A szovjet mezőgazdaság sztálini rendszerének kialakulása Gazdasági - társadalmi örökség

A kolhozmodell létrejöttének bemutatásához megkerülhetetlen azoknak a gazdasági-társadalmi viszonyoknak az áttekintése, amelyek a cári birodalom vidéki területeit jellemezték a huszadik század elején.⁷⁰ Az októberi forradalom előestéjén a közel 120 milliós paraszti társadalom gazdálkodási módja, mentalitása nagy eltéréseket mutatott a hatalmas birodalom eltérő történelmi múlttal és természeti adottságokkal rendelkező vidékein. E heterogenitás mellett általános problémaként jelentkezett, hogy a huszadik század elejére a parasztságnak csak kis része tudott valódi földtulajdonossá válni. Ez részben az 1861-es jobbágyfelszabadítással, részben az obscsina fennmaradásával függött össze.⁷¹

Az 1861-es reform a földbirtokosok és a jobbágyok között osztotta fel a földet, de a jobbágyokat a föld megváltására kötelezte. A felszabadult jobbágy a neki juttatott földet a megváltási ár kifizetéséig csupán birtokolhatta, de nem önállóan,

70 Az áttekintéshez elsősorban az alábbi nemzetközi szakirodalomra támaszkodtam: Roger P. Bartlett (ed.): Land commune and peasant community in Russia: communal forms in imperial and early Soviet society. St. Martin’s Press, New York, 1990.; Robert William Davies (ed.): From tsarism to the New Economic Policy: continuity and change in the economy of the USSR. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1991. 47–65., 79–91.; Michail D. Dolbilov: Zemel’naja sobstvennost’ i oszvobozsgyenije krestyjany. In: Dmitrij F. Ajatskoj (red.): Sobstvennosty na zemlju v Rossii: istorija i sovremennosty Rosszpen, Moszkva, 2002. 45–152.; David A. J. Macey: Government and peasant in Russia, 1861–

1906: the prehistory of the Stolypin reforms. Northern Illinois University Press, DeKalb, IL, 1987.;

Judith Pallot: Social change and peasant land-holding in pre-revolutionary Russia. University of Oxford, School of Geography, Oxford, 1982.; Pavel N. Zürijanov: Pozemel’nüje otnosenyija v russkoj krestyjanskoj obschine vo vtoroj polivine XlX – nacsale XX veka. In: Ajatskoj, D. F. (red.):

Sobstvennosty i. m. 153–195.; A téma magyar szakirodalmára lásd: Font Márta–Krausz Tamás–

Niederhauser Emil–Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas, Bp., 1997. 363–450.; Kövér György: Az orosz obscsina történetéhez. Áttekintés a hetvenes évek szovjet szakirodalmáról.

Történelmi Szemle 21. (1978) 2. sz. 338–354.; Niederhauser Emil: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Akadémiai, Bp., 1962. 159–248.; Ránki György: Oroszország gazdasági fejlődése, 1861–

1917. Századok 118. (1984) 3. sz. 433–485.; Szvák Gyula: A cári autokrácia történelmi, társadalmi alapjai. Medvetánc 2. (1982) 2–3. sz. 49–72.; Tallár Ferenc: Az obscsina-kérdés. Valóság 24. (1981) 1. sz. 68–78.; Tanka Endre: Az obscsinától a társasgazdálkodásig. Az orosz földviszonyok fejlődési vázlata. Szövetkezeti Kutató Intézet, Bp., 1988.

71 Az obscsina jelentette egyrészt azt a paraszti földművelő közösséget, amely a földek ősi közös tulajdonán és az egyéni használatán alapult, másrészt pedig az önkormányzati szervezetet (mir) is.

Tehát birtokjogi és igazgatási közösség is volt egyben.

hanem a fennmaradt obscsinán belül. A földhasználatot a falu családfői ellenőrizték.

