Mily távolinak, gyarlónak és esendőnek tűnik mára már ama lassan két évtizedes, akkoriban oly magabiztos (és valamely közmegegyezésre nem jogtalanul számító) történeti-poétikai sejtés, jóslat (vagy talán épp kinyilatkoztatás?) mely, az akkor fiatal magyar próza (Nádas, Spiró, Esterházy!) meglepően gazdag és szépreményű kibontako-zását látván és javallván, e többféleképpen újító próza boldog és nyers előretörésében nem helytelenül pillantván meg a hagyományos (?) lírai költészet szerepvállalásának radikális, és valóban történelmi jelentőségűnek mondható átalakulását is, egészen addig ragadtatta magát, hogy miközben jogosan vonta kétségbe a magyar líra (hajdan persze ideologikusan konstruált, ám sokáig valóban ideologikusan is működött) műfaj-vezér szerepét, magának a lírai költészetnek mint vállalkozásnak is bizonyos hanyatlását, egé-szében komoly értékvesztését vagy inkább értéktévesztését, enyhe anakronizmusát vagy talán esetleg hamar elkövetkezendő végét is prognosztizálta! S ha volt is e felfogásnak némi (pillanatnyi) történeti igazsága – hisz az persze nem tagadható, hogy a hetvenes évekre mind a legöregebb (Illyés, Weöres, Pilinszky stb.), mind a középkorú (Juhász Ferenc, Nagy László) jelentős költők teljesítménye kimerültként tűnt fel, s amit ekkor írtak, az egészében, jelentős mértékben, megelőző produkcióiknak színvonala alá szállt, továbbá ama néhány különlegesen érdekes pályakezdő (Tandori, Petri s még néhányan) mellett, kiknek meglepő fogadtatása egyébként, szintén zavart keltő módon, elsősorban a negativitást, a szembefordulást hangsúlyozta, az ez időben fellépőknek látványosan kü-lönböző ihleteket követő epigon-hada méltán kelthetett méltatlankodást –, az a bölcselői túláltalánosítás, mely az egyszeri történeti pillanatnak esztétikai színvonalesését távlatos történetfilozófiai szükségszerűségként, s így mintegy jogos, sorsszerű büntetésként magyarázta, egészében nyilvánvalóan igazságtalanra, s történetietlenre is sikeredett. E történetietlenséget ma már, a bekövetkezett fejlődés utólagos ismeretében, persze talán túlságosan is könnyű belátni: hisz ma már nemigen akadna senki jobbízlésű literátor, ki komolyan veendő módon kételkedne abban, hogy a nyolcvanas években a magyar lírának oly nagy ívű és elegáns, a sokféleség erényeit és változatait felmutató virágba borulása következett be, mely az irodalom hosszú történetében is alighanem párját ritkítja; egy poétikai történetbölcselet esetében ma nyilván inkább arra lenne szükség, hogy e sokszínű kibontakozást a maga váratlanságában és tarkaságában, s nemcsak a legnagyobb általánosságok szintjén, megokolja. Mert a líra újbóli felívelését önmagában megindokolni nemigen szükséges: ennek egyrészt időbeli és esztétikai véletleneknek és önkényeknek kitett „természetes” egyszerisége, másrészt a magyar irodalmi hagyomány folytonosságának ismeretében mindig megjósolható periodikus ismétlődése a magyará-zatokat szinte lepergeti magáról. Ám az a meglepő, s irodalmunk történetében szintén nemigen gyakran előfordult tény, hogy mára a lírai költészet szokatlanul sok szólamban szólal meg, hogy az egyes jelentős költők mind világlátásukat, mind hanghordozásukat tekintve sokkal inkább különböznek egymástól, mintsem hogy hasonlítanának egymásra, vagy keresnék a hasonlóságokat, s hogy közöttük úgynevezett „irányzatosságnak” nyomát sem nagyon lehet kimutatni, mindez nagyon komoly magyarázatot igényelne. S e ma-gyarázatnak egyszerre kellene szociologikusnak is lennie (hiszen a költők szocializáltsági mutatói, azaz a szerepekkel kapcsolatos intencióik is jelentős mértékben megváltozhattak,
