A 19. században a gyáripar megszerveződésének kiváltó oka, mint közismert, a technikai fejlődés (a fonás és szövés gépesítése, gőzgép stb.), de a gyárak hierarchikus munkaszervezete egyben megoldást jelentett a Verlag-rendszer fönt említett problémáira is. Ha a bedolgozókat bérmunkásokkal váltják föl, és egy jól felügyelhető térbe helyezik őket, akkor megoldódnak a határidőre, minőségre vonatkozó problémák. A gép mellett dolgozó operátor ti. nem maga határozza meg munkája sebességét, nem ő dönt, mikor tartson szünetet, és az általa készített termék minőségét is rendre ellenőrizhetik, a selejtet büntethetik. Emellett a mérés tökéletlenségei által okozott tranzakciós költségek is csökkennek, mivel a gyáron belül állítják elő a termeléshez szükséges anyagok, energia stb. jó részét.
A hierarchia alkalmazása mellett szólt az is, hogy az ipari forradalmat megelőző időszakban új és hatékony felügyeleti módok kezdtek formálódni, olyan hatalmi technikák, amelyek lehetővé tették, hogy nagyobb számú embercsoportot olcsón lehessen kontroll alatt tartani. Foucault (1990[56]) szerint a 18. század elején kezdett kialakulni egy olyan fegyelmezési technika a zárt intézményekben (katonaságnál, bentlakásos iskolákban, kórházakban, börtönökben, manufaktúrákban), amely a tér megfigyelési-ellenőrzési szempontok szerinti kialakítására alapozódott. A tér megfelelő kialakításával elérhető, hogy kisszámú felügyelő szoros ellenőrzés alatt
tartson nagyszámú munkást. Például, ha a gépeket oszlopokba és sorokba rendezik, a felügyelőt pedig egy magas dobogóra állítják, azonnal leleplezhetők azok, akik nem dolgoznak.
A másik ellenőrzési technika a mechanikus órával hozható összefüggésbe. A 18. század második felében kezdik széles körben alkalmazni az üzemekben az órát, amelynek segítségével szigorú napirend keretei közé szorítható a munkavégzés (Thompson 1990[197]). A 19. századi gyárakban csengőkkel, dudákkal, gőzsípokkal, kolompokkal jelezték a munkaidő, illetve a szünetek kezdetét és végét.
A hierarchia koordinációs tökéletlenségei a 19. századi gyárakban
Annak ellenére, hogy a gyárakban alkalmazták az imént vázolt felügyeleti módokat, a hierarchia tökéletlenül koordinálta a termelést. A munkások tennivalóit csak részben szabták meg a felülről jött utasítások és a munkaköri leírásaik. Ennek oka az volt, hogy a gyáron belül a hierarchikus koordinációt sajátos, vállalaton belüli piac egészítette ki. Olyan munkaszervezet alakult ki, amely sokban emlékeztet a Verlag-rendszerre.
Úgy a munkaadó, mint a munkavállaló a közöttük lévő kapcsolatot nem főnök-beosztott viszonyaként értelmezte, hanem megbízóként és beszállítóként (Biernacki 1995[12]). Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy a munkásfelvételt a „szövőgép kiadó” (to let loom) formulával tették közzé, jelezve, hogy „bérlőt” keresnek a gyárban lévő gépek üzemeltetésére. Ez a felfogás hatással volt a munkaszervezetre, leginkább az előmunkások élvezték nagy, a piaci szereplőkre emlékeztető önállóságot. Például maguk határozták meg, hogy hány segédmunkást vegyenek föl, akiket saját zsebből fizettek ki. Amerikában ezt a rendszert helper systemnek nevezték (Nelson 1995[148]). Ha megbetegedtek, maguknak kellett a helyettesítésükről gondoskodni, s persze ők is fizették a helyettük beugró segítséget.
Még a selejtért sem kellett azonnal büntetést fizetni. Az volt a szokás, hogy csak akkor térítették meg a kárt, ha nem sikerült a hibás termékeket a megszokott áron eladni. Ez a szokás szintén azt a benyomást erősítette a gyártulajdonosokban és a munkásokban, hogy végső soron üzleti, s nem pedig a vállalati hierarchiára jellemző kapcsolatban állnak egymással, így természetesnek tartották a kockázatok kölcsönös megosztását (Biernacki 1995[12]); ha árveszteség nélkül értékesítik a selejtet, nem éri kár a feleket.
Jellemző volt például, hogy a bányászok figyelemmel kísérték a szénpiacot, és sztrájkot szerveztek, ha úgy találták, munkabérük nagyobb mértékben csökkent, mint ahogy a szén árának esése indokolta volna (Biernacki 1995[12]). (A „normál” munkaszervezetben az alkalmazottakat munkaerejük használatáért fizetik, s nem pedig a közreműködésükkel készült termékek piaci eladása után, azaz a munkafolyamat és az értékesítés egymástól elválasztott.)