Ráadásul az osztásföldet a megváltás megfizetéséig elidegenítési és terhelési tilalom terhelte. A személyi felszabadítás sem lett teljes, hiszen a faluját a paraszt csak elöljárósági engedéllyel hagyhatta el, az engedély kiadását viszont nagymértékben korlátozta, hogy mind a megváltási, mind az adófizetési kötelezettségek a faluközösséget egyetemlegesen terhelték.⁷²

Az egyes paraszti csoportok különböző esélyekkel néztek szembe az új helyzettel attól függően, hogy mekkora volt az osztásföld és a fizetési kötelezettségek nagysága, milyenek voltak a megváltás feltételei, s hogyan alakult a földhasználat jellege.⁷³ Azok a parasztok, akik kiegészítő foglalkozást tudtak űzni, bérbe vették a városba költözöttek földjeit, és idővel földet vásároltak a nemesektől, így anyagilag kiemelkedtek a többiek közül. Kulákoknak vagy mirojedeknek nevezték őket a szegényparasztok (bednota). Ez utóbbi csoportba a parasztság közel kétharmada tartozott, számukra a megváltási ár és az adók fizetése olyan nagy megterhelést jelentett, hogy a megváltási hátralékaik évről évre nőttek. Ugyanakkor az osztásföldhöz kapcsolódó várományi jogról sem mondhattak le, hiszen az obscsinából nem léphettek ki a hátralévő megváltási díj nagyobb részének megfizetése nélkül.⁷⁴Azáltal, hogy az obscsinában fennmaradt a föld újraosztásának szokása,⁷⁵ a parasztoknak nem állt érdekükben semmilyen befektetés, tehát a földművelés az addigi alacsony színvonalon maradt, ugyanakkor a falusi népesség dinamikusan nőtt. A terméseredmények messze elmaradtak a nyugat-európai hozamoktól, így egy-egy rossz termésű év sok helyütt még mindig éhínséget okozott.

Ugyanakkor Oroszország az iparosítás finanszírozása érdekében nagy gabonaexportot bonyolított, amit a korabeli terméseredmények mellett csak alacsony belső fogyasztás árán lehetett biztosítani.⁷⁶

72 D. A. J. Macey: Government and peasant i. m. 5–40.

73 Az alapelv az volt, hogy a parasztok lakhelyüket és a háztelket minden kárpótlás nélkül megkapták.

Ami a szántóföldet illette, az országot 3 övezetre és ezen belül 4–9 régióra osztották fel. Ezekben eltérően határozták meg a parasztoknak juttatandó maximumot és minimumot. Carol S. Leonard:

Agrarian reform in Russia: the road from serfdom. Cambridge University Press, Cambridge–New York, 2009. 43–51.

74 Sokat elárul, hogy 1905-re az európai Oroszország 50 kormányzóságában az elvileg paraszti tulajdonná nyilvánított földek alig egynegyed részét hasznosították magánföldhasználati elv alapján.

Az obscsina nélküli területek a birodalom nyugati részén a Baltikumtól a Fekete-tengerig (lényegében a Dnyeper jobb partja mentén) terjedő sávban összpontosultak. Uo. 48.

75 1893-ban született törvény arról, hogy az obscsinában csak 12 évente szabad újraosztani a földet.

Uo. 51.

76 M. R. Dohan: Foreign trade. In: R. W. Davies (ed.): From tsarism i. m. 212–236.

A felhalmozódott feszültségeket jól mutatták az 1905–1906-os parasztmegmozdulások.⁷⁷ Sztolopin, aki 1906-tól egy személyben miniszterelnök és belügyminiszter is volt, reformintézkedésekkel igyekezett orvosolni a parasztság problémáit. A megváltási terhek csökkentésével, majd végleges eltörlésével megteremtődött a lehetőség, hogy a paraszt az osztásföldjével tulajdonosként rendelkezzen, szabadon költözhessen, és szabadon kiválhasson a faluközösségből.⁷⁸ 1916-ig azonban az európai Oroszország 40 tartományában a faluközösségi családoknak csak negyede (24%) hagyta el a feudális eredetű faluközösségét. A kilépők többsége árutermelő paraszt volt, akik jellemzően az ukrajnai és az észak-kaukázusi területeken laktak. Az 1910-es évek közepére – főleg az említett területeken – létrejött egy számottevő jobb módú, egyénileg gazdálkodó, árutermelő réteg.⁷⁹

