Az antikvitásban megjelenő lelki zavarok vizsgálata igen nagy érdeklődést váltott ki az elmúlt idők szakirodalmában. A kutatás három nagyobb irányvonalát érdemes elkülöníteni a témát illetően: az első a morális értelemben vett insaniát vizsgálja az antik filozófiai irodalomban, a második leginkább az orvosi szövegeket az antik pszichés zavarokra vonatkozóan, a harmadik pedig egyfajta holisztikus nézőpontot képviselve a filozófiai és orvosi szövegeket egymáshoz viszonyítva kutatja, és mutatja fel a párhuzamokat a kettő kapcsán.
A nem orvosi hatáskörbe tartozó, azaz morális jellegű őrületről szóló antik filozófiai értekezések, valamint a javasolt terápia sok tanulmány tárgyát képezte – különösen az elmúlt évtizedekben. Példaként említhetjük M. C. Nussbaum The Therapy of Desire (1994) című művét, aki az epikureus, a szkeptikus és a sztoikus filozófia képviselőinek terapeutikus jellegű filozófiáját fejti ki. Emellett megemlíthetjük többek között R. Sorabji Emotion and Peace of Mind (2000), J. T. Fitzgerald Passions and Moral Progress in Greco-Roman Thought (2008) és S. Knuuttila Emotions in Ancient and Medieval Philosophy (2004) című műveit, akik hasonló szemszögből vizsgálták az antikvitás filozófiai terápiáját. Ezek a tanulmányok leginkább a különböző filozófiai iskolák által tárgyalt érzelmek meghatározására és elemzésére koncentrálnak, és az érzelemszabályozás terápiás módszereit hangsúlyozzák. Az intenzív érzelmeket mint „betegséget” vagy „őrületet” azonban sokszor elemzés nélkül negligálják, és az orvosi mentális rendellenességek kapcsolatának kérdése többnyire megjegyzés nélkül marad. A sztoikus filozófia forrásközpontú vizsgálatához nagy hasznát vettem Long és Sedley A hellenisztikus filozófusok (2015) című művének, amely forrásgyűjtemény az epikureizmus, a sztoicizmus, az akadémiai szkepticizmus és a pürrhónizmus legjelentősebb szövegeit adja közre, és az egyes fejezeteket mélyrehatóan elemzi is.
Az antik orvosi szövegekben megjelenő insania jelenségének kiemelkedő kutatója C.
Thumiger. Hiánypótló tanulmányainak igen nagy hasznát vettem, amelyek közül példaként lehet felhozni Introduction. Disease Classification and Mental Illness: Ancient and Modern Perspectives (2018) (P. N. Singer klasszika-filológussal való kooperációban), illetve Mental Insanity in the Hippocratic Texts: A Pragmatic Perspective (2014) című műveit. Thumiger kutatási területe az antik orvosi szövegekben olvasható mentális betegségek mivolta, fiziológiai és anatómiai háttere. Emellett az orvosi szövegek pszichoterapeutikus voltát is elemzi, és összehasonlítja a mai modern neurológiai és pszichiátriai metódusokkal. Fontosnak tartja továbbá, hogy a passzusokban olvasható testi jelenségeket a modern ideggyógyászat segítségével a mai orvostudomány kontextusába helyezze. Meg kell említenem a W. V. Harris
14
által szerkeszett Mental Disorders in the Classical World (2013) című tanulmánykötetet is, amely szintén alapvető forrásként szolgált értekezésemhez. A műben az írók a Corpus Hippocraticum, Platón, Aristotelés és Galénos passzusait elemzik a mentális betegségek terén.
Szó esik a különböző pszichés zavarok antikvitásbeli használatáról, kategorizálásáról, a betegségek tüneteiről és fiziológiájáról, illetve a különböző terápiás módokról.
