Szabaddá tett női pályák

Nemzetközi versenyeken az 1930-as években tűnnek fel az első női edzők. A hazai viszonyokat tekintve is fontos ez az évtized, mert az itthoni sportpályákon is ekkortól találkozunk velük. A már említett budapesti sportstatisztikai felmérés szerint 1930-ban 24 edzőnő dolgozik a fővárosban (Illyefalvi, 1931). Sportági megoszlást nem közölnek, de az edzői foglalkozás történeti fejlődését ismerve azok a sportágak jöhetnek számításba, amelyekben a nők régebb óta versenyeznek, ahol hosszabb sportpályafutással és így nagyobb gyakorlati ismerettel rendelkeznek. Az 1934-es sportolói felmérés szerint a sportoló nők 31,5%-a tornázik és 47%-uk úszik (Ghimessy, 1935) ²⁶. Mindkét testmozgási forma az elsők között adott lehetőséget a női részvételre, mert olyan mozgásanyagot képviseltek, amely nem ütközött a nőiesség korabeli felfogásával. Ugyanakkor a nők által később ugyancsak népszerű asztalitenisszel együtt a fiatalok sportjának számítanak, mert kormegoszlás szerint itt a legrövidebb a sportpályafutás. A foglalkozás alapkritériumának tekintett technikai ismertek megszerzésére így viszonylag rövid idő állt rendelkezésükre²⁷. Az edzésmódszerek fejlődésére legnagyobb hatást gyakorló sportágakat a középkorúak űzték. Ide tartoztak a labdajátékok is, azok a csapatsportágak, amelyekben a női részvétel majd csak később lesz számottevő. Mindezek ellenére a torna, ha nem is közvetlenül, de hozzájárult az edzői pálya nőiesedéséhez. A tornatanár-képzést megújító oktatás- és sportpolitika

26 A felmérés a versenysportokra vonatkozott, így a természetjárás, ahol sportegyesületi tagként a nők legnagyobb számban vettek részt, nem szerepel. Ez az aktivitási forma, amely döntően a tisztségviselők között volt népszerű, az edzői foglakozás női gyakorlására nem volt hatással.

27 A nők versenyzői pályafutásának csúcsát a 18-21 éves kor közötti időszak jelenti, amiben szerepet játszik, hogy férjes asszonyok már tartózkodnak a versenyzéstől.

1925-ben a nők előtt is megnyitja a testnevelő tanári pályát, és számukra ez lesz a legfontosabb közvetítő csatorna a foglalkozás felé (Bodnár 2007).

A Feministák Egyesületének a nők munkaerőpiaci lehetőségeit áttekintő összeállításában még csak két olyan foglalkozás szerepel 1917-ben, amelyik a sporthoz, a testkultúrához kapcsolódik: higienikus-aesthetikus torna tanítója (gyógytornát és művészi tornát oktató szakember) és a középiskolai tornatanító (Feministák Egyesülete 1917?, 65., 67.). A Nemzeti Tornaegylet első tornatanítói tanfolyamát 1868-ban indítja, az első női növendéket 1880-ban veszik fel. Az “áttörést” követő évtől, 1881-től kezdve rendszeressé válik a nők képzése, és részvételi arányuk ugyan alacsony, de folyamatos emelkedést mutat: 1904-ig 1268 tornatanító és 241 tornatanítónői oklevelet állítanak ki (Kern, 2009)²⁸. Ez az arányszám a kereslet, a lánynevelő intézetek, állami oktatási intézmények igényei szerint alakul, amelyben Klebelsberg Kuno már hivatkozott oktatási és sportreformjai hoznak majd változást. 1925-ben megalapítják a TF-et, amely átveszi a képzést a Tornaegylettől (Kun 1975, Krasovec 2005). A Klebelsberg által szorgalmazott névváltoztatással a képzésben történt hangsúlyváltást akarják érzékeltetni: a tornát tanító szakemberek helyett már több sportágban járatos tanárokat képeznek az új felsőoktatási intézményben. Ezzel az átszervezéssel egyszerre sikerül eleget tenni az alkalmazók és az alkalmazottak elvárásainak: az iskolák nagyobb szakmai és sportági ismeretekkel rendelkező munkatársakat kapnak; a végzősök a Tornaegylet magánképzésével ellentétben már állami, a többi tanárképző intézmény diplomájával egyenértékű végzettséget szereznek. Az utóbbi körülmény a szakma társadalmi elismertetése szempontjából fontos lépés.