Az 1917. évi októberi forradalom egyik első intézkedése a mezőgazdaság legfontosabb termelőeszközéről, a földről rendelkezett. A Munkás és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. Összoroszországi Kongresszusa által 1917.

október 26-án (november 8-án) elfogadott dekrétum a földesúri földtulajdont megváltás nélkül adta át a dolgozóknak az egyenlősítő földhasználat alapján. A földet „az egész nép tulajdonává” tette.⁸⁰A bolsevik párt vezetői ideológiai alapon nem értettek egyet a föld egyéni használatba adásával, de belátták, hogy e nélkül nem nyerhetik meg a parasztság támogatását.⁸¹ Ezért elfogadták az eszerek

77 Menyhárt Lajos: A parasztság az első orosz forradalomban. In: Gunst Péter (szerk.): Kelet-Európa agrárfejlődése a századfordulón (1880–1914). Akadémiai, Bp. 213–281.

78 Abraham Ascher: P. A. Stolypin: the search for stability in late Imperial Russia. Stanford University Press. Stanford, CA., 2001. 208–260.; David A. J. Macey: ‘A wager on history’: the Stolypin agrarian reforms as process. In: Judith Pallot (ed.): Transforming peasants: society, state and the peasantry, 1861–1930. Macmillan, Houndmills, Basingstoke, 1998.149–173.

79 Dorothy Atkinson: The end of the Russian land commune, 1905–1930. Stanford University Press, Stanford, CA, 1983. 71–113.

80 A magyar szakirodalomban Szakács Sándor és Tanka Endre is felhívta a figyelmet arra, hogy a földről szóló dekrétum rendelkezéseit gyakran nacionalizálásként interpretálják, holott sem nemzeti tulajdonba vételről, sem államosításról nem volt ekkor szó. Szakács Sándor: A Szovjetunió mezőgazdasága (1917–1939). Agrártörténeti Szemle 23. (1979) 1–2. sz. 95–141.; Tanka E.: Az obscsinától i. m. 76–80.

81 Karl-Eugen Wädekin: The Agrarian Question in Marxist and Leninist Thought. In: Karl-Eugen Wädekin: Agrarian Policies in Communist Europe. A Critical Introduction. Allanheld, Osmun Publishers–Martinus Nijhoff Publishers, The Hague–London, 1982. 4–13. (Sutdies in East European and Soviet Russian agrarian policy v. 1.)

agrárprogramját, s így végrehajtási rendelkezésként a baloldali eszer szellemű 242 helyi paraszti választói utasítás szolgált.⁸²

A földet érintő törvényhozás következő állomása a III. szovjet kongresszuson elfogadott „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” című deklaráció volt.⁸³ A későbbi Alkotmányba is bekerülő II. cikkely első pontja megerősítette a földmagántulajdon megszűntetését, továbbá a mintagazdaságokat és a mezőgazdasági vállalatokat nemzeti tulajdonná nyilvánította.⁸⁴ 1918. január 27-én (február 9-én) ugyancsak a Szovjetek III. Kongresszusa elfogadta a föld társadalmi tulajdonba vételéről (szocializálásáról) szóló alaptörvényt.⁸⁵

A föld tulajdon- és birtokjoga terén bő fél év alatt tehát óriási változás következett be. Megszűnt minden feudális eredetű, s egyúttal minden polgári tulajdonjog. A föld többé nem volt eladható, nem lehetett megvásárolni, s nem lehetett bérbe adni sem. Értelemszerűen elzálogosítani se lehetett. Minden föld – beleértve a parasztit is – megváltás nélkül kisajátításra került, az egész nép tulajdonává vált, és a rajtuk dolgozók használatába ment át. A földet a helyi viszonyoknak megfelelő munka- vagy fogyasztási norma szerint osztották fel, s a lakosság növekedése függvényében időnként újraosztották. Földhasználati jogot kapott minden állampolgár (nemre való tekintet nélkül), aki a földet saját munkájával, a családja segítségével, vagy szövetkezetbe tömörülve akarta megművelni. A bérmunka tilossá vált. A földhasználat formái közül – egyéni gazdaságok, tanyásgazdálkodás, faluközösség, artel – elvileg szabadon lehetett választani. Fontos azonban utalni a föld szocializálásáról hozott törvény 11.

