmi szerkezetek jelképes kifejező-dései, kvázi-autonóm gondolkodási rendszerei. Ugyanakkor az elme feltétlen behódolására tartanak igényt, va-gyis ezekben a társadalmakban a logika, az igazság, az ok-okozat, az osztályozás, a számolás, a tér-idő fogalmi egyetértést és állandóságot, tekintélyt és mintegy abszolút státust élveznek, mert társadalmi normákban és szer-kezetekben rejlő valóságos erőkből fakadó hatalommal és szankciókkal bírnak.

De Durkheim társadalmasított ismeretelmélete, amint arra Hesse rámutat, a természet- és társadalomtu-dományok vonatkozásában konzervatív és kritikátlan.

„Eszközöket szolgáltat a más, nem tudományos kultúrák kognitívnak tekintett rendszerei tanulmányozásához, ám saját eszközeinek önreflexív kritikáját és következésképpen a számunkra lehetséges alternatív megismerési módokat figyelmen kívül hagyja.”¹⁹⁵

Dilthey, Max Weber, Gadamer és Habermas viszont a történelem, a politika és a morál normatív ismeret-elméletét az emberi kommunikációs és kölcsönös értelmezési gyakorlat szempontjából, azaz a megértés és a tár-sadalmi érdekek fogalomrendszerében dolgozta ki.¹⁹⁶ David Bloor erős programja pedig már azt követeli, hogy a tudományt ugyanolyanfajta felülvizsgálatnak vessük alá, mint bármely más társadalmi intézményt. Azaz magát a tudomány tanulmányozásakor használt társadalomszemléleti módszert – amely nem azonos a természettudo-mányok módszerével – is alá kell vetni a felülvizsgálatnak.¹⁹⁷

A tudománynak, az emberről szóló természet- és társadalomtudománynak a felülvizsgálatára és alternatí-va kidolgozására az egyik példa éppen a szociobiológia alternatí-vagy a társasélettan kidolgozása. Ebben az élettan leg-újabb fejlődése és bizonyos társadalomtudományok kiépülése integráltan kapcsolódott össze egységes elméletté.

Ennek az emberre vonatkozó ismeretei, illetve azok bizonytalan vagy már megalapozottnak tekinthető jellegze-tességei kiemelésével és bemutatásával, vagyis az ember élettani alapjaira összpontosító társasélettani vizsgálat eredményeivel megismerkedve, nagyban elősegíthetjük, hogy egységes látásmód alakuljon ki az ember élettani és társadalmi meghatározottságait illetően, amihez persze utóbbiakat is figyelembe kell venni, még ha ezt a

189 Röviden: a szemlélet a priori formáiról (tér és idő, okság) és az értelem kategóriáiról van szó, amelyek transzcendentalitása, hogy egyaránt immanens és transzcendens jelleggel bírnak, az emberi megismerő képesség emberi megismerésben alapvető mivoltát és emberi egye-temességét jelenti. Vö. Kant (1913).

190 Vö. Hesse (1985).

191 Vö. Quine (1969), Quine (1985).

192 Vö. Popper (1998), pp.: 42–50, 72–79.

193 Hesse (1985) pp.: 22–23.

194 Ld. Durkheim (1978).

195 Hesse (1985). p.: 25.

196 Vö. Dilthey (1974), Weber (1970), Gadamer (1984) és Habermas (????).

197 Vö. Bloor (1976).

szociobiológia nagyvonalúan és kártékonyan mellőzni is meri. Ez egyébként alapvető jelentőséggel bírhat az el-térő szerepű sajátosságok észrevételénél, valamint a mellékkörülmények feltárása, értelmezése által csökkentheti minden társas cselekvés nem szándékolt mellékhatásait. A szociobiológiai ismeretek gazdagodása eredménye-képpen is növekedhet azonban az ifjabb nemzedékek társadalmi tapasztalata, ha ezeket a vonatkozásokat megfe-leltetik az emberi hagyományoknak, szokásoknak, elvárásoknak és hiedelmeknek. Mivel az emberi viselkedés alapjai egyetemesek, biztosabbá válhat azok felismerése megnyilvánulásaikból. Ezen kívül a szociobiológiai és társasélettani ismeretek és tapasztalatok figyelembe vételével könnyebben eldönthető a saját kompetencia határa is. Elméleti támpontokat kaphatunk ezen túlmenően a pszichoszomatizmus önfelismerésére, kezelésére például, valamint bizonyos testi, lelki, erkölcsi, szellemi stb. károsodások következményeinek feltérképezésére. De akár az emberi játszmák kialakulásának megelőzésére, vagy a kialakultak kezelésére, megszüntetésére. Mindazonáltal a humánetológiai vagy társasélettani megközelítés elsajátítása nem pótolja a funkcionális területek és integráció-juk ismeretének hiányosságait. Ellenben ismételten figyelmeztetnünk kell, hogy az élettani alapismereteknek a társadalomra, vagy az emberi viselkedésre történő kritikátlan átvetítése hibás végkövetkeztetésekre vezet, ezért ha alkalmazzuk is, azt megfelelő óvatossággal szabad csak végrehajtani.