ha egy ily típusú toleráns egymás mellett élés, legalább az esztétikai mezőn, egyáltalán elképzelhető lett...), s poétikainak is (hisz mennyi mindennek kellett összejönnie épp e pillanatban ahhoz, hogy mind a sokféle hagyomány egymást átható újraértelmezése terén, mind a nyelvről s versről vallott explicit és implicit elképzeléseknek egyszerre összetartó és szétforgó rendszerének terén ily gazdagság termelődhessen ki...). Mert persze (iskolás alapon) ahhoz szoktunk hozzá, hogy az egy időben élt és alkotott költőket mindig egymás tükrében lássuk és láttassuk, s úgy képzeljük el őket, mintha szeretetteljesen, a rokonság hasonlóságának jegyében, fognák egymás kezét. Holott a nagy költészeteknek mindig az volt legfontosabb sajátosságuk, hogy akár azonos alapokról is, mindig egészen mást, egészen másfélét, egészen különbözőt is létre tudtak hozni, s sajátszerűségüket épp az elkülönülésben, a saját különösség kidolgozásában akarták felmutatni. Egy nyelv, egy nemzet, egy korszak költészete alighanem csak akkor tekinthető igazán jelentősnek és
„nagynak”, ha benne egymástól rendkívül nagy mértékben különböző figurák és szö-vegek is elférnek, s a legáltalánosabb jellemzőt éppen a sokszerű különbözőség fogja konstituálni. Ahogy a múlt század közepének kiváló esztétája, Erdélyi János összegezte, az irányzatosság kizárólagosságával való szembeszállásként, egy (akkori) nagy költészeti korszak tanulságait: „A magyar költészet nem egy-két poéta műve, hanem valamennyié, aki valami újjal, észrevehető adalékkal járult az egésznek előállításához, s lelke jobb részét nyomós következetességgel gyónta át az egészbe, s illesztette annak organizmusába...”
(1854).
Mint ezt már több helyen (legrészletesebben tavaly a debreceni irodalmi napokon) kifejtettem (megjelent: Alföld, 2000, február), a mai lírai tablónak mind szélessége, mind mélysége különlegesen figyelemre méltó: hisz ismereteim szerint aligha volt a magyar irodalomnak még egy olyan korszaka, mint amilyennek én a mait látom, melyben azonos időben minden nemzedéki generáció több első osztályú költővel is dicsekedhetett volna.
Ma, akár az idősebb költőket nézzük (például: Orbán Ottót, Bertók Lászlót, Marsall Lászlót, vagy ma már Tandori Dezsőt, Gergely Ágnest is stb.), akár a negyven-ötven körüli középnemzedéket (például a most elhunyt Petri Györgyöt, Tolnai Ottót, Ferencz Győzőt, Szepesi Attilát, Rakovszky Zsuzsát, Parti Nagy Lajost, Oravecz Imrét, Nádasdy Ádámot, Zalán Tibort, Szilágyi Ákost, Kovács András Ferencet, Kukorelly Endrét, Szőcs Gézát stb.), akár a húszas-harmincas években járó két legfiatalabb nemzedéket (Kemény Istvánt, Térey Jánost, Borbély Szilárdot, Orbán János Dénest, Simon Balázst, Tóth Krisztinát stb.), akkor egyrészt az lephet meg, hogy mily sokféle hangütéssel szól a mai líra nagy zenekara, másrészt az, hogy ez az egymással össze nem vethető sokféleség minden változatában mennyire magas színvonalon szólal meg. Ama nagy, fentebb idézett ideologikus műfajközti versengésre szólító kihívás, mely a hetvenes években a próza (s a prózakritikusok) oldaláról érte a lírát, valószínűleg csupán e téren hozott számottevő eredményt: a lírikusok nagyobb része, hogy úgy mondjam, jobban megemberelte magát, mint az a magyar irodalom más korszakában jellemző volt, s a konkurencia fenyegetéséből valódi és többnyire egészséges (jobb pillanataiban politikai ideológiától mentes) esztétikai jellegű versenyszellemet hívott elő (ha tetszik: a szükségből erényt csinálva), minek követ-keztében – ismét a megszokott történeti magyar átlaghoz képest – kevesebb nagy induló tehetség kallódott el, s a jó első köteteknek többsége váltotta be a kezdő ígéreteket.