A nőknek a hazai felsőoktatási intézményekben történő továbbtanulás jogáért folytatott harca a TF-et nem érinti, mert Klebelsberg “magánintézménye”, az új főiskola az 1927-es törvényt megelőzve és az NTE hagyományait tovább folytatva, már első évfolyamára fele-fele arányban vesz fel nőket és férfiakat. Ez nem kirívóan magas arányszám az “egyetemi nőkérdést” rendező 1927-es, Klebelsberg által kiadott rendeletet követően: a bölcsészettudományi szakokon a hallgatói létszám majd 50%-át nők teszik ki (Ladányi 2000, 95.) A testnevelő tanári pálya is azok közé a szociabilitást igénylő foglalkozások − oktatás, gyermekgondozás − közé tartozik, amelyeket

28 Az NTE tanfolyamat mellet az elemi iskolai tanítóképző és az Erzsébet Nőiskola torna szakcsoportos végzősei is taníthatnak tornát a leányiskolákban.

legkorábban nyílnak meg a nők számára. A képzés eredeti szándékának megfelelően szakmai kibontakozási lehetőségeiket továbbra is a leányoktatás, az iskolai testnevelés területére próbálják meg korlátozni, de hosszú távon lényeges lesz, hogy a nők a modern sportokhoz kapcsolódó legmagasabb szakmai végzettséget a kezdetek óta megszerezhetik.

Annak ellenére, hogy a két szakma között mindig nagy volt az átfedés és átjárás, a nők számára a szakmák közötti közlekedés a múlt század első felében is korlátozott.

Ennek egyik oka, hogy a modern labdajátékok, csapatsportágak nemcsak a leány iskolai testnevelésből hiányoznak, hanem a TF képzési rendszeréből is. A nők és a férfiak elméleti tantárgyai, azonosak, de a sportági képzésben, főleg a labdajátékokban már nagy eltérés mutatkozik (N.N. 1930). Így kevesebb azoknak a sportágaknak a száma, amelyekben esetleg edzői munkát vállalhatnak. A lehetőségeket tovább csökkentette az oktatáspolitika azon felfogása, hogy a tanulóifjúság sportolását továbbra is csak az iskola keretein belül tudta elképzelni. Az iskolai sportlétesítmények száma, sportszerekkel való ellátottsága messze elmaradt az egyesületek lehetőségeitől, így a testnevelő tanárnők edzői munkáját ez is negatívan befolyásolja.

A 239.066/1943. VKM rendelet teszi majd lehetővé a lányoknak is, hogy a sportban tehetséges középiskolai tanulók hivatalosan is sportolhassanak sportegyesületekben (Wonke 1943). Addig a sportegyesületeknek kb. egy negyede tart fent női szakosztályt, ahova esetlegesen női oktatók kellenek. Wonkené a női szakosztályok szervezéséhez adott tanácsai között megemlíti, hogy a legkedvezőbb megoldás a szakoktató − edző − személyére a testnevelő tanárnő, vagy a helybéli tanárnők egyike lenne (Wonke 1943). Ez az ideálisnak tűnő megoldás szerinte két ok miatt nem valósítható meg könnyen: az iskolai elfoglaltságok, a délutáni tanítás rend;

illetve a családanyai teendők, hétvégi háztartási munkák miatt. Ugyanakkor lehetőséget lát egy közvetítői, felügyelői szerepkörre, akinek feladatköre két területre terjedne ki.

Férfi edző mellett egyfajta közvetítő, kapcsolaterősítő, a társadalmi illemre ügyelő státus, és az iskolából a tehetséges tanulókat az egyesületbe irányító, az utánpótlást biztosító szakemberét. A szerző tapasztalata szerint igen sok testnevelő veszi ki részét – iskolai elfoglaltságai ellenére − a társadalmi sportból.

E történelmi előzmények hatására a női edzők száma csak az 1960-as évektől fog számottevően emelkedni, de többségük továbbra is az ún. nőies sportágakban és az utánpótlás-nevelésben tevékenykedik.