A kutatás harmadik irányvonalának képviselőiként azokat a kutatókat említeném meg, akik nem különítik el szigorúan egymástól a morális és orvosi értelemben vett insaniát, azaz az antik filozófiai és orvosi szövegeket egymáshoz viszonyítva vizsgálják, és az átfedéseket felmutatják a két tudományterület insania-koncepciójának értelmezése között. Az 1980-as évek szakirodalmát illetően J. Pigeaud La Maladie De L’âme (1981) című monográfiáját érdemes megemlíteni, aki a „lélek betegségének” fogalmát vizsgálja az ókori filozófiában, az orvostudományban és a költészetben. Pigeaud műve az antik filozófiai elméleteket vázolja fel a „lélek betegségeinek” nevezett erkölcsi hibákról, valamint az orvosi értelemben vett mentális szenvedésekről. Különös érdeklődést mutat a sztoikus és epikureus filozófiai iskolák iránt, és mindkettőt meglehetősen széles körben tárgyalja. Az értekezés további lényeges forrása M.
Ahonen Mental Disorders in Ancient Philosophy (2014) című monográfiája, amelyben a szerző az antik orvosok és filozófusok mentális rendellenességeket illető véleményét fejti ki. Az eredeti görög és latin szöveges forrásokra támaszkodva a szerző leírja és elemzi, hogy az ókori filozófusok hogyan magyarázták a filozófiai és orvosi értelemben vett mentális betegséget és annak tüneteit, ideértve a hallucinációkat, téveszméket, az irreális félelmeket és az abnormális hangulati állapotokat. Továbbá felmutatja a kétfajta insania közötti párhuzamokat Platón, Aristotelés, a sztoikusok, az epikureusok és a neoplatonikusok passzusaiban. Kutatómunkám során kiemelkedő szerepet játszottak C. G. Gill művei, aki számos kiváló tanulmánnyal gazdagította az ókori mentális betegségek kutatását, pl. Ancient Psychotherapy (1985), Philosophical Therapy as Preventive Psychological Medicine (2013), Philosophical Psychological Therapy: Did It Have Any Impact on Medical Practice? (2018). Gill tanulmányaiban többnyire a filozófiai és az orvosi terápiát hasonlítja össze, és párhuzamokat von a két tudományterület között. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen mértékben járultak hozzá az ókori filozófiai esszék a mentális betegségek kezeléséhez, illetve hogy milyen mértékben tudja a ma embere hasznosítani ezen passzusok terápiás bölcsességét a mentális betegségek kezelése érdekében. A kutató szerint az antik filozófiai terápia a mai napig releváns,
15
hiszen például a modern kognitív viselkedésterápia alapítója, A. T. Beck is a sztoikus filozófiai terápia téziseit vette kiindulási alapul.16
Értekezésem módszerei a holisztikusabb kutatási irányvonalhoz kapcsolódnak.
Kutatásom célja a kétfajta insania együttes módon való kezelése, a kettő közötti különbségek és hasonlóságok felmutatása, továbbá analóg módon való vizsgálata Seneca alkotásaiban. A kutatás nem korlátozódik Seneca műveire, hanem kiterjed a Seneca előtti és korabeli orvosok és filozófusok passzusaira is, hiszen a kulturális háttér felvázolása elengedhetetlen a filozófus insania-koncepciójának megértéséhez. Mivel a próza- és tragédiaíró Senecát egy személynek tekintem, a drámai művekben megjelenő insania-ábrázolás is kiemelt szerepet kap.17
Az őrület gyakori megjelenése a görög és a római mitológiában, különös tekintettel a mitológiai témákat feldolgozó költészetre, élénk tudományos érdeklődést vált ki a mai napig.