cikkelyére, mely világossá tette: a szocialista gazdaságra való áttérés céljából a földművelésben az egyéni gazdaság rovására fejleszteni kell a kollektív gazdaságot, mely a munkával és a termékenyekkel való takarékosság szempontjából előnyösebb.⁸⁶ Ugyanezt a prioritást erősítette meg a 20. cikkely is, amikor kimondta,

82 Honfi József–Józsa Antal–Popovics György (szerk.): A Szovjetunió a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a polgárháború és az újjáépítés időszakában (1917–1926). Válogatott dokumentumok.

Tankönyvkiadó, Bp., 1961. 148–150.

83 Uo.186–194. A kongresszust 1918. január 10–18. (23-31.) között tartották meg Petrográdon.

84 Uo. 248.

85 Uo. 189–195.

86 Uo. 191.

hogy a mezőgazdasági termelők földszükségleteinek kielégítése terén a kollektív földhasználók, a kommunák és a szövetkezetek élveznek elsőbbséget.⁸⁷

1918-ban megkezdődött a 150 millió hektárt kitevő nemesi, cári és egyházi birtokok szétosztása. Az elkobzás, a nagybirtokosok mellett, érintette az ipari és kereskedő burzsoáziát is, tőlük is elkoboztak kb. 19 millió hektár földterületet. A polgárháború idején a kulákoktól is elkoboztak közel 50 millió hektárt. Az egész nép tulajdonát képező földalap szétosztását túlnyomórészt maguk a parasztok, illetve a helyi hatóságaik – a falusi földbizottságok, a szovjetek, a mir – hajtották végre. A kivitelezés azonban – részben a polgárháború és az intervenció miatt – nem egyidejűleg ment végbe, hanem elhúzódott.⁸⁸

Az intervenció és a polgárháború időszakában a termelés és a közlekedés összeomlása, a piaci kapcsolatok szétzilálódása súlyos áruhiányt és inflációt okozott.

A hadikommunizmus rendszere együtt járt a jegyrendszer bevezetésével és a szabad kereskedelem korlátozásával, illetve bizonyos közszükségleti cikkek forgalmának betiltásával. Az egyéni kistermelők tervkötelezetté váltak a vetéskényszer bevezetése révén, s a kötelező beszolgáltatás olyan drasztikus elvonást eredményezett (rekvirálások, fegyveres különítmények), hogy súlyos éhínség alakult ki 1920–21-ben, amihez a kedvezőtlen időjárás is hozzájárult.⁸⁹

A polgárháború lezárulásakor a bolsevikok egy kimerült, súlyos feszültségekkel teli ország urai lettek. 1921 elején országszerte parasztlázadások robbantak ki, a parasztság tömegei egyre erőteljesebben szálltak szembe a kötelező beszolgáltatással. E problémahelyzet kezelését jelentette az Új Gazdaságpolitika, a NEP (novaja ekonomicseszkaja politika), amely az áru-értékkategóriáknak tett időszakos engedményekkel, a terményadó bevezetésével, az állami kényszer visszaszorításával stb. anyagi ösztönzést ígért a kisárutermelőknek. 1921 márciusától a gabona kényszer-beszolgáltatását (prodrazvjorsztka) a terményadó (prodnalog) váltotta fel, mely jóval kisebb terhet jelentett a beszolgáltatási kvótánál. (1924-ben a természetbeni adót a pénzadó váltotta fel.)⁹⁰ Az adó befizetése után a paraszt szabadon értékesíthette terményeit. A nagy távolságok és a rossz közlekedési viszonyok miatt a termelők közül csak kevesen tudtak közvetlenül megjelenni a

