A gyülekezeti igehirdetés

A z i g e h i r d e t ő

Krisztus azért jött el hozzánk emberi testben, Isten azért íratta meg a Bibliát, hogy hit által szívünkbe fogadjuk az Igét, az Úr dicső-ségére éljünk, és keresztyén közösségben vagy egyháztól valók kö-zött, határainkon belül és kívül hirdessük az evangéliumot. A teoló-giának négy tudományágával foglalkoztunk. Megállapítottuk, hogy a teológia Isten szavának mélységeit, megjelenését tanulmányozza.

Misszió nélkül az egyház hullává merevedik!

Az igét, hirdetés által adjuk tovább. Nyelvünk a szimbólumok rendszere, az emberi gondolkodás produktuma. Évszázadok során alakul, fejlődik vagy elhal. Az emberek akkor „értik egymást”, akkor nem távolodnak el egymástól, ha mindketten ugyanazon a síkon, hul-lámhosszon vannak. A beszéd találkozást teremt, közösséget tart fönt azok között, akik gondolatbeli vagy lelki vonalon összehangolódtak.

A homiletika tárgy Isten szavának hirdetése és cselekvése. Logos nélkül nincs igehirdetés. A tér és idő, valamint az emberi korlátok kö-zött lévő teológus, adott helyzetében kutat az Atya – Fiú – Szentlélek után, és ha szót hallott Tőle, azt meghirdeti. Korok, körülmények, em-berek változnak, „az ég és föld elmúlnak,” de az Úr beszéde örökkéva-ló. (Máté 14,35.) Azt mondják, hogy az emberi beszéd hitelét vesztet-te. Az omnipotens Isten szava újszerű, izgalmas és mozgásba hoz.

Isten az Igében találkozik az emberrel az Ige transsubstanciája nélkül, vagyis az igehirdetésben az Ige abszolút Ige marad. Az ige-hirdetés nem isteni és emberi kooperáció, hanem isteni cselekedet.

Az apostolok bizonyságtételét nem szónoklatként hallgatták a gyüle-kezetek, „hanem mint Isten beszédét”. (I Thesszalónika 2,13.) Ige-hirdetés alatt a hatalmas Úr az emberi egzisztenciánk szintjére száll alá, és beilleszkedik gondolkozásunkba, helyzetünkbe, értelmi ké-pességeinkbe, szünergizmus nélkül. Az igehirdetés az Úrnak

csele-kedete még akkor is, ha meghagyja az igehirdető karakterét. Más volt Pál apostol, János apostol, Kálvin János vagy Ravasz László stílusa, hangvétele, de ugyanaz az Isten szólt általuk.

Miután az ember a Sátánnak ajánlotta föl magát, megkeményedett, megvakult, megsüketült Isten beszéde iránt. Ekkor jön hozzánk Isten, és Szentlelke által megnyitja szemünket, szívünket, fülünket az Ige be-fogadására. Isten megkeményítette a fáraó szívét Egyiptomban, és meglágyította Ninive királyáét. (Deuterunomium 29,13.) Ha Isten nem könyörül az igehirdetőn és hallgatón, akkor hiábavaló a mi igyekeze-tünk. Aki „az Istentől van, hallgatja az Isten beszédét”. (János 8,47, 12,39-40.) Aki nincs Istentől, az nem hallgatja a bizonyságtételt, „de az Izrael háza nem akar téged hallgatni, mert nem akarnak engem hallgatni.” (Ezékiel 2,7.)

Az igehirdetőnek Isten ad szájat, megtanít arra, amit mondani kell.

A tanítványoknak megadatott a mondanivaló abban az órában, „mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti atyátoknak Lelke az, Aki szól tibennetek”. Pál apostol így fogalmazta meg: „Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne miáltalunk, Krisztusért kérünk, békül-jetek meg az Istennel.” (Exodus 4,11-12, Máté 10,19-20, II Korintus 5,20.) Az igehirdetés alatt jelenlévő Szentlélek hitet támaszt, mert „a hit, hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által”. (Róma 10,17.)

A z i g e h a l l g a t ó

A homiletikában, amint láttuk, az ige kutatását, megértését, elfo-gadását invenciónak nevezik. Az ige továbbadására, különösen a ré-gebbi homiletikákban, a diszpozíció szót használják. A diszpozíció la-tin szó, jelentése: átadás, elhelyezés. Isten azt akarja, hogy a hallgató-ságot is kutassuk, megértsük, elfogadjuk, mint a homiletika alanyát, abba vetjük az ige magvát. Ezért a hallgató személyt vagy közösséget is „egzegetálni” kell (Bohren). A próféták ismerték azok helyzetét, akikhez küldettek. Jézus minden lényegeset tudott a samáriai asszony-ról. (János 4,17-19.) Az igehirdető ismerje hallgatója nevét, a gyüleke-zet társadalmi, politikai, történelmi helygyüleke-zetét, örömét és gondjait.