Ama nagy paradigmaváltás, mely a magyar költészetben a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a költői szerepvállalást, a megszólalás beszédmódjait stb. illetően bekövet-kezett, már oly sokszor nyert, s kellő mélységű, bemutatást, hogy itt, jelen pillanatban még érinteni sem kell –, azok a költők, akik ma, igen erős és széles befogadói konszenzus
58 Margócsy István
alapján, a legjobbaknak számítanak, bármelyik generációból is, mind e paradigmaváltás létrehozói, alkotói, aktorai, szereplői vagy termékei, olyannyira, hogy esetleges igen nagy költői alkatkülönbségeik dacára is képesek ugyanazt a nagy és nagyon szélesen értel-mezett paradigmát képviselni és értelmezni, hogy csak egy erős példát hozzak, s csak a nagy paradigma egyik aspektusát illetően: az ifjú Térey János, aki saját bevallása szerint hagyományos alanyi költőnek tekinti magát, figurális változatai révén olyan versvilágot teremt, melyben a hagyományos értelemben vett alanyiság már alig ragadható meg, minek következtében a vers beszélője szinte természetes módon „szerepbe” varázsolja magát?, bújik bele?, kényszerül? (ennek modalitása nem eldönthető) – ugyanúgy, mint az egész más korú, más alkatú, más poétikát követő Orbán Ottó, Tandori Dezső, Rakovszky Zsuzsa vagy Kovács András Ferenc.
* * *
Próbáljuk most meg csak ebből az egy szempontból, a felvett és játszott beszélő szerepek szempontjából jellemezni a kilencvenes évek három költőjét: azokét, akiknek pályája vagy a kilencvenes években kezdődött, vagy ebben az évtizedben bontakozott ki a maga teljességében. Legjellemzőbb példánk e tekintetben természetesen Kovács András Ferenc kell hogy legyen: ő az, aki mintegy sportot űz abból, hogy szinte évente más más imágóval lép a közönség elé. Már egy korábbi versében is úgy jellemezte magát összefoglalólag, mintha ő, illetve verseinek szerzője bukfencező isten bolondja volna, máshol kihívóan írta volt magáról, a költészetnek és játéknak összefonódásáról, hogy „lelkem kockán pörgetem”, amivel nyilván arra utal, hogy még lelkét is, azaz a szubjektivitásnak szubsztanciáját is kiteszi a költészeti kockavetés szabálykövető (vagyis hagyományba ágyazódó), ám mégis véletlenszerű kihívásának, máshol (igen sokszor) úgy beszél, úgy írja verseit, mintha lenne a versek mögött egy másik figura, másik személy, másik alak, mely az aktuális szerzői szólam helyett vállalja a megszólalás kockázatát (s hogy még ezt is mennyire relativizálja, arra elegendő egyetlen példa, a Segélyhívás helyett halandzsa c.
versből: a költő a megidézett régi költőelődöt el is fogadja, de rögtön el is távolítja ma-gától, hiszen: „te forma vagy, de nem lehetsz a lényeg”). Kovács sok remek alakot, szerepet teremtett „maga helyett”, közülük a legjobban sikerült Lázáry René Sándor alighanem Weöres Pszichéje mellett fog biztos helyet találni a magyar irodalomtörténetben. Weöres ihlető hatása persze (sok más mozzanat mellett) e figura-alkotásban is nagyon erősen érződik, ám igen nagy különbségekkel: míg Weöresnél, hogy tekintélyekre hivatkozzunk, Próteusz alakváltásainak „naiv”, „isteni” természetességével találkozunk, itt, Kovácsnál, ennek „szentimentális” változatát fogjuk fellelni, aminek következtében itt nem az át-alakuló isten metamorfózisait, hanem egy archaikus mímus nagyszabású színészi játékát élvezhetjük, mindig érezvén a mimetikus gesztikuláció, a színészi szabálykövetés elegáns és nagyralátó teljesítményigényét is. Kovács szerepei nagyszerűek, impozánsak, figurálisan igencsak figyelemreméltóak: csupán egyetlen, valóban csekély megjegyzés fűzhető hoz-zájuk, mégpedig az, hogy rendkívüli mértékben hasonlítanak egymásra. Kovács, akinek költészete, vérbeli posztmodern módon, alanytalanságában és szerepközpontúságban is, kizárólag nyelviségében él és működik, mikor figurákat alkot, akkor is csak megszóla-lásokat teremt, s ha körülírja is figuráit aktuális külsőségekkel és történetiségekkel (pl.