87 Uo. 192.

88 Moshe Lewin: Russian Peasants and Soviet Power. Allen&Unwin, London, 1968. 81–107.

89 Alec Nove: An Economic History of the U.S.S.R. London, Penguin Books, 1975. 59–63.

90 Uo. 105–113.

városi piacokon, ezért a magánkereskedelem legalizálásra is szükség volt. A mezőgazdaság helyreállítása gyorsan haladt, amit még az is elősegített, hogy engedélyezték a földbérletet és a bérmunkát.⁹¹ Az 1923-as esztendő fordulatot hozott az ipari és a mezőgazdasági árak viszonyában. A NEP első két évében a falu és a város közötti árucsere feltételei a parasztok számára voltak kedvezőbbek, az 1923-as fordulat után viszont az árak gyorsan, a falu számára kedvezőtlenül változtak, kinyílt az agrárolló.⁹²

Ekkorra a pártellenzék soraiban egyre hangosabban hallatták hangjukat a NEP bírálói. Közülük Preobrazsenszkijnek a „szocialista eredeti felhalmozásról” vallott elképzelése éppen az ipar és a mezőgazdaság közötti egyenlőtlen csere jelentőségét hangsúlyozta. Buharin erőteljesen bírálta ezt a koncepciót, mely gyarmati szerepre kárhoztatta volna a mezőgazdaságot a gazdasági növekedés gyorsítása érdekében.⁹³

A kollektivizálás és a „szocialista eredeti felhalmozás”

A Preobrazsenszkij és Buharin nevével fémjelzett vita az adott politikai helyzetben különleges jelentőségre tett szert. Az 1920-as évek közepén mind nyilvánvalóbbá vált: a Szovjetunió – az európai forradalmi hullám lecsendesülésével – kénytelen egyedül hozzáfogni a szocializmus rendszerének a megteremtéséhez. Tekintettel az ellenséges nemzetközi környezetre, elsődleges céllá az ország védelmi képességének megerősítése vált, s az ehhez szükséges gyorsított ütemű nehézipar-fejlesztés. A honvédelem fejlesztéséről hoztak határozatot a Szovjetek III. Össz-szövetségi Kongresszusán 1925-ben, s ugyanezt a prioritást határozta meg az 1925-ös XIII.

pártkongresszus. Ennek megfelelően az 1926. évi XIV. pártkongresszuson az iparosítást, elsősorban a kohó- és a gépipar fejlesztését tették a gazdaságfejlesztés alapelvévé.⁹⁴ Sztálin a kongresszusi zárszóban ezt így fejtette ki: „Vezérvonalunknak

91 Lásd az 1922. május 22-i földtörvényt. In: Honfi–Józsa–Popovics (szerk.): A Szovjetunió a Nagy Októberi Szocialista Forradalom i.m.

92 Nove, A.: An Economic History i. m. 93–86.

93 A vitáról bővebben lásd: Krausz Tamás: Szocializmus egy országban: megjegyzések egy történelmi vitához. Medvetánc 1. (1981) 2–3. sz. 55–78.; Kovács János Mátyás: Az elfelejtett konszenzus (A Preobrazsenszkij–Buharin vita újraértékeléséhez) Medvetánc 2. (1982) 2–3. sz. 229–246. Egy régi vita az „új gazdaságról”. (Válogatás E. Preobrazsenszkij és N. Buharin műveiből). Medvetánc 2.

(1982) 2–3. sz. 247–303.

94 Robert William Davies–Mark Harrison–Stephen G. Wheatcroft (eds.): The economic transformation of the Soviet Union, 1913–1945. Cambridge University Press, Cambridge, 1994. 136–158.

éppen az a lényege, azaz alapja, hogy országunkat agrárországból olyan ipari országgá változtassuk, amely a szükséges berendezést a saját erejéből képes előállítani. Azon kell lennünk, hogy [...] országunkat berendezést importáló országból, berendezést gyártó országgá változtassuk.”⁹⁵

A nagy kérdés úgy szólt: milyen módon lehet előteremteni a gyors iparosításhoz szükséges erőforrásokat? A Buharin által javasolt lassú, kiegyensúlyozott, decentralizált paraszti mikrofelhalmozás, vagy éppen a kisárutermelők rovására megvalósuló állami makrofelhalmozás révén lehet-e meggyorsítani Szovjet-Oroszország felzárkózását?

