MAROSVÁSÁRHELY (1962–1966)
5 – Szóval akrobaták vagytok
– Igazgató elvtárs, szabad egy percre!
– Bocsánat! – tűnt el a diri jó félórára. – Hát ti? – pillogott ránk, mihelyt előkerült. – Ja, persze, a kígyóbűvölők.
– Akrobaták – javítottam ki halkan. – A korzikai duó.
– Korzikából? – nézett nagyot a vállas, hosszú hajú, kígyóbőr zakóban ágáló igazgató.
– Ez a művésznevünk. Azért jöttünk, hogy…
– Vizsgázzunk – vette át a szót Teofil –, helyesebben, hogy megtudjuk, biztosan megtartják-e a meghirdetett vizsgát holnap nyolc órakor.
– Reméljük, fiúk, reméljük. Pardon! – nyúlt a telefonhoz. – Halló! Én, személyesen… Mi-csoda…? Fizessétek ki, és arrivederci, Roma…! Nem, szó sem lehet róla…!
– Zavarok? – sompolygott be a direktor szilfid termetű titkárnője.
– Menjen a fenébe! Nem maga, ők – mutatott a férfi a kagylóra, s már akasztotta is le a má-sodikat. – Bonjour! (Jó napot!) Oui, oui…! (Igen!) Bien entendu…! (Természetesen!)
Ekkor egy akrobata totyogott be a kezén, a nyomában két zsonglőr és egy buggyos nadrágú bohóc fülsüketítően trombitálva.
– Mulţi ani trăiasca, la mulţi ani! (Sokáig éljen!)
Ölelkezés, kézszorítások.
– Boldog szülinapot! – köhintett a szilfid titkárnő.
– Igazgató elvtárs…! – köhintettünk mi is figyelmeztetően.
– Viszlát, fiúk! Üdvözlöm Korzikát és a kígyótokat!
– De mi…
– Mi van, Gizike? Látom, tűkön ül. A titkárnő átadott egy táviratot.
– La naiba! (Az ördögbe!) – Gáz van? – kérdezte a bohóc.
– Két akrobatánk Párizsba disszidált.
– Kik?
– Paoloék.
– Mi szívesen… – jegyezte meg Flórián felcsillanó szemmel.
– Ti még mindig itt lötyögtök? – mordult ránk az igazgató. – Hányszor mondjam, hogy mo-mentán nincs szükségünk se fakírra, se zsonglőrre.
– És akrobatákra?
– Mi? Akrobaták vagytok? És ezt csak most mondjátok? Micsoda szerencse! Meg vagyunk mentve, uraim! – ölelt át latinos temperamentummal bennünket.
– Ura! – kiáltották kórusban a bohóc, a zsonglőr meg a többiek.
– Honnan jöttetek?
– Én Vásárhelyről! – mosolyogtam boldogan.
– Én meg Petrozsényból? – mondta Flórián.
– Fel vagytok véve, illetve… Előbb megnézzük, mit tudtok. Mindenesetre legyetek holnap reggel nyolckor a Nagycirkuszban!
Bukarest Románia délkeleti részén fekszik a Dâmbovita folyó két partján, a Dunától észak-ra, a Fekete-tengertől 280 km távolságra. Lakossága a hetvenes évek körül olyan jó másfél millió lehetett. A várost a legenda szerint egy Bucur nevű pásztor alapította. Mivel sok szem-pontból hasonlított Párizsra, Kis Párizsnak is nevezték mindaddig, amíg az 1977-es nagy földrengés, később pedig a hírhedt diktátor jócskán át nem alakította a főváros arculatát.
Rám a Romániában egyedülálló széles sugárutak, a Herăstrău-, a Cişmigiu-park, a volt Kirá-lyi Palota, a Calea Victoriei utca és a Curtea Veche-templom hatott legjobban. Amúgy már többször, úgyszólván minden évszakban felbukkantam a városban, így elég otthonosan mo-zogtam a hatalmas háztömbök közt.
Amint kiléptünk a cirkuszból, arcunkba csapott a fagyos téli szél. Esteledett. Egy ideig cél-talanul bolyongtunk Bukarest utcáin. A hópelyhek lassan keringve hulltak alá a magasból.
Hallgattunk. Bárcsak sikerülne a holnapi felvétel! Évekig vártam, készültem erre a pillanat-ra, és most itt van, szembesültem vele egy kurta újsághír képében. A függöny tehát felgördült, még néhány óra, és a korzikai duó kilibbenhet a porondra.
