Visszacsatolás, értékelés
2. Célkit ű zések
5.2 A személyiségjellemz ő k és kulcskompetenciák vizsgálati eredményeinek megvitatása
5.2.1 A kutatás helye és jelentősége a curriculum fejlesztésben
A cselekvőképesség megőrzésének és az identitás megerősítésének legfontosabb eszközei a képzésben a személyiségfejlesztés és a lelkigondozói segítő beszélgetés kompetenciáinak fejlesztése. E területeken történő változás felmérésére és a felvételi eljárás eredményességének mérésére tesztcsomagot dolgoztunk ki, mely egy személyiségdiagnosztikai tesztből és egy lelkigondozói esethez kapcsolódó kérdőívből állt. A képzésbeli változások mérésének érdekében e teszteket egy longitudinális vizsgálat keretében vettük föl.
E kutatás részeredményeit az európai viszonylatban is újnak és modellértékűnek számító curriculum bemutatásával együtt nemzetközi szaklapban már közzé tettük (Török és mtsai 2011).
5.2.2 Az eredmények megvitatása
(1) A teljes mintára jellemző normál CPI profilkép és az egyes skálák stabilitása fontos visszajelzés: a kapott eredmény a felvételi eljárás eredményességét igazolja.
Ez fontos visszajelzés, ám a képzési tapasztalatok és az egyes skálák alsó tartományba eső szélső értékei azt is megmutatják, hogy a sok szempontú és körültekintő felvételi eljárás ellenére hozzávetőlegesen évfolyamonként 10 % arányban, lelkigondozó segítő munkára alkalmatlan ember kerül be a képzésbe. Ez képzés során, az oktatásban nehézséget jelent, hiszen személyiségük alkalmatlanságára hivatkozva nem kizárhatóak a képzésből, az önismereti munka, a hivatásszemélyiség fejlesztés pedig nem az alapvető alkalmasság kritériumainak megteremtésére irányul, és nem is lehet ezeknek az alapvető változásoknak az eszköze. A további eredmények éppen erre, azaz a személyiség alapvető dimenzióinak a stabilitásra mutatnak rá.
(2) Az általunk választott személyiségdiagnosztikai tesztel nem kimutathatóak a változások az alapvető személyiségjellemzők területén. Ennek magyarázat vélhetően abban rejlik, hogy a személyiség egyik legfőbb jellemzője a változni tudás, de ugyanakkor, főleg felnőttkorban, a személyiség egyre kevésbé változik és egyre inkább az alapvonások állandósága jellemzi (Costa és McCrae 1994). A felnőttkorra vonatkozó fejlődéslélektani elméletek jelentős elméletalkotói ugyan az élethosszig tartó változást hangsúlyozzák és ez új nézőpont e területen a korábbi megközelítésekhez képest (Erikson, Levinson, Blates), de abban is megegyeznek, hogy a személyiség alapvető dimenzióit a stabilitás jellemzi, inkább a motivációk, célok, viselkedés és életvitel változik (Horváth-Szabó 2004).
Mérőeszközünk a személyiségjellemzők alapdimenzióit vizsgálja, ám nem volt érzékeny a tevékenységben és szemléletben kimutatható változásokra. Feltételezésünk, hogy az identitás újraszerveződése, a hivatásra való fókuszálás és a hivatásszemélyiség fejlesztése következtében kimutathatóan jelen lesz a személyiségjellemzőkben a három éves szakmai továbbképzés és önismereti munka hatására, nem állja meg a helyét, ugyanis nem kimutathatóak a változások. Korlátot jelent továbbá, hogy azok a jelentős életesemények sem megragadhatóak, amelyek a személyiség formálódását esetleg a képzésen túlmenően befolyásolták, így amennyiben kimutatható változást deklaráló eredményeket kaptunk volna, akkor sem feltétlenül tulajdoníthattuk volna csak a képzés hatásának.
Figyelembe kell venni tehát, hogy a felnőttkorban előtérbe kerülő alkotásvágy, a továbbtanulási motiváció megköveteli ugyan az identitásformálódásban kiemelten hangsúlyos hivatásban való fejlődés személyiségbeli alapjainak a kiépítését, de ez a folyamat nem jelenti a személyiség alapdimenzióinak az átrendeződését (Szabóné Molnár 2012). Allport a személyiségnek e területét hivatásszemélyiségnek nevezi, s ennek fejlesztése különösen fontos a segítő foglalkozásúak esetében, ahol a személyiség munkaeszközként van jelen (Allport, 1981).
(3) A képzés valamennyi területét integráló beszélgetéskompetencia összetevőinek felmérése azt mutatja, hogy az elérni kívánt változás több lényeges területen megtörtént a képzés során az eltérő tapasztalati háttérrel rendelkező hallgatók jelentős hányadánál.
A nondirektív szemléletmód és válaszadási készség felmérésére irányuló kérdéseket képviselő ’személyközpontúság’ és ’nondirektivitás’ változók változása erősen szignifikáns eredményeket mutat. A végzett hallgatók nemcsak felismerik az esetben szereplő lelkigondozó nem megfelelő, érzésektől és a kliens személyétől eltávolító, problémafókuszú válaszait, hanem képesek a nondirektív válaszok megfogalmazására is.