Az 1927–28-ban kiéleződő gabonaválság bebizonyította, hogy a NEP viszonyai között érvényesülő piaci logika ellentétes a szovjet állam érdekeivel.

1926–27-ben a mezőgazdasági felvásárlási árak tovább csökkentek. A gabonafélék árát, az állam, mint a legnagyobb felvásárló, igen radikálisan 20–26%-kal csökkentette.⁹⁶ A paraszti gazdaságok a készleteik visszatartásával reagáltak. 1928 januárjáig a szovjet állam több mint egy millió tonnával kevesebb gabonát vásárolt fel, mint egy évvel korábban, noha 1927-ben kiemelkedő volt a termés. Nem egyszerűen a városi munkásság és a hadsereg ellátása került veszélybe, hanem a gabonaexport is, amelyet a szovjet iparosítás elengedhetetlen feltételének tartottak.⁹⁷

Ez a szituáció élesen megvilágította a parasztság földhöz való jogi viszonyát:

a paraszt ugyan nem rendelkezett földmagántulajdonnal 1917 óta, mégis tulajdonos maradt azáltal, hogy az egyéni gazdaságában élelmiszer-felesleget termelt.⁹⁸ Amint a szovjet állam kezdett áttérni az elvonó jellegű ár- és adópolitikára, kiderült, hogy a több mint húszmillió kis és közepes parasztgazdaságot nem tudta rákényszeríteni, hogy nyomott áron is több gabonát adjon el az államnak, illetve hogy kevesebbet

95 J. V. Sztálin művei. 7. kötet. Szikra, Bp., 1950. 277–279.

96 Moshe Lewin: Taking Grain: Soviet Policies of Agricultural Procurements before the War. In:

Moshe Lewin (ed.): The Making of the Soviet Union. Pantheon, New York, 1985. 142–177.

97 Elena Osokina: Our Daily Bread: Socialist Distribution and the Art of Survival in Stalin’s Russia, 1927–1941. M.E. Sharpe, Armonk, NY, 2001. 28–41.

98 Lenin ezzel a problémával már 1919 végén a falusi pártmunkáról tartott első tanácskozáson foglalkozott: „[...] bár a földmagántulajdont megszüntettük, de a paraszt mégiscsak tulajdonos, legfőképp azért, mert a parasztok e csoportjának élelmiszercikkfeleslege marad. A középparaszt több élelmiszert termel, mint amennyire szüksége van, és azáltal, hogy gabonafeleslegekkel rendelkezik, az éhező munkás kizsákmányolójává válik. Ez a fő probléma, ez a fő ellentmondás.” V. I. Lenin: Beszéd a falusi pártmunka kérdésében tartott I. Összoroszországi tanácskozáson, 1919. november 18-án. In:

V. I. Lenin művei. 30. kötet. 1919. szeptember–1920. április. Szikra, Bp., 1953. 133.

fogyasszon.⁹⁹ A gabonaválságról folyó diskurzus során Sztálinnak több olyan felszólalása is volt, amikor kendőzetlenül beszélt a parasztsággal érlelődő konfliktus igazi tétjéről.¹⁰⁰ Az egyik ilyen kiemelkedő fontosságú beszédét az SZKP Központi Bizottságának plénumán mondta el 1928. július 9-én.

„A kapitalista országokban az iparosítás rendszerint főképpen idegen országok, gyarmatok vagy legyőzött országok kirablásával, vagy pedig komolyabb, többé-kevésbé uzsora-feltételekkel kötött külföldi kölcsönök segítségével történt.

Önök tudják, hogy Anglia évszázadokon át minden gyarmatból, a földkerekség minden részéből tőkét gyűjtött és így pótlólag újabb összegeket ruházott be iparába.

[...] A mi országunk többek között éppen abban különbözik a kapitalista országoktól, hogy nem foglalkozhat gyarmatok kirablásával és általában idegen országok kifosztásával, ezt nem szabad tennie. Ez az út tehát el van zárva előttünk.

De nincsenek külföldi kölcsöneink sem, melyek gúzsba kötnék országunkat, és ne is akarjunk ilyen kölcsönöket. Tehát ez az út is el van zárva előttünk.

