reséssel tölti életét, többször találta meg önmagát. Különböző színpadokon, külön-böző filmszerepekben. Ugyanazon a színpa-don és ugyanazokban a filmszerepekben.
Keresett ő valami mást is.
Sőt keresi. Az embert.
De melyiket? A nagybetűset?
Á, dehogy! Csupán azokat „…akik há-tukon tartják ezt az egész világot…”.
Ez egy újabb teremtésfilozófia? Tek-nősbékák, elefántok után az ember. Hát igen, amúgy szimplán, a nemecsek-ember filozófiája. Azt keresi.
Ennyi elég a szerzőnek, hogy beszélge-tést rendezzen könyv formájában? Igen is, meg nem is.
Úgy gondolom, Bérczes László talen-tumnak s unikális színészembernek tartja Kovács Lajost. Én is.
Sőt, egy mesterség, a színész pálya apostolságát élő embernek, aki a tisztaság gyógyíthatatlan bűnétől szenved, s olyan őszintén gyón Bérczes László mikrofonja előtt, hogy feláll az olvasó hátán a szőr.
Meghallgatni még csak-csak, de leírni.
Ő pedig leírja a stigmatikus ember min-den lelki kínját, az őrülettel, a félelmeivel, a halállal viaskodó mélységesen őszinte ember feloldozásért epekedő nyers, s mégis felemelő vallomását.
Már csak az a kérdés mi a nehezebb?
Kimondani, vagy leírni? Neki, a jó ba-rátnak.
Vajon nekünk – a nézőknek és olvasók-nak – meg kell-e tudnunk, hogyan képes valaki egy olyan figurát, mint Woyzeck, oly zokogtatóan megrendítően megjeleníteni, mint Kovács Lajos?
Meg.
Mert a választ is megkapjuk.
Mert minden percét megélte Woyzeck
Osiris-Bárka, Bp., 2000. 196 old.
Laja, a bátaszéki
ke-életének. „Mert zaklatottsága, megbán-tottsága, megalázottsága hajtja. Mert ön-magát bekerítve, önmagára fegyvert fogva, önmagát keresi. Féktelen diszharmónia és békétlenség van benne, mert nem áll össze a világ és benne saját maga”.
Jómagam úgy tartom, ha Kovács Lajos semmi mást nem adott volna a világ és a magyar művészet számára, mint a Szász János-i Woyzeck alakítását, már akkor is mindent megtett volna azért, hogy nevét beírják a színészek könyvébe. Az általa formált antihős, az elemi jóság és az eleven szenvedés megjelenítése a filmvász-non, olyan alak, aki egy sorban található Visconti áldozatos Roccojával, ötvözve a gyűlöletesen sajnálatos Simonéval. Egy sor-ban áll Fellini torz életű, de mélységeiben jó, s nyílt rosszaságát a lélek mélységeiben megbűnhődő gyilkosával, Zampanóval.
Egy formátumú Wajda zavarodottan igazságot kereső hősével, Maciekkel, a szemétdombi kiszenvedést messze nem érdemlő, tétován tébláboló, kihasznált emberalakjával.
Kovács Lajos, a színész végtelen szeretet-éhségben s önmegmutatás-vágyban élő és égő rabiátus ember, akit génjeiből feltárva kell mutatni mindenkinek – ezt gondolja Bérczes László, s ezt is írja meg.
Olyan formátumú színész, hogy néző-jének együtt kell élni vele, olyan szerepfor-málást ad, amit nem lehet pusztán előállí-tani, azt megélt kárhozatból, totális átfor-málásból, átlényegülésből lehet színpadra vinni. Azokon a színpadokon, ahol Kovács Lajos otthon volt, ahol önmaga volt, ezt szerették benne. Ahol nem szerették őt, a mindenből kilógó embert, ott szinte hálát adtak az égnek, amikor megszabadította tőlük önmagát, s ezzel véget vetett a szín nélküli játéknak. Aki ismeri s látta a „nagy szolnoki” évek alakításait, a „pálistis” kor-szakot, az tudja és érti, hogyan lehet olyan közegben, olyan pályatársakkal kísérve, olyan rendezővel dolgozni, aki 150–200 százalékot követel, s színésze ugyanennyit
teljesít, amúgy sztahanovistásan.
