A szent Biblia és a hamis iratok

A K á n o n

A Kánon görög szó, azt jelenti, hogy mérték, szabály, norma, be-osztás, mérővessző. Teológiai értelemben a Bibliát olyan kánonnak nevezzük, amit az írók befejeztek, az egyházi zsinatok a Szentlélek által hitelesítettek és lezártak. Belőle elvenni, vagy hozzátenni kár-hozatos bűn. Az ilyeneket Isten haragja sújtja a könyvben megírt

csapásokkal. (Jelenések 22,18-19.) Az is helytelen gyakorlat, amikor valaki az igével mond áldást (benedictus) úgy, hogy az igét leszűkíti vagy kibővítgeti, variálja.

Az ó- és újtestamentumi kánonokat kb. Krisztus előtt 200, illetve Krisztus után 397-ben Atanáziusz püspök sürgetésére a római zsinaton zárták le. Az Ó- és Újtestamentum kanonizálása közötti évszázadokat intertestamentális kornak nevezzük. A római egyház kánonnak fogadja el az apokrifusokat (rejtett írások) is. Az Újtestamentum korából a négy evangéliumot, apostoli és pásztori leveleket, valamint a Jelenések Könyvét kanonizálták. Más közkézen forgó pszeüdo, hamis írásokat, mint pl. Hermas vagy „Péter írása”, nem fogadták el kijelentésnek.

Az intertestamentális korban a jeruzsálemi istentiszteletek mellett fontos szerepe volt a zsinagógáknak. Zsidó nevén héberül bétha kné-szet. Görögül szünagogé. Magyarul gyülekező hely. Itt a zsinagógafő engedélyével bárki olvashatott a Szentiratokból. Jézus és apostolai rendszeresen kihasználták ezt a lehetőséget, és a zsinagógában ma-gyarázták az írásokat.

A Szentírás minden keresztyén számára normatív érvényű, egyet-len zsinórmértékünk. Életünk egyetegyet-len bírálója és irányítója. Teoló-gia csak írásteolóTeoló-gia lehet. A reformátorok úgy foglalkoztak vele, mint Isten revelációja, „mert a Szentírás az igazság első princípiu-ma”(Luther Márton).

A Bibliát nem a teológusok, természettudósok, vagy filozófusok, vallásalapítók kanonizálták, hanem a Szentlélek Úr. Mózest idézzük újra, aki lejött a Sinai hegyről kezében a Tízparancsolattal. A Szent-írást nem adták ki „szakértőknek” bírálatra, hanem úgy fogadták, mint Isten önkijelentését. Jézusnak infallibilis kánon volt a Szentírás. Nyo-matékosan hivatkozott az Ótestamentumra, hogy „meg van írva, és az írás föl nem bontható”. (János 10,34-35.) A Sátánnal vívott küzdel-mében is abszolút hitelt ad az Ótestamentumnak, és nem sajátos, em-beri „szájízzel” vagy sátáni értelmezéssel magyarázza a Bibliát.

A római katolikus egyház úgy fogadja a Szentírást, mint az Isten igéjét, amit az egyház hitelesít. Annyiban verbum Dei, amennyiben az egyház annak kodifikálta. Tulajdonképpen az egyház mondja meg, mi az ige, és nem az ige mondja meg, hogy mi az egyház. A római egyház dogmája szerint Isten a Biblia mellett az egyházi tradíciók, pápák és püspökök által is adhat új kijelentéseket. Szerintük a revelációnak két

forrása van: a Biblia és a szenthagyomány, amelyek által Isten beszél.

Amikor a tridenti zsinaton (1545-1563) miseáldozatról vitatkoztak, Miranda dominikánus szerzetesnek az volt a véleménye, hogy „a ha-gyománynak nagyobb a hatalma, mint a Szentírásnak s hogy a kinyi-latkoztatást maga az egyház teremtette”. Ilyen dogma a Mária menny-bemenetele is. A Szentírás azért mond ellent a római felfogásnak, mert amikor Isten megszólalt, megparancsolta, hogy az Ő szavát írják le és az Ő igéjéről, cselekedeteiről emlékezzenek éjjel-nappal.

A hitetlenek között időnként vannak olyanok, akik csúfot űznek a Szentírásból, olyan részleteket szakítanak ki belőle, amelyek az em-beri gonoszság mélységeit tartalmazzák. Bizonyos eseményeket (predestináció) eltorzítva magyaráznak. A Biblia reális képet rajzol a Sátán karmaiba szorított emberről, semmit nem „idealizál”. Az intel-lektuelek csak az irodalmi, történelmi, földrajzi, harcászati szem-pontból forgatják a Bibliát, mert ezek is megtalálhatók benne.