Milyen út marad akkor? Csak egy út marad: belföldi felhalmozásból kell iparunkat fejleszteni, országunkat iparosítani. [...]

De hol vannak ennek a felhalmozásnak fő forrásai? Mint már mondottam, két ilyen forrás van: először, a munkásosztály, amely értékeket teremt és előbbre viszi az ipart; másodszor, a parasztság.

Ami a parasztságot illeti, a mi esetünkben ez a helyzet: először, a parasztság nemcsak a szokásos egyenes és közvetett adókat fizeti az államnak, hanem még túl is fizet az iparcikkek aránylag magas áraiban, és másodszor, többé-kevésbé nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Ez többletadó, amelyet az egész országot, tehát a parasztságot is szolgáló ipar fejlesztése érdekében fizet a parasztság. Ez olyasféle, mint valami „sarc”, valami adón felüli adó, amelyet ideiglenesen szednünk kell azért, hogy megtartsuk és tovább fokozzuk az ipar fejlesztésének mai ütemét [...]

Ez, mi tagadás, kellemetlen dolog. De nem volnánk bolsevikok, ha elkendőznők ezt a tényt és nem akarnók tudomásul venni, hogy iparunk és országunk

99 James R. Millar–Alec Nove: A Debate on Collectivization: Was Stalin Really Necessary? Problems of Communism 25 (1976) July–Aug. 49–62.

100 Lewin, M.: Russian Peasants i. m. 214–250.

egyelőre nem lehet meg a parasztság ilyen többletadója nélkül.”¹⁰¹ [Kiemelés az eredetiben.]

A mezőgazdaságnak szánt „belső gyarmat” szerep mellett Sztálin a felszólalása második felében több olyan kérdést is érintett, amelyekkel lényegében felvázolta a kollektivizálás ideológiáját. Ezeket azért fontos felidézni, mert a későbbiekben közülük jó néhány megkérdőjelezhetetlen dogmává vált.

Az egyik ilyen tétel a kisüzem életképtelenségéről szólt. A szovjet gazdaság növekedését fenyegető agrárválságot Sztálin egyértelműen a mezőgazdasági termelőerők szétforgácsoltságával hozta összefüggésbe. „Gabonanehézségeink alapja a mezőgazdaság növekvő elaprózottsága és szétdaraboltsága. Tény, hogy a mezőgazdaság, különösen a gabonagazdaság egyre kisebb gazdaságokra bomlik, s így egyre kevésbé jövedelmező és egyre kevésbé árutermelő. A forradalom előtt kb.

15–16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig 24–25 millióra rúg a számuk, s az elaprózódás tendenciája tovább fokozódik.”¹⁰² [Kiemelés az eredetiben.] Miután további adatokkal is alátámasztotta ezt, áttért az üzemméret kérdésére: „ [...] a kisgazdaság kevésbé jövedelmező, kevésbé árutermelő és kevésbé szilárd, mint a nagygazdaság. A marxizmusnak az az ismert tétele, hogy a kisüzemi termelés kevésbé előnyös, mint a nagyüzemi, a mezőgazdaságban is teljes egészében érvényes. Ezért a kis parasztgazdaság ugyanakkora földterületről sokkal kevesebb árugabonát ad, mint a nagygazdaság.”¹⁰³

Az üzemméret kérdéskörét Sztálin nem szűkítette le pusztán a gazdasági vonatkozásokra, hanem a szocializmus egész létét meghatározó társadalmi következményekkel is összekapcsolta. „A szovjet rend ma két különnemű alapon nyugszik: az egyesített társadalmasított iparon és az egyéni kisparaszti gazdaságon,

Az üzemméret kérdéskörét Sztálin nem szűkítette le pusztán a gazdasági vonatkozásokra, hanem a szocializmus egész létét meghatározó társadalmi következményekkel is összekapcsolta. „A szovjet rend ma két különnemű alapon nyugszik: az egyesített társadalmasított iparon és az egyéni kisparaszti gazdaságon,

In document AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS (Pldal 22-58)