– Gyere, vegyünk ki egy szobát valamelyik hotelben! – rezzentett fel gondolataimból Teofil.
– Menjünk!
– Sajnáljuk, minden szobánk foglalt – utasítottak el mindenütt, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, megszálltunk a Gara de Nord (Északi pályaudvar) várótermében.
– Szabad a jegyeket? – ráztak fel erélyesen éjféltájt.
Nem lévén jegyünk, kitessékeltek a teremből, ahol csakis érvényes vasúti jeggyel tartózkod-hattak az utasok. Ez volt a szabály, ezért nem lehetett látni egy csavargót sem a román váró-termekben. Egy darabig tanácstalanul toporogtunk a peronon, aztán felültünk egy holtvágá-nyon veszteglő, Piteşti feliratú vonatra.
– Innen biztosan nem dobnak ki – nyújtózkodtam el a meleg ülésen.
Barátom két perc múlva már fűrészelt, csupán én mocorogtam nyugtalanul. Folyton azon rágódtam, nem kellett volna-e megkérdezni, meddig rostokol itt ez a szerelvény. Üresnek
ugyan tök üres, meg meleg is, de mi lesz, ha mégis elindítják Piteşti-re? A gondolat sehogy sem hagyott nyugodni, ezért gyorsan leszálltam, és megkérdeztem egy pufajkás atyafit:
– Megmondaná, kérem, hány órakor indul az a vonat onnan Piteşti-re?
– Boldogan – ölelt át a szemmel láthatóan illuminált pufajkás. – Neked szívesen, ha meg-hívsz egy pofa italra.
Na, én is jótól kérdezem, de talán ez a szőrmebundás hölgy felvilágosít.
– Megmondaná, hány órakor indul a vonat Piteşti-re?
– Reggel, csak reggel, szépfiú, úgyhogy ha érdekel, akár meg is hívhatlak egy csésze kávé-ra. Itt lakom a közelben, és nem kerül többe száz pengőnél.
– Egy kávé? Köszönöm, majd legközelebb, ha pénzem is lesz hozzá.
– Csóró mazsola! – hagyott faképnél lenézően az örömlány.
A bukaresti Északi pályaudvar
Milyen vendégszeretők ezek a regátiak! Na, mindegy, böngésszük át akkor a Mersul tre-nurilort (menetrendet)! Piteşti, Piteşti… Hű, mekkorát gurított a kiskurva! Nyomás vissza, Flóriánhoz. De hol volt már akkor Flórián! Megdöbbenve meredtem a sínekre, ahol nemrég még ott vesztegelt a vakvágányra terelt szerelvény. Szegény Flórián már biztosan gőzerővel robog Piteşti-re – néztem körül abban a titkos reményben, hátha elém ugrik valahonnan nagy kacagva. Persze nem ugrott, és engem összevissza szurkáltak a lelkiismeret nyilai. Vajon mit gondolhat rólam, ha felébred, és nem lát maga előtt az ülésen? Elképzeltem magamban, amint keserűen felkiált: ez az áruló itt hagyott engem a vonatban! Most mi a francot kezdjek ezzel a vizsgával partner nélkül, egyedül? Illetve egyedül éppen kezdhetnék, viszont együtt kezdtük, izzadtunk hosszú éveken keresztül, most meg, csak úgy, ukmukfukk, mellőzzem egy ilyen osto-ba pech miatt? Lerogytam egy padra, és órákon át tépelődtem, gyötrődtem, végül úgy döntöt-tem, hogy ha neki nem sikerült, úgy illik, egyelőre én se menjek vizsgázni. Előbb mindenképp tisztáznom kell, mi történt, utána még mindig ráérünk nekirugaszkodni a dolognak. Újra együtt vagy közös megegyezéssel szólóban, ha történetesen feladná, és a fűrészpor helyett megint a szénport választja. Megváltottam hát a vasúti jegyemet, és szomorú szívvel elhagy-tam álmaim városát.
