péntek - Rendkívüli ülést tart az Ady Endre Kör az Ady Emlékmúzeumban

Tóth János muzeológus eredeti dokumentumok tükrében Adyról értekezik. Zsuponán Ilona, a Fáklya népballada-pályázatának adatközlője bihari népballadákat énekel. A köri ülés hagyo-mányos programjaként Zudor István (bizonyára elírás, János értendő, szerk. megj.) verseit vi-tatják meg. A verseket Kiss Ildikó olvassa fel.

November 16., péntek - Az SZMH-ban ülést tart a kör. Varga Gábor Tábornokok című drámáját vitatják meg. A műből szemelvényeket olvas fel Balla István, Meleg Vilmos, Unter-lender János és Vasadi Sándor, a Kortárs ‘71 tagjai. Vitaindítót Szilágyi Aladár tart.

November 30., péntek - Az SZMH-ban ülést tart az Ady-kör. Az ülésen Jankó Sándor film-esztétikai kérdésekről tart előadást, ezt követően Gittai István verseit vitatják meg. Vitaindítót Fábián Sándor tart, a verseket Németh Anna olvassa fel.

December 13., csütörtök - Holnap du. hattól az SZMH-ban Szilágyi Aladár két prózáját (Szobor a város felett, A nyitás) vitatják meg. Vitaindító Bölöni Sándor. A karcolatokat Well-mann György és Zalányi Gyula olvassa fel. december 27., csütörtök - A kör ülésén Kós Kár-oly munkásságát Varga Gábor méltatja, majd Ara Attila egyfelvonásosát vitatják meg. Vita-indító Fábián Imre.

(Az Ady Endre Irodalmi Kör hírei a Fáklya című nagyváradi napilapban) A kör belső életébe nem láttam, így csak annyit tudtam róla, mint amennyit mindenki más tudhatott. Még arról sem hallottam, hogy a kör tagjait, de különösen a vezetőséget állandó tit-kosrendőri megfigyelés alatt tartották.

Nehéz ám az ingázó tanárok élete. De ezt csak az ismeri, aki maga is kipróbálta. Reggel öt-kor, hatkor felkelni, fél óra, egy óra döcögés az autóbusszal, aztán elgyalogolni a suliba,

taní-tás után megint ugyanez visszafelé… Nem kéjutazás annyi szent. Tanítottam én már olyan he-lyen is, hogy még el sem kezdtem dolgozni, máris alaposan ki voltam. Hadd illusztráljam egy példával, mit jelent az, ha egy tanárnak nem kell mindennap ingázni. Volt egy igazgatóm Pap-tamásiban, a Heim Pista, akit nyugdíjazása előtt két évvel Nagyváradra helyeztek. Azután pár hónapig nem láttam. Mikor újból találkoztunk, alig ismertem az öregre, ugyanis tíz évet… fia-talodott. Csak az érdekesség miatt jegyzem meg, hogy valószínűleg még ennél is fittebb lett, amikor egy nyugat-németországi turistaút alkalmával egyszerűen haza sem jött többé. Na ja, azok a boldog 70-es évek! Pedig a java még csak utána, a 80-as években várt reánk. Csak ezt akkor még kevesen sejtették.

– Miért nem vágódik be az újsághoz, ha már ilyen jól ír, mert jól ír, az kétségtelen? – puha-tolódzott tengerparti ismerősöm a patikus, aki mintegy 300-500 méterre lakott a Petru Groza utcától, ennélfogva elég gyakran találkoztunk. – Olvastam ám én is a cikkeit, Herr Lehrer.

– Köszönöm az elismerést. Sajnos a cikkírás nem éppen a szívügyem, és csak azért írok, mert… Isten uccse, nem tudom. Csak úgy írok, firkálok. Talán amolyan pótcselekvésként, ha már novellát, regényt nem írhatok.

– Miért nem?

Kifejtettem neki is.

– Kár – sajnálkozott az öregúr. – Pedig magától még egy regényt is el tudnék olvasni.

– Nem szereti a regényeket?

– Attól függ. A régi remekírókat akár újra is olvasom: Mikszáthot, Móriczot, Herczeget, Márait, de a mai, úgynevezett szocialista realistáktól mindig felmegy a vércukrom.