Majdnem minden ember elképzeli magáról, hogy helyesen cselekszik, de az emberek nem értik meg, nem követik. Mivel nem követik, hábo-rog. Nem az angyaloknak, se nem az égi szenteknek prédikálunk, ha-nem a földön járó pesszimista-optimista, közönyös, reménykedő vagy

Kürti László püspök fogadsa Göncruszkán (1980)

apátiába hullott embereknek, akik szűkebb vagy tágabb körben gon-dolkoznak.

Az igehallgatók sokszínűek. Mit várnak tőlünk? Abban egyenlők, hogy többségük bizonyos projekcióval, elképzeléssel jár templomba.

Valamilyen kíváncsisággal vagy pedig ellenállással néznek reánk. El-várják az igehirdetőtől, hogy beilleszkedjék gondolatvilágukba, elfo-gadja téziseiket. Olyan alapállásból, szemszögből nézze a világot, mint ők. Azt kívánják, hogy az igehirdető az ő szájuk íze szerint prédikál-jon, helyeselje, igazolja és megbíztassa őket abban, amit elgondoltak, amit csinálnak. Családi, tudományos, vallási és mindenféle védelembe öltöznek, hogy elhárítsák maguktól, ne is hallják Isten szavát.

Mit várnak tőlünk? A legtöbben semmit. Nem érdekli őket Krisz-tus. Néha bejönnek a templomba, talán maguk sem tudják, hogy mi-ért. Csendre, csodára várnak, és úgy tekintenek a lelkészre, mint aki foglalkozását űzi, mert ez a dolga. Ezért fizetik.

Mit várnak tőlünk? Talán pietizmust, morált, liberalizmust, hazafi-ságot, internacionalizmust? A szegények megértést, anyagi segítséget várnak, hogy tisztességgel fogadjuk őket, és bíráljuk a felsőbbséget.

Mások azt, hogy ne kavarjuk föl lelkivilágukat. Az intellektuelek okos-

Kürti László püspök hirdeti az igét Göncruszkán

ságot keresnek. A szentimentálisak szeretik, ha szívük húrjait pengeti a lelkész, könnyekre fakaszja őket. Vannak, akik az igéért jönnek. Álljunk előttük, azonosuljunk velük, mint Pál, aki nemcsak Isten evangéliumát közölte, „hanem a magunk lelkét is”. (I Thesszalónika 2,8.)

Mit várnak tőlünk a migránsok? Azt, hogy tovább engedjük őket Németországba. Az Egyházak Világtanácsának elnöksége foglalkozott a menekültüggyel, és azt ajánlotta, hogy fogadjuk őket tisztességesen.

Lássuk el őket a szükséges földi dolgokkal, ruhával, élelemmel, szá-lással, költőpénzzel, de ne zavarjuk őket lelki életükben. Testvéri mó-don kezdjünk párbeszédet a vezetőjükkel, hogy miért és honnan jöttek, ami lényegében mindegy. A református lelkésznek könnyebb egy új templomot felszentelni, mint a migránsokkal foglalkozni.

Az ige magva különféle talajra hull. Az emberek saját vélemé-nyük alapján determinálják önmagukat és a lelkipásztort. Az ilyenek csak az igehirdetés emberi oldalát látják, mert „e világ istene megva-kította elméjüket, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumá-nak világosságát”. (II Korintus 4,3-4.)

Jézus elmondta nekünk, hogy az ige magva különféle talajra hull.

A szónak nemcsak kifejező, közlő beszédre való mozzanata van, hanem

Bütösi János püspök (USA) igeszolgálata

olyan is, ami a hallgatókban történik. Az igehirdető és a hallgató az Úr választottja. Vagy megkeményednek, vagy meglágyulnak. Krisztus hatalmas arra, hogy megnyissa a vakok szemeit és füleit, hogy erős szava összezúzza a legkeményebb kőszívet is, kegyelmesen fölemel-jen, megtisztogasson, magához ölelje a tőle elszakadt embert.