Visszatérve Teofilra, ő bizony alaposan megjárta, ugyanis leugrottam a vonatról – mesélte utólag. El is ájultam azonnal. Egy vasutas talált rám egy galagonyabokor tövében. Fejem be-tört, erősen véreztem, más bajom szerencsére nem esett. Az öreg bekötötte a fejemet, aztán felrakott egy Petrozsényba induló vonatra…
Így „sikerült” kitörnünk egy színes, füst és szénpor nélküli világba, amiről egy nap alatt ki-derült, hogy ha való is, ugyanolyan csalóka és elérhetetlen, mint egy délibáb. Kár, mert akkor azon a fagyos decemberi reggelen valóban felgördült a függöny előttünk. Csak éppen mi nem libbentünk sem akkor, sem soha többé a porondra.
A 3., valójában 4. év is zökkenésmentesen, minden probléma nélkül zajlott le. A vizsgáim eredménye nem túl rossz, de fényes sem.
DOH (1966–1968)
A falu egyetlen utcája
A világ végén és tetején
Amint végeztünk, Maját és engem saját kérésünkre egymás mellé helyeztek. Őt Zálnokra, engem meg egy Doh nevű faluba, pár kilométerre Zálnoktól.
– Miért nem egy helyre? – méltatlankodtam a katedra elosztó bizottság előtt mérgesen. – Hiszen jegyesek vagyunk, itt a jegygyűrűm, nézzék csak! A jövő hónapban esküszünk, és mint férj-feleséget a törvény szerint önöknek egy helyre kell helyezniük bennünket.
– Igen? Akkor várjanak még egy hónapot, utána meglátjuk. Viszont nincs kizárva, hogy ad-digra minden jobb helyet kiosztunk, így a mostaninál is szerényebb katedrával kell beérniük.
– Köszönöm a biztatást. Egész meg vagyok nyugodva.
– Nézze, Nagy elvtárs! A dolog nem olyan egyszerű, mert a tanügyi rendszernek is meg-vannak a maga követelményei, amiket tetszik, nem tetszik, mindnyájunknak be kell tartanunk.
Itt van mindjárt a falusi iskolák szakemberellátásának kérdése. Tudja, mennyi szakképzetlen pedagógus oktat ma vidéken?
– Nem tudom.
– Az ország teljes tantestületének 70%-a. És maga még azt akarja, hogy egy faluba helyez-zük önöket?
Mivel a Dohhoz kötődő emlékeimet igen szemléletesen summázza a Dohos emlékeim című alkotás, eddigi szerkesztési módszeremhez hasonlóan, hadd illusztráljam ezt a fejezetrészt is egy elbeszéléssel.
Dohos emlékek
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas ter-metű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bi-zony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu’ profesor50, ahogy akkoriban neveztek. Iste-nem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon51.
1966. szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagol-tunk az apostolok lovain.
– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.
– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.
50 Tanár úr. (rom.)
51 Túlnyomórészt román lakosságú község Szilágysomlyótól (Románia) ÉNy-ra.
– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Leg-alább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.
– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral?
– Hogyhogy ki? A polgármester, iskolaigazgató…
– Azt hiszed? Bárcsak így lenne, de ahogy hallottam, nagyon furcsák errefelé az emberek.
– Miért, mit mondanak?
– Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy… Mindjárt pípet kapok ettől a melegtől! Nincs valami üdítőd, mert az enyémet mind megittam?
– Én is, és itt a világ tetején valahogy még szomjasabb vagyok.
Így beszélgettünk, pihentünk, aztán folytattuk az utunkat, hogy még sötétedés előtt leérjünk a fennsíkról.
– Istennek hála, leértünk! – fújta ki magát Maja a domb alján. – Még egy órai sima gyalog-út és bent vagyunk a faluban.
– Még egy óra? Szent Habakkuk, ha ezt előre tudom, inkább otthon maradok!
Porosan, fáradtan gyalogoltunk tovább, míg végre megláttuk a völgykatlanban fekvő községet.
– Bună ziua!52 Volna szíves megmondani, hol lakik az iskolaigazgatójuk? – szólítottam meg egy mezítlábas atyafit románul.
– Nu!53 – mért végig a koma, és faképnél hagyott.
– Ezt meg mi lelte? Halló, fiatalember! – fordultam egy rövidnadrágos, ugyancsak mezítlá-bas kölyökhöz. – Meg tudnád mondani…?
A gyerek egy nagy hasú, negyven év körüli emberre bökött, aki éppen akkor dőlt ki egy ka-puból; haján szalma, vállain itt-ott csirketoll billegett.
– Tovarăşe director!54
– Maga kicsoda? – csippentette le válláról a szürkésfehér tollakat.