odáig is merészel elmenni, hogy oly „magyarabb” alteregót állít, kinek magyarul beszélő, önleleplező „arab” nevet – Hadd-el-Kaf –biztosít), akkor is ugyanazzal a szólammal beszél-teti figuráit, mint mikor mellőzi a figurális körülírást. Kovács költészetének legnagyobb ereje, azaz elsöprő és egyben kizáró erejű nyelvi megjelenítése e mozzanatban némileg korlátozó hátrányként is hat: a szerepek olyannyira „csak” nyelvi szerepek lesznek, hogy
végső összehasonlításukban egybe is olvadnak: Asztrov doktor verseit alig fogja valami megkülönböztetni pl. a Balassi-átiratoktól, s nagyon erős olvasói elkötelezettség (valamint nem csekély mai kulturális „mainstream” beállítódás) kell ahhoz, hogy Jack Cole figuráját, szerepét és szövegét bármiként is megértsük vagy interpretáljuk. Kovács szerepértelmezései fantasztikusak, nagyvonalúak és nagyúrian lezserek: bármilyen szerepet hajlandó, kész és képes bemutatni, függetlenül attól, van-e az épp adott szerepnek aktuális, a versbéli megszólalás egészét illető relevanciája. A Kovács-féle szerepköltészet ugyanis miközben elhárítja a hagyományos személyesség attribútumait, az élményköltészetből megőrzi az alkalmiságnak, azaz a helyhez és időhöz kötöttségnek majdnem minden jegyét, s e meg-őrzést úgy adja elő, hogy a leírásból „csak” a személyt hagyja ki... Kovács költészetének mintha jelszava lenne a Pro domo c. szép versének nyersen kifordított Babits-parafrázisa:
„Csak én írok, versemnek hőse: semmi” – e költészet úgy tesz, mintha a versnek, a költé-szetnek hőse vagy főszereplője (ahogy régebben mondtuk: lírai alanya) egyáltalán nem is lenne, s ha a régi (bár talán nem is olyan nagyon régi) költő még azon kesergett, hogy
„bezárt” szubjektivitásából, individualitásából nem volt módja kitörni, ma a költő már e szubjektivizmust is „semminek” látja, állítja, s a vers „íródásának” individuum-nélkü-liségét kívánja reprezentálni, miközben a lírai vers alanyiságának, „hősi” voltának még emlékezés formájában is csupán groteszkjét tudja felmutatni.
Kivételesen érdekes költészetet tud felmutatni a már idézett, Kovácsnál jó pár évvel ifjabb „alanyi költő”, Térey János, aki úgy építi életművét, hogy alanyiságát kötetről kötetre egyre újabb és újabb „kulisszák” közé rejti. Az ő szemlélete, azaz a magyar költészethez és költőiséghez való viszonya azért olyan izgalmas, mert rendelkezik a tulajdonosság sok mindent magába foglaló mozzanatával (ahogy egyik kötetének címe is szól: Tulajdonosi szemlélet): versei, nagy magyar költő-elődökhöz hasonlóan és méltóan, egyszerre szólnak arról, hogyan, miként s mennyire birtokolhatja az ember a saját életét és viszonyait (vagy megfordítva: mennyi mindentől van, a körülmények szorításában, az ember megfosztva, s a megfosztások után is még mindig mennyi minden marad meg számára!), s egyszerre mutatják fel s képviselik az élet és irodalom alanyi birtoklásának megszüntethetetlenül jogosnak feltüntetett igényét. Térey bizonyos szempontból példátlan merészséggel (s alighanem az anakronizmus s a divattal szemben állás vádját is vállalva) az Ady-féle líra modelljét követi: mikor az egyes, apróságuk dacára is rendkívüli súllyal rendelkező életjelenségeket felvillantja, egyszerre lép fel szenvedőleg és fölényesen; azaz egyszerre vállalja az alanyiságból szinte természetesen következő szenvedést és szenvedélyességet, s e vállalás során, felülemelkedvén a közvetlen alanyiságon, a viszonyok egészéről, ennek az egésznek furcsaságáról, groteszkjéről is tud beszélni vagy vallani. Térey költészetének izgalmas rejtelmessége, titokzatossága éppen e kettősség folyamatos érzékeltetéséből szár-mazik: tragikus szemlélete rögtön átfordul nemes iróniába, szarkasztikus leírásai rögtön emelkedett melankóliával is telítődnek. Térey, miközben megőrzi, sőt kikezdhetetlen-ként kezeli az alanyiságot, távol tartja verseitől az érzelmes vallomásosságot: talán ebből a paradoxonból eredeztethető verseinek egyszerre szikár és szentimentális hangütése.