Döntéskor az igehirdető és igehallgató egyaránt az Úr színe előtt áll, akiknek az igehirdetésre, illetve hallgatására készülni kell, nem-csak öltözködésben, ünnepi ruhában, hanem lélekben. Isten és ember találkozása az igehirdetés alkalmán történhet, amikor a lelkipásztor megjelenti az Úr beszédét. Ilyenkor a Sátán valamilyen formában mindig jelentkezik, hogy megakadályozza Krisztus győzelmét, hogy az ember az ördög rabságában maradjon. Az Isten és a Sátán harcának ütköző pontjába került ember, döntésre kényszerül. Arany középút nincs. A Sátán karmai között maradva kárhozat, vagy Krisztus áldoza-táért kegyelemből üdvösség.

Különféle erőviszonyok fölé és alárendeltség vonalában élünk. Sá-táni manipulációk, zavaros kommunikációk forgatagában korlátok szorítanak. Lehetőségeink az űrkutatás világában is beszűkültek, és minden oldalról nyomás nehezedik ránk. Ebben a szituációban zendül

Dr. Peter Assmus német lelkész a göncruszkai templomban (1980)

meg az Ige, és lehetőségünk van rá, hogy hitben elfogadjuk, vagy megkeményített szívvel ellenálljunk. Dönteni kell először vagy újra Krisztus mellett, mint Józsué tette élete utolsó istentiszteletén. A dön-tésnek ‒ más kifejezéssel megtérésnek, újjászüledön-tésnek ‒ Heidelbergi Káténk szerint (88-90. kérdés felelet) két mozzanata van. Az egyik az óember, a régi természet megöldöklése (mortificatio), a másik az új ember megelevenítése (vivificatio). Jézus szól: Jer és kövess, de aki engem követ, tagadja meg magát és vegye föl keresztjét. (Máté 19,29.)

Az ellenállók megkeményítik szívüket, mint pl. Jeruzsálem főpap-jai. A hitetlenek szembefordulnak az igével és hirdetőjével, amint az egyiptomi fáraó vágta oda gőgösen Mózesnek: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak?” Isten még azt is engedte, hogy megöljék az ige-hirdetőket, amint a prófétákkal, papokkal és Krisztussal történt. (Cse-lekedetek 5,28, 33.) István vértanút agyonkövezték, Jakabot a temp-lom tetejéről dobták le, tizenegy tanítvány mártírhalált halt, kivéve Já-nost, akit forró olajba mártottak, de életben maradt. Az Úr azonban számonkéri szentjeinek vérét, bosszút áll értük. (Cselekedetek 7,58, 12:2. Jelenések 6,10.) Nehéz azoknak prédikálni, akik antipátiával, gyű-lölettel fogadnak bennünket, de lendületet ad, amikor figyelnek ránk.

Vívódásainkban Isten jön a segítségünkre, hogy lássunk és hall-junk. Ő maga keresi az elűzöttet, és szeretettel kérdezi attól, akit meg-gyógyított, hogy „Hiszel-é te az Isten Fiában? Felelt és mondta: Ki az Uram, hogy higgyek benne? Mondta pedig neki Jézus: Láttad is őt, és aki beszél veled, az az. Az pedig mondta: Hiszek Uram”! (János 9,35-37.) Az emmausi tanítványok szemét is visszatartotta, hogy ne ismer-jék meg az Isten Fiát. Emmausba érve leült velük az asztalnál, szólt és akkor „megnyilatkoztak az ő szemeik és megismerték Őt”. (Lukács 24,16, 31.) Isten azt akarja, „hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. (I Timóteus 2,4.)

Isten azt akarja, hogy az ige hallásakor döntésre kényszerüljünk.

Élet, vagy halál? Örök üdvösség vagy állandó kárhozat? Győzelem vagy csatavesztés? Isten a vergődő ember mellé áll, és maga felé hajtja elhatározásunkat. Megbékülhetünk vele a mi Urunk Jézus Krisztus ál-tal. Ilyenkor örülnek az angyalok egyetlen bűnös ember megtérésén is.

Az igehirdető mentőszolgálatot végez, megaláztatások és fölma-gasztalások közepette. Ezért „mi is hálát adunk az Istennek szüntele-nül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is”. (I Thesszalonika 2,13.)

S e g í t s é g ü n k a z Ú r

A homiletika lényege, hogy megszólal az élő, örökkévaló Isten, és Igéjét annak az embernek szájába adja, akit erre kiválasztott, elhívott.

Arra rendelte az igehirdetőket, hogy üzenettel küldje el őket akkor oda, akiknek az igét hallani kell. Thesszalónikában sem úgy fogadták az apostolok prédikációját, mint emberek szavát, „hanem mint Isten beszédét, minthogy valósággal az is”. (I Thesszalónika 2,13.) Az ige-hirdetés Isten szava emberekkel az emberhez. Nem dialógus a prédiká-tor és hallgatók között, hanem Isten jelenik meg a porszem embernek.

