Duosque Senecas unicumque Lucanum / facunda loquitur Corduba.18 Ez a Martialis-vers, amely valószínűleg az idősebb Senecára, a rétorra és fiára, az ifjabb Senecára utal, hozzájárulhatott ahhoz a sok száz éven át tárgyalt problematikához, amely a tragédiák és a prózai művek szerzőségét illeti. Az 5. században feltehetően ez volt az oka annak, hogy Sidonius Apollinaris két Senecát, egy filozófust és egy tragikus költőt említ: szerinte az egyik Platón híve és Nero nevelője, a másik Euripidés nyomdokainak követője volt.19 A korai keresztény írók, mint Tertullianus, Lactantius vagy Szent Ágoston Seneca prózai munkásságára fókuszáltak, nem említették tragédiáit.20A drámák kéziratai egészen a 12. századig teljesen el voltak különítve a Seneca philosophusnak tulajdonított művektől. A 12. század végén Seneca népszerű olvasmánnyá vált, minden, Senecának tulajdonítható művet egybegyűjtöttek, és a tragédiákat általánosságban a filozófus munkáinak tulajdonították. Ugyanakkor a 14. században a szerzőség kérdése újra napirendre került: több prominens gondolkodó, így Benvenuto, Boccaccio és Petrarca is arra a következtetésre jutott, hogy legalább kettő vagy három Senecával kell számolnunk.21 A 16. században Erasmus (Epistolae 8, 37) és Justus Lipsius (Animadversiones in tragoedias quae L. Annaeo Senecae tribuuntur) is úgy vélte, hogy a tragédiák korpuszának több szerzője volt. A 16. század végén viszont a jezsuita Martin Delrio Syntagma tragoediae latinae című művében azt olvashatjuk, hogy az összes Seneca-dráma (az Octavia kivételével) egyetlen író alkotása: Lucius Annaeus Senecáé.22 Mayer szerint Delrio írása egy újabb aspektust vetett fel a Seneca-drámák hitelességének kérdéskörében, hiszen a tragédiák autentikus voltát filozófiai nézőpontból kezdte el vizsgálni, azaz a drámák sztoikus értelmezésének első képviselője volt.23 Ennek ellenére voltak, akik tagadták Seneca philosophus szerzőségét a drámai művek kapcsán, és azzal érveltek, hogy egy sztoikus filozófus nem írhatta azokat a tragédiákat, amelyekben olyan karakterek diadalmaskodnak, mint Atreus vagy Medea.24
18 Mart. 1, 61, 7: A két Senecáról és az egyetlen Lucanusról beszél az ékesszóló Corduba.
19 Sid. Apoll. carm. 9, 230–234: quorum unus colit hispidum Platona / incassumque suum monet Neronem, / orchestram quatit alter Euripidis.
20 KER (2009: 182–185).
21 Ld. MARTELLOTTI (1972: 149–169).
22 FISCHER (2014: 745).
23MAYER (1994: 152–153).
24 FISCHER (2014: 745).
18
Seneca drámái a 16–17. században igen népszerűek voltak, Ferenczi szavait idézve: „Ez az európai Seneca-kultusz nagy korszaka.”25 A 18–19. században a tragédiák iránt való érdeklődés valamelyest csökkent, majd a 20. század elején új erőre kapott, részben Thomas Newton 1581-es fordításainak újrapublikálása, illetve T. S. Eliot esszéinek köszönhetően, aki szerint a Seneca-tragédiák ismerete nélkül nem érthető meg a későbbi drámairodalom, például Shakespeare művészete sem.26 A múlt század közepén a Seneca tragédiái és prózai művei közötti szoros kapcsolatot B. Marti ismét megerősítette, aki úgy vélte, hogy a tragédiák voltaképpen a sztoikus filozófia propagandaeszközének tekinthetők. J. G. Fitch a 20. század végén szintén amellett érvelt, hogy a tragédiákat Seneca philosophus írta. A drámákat datálásuk szerint három csoportba rendezte, amely kategorizálást a kutatók többsége elismeri.27 Jóllehet általánosan elfogadják a tragédiák Seneca philosophus általi szerzőségét, a kutatók megosztottak a bizonyítékok kétséget kizáró voltát illetően. M. Hadas például a tragédiákban fellelhető „belső bizonyítékokra” alapozva vitathatatlanul állítja a drámai művek hiteles voltát,28 Kohn ugyanakkor kritizálja a kutató álláspontját, hiszen szerinte egyáltalán nincsenek egyértelmű bizonyítékok a filológiai, stílusbeli egyezésekre a drámák és a prózai művek között.
Véleménye szerint a hasonlóságok csakis annyira egyértelműek, mint a más szerzők prózai műveivel való párhuzamok. 29 A szerzőség kérdésköre voltaképpen a mai napig problematikus, ugyanakkor szélesebb körben elfogadott az az álláspont, hogy egy személy írta a prózai és a drámai műveket az Octavia és a Hercules Oetaeus kivételével.