Térey mindig, minden kötetében igen sokféle verset ír, ugyanakkor e sokféleség egy igen határozott koordináta-rendszerben van kifejtve vagy megírva. Nyugodt szabadsággal ír olyan verset, melyet egyértelműen önéletrajzi ihletésűnek tekinthetünk, és olyat, melyet nyíltan szerepversnek minősíthetünk, versei közt van szabatosan hagyományos szerelmes vers, s pastiche-szerű szerelmes vers-imitáció is, azt is megengedi magának, hogy alkalmilag szatirikus tanító költeménnyel is eljátsszék (igen szellemesen!), de azt is, hogy nem ritka ezoterikus gesztusainak homályáról még véletlenül se lebbenjen fel a
60 Margócsy István
fátyol (hadd találgasson az olvasó!) –, ám mindezt úgy csinálja, hogy minden (etikai) gesztusában is érződjék a költői hagyománynak esztétikai újrafelfedezése (vagy talán:
dekonstrukciója). Eddig költészete alapján úgy látszik, Térey elsősorban a tizenkilen-cedik század utolsó harmadának és a múlt századfordulónak újító (akkor merésznek, botrányosnak és kihívónak tűnő!), nagyratörően (nemegyszer szándékosan nagyképűen) szimbolizáló, ugyanakkor szubjektíve relativizáló költészeti gesztusaiban találja fel újra önmagát – ám mai játékosságának szertelen s mégis fegyelmezett csapongása, a többféle szövegalakítás iránti nyitottsága alapján talán megengedhető az az elfogult vélekedés is:
ő, ma, érdekesebb mint a választott minták...
Más típust képvisel a Kovácsnál egy generációval, de Téreynél is néhány évvel fiatalabb brassói-kolozsvári költő, Orbán János Dénes, aki hajdan kissé mintha Kovács köpenyéből bújt volna ki, hogy később majd játékosan szembe is forduljon vele: oly típust, mely egyszerre folytatja s ki is figurázza a költő-szerep hagyományos lehetőségeit. Szenvedé-lyes, vad, nyers, cinikus, érzelmes, játékos, provokatív, hősies, gonosz – mindez és még sok más szélsőséges, és egymásnak természetesen ellentmondó minősítés elmondható e költészet lírai alanyáról, már persze ha van neki egyáltalán lírai alanya; Orbán ugyanis szándékosan és kihívóan eljátszik azzal, hogy a hagyományosan lírainak elfogadott költői tartást vagy költői szólamvezetést kifordítja, s egyszerre több oldalról láttatja azt, amiről pedig oly sok (nagy) költő szerette volna azt állítani vagy mutatni, hogy csak egy oldala van. Orbán költészete így az állandó kifordítás állapotát játssza el – ám, meglepő módon, nem ironikusan: mi sem áll tőle távolabb, minthogy az egyik lehetséges költői tartás nevében gúnyolódjék vagy szatirizáljon egy vagy több másik felett; nem, ő mint-egy vmint-egyítetlen szinkron mint-egymás mellettiségben eleveníti fel, sajátítja el, emészti meg és alakítja át a számára ismert vagy lehetséges sok költőiséget, s mindegyiket egyformán szereti és egyformán utasítja el. Költészete így tulajdonképpen nem más, mint a jelenleg érvényesnek tekintett huszadik századi magyar költészet elegáns, fölényes, szeretettel-jesen mélyen megértő és kegyetlenül kritikus travesztiája: benne mintegy átöltöztetve, jelmezes álarcosbál-szerűen (persze töredékesen) jelennek meg a régebbi költők, költő-iségek, formák és idézetek – itt is vannak, másképpen is vannak, s másféle ittlétükkel arra hívják fel a figyelmet: mennyire más világa van ma a