– Akkor már ketten vagyunk. Sajnos van itt egyéb is: túl nehezen fogalmazok. Márpedig ri-porterként csakis a fürge tollú írók jöhetnek számításba, különben még a minimális 10 cikket sem tudnák megírni. Így kiizzadok, mondjuk, egy cikket havonta, és senki sem fenyeget meg azzal, hogyha nem kaparok legalább 9-et melléje, keressek más szerkesztőséget magamnak.

Ismeri Lakatos Andrást, a Fáklya jelenlegi főszerkesztőjét?

– Nem.

– Bigott kommunista. Ennél aztán nincs pardon. Amire ő fehéret mond, annak aztán mindig fehérnek kell lennie. Pillanatnyilag az a bogara, hogy minden bedolgozó külsősnek dolgoznia kell valahol. Ezt követeli ugyanis a szocialista etika, s mivel nekem nincs fix állásom, nagyon sajnálja, de nem tarthat többé igényt a munkámra.

Ettől kezdve cikkeket sem írtam egy darabig. Viszont adódott egy ennél jobb lehetősség is.

– Szükségünk van egy korrektorra – újságolta valamelyik nap Implon Irén kedvesen. – Nem akarja elvállalni?

De még mennyire, hogy akartam! Aztán semmi sem lett belőle. Hogy Lakatos elvtárs miatt-e, vagy beszóltak neki a megyétől, nem tudom. Implon Irén tudta, de sosem kötötte az orrom-ra. Kárpótlásként, jó egy év múlva (immár Illés Ferenc főszerkesztősége idején) rám bízta volna a filmkrónika rovatot. Ezt addig K. Törék Ildikó, egy petrozsényi származású, nagyvá-radi színésznő gondozta. Méghozzá remekül, amíg le nem mondta valamiért. Ezt a feladatot azonban már én nem vállaltam. Az ok ugyanaz, amit Galbács bátyámnak is elmagyaráztam, azaz olyan nehezen és lassan dolgozom, hogy semmiféle, határidőhöz kötött publicisztikai megbízást nem mernék ellátni.

Írókhoz, kritikusokhoz, akiket esetleg mesteremnek tekinthettem volna, nem jártam. Pedig, hej de hiányzott egy Makkai tiszteleteshez hasonló irodalmár, akinek nemcsak felolvashattam volna a műveim, de tanácsot, biztatást is kaphattam volna időnként! Azért megpróbáltam, leg-alábbis az elején, nehogy utólag szemrehányást tegyek magamnak. Először Dévald Lászlót kerestem fel mintegy 20 000 kartotékkal telezsúfolt lakásán. Ez volt a hobbija, idézeteket és aforizmákat kartotékolt az ügyvéd úr, melyeket aztán könyvalakban is kiadott (Gondolatok a szerelemről, Gondolatok a művészetről). Az ismerkedés hamar lezajlott, egyébként még az Ady-körből ismertük egymást. Az öreg nagyon kedves, szolgálatkész volt hozzám. Ennek

el-lenére nem sokáig zavartam. Egyrészt azért, mert mindig sietett, másrészt ugyanabba a hibába esett, mint a legtöbb szerkesztő: véleményét soha, még véletlenül sem támasztotta alá semmi-vel. Jó, rossz, tetszik, nem tetszik, kicsit vázlatos, terjengős – pufogtatta a jól ismert közhe-lyeket. De hogy miért, konkrétan melyik szövegrészben vagyok jó vagy rossz, vázlatos, ter-jengős… Nos, erről bizony mélyen hallgatott, legfőképp pedig arról, hogy miképpen javítsam ki a felsorolt hibákat.

Ennél többet vártam Robotos Imrétől. Ő már igazi nagyágyúnak számított. Egy volt főszer-kesztő, profi kritikus csak nem bírál úgy, mint egy aforizmákat gyűjtögető öregúr – feltételez-tem naivan. Tévedfeltételez-tem, legfeljebb abban tért el tőle, hogy pártosabban, ellentmondást nem tű-rőbb hangon szövegelt. Ez utóbbit értettem, mert ugyan mit várjunk el egy Ştefan Gheorghiu Pártfőiskolán végzett írótól. De ettől még komolyabban vehetne – elégedetlenkedtem a Dévald úrral egykorú öreggel. Elvégre magyartanár lennék, aki nemcsak megérti, de igényli is a szakszerű elemzést. Addig dirmegtem-dörmögtem, hogy a végén őt is otthagytam.

Ezután kb. öt évig tartottam magam távol minden ítésztől. Aztán megismerkedtem dr. Indig Ottóval, és… Egyelőre hagyjuk, mert ez már egy másik történet!