A filozófiai művek tragédiákhoz való viszonyának vizsgálatakor a kutatók két csoportját különíthetjük el. Az első csoport képviselői úgy vélik, hogy a tragédiák írójának egyáltalán nem volt célja filozófiai üzenetet közvetíteni a drámákban (például R. Tarrant, J. Fitch, E. Fantham, G. Hine, A. J. Boyle, R. Mayer). Álláspontjuk szerint ha a tragédiák valóban összhangban lennének a sztoikus tanokkal, nem hangsúlyoznák a gonosz diadalát a jó felett, a szenvedély győzedelmeskedését a ráció felett. A második csoport szerint Seneca tudatosan sztoikus filozófiai szándékkal írta műveit, amelyekben az őrület fájdalmas következményeivel szembesíti, és ily módon az önismeret küszöbére vezeti el közönségét (B. Marti, G. A. Staley, M. C. Nussbaum, C. Segal és A. Schiesaro). Értekezésemben a kutatók második irányvonalához kapcsolódom, kutatásom eredményei azt mutatják, hogy Seneca prózai és a tragikus művei párhuzamba állíthatók és mindkét műfajban megtalálhatóak a sztoikus filozófia útmutatásai.
Az őrület tragikus ábrázolásainak és a drámai művészet terápiás jelentőségének feltárásához segítségemre volt B. Simon Mind and Madness in Ancient Greece (1978) című műve, illetve Pigeaud fentebb említett tanulmánya. A tragédiákban megjelenő karakterek abnormális hangulati állapotának, őrületének jellemzése kapcsán nagy hasznát vettem J. G.
Fitch Seneca (Oxford Readings in Classical Studies, 2008) című többszerzős tanulmánykötetének, amelyben számos Seneca-szakértő vizsgálja a prózai művekben és tragédiákban megjelenő „szelf” senecai értelmezését. A senecai tragédiákban az identitás megalkotása és megerősítése központi jelentőségű, mivel ennek eredményeként juthatnak el a hősök egy adott konklúzióhoz. Ezek az identitásalakító eszközök a Seneca-drámák főhőseinek önpusztító viselkedéséhez vezetnek. Megfigyelhető folyamatos elidegenedésük eddigi
16 Ld. pl. ROBERTSON (2010).
17 Ld. 3. fejezet.
16
életüktől, értékeiktől, és a lelkükben dúló romboló erők, illetve abból következő tetteik hatással lesznek környezetükre, azaz önpusztításuk szociális kapcsolataik megsemmisülését is eredményezik. A tanulmányok közül kiemelném C. Littlewood és S. McElduff munkásságát, akik a Seneca-tragédiák kiemelkedő szakértőiként nagyban hozzájárultak az általam elemzett karakterek őrületének pszichológiai szempontú vizsgálatához. A drámák elemzéséhez nagy segítségemre volt G. Damschen és A. Heil Brill’s companion to Seneca (2014) című tanulmánykötete, amely szisztematikus betekintést nyújt a szerző filozófiai műveibe és tragédiáiba. A mű a szövegek kulturális hátterére és Seneca filozófiai, illetve tragikus korpuszának legfontosabb problématerületeire is külön kitér. A tragikus hősök őrület-metaforájának elemzéséhez N. T. Pratt és S. Bartsch tanulmányait emelném ki, akik értekezéseikben Seneca metafora-használatának céljára és sztoikus identitásformálására fókuszálnak. A metafora lényegében Seneca filozófiájának és költészetének igen fontos módszere, ugyanis segít bennünket a valódi lényeg megértésében. Seneca drámáiban a főhősök személyiségét megjelenítő metaforák tárházát nyújtja.
Természetesen az említett műveken kívül még számos monográfiát, tanulmányt felhasználtam a disszertáció megírása során, az orvosi szakirodalmat elemző művektől a sztoikus filozófiát vizsgáló értekezésekig. Az antikvitásban tárgyalt morális és testi eredetű őrület, valamint Seneca filozófiai eredetű insania-felfogásának kutatása nem új keletű.
Ugyanakkor – tudomásom szerint – ezidáig még senki nem vizsgálta meg részletesen a kétfajta insania mibenlétét és kapcsolódási pontjait műveiben. A fentebb említett kutatók ugyan megemlítik egy-egy passzusát – legyen szó akár a filozófiai, akár az orvosi értelemben vett insaniáról –, de részletes és átfogó vizsgálat még nem született a témát illetően.
17