A cselekvő személy jelenti az élő embert. Az embert, mint fogalmat leginkább a tetteiben, a cselekvésé-ben foghatjuk meg. Az emberi szellemet, a tudatot, az emberi test hordozza, és ettől válik tetteicselekvésé-ben emberivé.

Az emberi cselekvés időben lejátszódó aktivitás, amelynek több módozatát különíthetjük el Harris alap-ján. Ezt a szerző az idő strukturálásának,¹⁹⁸ azaz értelemszerűen fordítva az idő beosztásának, időtöltésnek neve-zi, és hét alapváltozatot határozott meg. Mindezeket eltérő jellegű kölcsönhatások jellemzik, amelyek a közös-ségre és a cselekvő egyének személyiségére egyaránt, de eltérő módon hatnak.

1. Magány. Ez az időbeli állapot az, amikor az ember magába visszavonul,¹⁹⁹ cselekedetei nem mások je-lenlétében zajlanak le és ilyenkor az egyén időben látszólag semmi társadalmi hatást nem vált ki. Kölcsönhatás-ok azonban ekkor is létezhetnek. A személyiség egyes összetevői az egyénen belül hathatnak kölcsön. Az egyén ilyenkor a sors kegye által választottan, vagy tudatosan különül el másoktól, mert az alapválasza a te nem vagy jó, vagy az én nem vagyok jó szorítja rá a magányra. Ilyenkor előfordul az egyéniség önmarcangolása, múltjának fölmérése, értékelése. Az ilyen hangulati állapotot gyakran önvád kíséri és ekkor érvényes, hogy a személyiség szülő összetevője ütlegeli a gyermek összetevőt. Lehet önmarcangoló félelem, sebeket nyalogató sérelem. A tu-datos személyiség ebbe beavatkozhat, de általában levert hangulatot eredményez és elvezethet az önfeladáshoz.

Más helyzetekben ez tudatos fölvállalás is lehet, amikor a társadalmi konfliktusok elől zárkózik el az egyén és az én jól vagyok, de te nem vagy jó válasszal kizárja maga mellől a többi embert.

Egészségesnek tekinthető személyiségnél is ezek megjelenhetnek, de csak önvizsgálat leple alatt átmene-tileg. A magány nem személyiséget építő időtöltés, de nem is romboló.

Tulajdonképpen ide sorolható még a magány egy különleges alakja, a közömbös együttlét. Ilyenkor tulaj-donképpen társas magányról beszélhetünk. Hosszabb időre összezárt embereknél előfordulhat, hogy már a köl-csönhatások valamennyi lehetséges alakját kimerítették, egymást már ‘remekül’ ismerik, de el nem fogadják, és ilyenkor az összezártságot együttes magánnyal váltják ki. Ebben az időtöltésben a személyek közötti kölcsönha-tások rendkívüli mértékben lecsökkennek. Amíg azok párhuzamosan folynak, a közömbös együttlét fönnmarad-hat, ám ha az összezártságból eredő frusztráltság keresztező kölcsönhatásokat gerjeszt, a közömbösség megszű-nik, és az együttlét átalakulhat játszmává. Így kapcsolják ki a közös térbeli kényszerű együttlét megszabott ide-jét. Ilyen viszony munkahelyeken gyakran alakul ki, ahol közben azért az emberek tevékenykednek, sőt, hivata-losan együtt is működnek, ill. egyik egyén adja a másiknak a feladatot és így tovább. Ez az időtöltés a közösség szempontjából közömbös, nem rombol, de általában nem is épít. Még akkor sem, ha ilyen körülmények között keletkezett ismeretségek elvezethetnek nem közömbös együttléthez is, pl. együttes tevékenységhez.