Amúgy nem kötődtem komolyabban senkihez. Váradon azért, mert csak estefelé érkeztem a városba. A munkahelyemen pedig azért, mert alig melegedtem meg valahol, már vehettem is a sátorfám új főnököt, „barátokat” keresni. Ilyen körülmények között nyilván csak szomszéd-jaim, ismerőseim lehettek. Egyik ilyen ismerősöm volt Galbács úr, a nyugdíjas gyógyszerész.

Ő ugyan barátjának nevezett, de milyen barátság állhat fenn 35 év korkülönbséggel? Érdekes módon a felesége is 22 évvel volt fiatalabb, akitől éppen ezért el is vált a 70-es években. Ott lakott a Sebes-Körös partján, szemben a Rimanóczi-palotával. Az öreg elég gyatrán tudott né-metül ahhoz, hogy bármi újat tanulhassak tőle, de Sparring-partnernek, azaz gyakorló társnak megfelelt. Egy időben még angolul is elkezdtünk együtt biflázni, de hamar feladta, később pe-dig magam is követtem a példáját. Ezzel szemben nekiültem a franciának. Méghozzá nem is kedvtelésből, hanem kényszerből, tudniillik az egyik tanfelügyelőm, bizonyos Ritter elvtárs jóvoltából francia nyelvtanítást kellett vállalnom.

– De hát én nem is tudok franciául.

– Majd megtanul. Docendo discimus: tanítva tanulunk. Csak arra ügyeljen, hogy három-négy leckével mindig előbb járjon, mint a diákok. Mellesleg aki németül, spanyolul és olaszul is tud, annak a francia is menni fog – bátorított a köpcös, fürge mozgású felügyelő, és minden héten egyszer beugrott az iskolába ellenőrizni az óráim.

Körülbelül így oktatták az idegen nyelveket akkortájt vidéken.

Másik ismerősömet Bíró Lacinak nevezték. Őt még Petrozsényból ismertem. Valamikor együtt jártunk Szuhánek bácsihoz tornászni, de igazi barátság akkor sem, utána sem alakult ki közöttünk.

Sinka Dezső. Na, őt még régebbről ismertem ugyanis osztálytársak voltunk a 8.-ban. Ala-csony, kissé nagy orrú, pakombartos fiatalember. Bár hosszú évek óta nem láttam, nyomban megismertem, amint megpillantottam a közkedvelt Budibár előtt.

– Ni csak, a Sinka Dezső! Hát te mit keresel Nagyváradon?

– Pali? Nagy Pali? – nézett rám kutatóan.

– Ja, Petrozsényból. 1957-58, 8. osztály.

– Hű, de régen volt! De azért nem sokat változtál. Te is Váradon laksz?

– Már 1968 óta, úgy 300 méterre a református püspöki palotától.

– Már azt hittem, a palotában, és te vagy a püspököm – nevette el magát. – Én meg a Rogé-riusz-negyedben egy aprócska, de csini házikóban.

– Albérletben?

– Meg akarsz sérteni? Úgy nézek én ki, mint aki egy viskót sem tud összekaparni magának?

– Bocs, csak kérdeztem.

– Pali, barátom – ölelt meg vidáman. – Ezt meg kell ünnepelni! Gyere, igyunk meg valamit a Budibárban!

Bementünk, ittunk, és betintáztunk, már ahogy az ilyenkor szokott történni. Ezután elég sű-rűn futottam össze a fiúval. Megjegyzem, szinte sosem láttam józanul (ami miatt később el is vált tőle a felesége). Jártam a viskóban is. Akkor derült ki, hogy a felesége is volt osztálytárs, csak akkor még Bagotai Klárának nevezték, továbbá, micsoda véletlen, szintén a marosvásár-helyi főiskolán szerzett román-magyar tanári diplomát.

– Pedig én mindig úgy tudtam, téged egészen más pálya érdekel – csodálkoztam Klárikán. – Mitől változtak meg ilyen gyökeresen a terveid?

– Emlékszel Viskire?

– A matektanárra? – fogott el a köhögés. – Ő tanácsolt el a nappali tagozatról, amihez sze-rinte sosem tudnék felnőni.

– Akárcsak engem, ekkor döntöttem úgy, hogy leszek én is olyan pedagógus, mint őkelme.