Seneca soha nem említi tragédiáit más műveiben. Ennek a „hallgatásnak” több lehetséges oka is felmerült a kutatásban. A korai császárkorban veszélyes dolognak számított tragédiaírónak lenni: Tacitus, Suetonius és Cassius Dio is írt olyan személyekről, akik száműzetésbe vagy halálba kényszerültek egy-egy költői sor félreértelmezett volta miatt.30 L.
Herrmann Seneca szerénységét látja a műfaj eltitkolása okaként, szerinte lehetséges, hogy a filozófus nem akart hivalkodni költői képességeivel.31 Ugyanakkor nem idegenkedett más műveinek említésétől: a 81. levélben például a De beneficiisre hivatkozik.32 Emellett többször idéz más költőket, például Vergiliust vagy Ovidiust,33 illetve latin fordításban Euripidést.34
25 FERENCZI–TAKÁCS (2006:10).
26 FERENCZI–TAKÁCS (2006:10).
27 KOHN (2003:273).
28 HADAS (1968: 9).
29 KOHN (2003:279).
30 Ld. pl. Tac. Ann. 6, 29, 19-25; Suet. Tib., 61,3; Cassius Dio 58, 24, 3-4.
31HERRMANN (1924: 58).
32 Sen. Ep. 81, 3.
33 Ld. KOHN (2003: 275).
34 Sen. Ep. 99, 12.
19
Csupán saját tragédiáit nem említi soha. Érdekesség továbbá, hogy Seneca drámai műveit a történetírók sem hozzák szóba, ellenben prózai műveit igen. Cassius Dio például megemlít egy könyvet, melyet Seneca a száműzetése alatt írt,35 Tacitus pedig számos beszédét.36 Utóbbi azt is leírja, hogy Seneca Nero mulattatására időmértékes verseket, carminákat alkotott, bár ezek a carminák aligha lehettek a tragédiák. Ugyanakkor Quintilianusnál találunk említéseket Seneca tragédiaköltészetére, például amikor egy sort idéz a Medeából.37 H. J. Rose szerint Quintilianus a Seneca nevet mindig Lucius Annaeus Senecára, azaz az ifjabb Senecára használja,38 tehát ez világos utalásként fogható fel Seneca drámaköltészetére, D. Kohn viszont azzal cáfolja ezt, hiszen Quintilianus egy másik passzusban is említ egy Senecát, a Controversiae szerzőjét, ami viszont nyilvánvalóan az idősebb Senecát jelenti.39 Quintilianus egy bizonyos Pomponiusszal folytatott vitája során is szóba hozza Senecát.40 Schanz-Hosius szerint ez a részlet egyértelmű bizonyítékot képez Seneca tragédiaírói voltát illetően, hiszen a vita Seneca és Pomponius között arról szólt, hogy egy bizonyos új kifejezést lehet-e a tragédia műfajában alkalmazni.
Ugyanakkor Kohn szerint ezt sem lehet ilyen egyértelműen kezelni, hiszen Seneca szónokként is érdeklődhetett az új kifejezések színházbeli használata iránt.41
A szerzőség problematikája mellett a filozófiai művek tragédiákhoz való viszonya egy másik igen fontos kérdéskör a Seneca-kutatásban. A téma leginkább az elmúlt évtizedekben váltott ki nagy érdeklődést, ugyanakkor a kérdést érdemben eldönteni nem tudta, és számos, gyakran egymásnak ellentmondó válasz született.42 Problémát képez a vizsgálat során az a tény, hogy Seneca nem írja le kifejezetten, hogyan tudnánk sztoikus olvasatot alkalmazni a darabjaira. Soha nem említi drámáit prózai műveiben, és Platónnal, valamint Aristotelésszel ellentétben nem ír hosszabban a filozófia és a dráma kapcsolatáról. Amikor prózájában a drámát tárgyalja, gyakran leegyszerűsítve teszi ezt, amit nem lehet zökkenőmentesen alkalmazni tragédiáinak etikai összetettségére. Az Epistulae moralesben három stratégiát kínál a drámák értelmezésére vonatkozóan. A drámák olvasását egyrészt azért javasolja, mert filozófiai és morális irányelveket közvetítenek,43 míg egy másik passzusban arra int, hogy várjuk ki a tragédia végét, és nézzük meg, hogyan bűnhődik meg a vétkező.44 Ugyanakkor a kritikus