– Vén bakkecske! Ha még egyszer idejössz, kikaparom a szemedet – hallatszott ki a házból egy női hang.
Az igazgató riadtan szedte nyakába a lábait. Elképedve néztünk egymásra.
– Tovarăşe director! Tovarăşe director! – rugaszkodtunk a kiebrudalt direktor után.
– Mi az, mit akarnak?
– Mi, vagyis a… feleségem… Álljon már meg a csudába!
Az igazgató megtorpant.
– Engedje meg, hogy bemutassam a zálnoki iskola újonnan kinevezett romántanárát.
– Holi Mária – mutatkozott be Maja a nagytokájú pedagógusnak.
– Vagy úgy! Manu Gheorghe – csókolt kezet gálánsan a férfi.
– Nagy Pál – nyújtottam én is kezet.
– Már nagyon vártuk a kedves… nejét.
– De furcsán néz ránk ez az ürge! Hát még ha sejtené, milyen feleségem nekem Maja!…
Vettem észre. Köszönjük az értünk küldött kétkerekűt, bricskát, vagy mi errefelé a módi.
– Milyen kétkerekűt? Sajnálom – kapott észbe a kisüstitől illatos kollega. – Nálunk ilyen nincs, pontosabban van, de az csak a párttitkárnak és mérnök úrnak dukál. Mi szimpla peda-gógusok már csak gyalog járunk. Önt Dohra helyezték?
– Honnan tudja?
– Én vagyok az igazgató – válaszolta büszkén. – Igaz, hogy nem Dohon, de az édes mind-egy. Mi iskolaigazgatók rendszerint informáljuk egymást.
– Megmutatná, hol lakunk? Szeretnénk végre lepihenni.
– Nem tudják, hol laknak? – hűlt el a diri. – Vagyis… Értem. Szerezzek maguknak lakást, ugye?
52 Jó napot! (rom.)
53 Nem. (rom.)
54 Igazgató elvtárs!
Na bumm: se kétkerekű, se lakás! Szépen várnak minket itt ezek!
– Keressék meg a sánta Ági lélét55. Itt lakik nem messze, úgy 100 méterre tőlünk. Ő ad ki szobákat, sőt, kosztot is. Mondják meg, hogy én küldtem, akkor biztosan nem utasítja vissza magukat. Viszontlátásra! Találkozunk holnap reggel nyolckor az isiben! – biccentett a meny-asszonyom felé.
– Viszontlátásra! Köszönjük a segítségét.
– Ez a kötelességem – vigyorgott a diri. – Egyébként ki segítsen, ha már mi, kollegák sem segítünk egymáson?
Esteledett. Ági lélé házában már égett a petróleumlámpa. No persze, hiszen villany sem volt a faluban.
– Jó estét kívánunk! Ági lélét keressük.
– Én vagyok. Mit kíván a fiatalúr? – válaszolta bizalmatlanul.
Elmondtam, mit szeretnénk, kik vagyunk, és kinek az ajánlására kopogtattunk be hozzá. Az özvegyasszony, aki mellesleg ugyancsak magyar volt, fokozatosan felengedett, csupán a Manu nevére komorodott el kissé.
– Szerencséjük van, éppen most költözött ki egy olajfúró az egyik szobából – mutatta meg a szobát azonnal. – Nem nagy, de annál melegebb, ami télen megfizethetetlen, ugyebár. Nem is adnám ki maguknak, ha nem lennének maguk is magyarok.
– Így utálja a románokat?
– Nem a románokat, Manut.
– Miért? – kíváncsiskodott Maja. – Olyan rossz ember?
– Az, kérem, egy parazita, aki nap, mint nap szülőlátogatás címén zaklat bennünket. Itt szaglászik, ott kujtorog, amíg el nem éri amit, akar.
– Lehet, hogy spion, tégla vagy ilyesmi – tréfálkoztam Ági nénivel. – Manapság e nélkül aligha lehet valaki igazgató a tanügyben. Egyébiránt mit akar?
– Kitől mit: pénzt, pálinkát és… nőket is. Azokat különösképpen kedveli, pedig már majd-nem meg is verték emiatt.
– Hallottad? – hunyorogtam Majára. – Jó lesz, ha te is vigyázol.
– Nem vicc ez, Nagy úr, de majd maguk is megismerik. Na, megyek. Látom, hogy fáradtak.