A piaci koordináció jelenlétének szép példája az is, hogy a munkások, noha a tőkés tulajdonában lévő gépeken dolgoztak, emellett saját kéziszerszámaikat is használták (Hobsbawm 1984[81]; Zeitlin 1983[201]), az is erősítette öntudatukat, miszerint ők valójában a gazdaság önálló, termelési eszközökkel bíró szereplői.
A piaci elemek megjelenése önmagában még nem utal a hierarchia koordinációs teljesítményének tökéletlenségére. A 19. században azonban a vezetés nem volt képes tökéletesen kézben tartani az üzemekben folyó tevékenységeket, részint azért, mert nem voltak megfelelő eszközei az alkalmazottak teljesítményének mérésére (ilyen eszközöket majd Taylor és követői dolgoznak ki a 20. század elején), másrészt még nem „találták föl” magát a hierarchiát sem, azaz egy olyan vállalati szervezeti fölépítést, amely képes átfogni, szervezni a cégen belül zajló tevékenységeket. Ily módon a hierarchia egy sor dolgot képtelen volt megoldani, ezeket a piaci koordinációra bízták. (Mint a következő pontban látni fogjuk, a nem ad hoc, azaz nem egy adott probléma megoldására rögtönzött, hanem pontosan kidolgozott, átvehető-másolható szervezeti elképzelések csak az 1910-es években születtek meg.)
A piaci koordináció megjelenését a gyár munkaszervezetén belül két tényező magyarázza. Egyrészt a Verlag-rendszer hagyománya még erősen élt a 19. században: a nemzedékeken keresztül önállóságot élvező gazdasági szereplők beillesztése a munkaszervezetbe nem ment könnyen, sokáig meg tudták őrizni függetlenségüket a hierarchián belül. A változások ellenére úgy fogták föl a gazdaságban betöltött szerepüket, hogy ők továbbra is
1. fejezet
önálló piaci tényezők, akik termékeket készítenek a megrendelőnek, ezúttal nem a saját műhelyükben, hanem a gyárban.
Másrészt a munkások teljesítményének pontos mérése még nem volt lehetséges, hiszen csak a 19. század végén a taylorizmussal indult meg a normák megállapításához szükséges eljárások kidolgozása. Számon kérhető norma hiányában az ugyanolyan gépen dolgozó munkások teljesítménye között akár háromszoros különbség is lehetett, attól függően, hogy melyik vidéken volt a gyár. A munka ritmusa, intenzitása tehát legalább annyira függött a munkakultúrától, mint a vezetés akaratától. A szokások, hagyományok, azaz a munkakultúrából adódó problémákkal tehát nemcsak a piac volt képtelen megbirkózni a Verlag-rendszerben, hanem a 19. századi gyár munkaszervezete sem.
Ha a vezetés nem képes egyértelműen megszabni, hogy mekkora munkamennyiséget (teljesítményt) vár el az alkalmazottaktól egy egységnyi idő alatt, akkor nem tanácsos órabért fizetnie. Ebben az esetben szerencsésebb a munkaszervezetet eltolni a piac irányába, azaz „kiadni” a feladatokat, mivel így közömbös, hogy azokat mennyi idő alatt teljesítik. A 19. századi gyárakban szívesen alkalmazták a teljesítménybért, de a munkafeladatok
„kiadása” széles körben elterjedt, ezt a megoldást alkalmazták az építőiparban, de a bányászatban is. Az utóbbi területeken a teljesítménybér kvázi bérleti formát öltött. (Mint említettük, a szövőgyárakban a to let loom kifejezés is valamiféle bérleti viszonyra utal.) Például a fővájár mintegy bérelt a tulajdonostól egy adott bányaszakaszt, ahol a saját maga által verbuvált emberekkel dolgozott. Persze nem volt ez valódi bérlet, hiszen a fővájár nem fizetett a tulajdonosnak bérleti díjat a használatáért, s abban sem volt érdekelt, hogy befektessen a bányába a nagyobb szénhozam érdekében.
A bandagazdák a két háború közötti Magyarországon a fővájárokhoz hasonló funkciókat gyakoroltak, megbízható falubelijeikből munkacsapatot szerveztek, akiknek a nevében különféle munkát vállaltak (például aratás, kubikolás). Ma azokat, akik munkacsapatot szerveznek piaci értékesítés céljából, munkavállalkozóknak hívjuk.