Nem varrónő, fodrász, meg amiket összevissza ajánlgatott. Csakhogy az én tantárgyam imád-ni fogják a tanulók, és ezt meg is mondtam neki ápertén.

– Mire ő?

– A szemembe kacagott.

– Mire te?

– Szintén. Az érettségi találkozón, de már tanári diplomával a zsebemben.

A tornával egyszer s mindenkorra felhagytam. Érhető. Egy olyan sportág, mint az akrobati-ka túl sok edzéssel és áldozattal járó hobbi ahhoz, hogy konkrét cél és kárpótlás nélkül űzze valaki. Főleg harminckét éves korában, amikor már az izmai, keze-lába sem engedelmeskedik úgy, ahogy szeretné. Sebaj! Ha már így alakult, testmozgásnak megfelel a municípiumi stran-dunk is, ahol igenis egész jókat lehet röplabdázni, úszni, napozni – találtam fel magam, s ami-kor csak tehettem, rohantam a városi strandra röplabdázni, úszni, napozni.

A nagyváradi municípiumi strand

Csajok, szex, pia, barátok? Nem lett volna rossz, de valahogy sosem jutottam odáig. Ahhoz barátkozóbbnak, kevésbé zárkózottnak kellett volna lennem a fiúkkal. Emellett kedvem sem volt mindig, hiszen folyton azért izgultam, kapok-e ősszel ismét tanszéket. Megszámolhatom a kezemen, hány üveg sört ittam meg húsz év alatt a strandunkon, miközben a játéktársaim minden vasárnap összeültek sörözni. Miután nem csatlakoztam hozzájuk, nyilván azt hitték, hogy felvág a „domnu profesor”, és valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg más ok miatt húzódtam félre ilyenkor. Hébe-hóba kézen álltam, flikflakoztam, mire tüstént elkezdtek tornatanárként kezelni. Amikor meg németül purparléztam valakivel, kikiáltottak zsidónak. A csajokat csodáltam, s, mi tagadás, rajtuk-rajtuk felejtettem a szememet. Ennyi!

Minden egyéb tabu, legalábbis egy nős ember kezének – tartottam magamat a bibliai intelem-hez. Azért nem bántam volna, ha egyszer-másszor Maja is velem tart. Ámde őt nem érdekelte sem a víz (nem is tudott úszni szegényke), sem a röplabda (életében nem fogott egy röplabdát

sem a kezébe), mi több, tömegiszonya is volt, egyszóval jórészt egyedül cammogtam a strand-ra kikapcsolódni, mozogni.

Miután a tornában ugyancsak kitűntem, mi sem lett volna természetesebb, minthogy a röp-labdázásban is brillírozzak. Ez azonban sohasem következett be, bármennyire is erőlködtem, akartam. Hiába, a röp- és kosárlabda közismerten a magasak sportága, és én szerencsétlensé-gemre nem nőttem 1,74 cm-nél hosszabbra. Azért így is jól szórakoztam, s noha különösebb elégtételt nem nyújtott, mégis csak a röplabdának köszönhettem, hogy továbbra is sokáig fitt és egészséges maradtam.

Megszületik a kisfiam. Nők, albérletek

1974-ben egyszerre két jelentősebb esemény is várt rám. Az első: a szeptemberi véglegesítő vizsga Kolozsváron. Ez kötelező volt, olyan értelemben, hogy e nélkül a vizsga nélkül öt év után már senki sem oktathatott a tanügyben. A második: gyermekünk születése, mely jórészt már Maján és rajtam múlott, és mi vigyáztunk is, hogy egyelőre ne következzék be ilyen for-dulat. Aztán mégis bekövetkezett, amitől még zűrösebbé változott eddig sem gondtalan életem.

