Az edzői foglalkozás a 20. század második felében

A szakma megítélésében 1960-ban történik változás: a TF-en megindul a főiskolai szintű szakedzőképzés. Ez ismét egy külső, kívülről jött segítség, ami egyrészt a nemzetközi sportéletben bekövetkezett, kényszerítő erővel bíró strukturális változásokból, másrészt hazánk sportnagyhatalmi törekvéseiből következik: a sikerek érdekében a szakemberképzésben is garantáltan magas szintet kellett biztosítani. A képzés intézményesülése kedvező hatással van a nők lehetőségeire, mert a munka minősítésének, minőségi megítélésének személytől és nemtől független előírásai jönnek létre, ami csökkentheti a diszkriminációt, az informális eszközök, kapcsolatok használatának lehetőségét.

Ahogy a század első felében, úgy most is a tanárképzés intézményrendszerére épül rá a sportszakemberek oktatása. Kezdetektől fogva oda-visszaáramlás figyelhető meg a két szakma között, és az edzők átveszik a testnevelők kidolgozottabb szakmai identitásképének számos elemét. A szakma alapvetően nem az intézményes képzési rendszert használva akarja felmutatni és megőrizni önállóságát, hanem a sportszakmai gyakorlaton keresztül. A fokozatosan intézményesülő képzéssel párhuzamosan az edzői

“céh” kidolgoz egy gyakorlati, a sportpályákon zajló szakmai kiválasztási rendszert, amit el kell fogadnia annak, aki edzősködni akar: ez az ún. edzői út, amin mindenkinek végig kell mennie, ha a szakma csúcsára akar érni. A magas szintű − az élsportolói múltból származó − ismeretek birtokában is a sportolói egyedfejlődést újra végig kell járni edzőként is: az alapok oktatásától, a különböző korosztályokon át juthat el valaki a felnőtt versenyzőkkel való foglalkozásig. Ez a nemzetközi sportéletre is jellemző módszer a gyakorlati, technikai ismeretek elsajátítására, átadására helyezi a hangsúlyt, fontos eleme a sportolói múlt, a sportpályafutás hossza, minősége. A szakmába való belépés ilyen szabályozása a nők számára hátrányos, mert a női sport és sportpályafutás alacsonyabb társadalmi támogatottságot kap a férfiakéval szemben. Ennek a képzési formának fontos sajátossága, hogy háttérbe szorul benne az elméleti felkészültség, a szervezett oktatás keretében megszerzett tudás, amire a nők szintén nagyobb hangsúlyt

fektetnek, mint a férfiak. A szakma egészére nézve kedvezőtlen, hogy ez a néha nem is rövid és könnyű út a külső szemlélő, a társadalom elől is rejtve marad, ezért nem értékelik a megtételéhez szükséges erőfeszítéseket.

A sikeres sportpályafutásra építő „edzői út” kizárólagosságának megkérdőjelezésére az 1970-80-as évek két kiemelkedő magyar edzőjének, Széchy Tamásnak és Vígh Lászlónak az eredményessége a legjobb példa. A magyar sport újító személyiségei azonban nemcsak kreativitásuknak köszönhették világra szóló sikereiket, hanem annak a társadalmi-gazdasági környezetnek is, amiben akkoriban dolgozhattak.

A magyar társadalom egészével ellentétben a sport egy innovatív, dinamikus terület volt, mert a nemzetközi versenyrendszer állandó fejlődést indukál, és ezt a rendszerspecifikusságot a szocializmus sem tudja felülírni (Kornai 2010). Míg hazánkban a centralizáció, a bürokratikus utasítások, a túltervezettség, az engedélyeztetés kötelező procedúrája megbénítja a gazdasági életben az újításokat, addig a sport a politikai propaganda és a hivatalos ideológia egyik hatékony eszköze a szocializmusban. Így nemcsak politikai, hanem anyagi támogatást is kap, ami azért működhet hatékonyan, mert a sportegyesületek más szervezetekhez képest kisebb, laposabb bürokratikus apparátussal rendelkeznek. Az edzői munka legerősebb motivációi közé tartozik a szakmai autonómia, korosztályokat átívelő sportágfejlesztés megvalósítása. Ehhez a sportegyesületek a bázisszervek anyagi támogatásával megfelelő háttért is biztosítanak: eszközben, sportfelszerelésben, és kiszolgáló, háttérszemélyzetben. Mindezekhez társul a fent említett edzők és társaik kreativitása, akiknek csak az edzésre, az azzal kapcsolatos dolgokra kellett koncentrálniuk. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a szakma válságának többek között ez az oka. Már a 80-as évek második felében visszafogottabb az anyagi támogatás, később a sport politikai súlya is látványosan csökken. A biztos anyagi források elapadása, a szervezeti összeomlás mellett más okok is hozzájárulnak a foglalkozás identitásválságához.