A ’folyamatért vállalt felelősség’ felmérésére irányuló kérdés megválaszolása összetett háttértudást igényelt a hallgatóktól. A kérdőívben szereplő mintaesetben a lelkigondozónak több dolgot szem előtt tartva kell megadnia a válaszát. A kiemelt mondat a beszélgetés végén hangzik el, olyan helyzetben, amikor a lelkigondozó már a beszélgetés lezárására készül, a kliens pedig egy konkrét igényét fejezi ki a lelkigondozó felé, nevezetesen azt, hogy gyónni szeretne. A lelkigondozónak több tényezőt szem előtt tartva kell kerettartóan, a másik igényét respektálva, de a kliens pszichodinamikáját figyelembe véve választ adnia a kérésre. Tekintetbe kell vennie a beszélgetés idejének lejártát, a kliens kérését és pszichés helyzetét. Az esetleírásból ugyanis kiderül, hogy a kliens depressziós fázisban van, a gyónás megerősítené az irreális bűntudatot, ezzel mélyítené a depressziós állapotot. A lelkigondozónak tehát ebben a helyzetben mindezt figyelembe véve kell válaszolnia úgy, hogy a kliens érezze, hogy megértették, komolyan veszik kérését, de az adott keretek és saját állapota nem teszik lehetővé annak teljesítését. A lelkigondozónak konfrontatív helyzet ez, amit azonban fel kell vállalnia a folyamatért vállalt segítői felelőssége jegyében. Az eredményekből kiderül, hogy a beiratkozók nagy százaléka gyorsan szeretné teljesíteni a kliens igényét, hirtelen rossz segítőnek érzi magát, ha nem ad lehetőséget a gyónásra.
A végzősök ezzel szemben megértik ugyan az igényt, de nem ijednek meg attól, hogy nem teljesítik azonnal a kliens igényét, és ezt megfelelő módon jelezni tudják neki. Azt is felismerik, hogy a gyónás igényének teljesítése nemcsak az időkeretek miatt nem lehetséges, hanem a klienst sem segítené az adott helyzetben.
A gyónásra vonatkozó kérésre válaszként a beiratkozó hallgatóktól a következő mondatokat olvashattuk: „Mindig nyitva az ajtóm előtted.” „Bármikor gyónhatsz, ha szeretnél. Ennek nincs más feltétele, készülj fel rá, és bátran, nyugodtan vágj bele!”. A végzősök mondatai közül néhány példa: „Már többször említetted, fontos a gyónás
számodra. Beszélgessünk erről legközelebb.” „Szeretnék ebben is segíteni neked, felkészíteni téged, hogy valóban átélhesd, milyen nagyszerű dolog.”
A ’spirituális kísérés’ változó értéke hasonló emelkedést mutat, mint a fent elemzett ’felelősség’ változó. Ez annak is betudható, hogy a folyamatért vállalt felelősség kapcsán megélt felismerések elősegítik a spirituális kísérés módjának változásait.
A ’kompetenciahatárok felismerésé’-nek képessége szintén olyan változó, ahol a két minta átlaga statisztikailag eltér egymástól, és erősen szignifikáns az eredmény.
Ennek alapján elmondható, hogy a végzősök biztosabban felismerik más szakember bevonásának szükségességét, és meg tudják nevezni azokat a konkrét tüneteket, amelyek alapján ez indokolttá válik, tehát elsajátított alapvető pszichopatológiai ismereteik jól kiegészítik, továbbfejlesztik lelkigondozói alaptudásukat, ezáltal professzionális segítővé válnak. A kérdőív kidolgozásakor ugyanis arra törekedtünk, hogy a kiválasztott eset olyan tünetértékű viselkedési jegyeket mutasson, amelyek alapján a lelkigondozónak fel kell ismernie, hogy a kliens kísérésében szükség van pszichiátriai kezelést nyújtó szakember bevonására. A végzősök közül többen felismerik a pontos pszichiátriai kórképet, ám ami döntő fontosságú, az az, hogy 75%-uk észreveszi, hogy pszichiátriai segítségnyújtás szükséges, 48%-uk pedig azt is, hogy milyen pontos tünet értékű jellemzők alapján, míg a beiratkozóknál csak 50%, illetve 18% ez a két arány.
Három változó esetén nem mutatnak szignifikáns változást az eredmények. Az
’érzések megértése’ és a ’keretek’ változó értéke emelkedett ugyan, de nem szignifikáns mértékben, a ’direktivitás’ változó esetén pedig szinte semmilyen elmozdulás nincs a két mérési időpont között. A képzésünkben részt vevő hallgatókról elmondható, hogy alapvégzettségüknél fogva már rendelkeznek lelkigondozói alapismeretekkel, vélhetően ennek tudható be, hogy az érzések menti kommunikáció, ha készségként nem is jellemzi őket, elméleti tudásként igen, ennek alapján tehát a képzés elején is felismerik a lelkigondozó érzelmeket tükröző válaszait.
A direktív beavatkozások alkalmazásának lehetőségével kapcsolatban oktatóink tapasztalatai szerint a képzésen elsajátított nondirektív attitűd és válaszadási készség olyan meghatározó új ismeret, amelynek birtokában a végzős hallgatók nehezen alkalmazzák újra a korábban megszokott direktív beszélgetésvezetési stílust. A keretek
tartásának kérdése pedig mélyen összefügghet azzal a nehézséggel, hogy a lelkigondozás elfogadottsága, helye és státusza alakulóban van, nem minden helyzetben kidolgozott, így a szakmai kerettartás az identitás megerősödésével véleményünk szerint javulhat, amire a képzésnek törekedni is kell.
13. táblázat: A kulcskompetenciák változásának összefoglaló táblázata
Vizsgált jellemző Beiratkozók
építenek az önsegítő potenciálokra, bíznak a kliens megküzdési