Ez idő tájt éppen Kágyán tanítottam. Októberben álltam munkába, de már januárban lelép-tem. Vagy leléptettek? Nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy fogtam magam, és hazaugrot-tam Petrozsényba. Ugyanis ott akarhazaugrot-tam felkészülni a véglegesítő vizsgámra, mert a tanuláshoz csend kell, ugyebár, nyugalom, békesség, ami a Petru Groza-i otthonomból alkoholista apó-somnak és lármás szomszédjaimnak hála teljességgel hiányzott. Bár a petrozsényi évek jó ré-szére sem emlékeztem vissza szívesen, a városka mégis nyugtatóan hatott rám. Az égbenyúló hegyek, a fák, bokrok, szobánk bútorai, a ketyegő óra hangja valahogy mindig azt az érzetet keltették, mintha el sem telt volna időközben harminc esztendő. Szokás szerint egy hétig ösz-szevissza csatangoltam a városban, felkerestem Szuhánek bácsit, Flóriánt, a Ţabrea családot, Luci házát, a régi strandot, aztán nekiveselkedtem a munkának. A feladat világos és egyértel-mű: semmiképp sem szabad megbuknom, mert hova mehetnék én az iskolán kívül dolgozni, amikor az égvilágon semmihez, de semmihez nem értek. Úgy tűnik, a najma is felfogta a tét nagyságát, mert még biztatott is nagy néha, és minden reggel pont nyolc órakor behozta szo-bámba a kávémat. Agyserkentőnek. Hát nem megható? Pont a nagyanyám, aki eddig minden velem kapcsolatos dologra lenézően legyintett. A vizsgához hozzátartozott egy kéthetes elő-készítő is, amit ugyancsak a Babes–Bolyai egyetemen tartottak. Szívesen mellőztem volna, de kötelező volt. Ekkor osztották ki a vizsgadolgozatok témáit. Nekem a novelláról kellett érte-keznem. Kolozsvári tartózkodásomkor meglátogattam régi ismerősömet, Makkai Jánost is, aki időközben Kolozsvárra, édesapja pedig Dévára költözött. Kicsi a világ, nem? De hogy a lé-nyeg lélé-nyegéről sem feledkezzem meg, gyorsan bevallom: a véglegesítő vizsgám is sikerült.

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem

A fiam nem sokkal ezután, október 14-én született. Ettől kezdve új fordulatot vett az éle-tünk. Kezdem azzal, hogy a gyerek éjjeli sírása miatt Majával együtt nem sokat aludtunk.

Olyankor bizony fel kellett kelni, és elringatni a kisbabát. Fürdetés. Ezt az anyósom vállalta, mit vállalta, kisajátította magának.

– Helytelen – berzenkedtem gyakran ez ellen. – Nem olyan nagy kunszt az. Különben is ta-nácsos, ha egy apa is megtanul bánni a babával.

Falra hányt borsó volt. Szinte hozzá sem érhettem Egihez. A pelenkázástól az etetésig nagy-jából mindent az anyósom végzett el helyettünk.

– Itt én vagyok a szakértő, és legyetek nyugodtak, jól végzem a munkámat.

Ebben nem is kételkedtem tekintettel arra, hogy az anyósom a központi kórház gyerekosztá-lyán dolgozott.

– Igen, igen, azért néha én is karomba vehetem a saját fiamat.

Egyszer meg is tettem, mire hogy reagált? Erőszakkal akarta kihúzni a karomból.

– Teszed le rögtön! Jézusom, még kiejti a kezéből! – rémüldözött az alacsony termetű szé-kely asszonyka.

Én persze nem hagytam, de ő sem, így ráncigáltuk egy ideig jobbra-balra Egikét. Végül ki engedett? Természetesen én, nehogy még a saját közreműködésemmel szakítsuk ketté a fia-mat. Salamoni ítéletre emlékeztető epizód. Abban is majdnem kettévágtak egy csecsemőt, ha az anya le nem mond róla. Így mondtam le én is életem folyamán többször is Egiről. A békes-ség, Egi vagy az anyja kedvéért.

A legmegoldhatatlanabb problémát mégsem az anyósom, hanem az apósom jelentette szá-momra. Képzeljünk magunk elé egy ösztövér, hosszú karú, örökké borotválatlan géplakatost, aki három műszakban figyeli és javítja a konzervgyár gépeit. Amint befejezi a munkát, azon-nal beveti magát a csehóba, és addig nyakal, ameddig vagy kidobják, vagy elfogy a dohánya.

Akkor hazadülöngél valahogy, asztalhoz ül, kicsit turkál az ételben el-elszundítva eközben.

Ha békén hagyják, semmi galiba, betántorog a szobájába, bekapcsolja a tévéjét vagy rádióját, és már húzza is a lóbőrt serényen. A baj akkor kezdődik, ha letolja a felesége. Ezt az egyet nem tűri, s egy-két pofon kíséretében hamar elégtételt vesz a kicsi asszonyon. Az meg hallgat, szégyelli, és titokban változatlanul tovább szereti. Ez, ugye, kissé másfajta kép, mint amit Su-ciu hadnagynak festettem le annak idején a családról. De hát akkor hazudtam, mert egy pap fia is hazudik, illetőleg neki is hazudnia kell időnként. Az az egy viszont igaz volt, hogy egy alkalommal úgy vágtam kupán az öreget, hogy a cingár géplakatos nyikkanás nélkül terült el a szőnyegen. Folytatásként hadd idézzek ezúttal a Nősülök című elbeszélésemből.