Aki meg másutt találkozott vele, az azt is érzékelhette, milyen Kovácstól az 50–70 százalék, csakhogy ez 100 százaléknak lát-szott, s rögtön botrány kísérte.
Elmondok egy esetet, amit személyesen tapasztaltam.
Egyszer a kilencvenes évek valamely nyári hónapjában, Kovács Lajos kiláto-gatott a gyulai várszínházi Rondellába. A Rondella olyasmi, mint a kőszínházakban a büfé. Ahonnan a nevezettet időnként kitiltják.
A látogatás a filmszemlén díjnyer-tes Szász János, nevezedíjnyer-tes filmjének, a Woyzecknek Kovács Lajos-i megformálása után történt, aki a zsűrorok szerint az év színésze lett. Megjegyzem, később a szak-ma Hekuba-díját is elhozta. Mit láttam, hallhattam én ott, nem mai recenzens, ismeretlen ott ülő. Láttam vállveregető, s mégis lekezelő üdvözléseket, hallhattam óriási ovációval övezett, hangsúlyaiban lenézéssel vegyült áldicséreteket. Pontosab-ban irigységet. Ezt azért nem várták. Pont ez az alak? S nem én, a snájdig jóképű.
Számomra ez az óra pontosan illusztrálta, bemutatta a mesterség kíméletlen verseny-harcát, a szakma másik arcát. Azt az arcot, amelyik úgy hallotta, hogy…
A szakma jelenlévői eljátszották az el-ismerést, s mégis helyre tették Kovács Lajost.
Ki mit hall, úgy ítél. Nem tudhatták, hogy a statisztika az álság tudománya, mert képes kimutatni a forró víz és a jég átlagában a langyos vizet. S Kovács Lajos nem a langyos vízben lubickolás élveteg ábrázolója.
Úgy gondolom, ezért hallgatta meg őt, s írta meg Bérczes László a Talált embert, akit az intimitás után ácsingózó olvasónak kínál. Meg is kapja az olvasó az „igazi életet”, a klisétől mentes, rutintól távoli, pályatársaktól értetlenül, jó alakításaiban hitetlenül szemlélt, rossz szerepformá-lásaiban a félmegoldások között őrlődő,
122 Gyulai Ábrahám félelmekkel terhes, önmagától zabolázott,
folyamatosan küszködő „vadembert”. A kíváncsi olvasó, tehát mindent megkap.
Még azt is, amire nem kíváncsi.
A könyv persze nemcsak a pályakész ember, a színész bemutatását tekinti elsőd-leges céljának.
Elénk tárja, hogyan jut el a gyerekem-ber odáig, hogy erre a pályára szánja magát.
Mit él meg addig, amíg megérik. Hogyan hagy ott csapot-papot, szülőt, családi há-zat, s kezdi el a nagy kalandot, az életet, az örök nevelő iskolát. Hogyan ismerszik meg azokkal, akik a hátukon hordják a világot, hogyan lesz a földi „jólét” ismerőse.
Hogyan lesz színészpalánta, a „gyönyörű diákévek” búhumorú alakítója. Hogyan válik fölnőtté, s viseli el a pályatársak első arculcsapásait, hogyan üt vissza szeretettel, barátsággal és jó emlékekkel. Megmutatja a kezdő se nem szép, se nem jó, se nem okos kitanítását.
Érzékelhetjük az otthonkeresés izgal-mait, a mellékutakra terelés élményeket nyújtó s hangyaszorgalmú mindennapjait, a monoton álságok elleni küzdelem tab-lettás végeredményét, a sárga ház leláncolt Prométheuszát.
Találkozhatunk a szerelmes ifjú szív kiválasztottjának meseszép leírásával, az általa rajongásig szeretett hitves életmentő simogatásaival, s e szerelem génhordozói-val, Vandával és Dáviddal, akik neveiket, hihető-hihetelen módon, a darabbeli hősök után kapták (ez az én állításom).
Lényeg azonban az Utazó. A lelkek kalandora. Akit vagy ért a szakma, vagy nem. A nézők vagy megrendülten nézik, szinte kiabálnak, ne Lajos! Ne tovább!
Hagyd abba! Ez már kibírhatatlan! Vagy legyintenek, ez bolond!