2. Rítusok. Az együttes tevékenység, időtöltés különleges eseteit jelentik a rítusok, ill. azok társas változa-tai. Ezekben az egyedek által elfogadott szellemi program adja a cselekedetek alapját és vezérli az időtöltést, köti össze a közös időtöltést végző egyedeket.²⁰⁰ Ezekben a felnőtt-felnőtt kölcsönhatások alárendelt jelentőségűek, a szülő-szülő, vagy szülő-gyermek személyiségi összetevők kölcsönhatása az uralkodó. Ez jelenti a rítushoz való érzelmi kötődést, amely gyakran a ‘szeretet’ fogalomköréhez kapcsolható.²⁰¹ A vallási összejövetelek, vallás ál-tal gerjesztett cselekedetek ebbe az osztályba sorolhatók. A rítus a közösség összetartását álál-talában elősegíti, az egyén személyiségére nézve sem káros, gyakran a magányból ez jelenti a kiutat. Semmiképp sem tekinthető romboló hatásúnak. Megalapozhatja a társas cselekvést, amely a barátságok alapját jelenti.

3. Együttes tevékenység, Ilyenkor két, vagy több egyén közös gondolatrendszer, eszmeiség, szellemi meghatározottság alapján végez egymáshoz kapcsolódó, egymást kiegészítő tevékenységet. Ez a fajta időtöltés kifejezetten személyiség és közösség fejlesztő. Ebben az időtöltésben általában párhuzamos kölcsönhatások lép-nek fel, meghatározó lehet a felnőtt-felnőtt kölcsönhatás és a tetteket általában a felnőtt személyiség uralja, ve-zérli, a cselekedetek logikailag meghatározottak. Érzelmi ellentétek (szülő-gyermek kölcsönhatások) azonban itt

198 Harris (1973), pp.: 111-123.

199 Harris (1973) a withdrawal szót használja, p.: 112.

200 Harris (1963), pp.: 143, 152, 152.

201 A szeretet fogalmát föntebb megtárgyaltuk. Lásd a 76. oldaltól.

is felmerülhetnek, de hasonló módon egymásra találások is szülő-szülő, és gyermek-gyermek kölcsönhatások kí-séretében.

4. Az idő pergetése. Jellegzetes időtöltési alak az, amikor társaságok összejönnek, együtt vannak és szinte semmit sem tesznek, csak hagyják, hogy az idő múljék. Tulajdonképpen a társas magány egyik esetének is te-kinthetnénk ezt, de nem az. Ezeken az összejöveteleken általában felnőtt-felnőtt kölcsönhatások mellett gyer-mek-gyermek kölcsönhatások jelentkeznek. A társas magányhoz képest itt az a különbség, hogy az egyedek bár egymás iránt általában közömbösek, de nem elutasítóak. Ezekből indulhat társas kapcsolta, innen indulhat meleg emberi kapcsolat is, jóllehet, az esetek zömében ahogy összejöttek, ugyanolyan ismeretlenül is távoznak. Ezeket az összejöveteleket gyakran valami cél motiválja (tánc, étkezés, futó udvarlás, szexuális igények kielégítése, stb.) de az időtöltést követően zömmel ezek sem hagynak a résztvevőkben komoly nyomot. Előfordulnak üres viccelődések apró ugratások, lehengerlő udvarlások, de tartósabb következmények nélkül. Az esemény végén ki-ki megy a maga útjára, merül vissza a magányába, vagy űzi a játszmáit tovább, stb.

Az idő pergetése általában nem rombol, de a közösség építése, az egyén személyisége szempontjából kö-zömbös. Ezeken az ‘eseményeken’ azonban nem mindenki csak pergeti az idejét. Ezeken előfordulhatnak komo-lyabb kölcsönhatások is, amikor nem a föntebb említettek az uralkodók, hanem keresztező kölcsönhatások, azoknak is egy kiemelt jelentőségű alakja, a játszma.