Maja

………

– Úristen, Józsikám! – rohant hozzá az anyósom, és gyorsan kitapintotta a pulzusát.

– Elájult? – fehéredett el Marika, és úgy bámult rám, mintha most látna életében először.

– Kifelé! – sziszegte felém a ház úrnője. – Te… gyilkos, tűnj el innen a házamból!

Volt Majának egy barátnője, Mercsányi Anna. Vele én is rokonszenveztem, és gyakran meg is látogattam. Beszélgetéseink során lassan közelebb kerültünk egymáshoz, és észre sem vet-tük, máris barátként tekintettünk egymásra. Egyenesen hozzá rohantam.

Anikó

……….

Feldúlt arccal kopogtattam be Annához, aki csupán pár percre lakott a közelben.

– Ni csak, te vagy az? Éppen rád gondoltam.

– Megöltem, istenem, gyilkos vagyok Anikó!

– Tessék? – hökkent meg Maja barátnője, leültetett egy székre, és belém diktált egy tablet-tát. – Úgy, és most mesélj el mindent szép sorjában!

Elmeséltem, és magamba roskadva figyeltem, mikor csapja össze a kezeit.

– Kellemetlen affér, de honnan tudod, hogy megölted? – szegezte nekem a kérdést józanul.

– Ő mondta, mármint az anyósom: gyilkos, tűnj el innen a házamból!

– Nyilván dühös volt. Szerintem kutyabaja az öregnek. Kicsit elszédült, legrosszabb esetben elájult. De tudod, mit? Csüccs le, amíg elugrok a legközelebbi telefonfülkéhez, hogy megkér-dezzem Maját, mi történt.

– Meg… meghalt? – kérdeztem szívszorongva, amikor pár perc múlva visszajött.

– Á, csak a fejét verte be, ezért bevitték kivizsgálásra a kórházba. Ezt is csak amiatt, mert az öreglány ragaszkodott a dologhoz.

– Hála istennek! – esett le a kő a szívemről. – Én ugyan ki nem állom ezt a szeszkazánt, azért soha sem tudnám megölni. Tíz óra – néztem a karórámra. – Bocsáss meg, amiért ilyen ké-sőn törtem rád, de az az igazság, hogy rajtad kívül nincs is más barátom – álltam fel tétován.

– Ülj le, ne siess! Különben hova is mennél, szegénykém?

– Jó kérdés! Majd kiveszek egy szobát a hotelben – fordítottam ki a zsebeim.

– Ha gondolod, nálunk elalhatsz. Kicsit szűken vagyunk, de leteríthetek neked egy matracot.

– Angyal vagy – csókoltam kezet az asszonynak. – Csakhogy mit szól hozzá az uraság? Ap-ropó, lefeküdt, vagy még haza sem jött az üzemből?

– Egyik sem: kórházban van a szeszkazán!

Hopp, még egy szeszkazán! Hogy én mindig ilyenekbe ütközöm!

– Mi baja?

– Májbajos. De hát úgy kell a disznónak! Minek vedel annyit, ha egyszer árt neki! – borult el Anikó arca hirtelen.

– Amint látom, neked is megvan a magad keresztje – sajnáltam meg a fekete hajú, egzotikus szemű menyecskét.

Hozzáment egy melóshoz, akit nem is szeretett. Vagy mégis szeretett? Mindenesetre a csa-ládfő meg-megitta a magáét. Eleinte csak úgy, elvétve, akkor is mértékkel, bár most úgy tűnik, komolyabban is rákapcsolt. De nem igen bírták ők egymást másban sem. Jóska faragatlan,

Hozzáment egy melóshoz, akit nem is szeretett. Vagy mégis szeretett? Mindenesetre a csa-ládfő meg-megitta a magáét. Eleinte csak úgy, elvétve, akkor is mértékkel, bár most úgy tűnik, komolyabban is rákapcsolt. De nem igen bírták ők egymást másban sem. Jóska faragatlan,

In document PETROZSÉNYI NAGY PÁL (Pldal 135-150)