T a l m u d , a p o k r i f u s é s p s e u d o i r a t o k A római katolikus egyház tradíciós dogmája régi keletű. Izrael történetében is domináns a tradíció. Kialakult az a gyakorlat, hogy Mózes törvényével (Tóra) együtt olvasták és magyarázták a Talmu-dot, ami héber és arám nyelven írt hagyományok tanúsága. Talmud-nak nevezik az olyan zsidó bölcs mondásokat, közmondásokat, ame-lyeket ad hoc rendszertelenül összegyűjtöttek. Eleinte szóbeszéd volt, aztán szájhagyomány, végül leírták. Az intertestamentális kor-ban szedegették össze és apáról fiúra szállt. Sok része illogikus, kö-vetkezetlen. Aztán a Tórával (Mózes öt törvénye) együtt a Talmudot (szájhagyomány) is tanították, ami később fontosabb lett a Bibliánál.

„Fiam! Az írástudók rendeleteire inkább ügyelj, mint a Tóra igéire.”

(Erubim 21. b.) Szó szerint az történt, amiről Miranda szerzetes a tri-denti zsinaton beszélt.

A Talmud régi hagyományra nyúlik vissza. Izrael történetét erede-tétől kezdve bálványimádás jellemezte. Az emberi tudományok tiszte-lete együtt járt az írástudók tiszteletével, akik esetenként inkább res-pektálták a pogányok istenkéit, mint az Úr szavát. Jézus idejében is beültek a zsinagógákba, ahol Mózes székéből tanították a Tórát és a Talmudot. A kettő különbözik egymástól, mert például megdorgálták Jézus tanítványait, hogy evés előtt nem mostak kezet, amivel

megerőt-lenítették Isten parancsát. Az Úr válasza, hogy a ti rendelkezéseitek

„embereknek parancsolatai”. (Máté 15,6. 9.) Krisztusunk nagyon ke-ményen bírálta emiatt a farizeusokat, akik a Talmud előírásai szerint éltek. Miután a Talmud évszázados szóbeli hagyományait írásban rög-zítették, ezt az anyagot tetszésük szerint a kor igényeinek és ízlésének megfelelően interpretálták a 18. századig. A különféle vallási irányza-tok ‒ mint pl. farizeusok, sadduceusok, zélóták ‒ Jézus idejében is el-térően magyarázták a Tórát és Talmudot. Amikor Pál Korintusba érke-zett, nem akart tudni másról, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.

És az ő prédikálása „nem emberi bölcsességnek hitető beszédében ál-lott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában”. (I Korintus 2,2-4.)

A teológiai szóhasználatban, azokat a vallásos iratokat nevezzük apokrifusoknak, pszeüdo írásoknak, amelyeket kihagytak a Biblia 66 könyvéből, tehát nincsenek a kanonikus iratok között. Apokrif = rej-tett. Pszeüdo = hamis álirat. Károlyi Gáspár az apokrifus könyvekből is fordított le magyarra. A római zsinat (397) sem fogadta el ezeket kánonnak. A római katolikus egyház a Szentkönyvek mellett tartja számon. Hamis iratok, próféciák, apostolok egyaránt voltak az Ó- és Újszövetségben, forogtak az ősgyülekezetben, és azóta is gyártják őket. (Pl. mohamedánok, mormoniták, modern kultuszok, természet-tudományok alapiratai.) Az ördög nemcsak ismeri, hanem idézi is a Szentírást ördögi módra, és azt sugallja némelyeknek feltűnési vágy-ból, hogy vallásos iratokat készítsenek, amelyek az újonnan alapított kultuszok forrásanyagává lesznek. Ezeket aztán vagy a Bibliával egyenrangúnak tartják, vagy a Biblia fölé helyezik őket. Az apokri-fus iratok onnan ismerhetők fel, hogy hiányzik belőlük ez a mondat:

„Így szól az Úr! – Én pedig (Jézus) azt mondom néktek”. A hamis írások Isten szolgálata és dicsőítése helyett „tanulságos” vagy naiv történeteket, bölcselkedéseket mesélnek, tanítanak.

Jézus figyelmeztetett arra, hogy őrizkedjünk a hamis prófétáktól.

(Máté 7,15.) Péter apostol tudja, hogy voltak, vannak és lesznek ha-mis emberek, „amiképpen ti köztetek is lesznek haha-mis tanítók”. (II Péter 2,1.) János apostol kéri a keresztyéneket, hogy „ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől van-nak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világba,” hogyha lehet, elhi-tessék, megcsalják a keresztyéneket is. (I János 4,1.)