Pihenjék ki magukat!
– Jó éjszakát! Aztán ne feledje a reggelit, mert mi reggelizni is szoktunk ám.
– Természetesen. Reggel hétkor várom az ebédlőben magukat. Még van néhány kosztosom:
olajfúrók, traktoristák. Kicsit büdösek, piszkosak, de hát ilyen munkájuk, és nekem azt kell szeretni, amiből megélek.
– Ecce56, Zálnok! Ide akartál jönni, parancsolj!
– Akartam? – görbült le Maja szája sírosan. – Ez volt a legjobb hely, ahova a kinevezésün-ket kérhettük.
– Igen, persze, bocsáss meg! Hogy ezek után Doh milyen hely, már el sem merem képzelni – szédültem az ágyba, és meg sem moccantam reggelig.
Másnap kakaskukorékolásra ébredtünk.
– Aludj tovább! Még csak öt óra – néztem meg a karórám, azért felkeltem, s tettem egy sétát a „központban”, hogy tüzetesebben is megnézzem, még mielőtt tovább állok egy faluval.
– Na, mi újság? Hány üzlet van a községben?
– Majd meglátod, ha te is kisétálsz. Egyelőre burkoljunk, utána irány az iskola.
Így kezdődött. Folytatás Dohon, de ahhoz még három hegyen és két erdőn kellett átmen-nem. Nyilván el is tévedek, ha nem szegődöm egy mezítlábas adószedőhöz. (Legalábbis ő ezt állította magáról.)
55 Nénit. (rom.)
56 Íme! (lat.)
– Szép vidék, csak egy kicsit fárasztó – kutyagoltam azontúl szorosan a nyomában.
– Maga hova valósi? Somlyói vagy zilahi?
– Nagyváradi.
– Az én unokaöcsém is ott tanít, merthogy ő is romántanár ám.
– Szerencsés ember! Nekem bezzeg csak Doh jutott.
– Magának szerencse, neki pech, ugyanis Vasile ki nem állja Váradot. Falusi fiú, megértem, és ez nem minden, ráadásul magyar iskolába helyezték.
– Aha, kezdem érteni.
– Röhej, mi, hisz Vasile egy kukkot sem tud magyarul. Önnek mi a véleménye erről, tanár úr?
Kis híján megmondtam, de aztán jobbnak láttam, ha hallgatok, s inkább arról faggattam, perceptor57 létére miért jár ő is mezítláb.
– Szegény vidék ez, fiatalúr, emellett szokás is, ezért hiszi, nem hiszi, itt még a polgármester sem hord cipőt. Most mit néz úgy? – húzott elő a zsebéből egy pálinkás üveget. – Csókoljon belé, kisüsti.
– Köszönöm, nem kérek.
– Ahogy gondolja. Isten éltesse! – húzta meg a palackot.
– Aztán mondja, a dohiaknak sincs villanyuk?
– Dehogy nincs, csak motorral működik. Nem olyan jó, mint az igazi, a petróleumlámpánál azért jobb.
– Mozi? Kultúrház?
– Csak egy C. A. P.58, suli és vegyesbolt. Nézze, már meg is érkeztünk! Az ott meg az iskola!
– mutatott egy hodályra.
Elköszöntem az ipsétől, és betámolyogtam a dirihez. Az udvaron senki. Persze nem csoda, mert a tanítás az akkori rend szerint csak 15-én kezdődött. Csakhogy az iskola ajtaja is zárva volt, így folytathattam a nyomozást. Leültem egy kőre, és elcsigázva lihegtem a tűző napfény-ben. Kicsit sok volt nekem ennyi gyaloglás, hisz életemben összesen nem gyalogoltam annyit, mint két nap alatt akkor ott a Meszes-hegység környékén.
– Keres valakit? – kérdezett rám hirtelen egy sovány, pantallónadrágos fiatalember.
– Mrazek igazgató úr?
– Én vagyok. Maga nyilván Nagy elvtárs, az új romántanárunk.
Szép, úgy látszik, itt vártak rám. Az igazgató előhúzott egy kulcsot, és átvezetett a termeken.
– Ez a tanári! – nyitott egy levegőtlen odúba. – Az meg az 5. osztály – mutatta be sorba mind a négy tantermet, plusz az igazgatói lakosztályt. – Hol mi járunk reggel, hol az alsósok, így sokkal változatosabb.