Az 1970-es évektől kezdődően a sportpolitika megnyitja a határokat a munkavállaló edzők előtt is. Döntően a nemzetinek tekintett sikersportágaink szakemberei jutalomként külföldre szerződhetnek. Ugyanaz történik, mint a játékosok elszerződéseknél: űr marad utánuk, nem egy egészséges, minden korosztályra kiterjedő sportszerkezet marad meg, ami kitermeli az újabb sportolói és edzői tehetségeket. A sporttudomány, az edzésmódszerek fejlődésre elsődleges hatással a sikersportágak

vannak. Ezek húzóágazatokként működnek: a nemzetközi újításokra ez a közeg a legfogékonyabb, itt dolgoznak a leginnovatívabb edzők. A külföldön munkát vállalók tehát nem csak az addig felgyülemlett ismeretet viszik magukkal, hanem a szakma hazai fejlődéséhez szükséges edzői mentalitásukat is. A későbbi magyar edzésmódszertani innovációkat azonban nem csak ez szűkíti le. Míg az 1970-es években még a magányos feltalálók is eredményt tudtak elérni, addig az ezredforduló felé közeledve az újítások már nem egyéni, hanem csoportos, kollektív alkotásokká válnak (Rimler 1998). Nem csak a már említett háttértámogatókra kell itt gondolni, hanem kiterjedt információs kapcsolatokra, szakemberhálózatra. A sport fejlődésével egyre több tudományterület kapcsolódik be a felkészülés sikerességének biztosítása érdekében. Kutatói, felkészítői csoportok működnek egy-egy élsportoló illetve sportág mögött. Az edző ezek koordinátora, és sikerességének egyik új eleme ennek az egyre bonyolultabbá váló hálózatnak az összehangolása, irányítása. A hazai edzők igen kis százalékának áll rendelkezésére ez a háttérbázis, és az egyesületek szétforgácsolódásával az addig egymás mellett működő különböző sportágak, szakosztályok közötti információáramlás is lecsökkent. Hátrányt jelent a nemzetközi versengésben, hogy az egyre több határterülettel rendelkező sporttudománynak nincs hazai interdiszciplináris kutatóintézete, amely részben csökkenthetné az egyesületi, területei hátrányokat (Bodnár 2012).

A szakma a rendszerváltást követően könnyebb helyzetben lett volna akkor is, ha Nyugat-Európához hasonlóan nálunk is működnek szabadidős, nem csak az élsportra koncentráló egyesületek. A civil sportklubok megfelelő háttérbázist és munkahelyet biztosítanak a foglalkozás sokkal differenciáltabb gyakorlásához: az önkéntességtől a nyolcórás foglalkoztatásig. A szakma ezek hiányával egy nagyon fontos társadalmi presztízst erősítő szervezetet vesztett, amelyre különösen az állami támogatások elapadása idején támaszkodhattak volna. Ugyanakkor a versenysportot kényszerűségből elhagyó szakemberek sem tudtak ide „hátrálni”.

A fentebb már hivatkozott tudományos háttér hiányát más viszonylatban is megérzi a szakma. A főiskolai rangra emelést követően mintegy tízévente tesznek kísérletet pszichológusok és pedagógusok az edzői szerep jellegzetességeinek, szakmai identitásának meghatározására. Ezek a publikációk az edzőket a testnevelő tanárok és a sportolók fedésében, árnyékában vizsgálják (Nagy 1973, Kis 1983, Rókusfalvy 1986).

A testnevelő tanárokkal való párba állítás miatt töredékes lesz az edzői munkáról alkotott kép, mert a közös területek, az azonosságok dominálnak. A két munkahely – az iskola és a sportegyesület - eltérő felépítéséből és céljaiból adódó különbségek nem kapnak elég figyelmet. Az edzői munkából az adott sportágra jellemző képességek és készségek elsajátításához szükséges pedagógiai ismereteket, gyakorlatot emelik ki, a versenyre való felkészítés háttérben marad. Nem kerül a látótérbe az edzők kapcsolati hálójának speciális része: a sportegyesületi kollégákhoz és sportvezetőkhöz (a nők esetében fontos), valamint viszonyuk a médiához és a közönséghez. A sportpolitika teljesítménysport- és élversenyző-centrikussága (Földesiné 1988) a publikációkban is tapasztalható: az edzői munka kutatásában a szabadidősportot, az utánpótlás-nevelést ritkán veszik figyelembe, pedig a női edzők többsége ezeken a területeken dolgozik. A közelmúltban a figyelem ismét a képzés, a kritériumrendszer felé fordul, de ezekből a publikációkból is hiányzik a foglalkozás történetének, múltjának a feldolgozása, amely pedig fontos pillére a szakmai identitásnak (Márkus 1996). A jelenlegi bizonytalan helyzetéből csak a tehetetlenségi erővel bíró múlt hatásainak ismeretében lehet kiutat találni. A szakmai identitás alakításának nemcsak egyéni, hanem csoportos szintjén is fontos a múlt – jelen – jövő egysége. Ezek akkor is egyszerre alakítják a szerepfelfogást, ha egy foglakozási szervezet akarja megfogalmazni a szakma ideális gyakorlásának módját (Vloet 2009). Hiszen ekkor is fontosak azok a motivációk, amelyek a múltban gyökereztek, mert a szakma valamikori mozgatórugóinak még mindig van hatása.

Befolyással vannak a jelen feladatainak értelmezésre; arra, hogy a szakma egyáltalán mit tekint ma a feladatának. Ebből pedig azok a szervezeti keretek következnek, amelyben a megoldást elképzelik, vagyis a jövő.