költészetnek, mennyire más az a világ, melyet ma hoz létre a költészet, mennyire ugyanazt mondják a költők, s mégis mennyire más mindez máskor... Jelen van ebben a vers- és nyelv-világban Kosztolányi és József Attila, Rejtő Jenő és Troppauer Hümér, Nagy László és Petri György és még sokan mások: együtt vannak, de persze úgy, mintha mindegyikükből csupán egy-egy töredék-idézet maradt volna. Ahogy az igen szép Juhász Gyula-átírás ki is mondja (Anna egy pesti bárban): az érzelmes visszaemlékezés szituációjának erőteljes és kegyelettelen szétdarabolása, az emléknek, emlékezésnek, emlék-tárgynak megfosztása a magasztos érzelmességtől nem több, mint hogy „lőn indíték egy új travesztiára”. Persze Orbán verseinek talán az a legnagyobb erénye, hogy indulatainak, mondjuk így, nyerseségét remekül tudja egyeztetni klasszicizáló formaérzékenységével (szabatosságukban is kihívó versformajátékai külön említést és dicséretet is érdemelnek!) s nyelvi-képi leleménye-inek egyszerre újító és egyszerre imitáló gesztusaival: nem egy metaforája még a mára újra kivirágzott magyar metafora-világban is különleges helyet vív ki magának. Orbán költészetének legnagyobb része a szó leghagyományosabb értelmében szerelmi líra: a versekben mindvégig vagy egy férfi szerelmi vallomásait, vagy szerelmes kommentárjait olvashatjuk: persze ugyanennek a kifordításos mechanizmusnak a jegyében. A versek a rajongástól, a teljes odaadástól a legnyersebb, legnaturálisabb durvaságig, a legszélesebb
skálán, végigjátszanak minden regisztert, mely a szerelemmel, szexualitással kapcsolatban egyáltalán felmerülhet vagy fel szokott merülni. Orbán költészete is „a szerelmi költészet nehézségeiről” beszél (hogy az egyik többször megidézett előd, Petri György jelentős versének címével éljünk), s e nehézségek „leküzdése” során oly eredményeket ért el, amilye-nekkel csak kevesen dicsekedhetnek: a szerelmi költészeti modellek nyers átértelmezésével, nyílt és kendőzetlen, tabukat nem ismerő szóhasználatával, az obszcenitás „természetes”
alkalmazásával, szándékos és játékos durvaságaival, érzelmességének eltávolító és egyben felemelő mechanizmusaival, cinikus rá- és visszakérdezéseivel, fantasztikusan erős és váratlan szintváltásaival oly nyelvi és képvilágot hozott létre, melynek, paradox módon épp stilisztikai egységessége lesz a legnagyobb értéke; Orbán ugyanis mindezt össze tudta hozni egy olyan saját stílusba, mely minden egyes, akár legkisebb elemében is hordozza e fenti sokféleség bonyolult egymásra vonatkoztatottságát. Hogy ismét saját versének idézetével illusztráljuk mindezt: e versek világa alighanem tényleg olyan, mint egy „Isten rajzolta obszcén képregény”.
* * *
Befejezésként visszatérve a bevezetőhöz: úgy vélem, a mai lírának egyik legnagyobb értéke épp az, hogy ellenáll az általánosításoknak – még azokat a költőket sem lehet, sem stilisztikai, sem poétikai szinten közös nevezőre hozni, kik pedig a legnagyobb költészeti tendenciák terén nagyon hasonló princípiumok alapján alkotnak. Ennek illusztrálására próbáltam e három jelentős példát egymás mellé állítani – három már kétségtelenül öntörvényű alkotónak három nagyszabású variációsorozatát.
Fényhullámok I.
62 Keresztury Tibor