Milyennek mondja magát Kovács Lajos: „…akármilyen antiszínész vagyok, azért nem áll távol tőlem a bohócok ripacsériája… tulajdonképpen ordenáré, útszéli pojáca vagyok, pont olyan, mint a többiek.”
Ez komoly?
Ha mellé teszek egy másik idézetet, már érthető: „Az az ember, aki nem hivalkodik a tehetségével, csak csinálja a dolgát, az az ember engem lenyűgöz.” Ha nem így len-ne, „a világgal harcban álló, tetőtől talpig közember” előhívása az élet sorshelyzete-iből hogyan lehetne számára több, mint élet. Hitvallás és hivatás.
Bérczes László lemeztelenítően szemér-mes íróbarát. Pőrére vetkőzteti hősét. S jó alanyra talál. Ez a főszereplő kínosan gát-lásos, mégis azonnal vetkőzik, ha a szerep ezt indokoltan kívánja. Különben hogyan is merné megmutatni a síelés gyermeki vágyától a pótcselekvés maratón futásáig ívelő, a futásra készülődő, s abba belebu-kó, de magát akkor sem megadó, mindig mindent újra és újra kezdő, csakazértis embert.
Jelképes, hogy ezt a könyvet két Bárkás (igaz az egyik már csak volt) alkotta meg.
Ahogy Noé, ők is a megmaradás kényszeré-nek, az örökkévalóságnak dolgoztak.
Úgy hiszem, kell egy-két mondatot ír-nom a stílusról, ha az már maga az ember.
Nagy Lászlóról, a gyönyörű költőről írták egykor, hogy Ő káromkodásból épített katedrálist.
Bérczes és Kovács művéhez számomra hasonló jelzők illenek: a költészettől a káromkodásig.
Valahogy így: van jó, lehet jobb, ezután jöhet a legjobb, de a még jobb helyett egy ab ovo márkás szó, egy sokak által használt káromkodás a legtalálóbb, a szónak ott helye van.
Összegezve: a könyv kiváló. Letehetet-len, bár csupán annak, aki tud és szeret olvasni.
Búcsúzó recenzensként csak annyit:
keressék s találják meg Őket, bárhol, ahová jó sorsuk odaveti Őket.
Hogy miért?
Semmi másért, csak azért, hogy kézen fogva fussanak Velük néhány métert!
Helyzetfelmérés, diagnózis, látlelet, esélylatolgatás, a kitörési pont keresése – sok kérdés, és ennél valamivel kevesebb felelet. Összhang és némi egyenetlenség, sajátos belső logika, felvetések és válasz-kísérletek, eltérő nézőpontok olykori fel-mutatása, egymás szavára való ráerősítés és nem egyszer óhatatlanul, elbeszélés egymás mellett. Röviden és önkényesen talán így foglalható össze egy, többedszerre írom, visszhangtalan tanulmánykötet „utóélete.”
Az Alföld a XXI. század küszöbén című kötet nem egyéb, mint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Regionális Kutatások Központja (RKK) Alföldi Tudományos Intézetének II. Alföld Kongresszusa előadá-sainak egybegyűjtése. Az első ilyen jellegű többnapos tanácskozást 1993-ban tartották Békéscsabán, majd 1998 őszén ugyancsak a Körös-völgy fővárosában.
Jó másfél évet kellett várni, hogy a több mint hetven előadás gyűjteményes kötetté álljon össze 2000 tavaszára, hogy valaminő összképet kapjunk arról, hogy ez a távolról egyformának tetsző, mégis óriási belső változatosságot és rétegzettséget mutató, sok szempontból hátrányos helyzetű tér-ség tulajdonképp hol is áll, hogyan is áll.
Biztos felelet nincs, és nem is lehet erre a két fontosnak tűnő, de kellően általános kérdésre. Miközben olvassuk a tanulmá-nyok sorát, azért jó, ha nem feledjük el: az Alföld az ország egész területének négyti-zede, három és fél millió ember él itt, és az elmúlt tíz-tizenegy esztendőben az országba érkező külföldi működő tőke mindössze egytizede látott fantáziát az olykor Pan-nóniából lesajnálóan Hunniának nevezett óriásrégióban.