35 Feltételezhetően a Cons. Polyb. Ld. Cassius Dio 61, 3.
36 Pl. Ann. 13, 3.
37 Ld. Quint. Inst. 9, 2, 9: quas peti terras iubes. (Med. 453).
38 ROSE (1936: 371).
39 Ld. Quint. Inst. 9, 2, 42-44. KOHN (2003: 276).
40 Quint. Inst. 8, 3, 31.
41 KOHN (2003: 277).
42 STAR (2016: 34).
43 Sen. Ep. 8, 8.
44 Sen. Ep. 115, 14–15.
20
szemmel való drámaelemzést is rendkívül fontosnak tartja,45 amely Star szerint magában foglalhatja a szenvedélyek sztoikus megközelítésének megértését.46 Ugyanakkor a kutató hangsúlyozza, hogy az értelmezési szintek – irodalmi, politikai és filozófiai – gazdagsága emlékeztetőül szolgál arra, hogy a „senecai” filozófia és tragédia megközelítésekor nem szabad feltételeznünk, hogy Seneca filozófiája a megértés kapujaként szolgál tragédiáihoz, és hogy ha elég alaposan szemügyre vesszük filozófiáját, egyértelműen ortodox sztoikus válaszokat fogunk kapni a drámai művekben.47 Tehát a sztoicizmus drámákban való kutatása mellett szemügyre kell venni az átfogó retorikai stílust és a politikai miliőt is, amikor a drámákban az emberi szenvedélyek pusztító hatásait írja le.
A tragédiák feltételezhető keltezési időpontjai Seneca philosophus idejére esnek. A tragédiákban több költőre, főként Ovidiusra való hivatkozást találhatunk, így a terminus post quem nem lehet korábbi, mint Ovidius időszaka.48A terminus ante quem idejét Quintilianus nyújtja 96-ban, amikor Medea szavait idézi Senecától.49 Emellett egy pompeii graffiti is megőrzött az Agamemnonból egy idézetet, amiből az következik, hogy a dráma nem íródhatott 79 után. Fitch a Hercules Furens datálási idejét 54-re teszi, és azt feltételezi, hogy az Apocolocyntosisszal egy időben írhatta, hiszen a tragédia és Claudius paródiája között több párhuzam található.50 Fitch a Seneca philosophusnak tulajdonított tragédiákat három csoportba rendezte: az első csoportot a korai darabok képezik, az Oedipus, az Agamemnon és a Phaedra;
a másodikat a Troades, a Hercules Furens és a Medea; a késői darabok csoportjába pedig a Thyestes és a Phoenissae tartozik.51 A rendszerezés logikusnak tűnik, hiszen például csak az Oedipusban és az Agamemnonban vannak olyan jelenetek, amelyekben több, mint három színész lép fel, és ez azt sugallja, hogy Seneca korai próbálkozásai közé tartoznak.52
A további problematika a Seneca-drámák kapcsán, hogy a fennmaradt kéziratok viszonylag késői időszakból származnak. A legkorábbiak a 11. század végéről maradtak fenn, és semmit sem lehet tudni arról, hogy Seneca hogyan publikálta műveit.53 A kutatók szerint a két kézirati csoport (A és E) az 5. században ágazott el egymástól, de így is négy évszázad telt
45 Sen. Ep. 80, 7–8.
46 STAR (2016: 35).
47 STAR (2016: 35).
48 R. Jakobi terjedelmes katalógust készített a tragédiákban kimutatható ovidiusi hatásokról, ld. JAKOBI (1987).
49 Quint. Inst. 9, 2, 9.
50 Pl. Claudius gyászéneke és Hercules tragikus beszéde között. Ld. FITCH (1987: 51).
51 KOHN (2003:273).
52 KOHN (2003:273).
53 Erről részletesen ld. HARRIS (1989: 223–229).
21
el a művek eredeti születése óta, illetve kb. 600 év a fennmaradt kéziratok megszületéséig. A Seneca-drámák forgalmazásának és megőrzésének módja a mai napig rejtélynek számít.54
A Seneca-drámák szerzőségi kérdésköre tehát problematikus: a kutatók többsége ugyan elfogadja hitelességüket, de kételyeiket is megfogalmazzák, és a kérdést sok esetben nyitva hagyják. Mindazok alapján, amit értekezésemben tárgyalok, az a meggyőződésem, hogy a prózaíró és tragédiaíró Seneca egy és ugyanaz a személy, hiszen a prózai művekben olvasható insania-leírások több szempontból is egyezést mutatnak a tragédiák őrületábrázolásaival.
Egyetértek Star véleményével, aki a tragédiák kritikus vizsgálatát tanácsolja, s úgy véli, hogy nem szabad egyértelműnek venni a sztoikus filozófia jelenlétét a szenvedélyek bemutatása kapcsán. Ugyanakkor osztom B. Marti, M. Hadas és más kutatók állásfoglalását abban, hogy Seneca prózai és a tragikus művei összekapcsolhatóak és mindkét műfajban megtalálhatóak a sztoikus filozófia tézisei. Értekezésem eredményei azt mutatják, hogy a tragédiák filozófiai szempontból hozzátársíthatók a prózai művekhez és kerek egészként együtt kezelhetők Seneca insania-koncepciójának kutatása során.
54 KOHN (2003:274).
22