5. Játszma.²⁰² Az időtöltések kifejezetten káros, romboló módja, mégis nagyon gyakori változata az em-beri játszma. Szándékosam használjuk a játszma szót, mert ez nem azonos a játékkal. A játék az együttes cselek-vések körébe tartozó időtöltési alak, de nem viseli magán azokat a kölcsönhatási jeleket, amelyek a játszmákat jellemzik. Berne osztályozta ezek különböző megjelenési alakjait és 32 féle típust különített el. Ezek között sok a hasonlóság, de vannak határozott különbségek is.

A játszmák valamiféle pszichológiai nyereség érdekében folynak. Általában legalább két személyt igé-nyelnek, de ritkán előfordulnak egyszemélyesek is. Talán a játszmák megértését leginkább a következő fogalma-zásból érthetjük meg: Játszmát megnyerni nem lehet. Döntetlent elérni nem lehet. A játszmából kiszállni nem le-het. Ebben a három tételben benne van a játszmák lényege: nem győzelem érdekében folyik, hanem egy lelki ál-lapot fönntartásáért, nem a győzelem a fontos, hanem az álál-lapot, amely a felnőtt kort megelőzően kezdődött és egy életen át is kitart. Ez pedig az én nem vagyok jó állapot. Valamennyi játszmában a párhuzamos kölcsönha-tások az uralkodóak, hiszen a keresztező kölcsönhatás azonnal leállítaná a játszmát, pedig azok szinte végtelenül folytatódnak. Miközben a felnőtt-felnőtt kölcsönhatások látszólag logikus magatartást tükröznek, valójában szü-lő-szülő és gyermek-gyermek kölcsönhatások az erősebbek, és a játszmában résztvevők magatartását semmiképp sem a felnőtt személyiség irányítja, hanem vagy a szülő, vagy a gyermek, gyakran azonban a felnőtt személyisé-get fertőzve. Minthogy a játszmák kifejezetten romboló hatásúak – nem egyszer :hatásoka gyilkosságig is elve-zetnek – az egészséges személyiségnek a játszmát föl kell ismernie, és ha teheti, le kell rombolnia, de semmi-képp sem beszállni, hanem a játszma igényével föllépő személyiséget azonnal ott kell hagyni. Később már ne-héz, hiszen az egyén nem szívesen hagyja ott a befektetett érzelmeit, nehezen lép át azokon. A játszmázó ilyen-kor tüstént más partnert keres a játszmájához, és ha nem talál, gyakran bele is betegszik. Vannak ártatlan játsz-mák, mások ellenben valaki halálával is végződhetnek, ismét mások közösségeket vernek szét, és egyéneket állí-tanak egymással szembe. A gyilkosságok nagyon nagy része emberi játszma végeredménye.

Néhány játszmát itt a megértés érdekében ismertetnünk kell.

Viszonylag ártatlannak tűnő játszma a ‘jaj, de szerencsétlen vagyok’ típusú. Egy személy kell hozzá csu-pán. Ez azoknál a személyiségeknél jelenhet meg, akiknek nincs meg a kellő önbizalmuk (azaz gyerekkori alap-válaszuk, hogy én nem vagyok jó, de te jó vagy). Abban nyerik el a lélektani jutalmukat, ha mások sajnálják őket és a létező, vagy nem létező lelki sebeiket nyalogathatják. Ezekben a játszmákban gyakori, hogy a gyanútlan partner javasol valamit a szenvedőnek, akinek a válaszai ‘Igen, de …’ kezdetűek. Mindig megtalálja a kifogást, hogy a javaslat miért nem jó.

Másik viszonylag ártatlan, egyszemélyes játszma ennek a rokona. Ezt a ‘törött sütemény’ címkézi. Ebben a játékos önsajnálata adja a lelki nyereséget, merthogy őt mindenki a legutolsónak sorolja, mert mindig neki jut az utolsó darab sütemény, amely, ugye már törött. Ebben az egyén önértékelése szenved csorbát, de nem

Másik viszonylag ártatlan, egyszemélyes játszma ennek a rokona. Ezt a ‘törött sütemény’ címkézi. Ebben a játékos önsajnálata adja a lelki nyereséget, merthogy őt mindenki a legutolsónak sorolja, mert mindig neki jut az utolsó darab sütemény, amely, ugye már törött. Ebben az egyén önértékelése szenved csorbát, de nem