– A gyerekek?
– Gyerekek. Mint mindenütt a világon, akik csak akkor tanulnak, ha rávernek a seggére.
– És… rávernek?
– Hogyne! Én itt, otthon a szülők, nagyszülők. Ha nem akarnak fát vágni, libát, juhot őrizni, hogy a többiről ne is beszéljek – hadarta olyan sebesen, hogy alig tudtam követni.
Ha ez az osztályban is így oktat, tanuló lehet a talpán, aki kihámozza, kiről, miről szövegel.
Még váltottunk néhány szót, majd elindultunk albérletet keresni. A faluban többnyire bizal-matlanul fogadtak. Nem is kaptam szállást két óra agitáció után sem.
– Furcsák errefelé az elvtársak.
– Nekem mondja! De szarok rá! Néhány koszos parasztért nem fogok infarktust kapni, eskü-szöm. Mi neveljük a gyerekeiket, megtanítjuk őket olvasni, számolni, mert a népnek nemcsak kenyér és cirkusz kell, mire ők? Két lépésre sem engednek magukhoz. Ha véletlenül mégis,
57 Adószedő. (rom.)
58 Téesz. (rom.)
mindjárt diktatúráról zagyválnak. Elismerem, hogy részben nekik is igazuk van, de a kurva konyhában ettek, főztek, de ott is aludtak is, miközben nekem átengedték a „tisztaszobát”.
– Príma, csak egy kicsit gyanús! – hümmögött Maja, amikor utóbb beszámoltam neki. – Va-jon mitől ilyen rendes ez a csobán?59
– Gőzöm sincs. Talán az egyik fia miatt, tudniillik éppen nálam tanul az édes, de az is lehet, hogy Mrazek puhította meg bágyé60 Tódort.
Teltek, múltak a napok, hetek… Eleinte mindennap, a három hegy és két erdő dacára is, át-ugrottam Zálnokra. Egyrészt Maja, másrészt Doh miatt, amire úgy tekintettem lassanként, mint Publius Ovidius Naso61 tekinthetett Tomira. Csak itt nem a tenger, hanem a hegyek vág-tak el a világtól. Nézzünk egy példát az érzékletesebb kép kedvéért! Hétfőn reggel (vagy dél-után) tanítás, utána pihenés. Ágyban fekve, mint a kórházban, egész kedd reggelig, majd kez-dődött minden elölről. Hogy mit csináltam eközben? Olvastam, írtam és hallgattam a rádiót.
Ennyiből állt a szabadidő programom. Néha elővettem egy-két tornaszert, hogy edzésben ma-radjak. Később már azt sem, csak lélektelenül feküdtem, bámultam a falakat, és potyogtak a könnyeim. Nem is olyan régen még artista karrierről álmodtam. Volt néhány számom, azt csi-szolgattam évekig, hogy alkalomadtán bemutathassam a cirkuszban. Csakhogy ez az alkalom, most nem részletezem, mi okból, sohasem akart eljönni. Hiába, nem volt szerencsém, hiszen még annyit sem sikerült elérnem, hogy áthelyeztessem magunkat egy 20. századi faluba, ahol nem jár mindenki mezítláb, gázzal fűtenek, és a tanulók pásztorkodás helyett tanulnak.
Mivel az ősz szokatlanul meleg és hosszú volt, egyelőre simán „navetáztam”62 a két helység közt. De amint beköszöntött a rossz idő, már csak szombatonként tudtam ingázni. És az idő egyre jobban megveszett. Fújt a szél, zuhogott az eső, megáradtak a patakok. Mintha be akar-ta volna pótolni, amit elmulasztott azelőtt. De én fütyöltem a hóra, esőre, és csapot-papot ott-hagyva repültem Majához.
– Maga aztán kemény gyerek! – buggyant ki egyszer Maja szállásadónőjéből. – Csak az a kérdés, megéri.
– Már miért ne érné meg?
– Nézze, semmi közöm hozzá, meg kritizálni sem szeretnék, de sehogy sem bírom elnézni, hogy valahányszor idejön, a felesége csaknem mindig házon kívül van. Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ebbe a faluba eljutni, és annyi magának is kijárna, hogy illő módon fogadják.
Na, kimondtam! Most haragudjon meg, amiért cserfeltem.
Na, kimondtam! Most haragudjon meg, amiért cserfeltem.