A munkavállalkozók szolgáltatásait azokban az ágazatokban veszik igénybe, ahol a munkaterületek szétszórtak, és/vagy a feladatok nem standardizáltak, így önálló döntést, hozzáértést igényelnek, s ebből adódóan drága az ellenőrzés, továbbá ahol szezonális jellegű a munka, így a vállalkozóknak nem éri meg állandó alkalmazottakat tartani. Azokban a térségekben is igénybe veszik, ahol a munkaerő minőségi kínálata nem egyöntetű, illetve nincs helyben elegendő munkáskéz, így a földrajzi távolság miatt a kereslet és a kínálat összepárosítása költséges lenne. Ez a helyzet leginkább a mezőgazdaságban áll fenn. A gazdák dönthetnek úgy, hogy a szezonális feladatok elvégzésére nem egyenként vesznek föl a munkásokat, hanem már kész, vezetővel rendelkező, előzetesen már kiválogatott emberekből álló csapatot bérelnek, így kiadják a verbuválással, fegyelmezéssel, ellenőrzéssel, ösztönzéssel kapcsolatos tennivalókat, röviden: kitesznek a piacra egy munkaszervezeti feladatot.
Összefoglalva: a gyárüzem lényegét tekintve hierarchia, többek között azért hozták létre, hogy a gazdasági szereplők tevékenységét pontosan meghatározhassák és folyamatosan ellenőrizhessék. A 19. században azonban a hierarchia koordinációs feladatait tökéletlenül látta el, így a piac is szerepet kapott a tennivalók összehangolásában.
A munkavállalók és a munkaadók úgy gondolták, hogy a gyárban nem a munkaerő használatát fizetik meg, hanem magát az elkészített terméket (precízebben: az ebben tárgyiasult munkát). Nem teljesültek tehát azok a feltételek, amelyeket Weber a racionális szervezetek (bürokrácia) lényegének tart: az alkalmazottak elválasztása a tulajdontól, illetve a hatáskörök pontos meghatározása és a hierarchiába rendezése.
A 19. században a hierarchia és a piac között számtalan átmeneti forma létezett, a szövőgyárak előmunkásai valójában bérmunkások voltak, bár piaci jellegű funkciókat is gyakoroltak, a példaként említett fővájárok viszont közelebb álltak az önálló vállalkozókhoz.
A gyárüzemek és a kisvállalkozások kapcsolata
A 18. század végétől megszülető gyáripar méretben tagolttá tette a gazdaságot. 300-500, de akár több ezer főt foglalkoztató üzemek működtek, de emellett kiterjedt volt a kisvállalkozói szféra is. Az alábbiakban szemügyre vesszük, hogy milyen gazdasági kapcsolatban voltak egymással a gyárak és a néhány főt foglalkoztató kisvállalkozások.
A fonó- és szövőgépek, a bányákban használt berendezések nem nagy gépgyártó üzemekben készültek, hanem kis, néhány főt foglalkoztató műhelyekben. Ezek a kisvállalkozások látták el később a gépek karbantartását, gondoskodtak az elkopott alkatrészek utángyártásáról. (Akkoriban még nem léteztek polcról levehető alkatrészek, így a tönkrement darabokat egyedileg újra elkészítették.)
A gyárak tehát beszállító kisvállalkozók sokaságával álltak kapcsolatban. Mik voltak a jellemzői ennek a kapcsolatnak?
• Nem volt tudáskülönbség a kisiparosok és a nagy gyárak előmunkásai között, mivel a tanoncképzés látta el a kisiparosok utánpótlását, illetve elégítette ki a gyárak szakemberszükségletét is.
• A kisiparosok, kis műhelyben dolgozó segédek könnyen elhelyezkedhettek a gyárakban, mivel ott is hasonló szakmai feladatokat kellett ellátniuk, illetve fordítva: az előmunkások igyekeztek pénzt gyűjteni, hogy önállósodjanak.
• A kis műhelyek és a gyárak munkaszervezete nem különbözött lényegesen egymástól; az előmunkások kivételes hatalmat élveztek.
• Nem volt jelentős technológiai rés a kis műhelyek és a gyárak között (például a gőzgép használata nem számított ritkának a kisiparban sem (Crossick–Haupt 1995[31]).
• A kisvállalkozók és a gyárak ugyanarra a fogyasztói piacra termeltek; a fogyasztói piac jellegzetessége ekkoriban a fragmentáltság (Tedlow 1990[195]).
A fragmentált fogyasztói piac Tedlow szerint: a gyártók termékei nem jelentek meg egységes arculattal (ugyanazzal a névvel, csomagolással stb.) a nemzeti piacon. Az árut nem a gyárak által szervezett értékesítési hálózatban terítették, hanem a nagykereskedőknek adták el (Strasser 1989[187]). A nagykereskedők mérték szét, csomagolták a termékeket, amelyeknek a súlya, neve vidékenként változott. Például a cukor, a liszt, a mosópor ömlesztve került a kereskedőhöz, így a fogyasztónak fogalma sem volt, ki gyártotta. Röviden: nem volt egységes nemzeti fogyasztói piac.