„Lelkének legfőbb kívánsága volt, bárcsak szereplője lehetne azok-nak az eseményeknek, bárcsak ott lehetne azon az órán, abban a percben, amikor Lear …. megjelenik a trónteremben. …Megelégedett volna egy puszta képpel, amiben ő Lear” – ezt írtam Jobbítsd sza-vaidat című, talán már novellának nevezhető első „szépirodalmi”
művem elején, eredetileg 2000 augusztusában. Ez az írás bevallot-tan Kierkegaard hatása alatt keletkezett; azt a felépítést követi és azt a szóhasználatot tekinti példaképének, amellyel a filozófus az Ábrahám-történetet „mondja újra”, „számlálja vissza” Félelem és reszketés című esszéje elején. A „szépirodalmi” jelző természetesen nem lehet önmeghatározás, legkevésbé önminősítés: a jelentés az ol-vasóban fogan – ha fogan – és kel életre; a ma olyan sokat emlegetett
„befogadó”, sokkal szebb szóval a Másik dönt, mit minek tekint, mit miként utasít vagy fogad el. A „szépirodalmi” itt azt jelenti, az előző írás és a most következő novellasorozat – szándéka szerint – mi nem: nem drámaelemző esszé, nem „irodalomtörténeti” vagy iro-dalom és filozófia viszonyát elsősorban fogalmi nyelven vizsgáló ta-nulmány. A „Lear-novellában” közel hét évvel ezelőtt akarva-aka-ratlan másfajta szerepet is kiosztottam magamra, mint a tanulmányíróét: „bárcsak szereplője lehetne azoknak az esemé-nyeknek”. Most sem kétséges számomra, hogy amennyiben egy „fo-galmi” esszében vagy tanulmányban tárgyalt kérdést nem tudok az életemre vonatkoztatni, abból kinöveszteni, és így az olvasó elé tárni, nem számíthatok erőre és hitelre már önmagam előtt sem. Ez a „szépirodalomra” is messzemenőkig igaz marad, de a „szépírás”
mégis más, különösen, mert az ebben a kötetben olvasható „fiktív történetekben” több irodalmi mű, amelyről tanulmányokat, sőt könyvet is írtam, amit sokszor tanítottam – például a Lear, a Ham-let, az Othello –, ismét középpontban áll; vágyaim szerint újra meg-elevenedik, újrajátszódik és más életet él.
Hogy más életet, és hogy valóban életet: természetesen ez min-den novella legfőbb tétje. Kétségtelen, hogy óvatosan sok minmin-dent távolítottam: a novellák külföldön játszódnak és „értelmiségi” kör-nyezetben; egyetemi hallgatók és oktatók beszélgetnek, töprenge-nek, majd találják magukat egy általuk jól ismert történet közepé-ben. De nekem épp itt nyújtott kezet irodalom és élet; mint volt egyetemi hallgató, majd oktató arra voltam kíváncsi, mi lenne, ha nemcsak az életemre vonatkoztatnám, amit olvasok, hanem a törté-net egyik szereplőjeként át is élhetném – annyira közvetlenül, ameny-nyire csak lehet –, amit a papíron látok, amiről képernyőn-papíron
„értekezem”, vagy egy előadóteremben, szemináriumi szobában be-szélek egy-egy művet értelmezve több mint húsz esztendeje. Kapóra jött Remko, aki feltalálta a Szövegbe Helyező Szerkezetet, és ezzel nemcsak az olvasás tétjét emelte az átlagosnál jóval magasabbra, hanem lehetővé tette, hogy a szerkezet mindenkori használója meg-figyelője, vagy akár aktív szereplője, sőt, társszerzője, „átírója” le-hessen bizonyos eseményeknek. Az egyes szám első személyű
„szerző” az itt következő novellákban tehát úgy tanulja – mint egy
„fejlődésregényben” – az „író” szerepét, hogy közben „társszerzője”
lesz néhány nagy klasszikusnak: Shakespeare-nek, Camus-nek, Ovi-diusnak, Poe-nak, Tolsztojnak, sőt, egy alkalommal egy filozófusnak, Ludwig Wittgensteinnek is. Lehet, hogy valaki ezt „szentségtörés-nek” véli, s én védekezhetnék bizonyos „posztmodern” eljárásokkal, ahol az ilyesmi – „intertextualitás” és egyéb neveken – bevett gya-korlat, ám mégsem teszem, mert épp annak a felelősségét nem sze-retném elhárítani, hogy a novellák – a kalandok mellett – a klasszi-kus művek számomra nagyon fontos olvasatai is egyben, és attól, hogy valaki – Remko szavaival – „belehuppan” egy történetbe, még nagyobb és közvetlenebb lesz ez a felelősség. Aki egy történetben részt vesz, sőt belőle részt vesz ki, aki olvasóból szereplő vagy egye-nesen „társszerző” lesz, annak magának kell „kitalálnia”, akkor és ott, az őt éppen körülvevő helyzetnek megfelelően, mit mond, tesz és gondol. Igaz, hogy a növekvő felelősségért nagyobb szabadságot kap
cserébe: persze egy művön keresztül, de egy másik műbe hatolhat,