Az igehirdető Isten heroldja, küldötte. Az ókori egyházban a keryssein szót használták rá, aminek mai latin formája predico, pre-dicare, vagyis ’kiküld, előremond, kihirdet’. A hírnök a rábízott üze-

Történelmi ankét Benda Kálmán, Kováts Dániel és Hőgye István részvételével (Göncruszka, 1986)

netet adja át, abból semmit el nem vesz, ahhoz semmit hozzá nem tesz. Az élő, cselekvő Isten a mi egzisztenciánkat kívánja hatalmába ölelni, amikor az igehirdetőben és igehallgatóban cselekszik a világ kezdetétől annak végéig.

A protestáns ortodoxia korában valamilyen témával traktálták a gyülekezetet. A liberális teológia időszerűséget kínál, az emberrel fog-lalkozik. A római katolikus egyház önmagát ajánlgatja, amikor az egyház közbenjárását emeli mindenek fölé. A református dogmatika szerint az igehirdetésben maga Isten közeledik az emberhez, Szentlel-ke és szent igéje által emberi eszközökSzentlel-kel. (Predicatio verbi Dei est verbum Dei!) A prédikációban Krisztus van jelen, ezért pneumatikus történés. Ahol nincs Szentlélek, ott a beszélő szalmát csépel, ahol a Szentlélek kiárad, ott a sziklák is megmozdulnak. Az egyház manap-ság mintha szégyellné, hogy az igehirdetésért létezik. Olyan, mintha túlélésre törekedne. A lelkészek munkájának körülbelül tíz százaléka igehirdetés. A különféle rendezvények, templomszentelés, múltunk hőseinek dicsérete, öregek gondozása, pályázatok írása, teljesítése kö-tik le. Prédikálnak üzenet nélkül, a moralitás kígyója, valamint a pénz

Kertész Lajos zongorakoncertje (Göncruszka, 1987)

szerelme kísért. A megválasztott egyházi tisztviselők háromszor pá-lyázhatnak vezetésre, ezért két ciklusban csöndes kampányt folytatnak, a harmadik, hatodik évben dolgoznak. (Lelkészegyesület 2015.)

Van olyan eset, amikor az ige nagy erővel szól, mégis csak a fü-lekig jut el, mert zárva maradnak a szívek. De ez is a Szentlélek munkája. Isten megkeményítheti vagy meglágyíthatja hallgatók szí-vét. Megváltónk szolgálata idején voltak olyan esetek, amikor Jézus előtt bezárkóztak, sőt arra vetemedtek, hogy elküldjék a határukból, vagy likvidálják őt. Jézus beszéde pusztába kiáltó szó maradt, „mert el volt rejtve” a hallgatóság előtt. (Lukács 18,34. János 5,40.)

Ahol az Úr beszél, ott jelek és csodák történhetnek. A csodák és jelek számtalan módon nyilvánulhatnak meg, mert már az csoda, hogy az ember Teremtőjére figyel, hittel fogadja az igét, megtér, megvigasztalódik, meggyógyul. Vannak keresztyének, akik szűkítik az Úr jeleit, pl. csak a gyógyulásra vagy a nyelveken szólásra. A Szentlélektől való igehirdetésben az a rendkívüli, hogy Isten és az ember közösen jelennek meg. Ez a „symmartürein”, vagyis az Isten és ember „közös együttléte”. Ez a homiletika misztériuma és csodája, amit a ráció és logika be nem foghat, soha meg nem magyarázhat.

Író-olvasó találkozó Göncruszkán Fekete Gyulával

Mivel az igehirdetés folyamatos esemény, ezért a homiletika his-tóriai tudomány is. A testté lett Ige, az írott ige és a hirdetett ige tör-ténetével is foglalkozik. Fölkutatja, előtárja azokat a tényeket, amit és Akit az egyház prédikált évezredeken át. Vizsgálja, hogy az ige-hirdetés történetében miként mutatta meg Isten az Ő rendkívüli ha-talmát. A symmartürein Isten és ember megnyilvánulása, de sem az igehirdetőben, sem a jelekben és csodákban nincs szó kooperációról, közös munkáról, mert az Úr szava és ereje az esemény alatt is meg-marad Istennek, az ember pedig az isteni szó és erő kiáradása alatt is megmarad csupán teremtménynek.

A próféták és apostolok leírták Isten szavát, de a Szentírás nem holt betű, hanem a Szentlélek által élő, igazi, egyetlen, ami soha el nem múlik. Istennek élő szava! Aki megparancsolta az igehirdetést annak jeléül, hogy él, hogy közöttünk van az Úr, és megteszi azt, amit akar!

I