S z a k a d á s o k

A Bibliában és egyháztörténetben is előfordul, hogy „nincs kije-lentése az Úrnak”. Ennek különféle okai lehetnek. Ha pedig nincs ki-jelentés, akkor hallgasson az igehirdető. Isten leginkább akkor hall-gat, amikor az igehirdető vétkezett. Éli főpap idején ritkán szólt az Úr, Hofni és Fineás papok bűne miatt. (I Sámuel 3,1.) De az Úr igéje akkor is aktív, ha az igehirdető inaktív. Isten akkor is beszélhet, ha kiválasztott és elhívott szolgája a Sátán karmaiba került. Akkor is cselekedhetik, ha szolgája bűneiben vagy a néma hallgatás csapdájá-ban hever. Jézus ostorozta, elítélte a farizeusokat és hozzátette: „amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok… de cselekedeteik sze-rint ne cselekedjetek”. (Máté 23,2.) Pál apostol örült annak, hogy akár szívből, akár színből prédikáltatott az evangélium. A másokat botránkoztató bűnös igehirdetők azonban súlyosabb ítélet alá esnek.

A különféle irányzatú, színű, gondolkozású keresztyének elválasz-tó falakat építgetnek egymás között, magukat különbnek tartván. Ve-zető szerepet kívánnak hiúságból. Azért szeparálódnak, hogy degra-dálják keresztyén testvéreiket, és erősítsék saját pozíciójukat. Elutasí-tanak minden másságot. Mózes közelében hetvenen prófétáltak, ketten távol maradtak a prófétáló csoporttól. Józsué eltiltaná ezt a kettőt a prófétálástól, mert nem tartoznak „az igazi, elit” csapathoz. Mózes nem engedi, mert tudja, hogy az a kettő is az Úré, habár messzebb vannak a hetventől. Szigorú határvonalat húznának Jézus tanítványai is a hívők között, de az Isten szívébe sokan és sokfélék férnek be. Ne tilt-sátok el őket, „mert aki nincs ellenünk, mellettünk van”. (Lukács 9,50.) Nemcsak azok hamis tanítók, akik a mi köreinken kívül más mó-don építik Isten országát, vagy tőlünk szakadtak el, hanem azok is, akik megtagadták az Urat, és hátat fordítottak Jézus Krisztusnak.

Opportunizmusból, félelemből, egoizmusból, anyagiakért némák vagy éppen azt prédikálják, ami ellenkezik az Isten akaratával. Vol-tak és lesznek hamis atyafiak, akik az igét megtagadják, „és sokan fogják követni azoknak romlottságát”. (II Péter 2,1-3.) Pál apostol le-veleiben is „vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudat-lanok és állhatattudat-lanok elcsűrnek-csavarnak, mint az egyéb írásokat is a maguk vesztére”. (II Péter 3,16.)

A mai időkben megszaporodtak az engedéllyel és a nélkül mű-ködő vallásos és nem vallásos szervezetek, intézmények. Arra hivat-koznak, hogy a demokráciában minden lehet, még a történelmi egy-házak kritikája is. A jehovások szigorúan kötelezik tagjaikat, hogy hirdessék tanaikat, az új eget és földet, amibe csak jehovások léphet-nek be. A krisnások állat és bálványtisztelők. A szcientológia vallási és természetrajzi összekapcsolódásokat hirdet. A hermafroditák nő-testüket férfivá, férfinő-testüket nővé alakítják. A leszbikusok, homo-szexuálisok azonos neművel kötnek házasságot, és helyenként egy-házi megáldásban is részesülnek. Ezek nem új dolgok, mert Pál apos-tol Rómába írja, hogy „nincsen csak egy igaz is”. (Róma 1,22-32.

3,10, Zsoltárok 14,3.) Annak okáért adta őket az Isten szívük kíván-ságára. Asszonyok, férfiak bujasággal teljesek, minden paráznaság-gal, irigységgel, dölyfösséggel istengyűlölők és gyilkosok. A moha-medán vallás több mint 1500 éves. Két nagy csoportra oszlik, síitákra és szunnitákra. Egymást pusztítják, a keresztyéneket öldösik.

Az eredményes igehirdetés bizonyos mértékig összefügg a prédi-kátor magatartásával, életszentségével, rátermettségével, és az Úrral való közösségével. Családi vagy morális problémák örvényében sül--lyedező igehirdető szolgálata nyomán inkább a pusztulás, mint lelki ébredés támad. Ilyenkor az Ige helyett a prédikátor élete foltjainak ki-színezésével foglalkozik a közvélemény. Ebből kiindulva állították fel azt a tételt, hogy az igehirdetés válságának oka az igehirdető krízise.

Jaj a hűtlen, szakadár pásztoroknak, akik a nyáj helyett önmagukat le-geltetik. Jaj a pásztoroknak, akik a tejet megisszák, a gyapjúból ruház-kodnak, a „hízottat leölik”, testi kívánságaik kielégítésére. (Ezékiel 34,3, 10.) Isten számon kéri az elveszett bárányokat! (Ézsaiás 33,9.)

Az Úr igéje ‒ még a gonosz tanítók ellenére is ‒ megteszi, amit akar. Nincs megbilincselve, nem tér vissza üresen az Úrhoz, mert az ige örökké élő és ható beszéd. (Ézsaiás 55,11. II Timóteus 2,9.)

Kálvin János George S. Stuart festménye