„dűthet-boríthat”, ám talán még leplezetlenebbül látja meg, ki is ő, ha szembesül a végeredménnyel. A Szövegbe Helyező Szerkezetben nemcsak hallgatjuk a mesét, nézzük a darabot, hanem a mesébe, a színpadra állunk, és egy szereplő bőrébe bújva vagy egy új szereplőt alakítva „megváltoztatjuk a történetet”, sőt talán magát a már megírt „történelmet” is. Ennek kezdetleges formája annak a bizo-nyos nézőnek az esete – a színházi folklór szinte minden országban számon tartja, rendszerint katonatisztként –, aki az Othello ötödik felvonásában, amikor Othello éppen Desdemona meggyilkolására készül, felugrik a színpadra, becsületes párbajra hívja a velenceiek zsoldjában álló mór tábornokot, „szavatolja a hölgy ártatlanságát”, és szavainak kardjával is hajlandó nyomatékot adni. Persze, mo-solygunk rajta: „szegény, nem tudja, hogy színházban van, és ez az egész fikció: ezt a szomorú történetet – valószínűleg – egy William Shakespeare nevű költő-drámaíró írta, feltehetően 1603 karácsonya körül, nyomtatásban megjelent 1622-ben Quarto formátumban, majd az 1623-as első Fólióban, később számtalan kiadásban, lefordí-tották magyarra, és most, ebben és ebben a színházban X rendezésé-ben előadja Y, Z stb. Othellót egy színész alakítja, ez nem Othello, a színész őt csak megeleveníti”. De az egyszeri katonatiszt talán mégsem olyan bolond, mint első pillantásra gondoljuk: az esemé-nyeket az életére vonatkoztatja, hiszen Othellóban rögtön a „kollé-gát” látja, és nemcsak az ő világába ugrik, hanem Othellót is be akarja vonni a sajátjába, és legfőképpen: részt követel magának az eseményekben. Ez a novellák legfontosabb kérdése: mit jelent részt kérni és venni egy történetben, valamit-valakit megeleveníteni, ere-detileg olvasóként, tanárként, most viszont „íróként”, „társszerző-ként”? Az Othellóról, sőt Othellóról sok okosat mondhatunk, de mi történik, ha Othellóként kell megjelennünk, ha már nem a ka-rakterről beszélünk, hanem a karaktert belülről jelen-ítjük meg?
Talán: másképp élhetünk, mint eddig tettük, és olyan esemé-nyeknek, gondolatoknak, érzéseknek is részesei lehetünk,
amelyekről – alvás közben vagy éberen – csak álmodunk, amelyeket nem merünk követni életünk egyre sűrűbb bonyodalmai között. A friss, eleven történés az időnként megengedhető, kellemes szalon-spicc erejéig intoxikálhat, feloldhat bizonyos gátlásokat. Sajnos, szó sincs arról, hogy ezzel „minden megoldódna”, hogy végre megérte-nénk, miről szól Shakespeare Othellója: ha egy történet értelmezé-sének nézőpontját kívülről belülre helyezzük, sok gondunk – felelős-ségünkkel együtt – csak szaporodik. Ezért is távolítanak itt a novellák külföldi, rövidítésekkel jelzett vagy „kitalált” helyszínek-kel, személynevekhelyszínek-kel, ezért kell legfőképpen a szerzőnek tudatosíta-nia magában, hogy a fikció maga is fikcióban fogan és bontakozik ki: nem lehet, de nem is szabad, épp a megértés és az élvezet, az öröm érdekében, egy szereplővel „teljesen” azonosulni. Ha nincs távol-ság, az átélés maga rombolja le a hidat az átélt figura és az átélő élete között; akkor a nagy kísérletből menekülés lesz saját életünk-től: a fikciótól nem spiccesek leszünk, hanem részegen beleveszünk valami fantáziába. Igen, a Szövegbe Helyező Szerkezet veszedelmes is. A színházban a néző és a szereplő ugyanazt az időt éli át, de kü-lön-külön térben marad: még ha egészen közel is ülünk a színészek-hez, egy láthatatlan, de kérlelhetetlen vonal jelzi, meddig tart a szín-pad és hol kezdődik a nézőtér, ahhoz a varázskörhöz hasonlóan, amelyet a vészbanyák rajzolnak a Macbeth elején. Paradox módon ez a távolság legalább annyira fontos az átéléshez, mint a közelség, a közvetlenség és a részvétel. S ha épp a varázskör átlépése a cél, a távolságnak más formában, de szintén reinkarnálódnia kell. A pa-radoxont, vagyis hogy „egyszerre kell kívül és belül lennünk”, köny-nyű kimondani, ahogy azt is, hogy egy esszében vagy tanulmány-ban nagyobb hangsúly esik a „kívülre”, míg egy novellátanulmány-ban a
„belülre”. Tudom, hogy az esszékben szintén elengedhetetlen a min-dennapi élet-vonatkozás, miközben a novellákban is újra meg újra visszatérnek a „reflexív”, „fogalmi” szakaszok, amikor a szereplők az események sodrásában azt próbálják megérteni, hol is vannak tu-lajdonképpen. De a legérdekesebb és legfontosabb kérdésre: mi az
arány a „kint” és „bent” között, nem tudom a választ. Ezért köz-ponti kérdése minden novellának valóság és fikció viszonya, ezért igyekszem itt – most persze „fogalmi” nyelven – a Szövegbe Helyező Szerkezetet olyan műszerként meghatározni, amelyen fikció és va-lóság arányát próbálom – a szereplőkkel együtt – beállítani, kalib-rálni, mérni, de mindvégig azért, hogy megtudjam: ki voltam, va-gyok és – legfőképpen – ki lehetek még.