Az Erasmus kávéház majdnem sötét volt; egyik sarkában két férfi ült.
– Egy kis bort? Parancsol? – a kérdés udvariasan, mégis lekezelően hangzott.
A férfi mozdulatai is kiszámíthatatlanok, rókaszerűek. Bal kezével dobolt a pohár oldalán, jobbja az asztalhoz hanyagul odatámasztott sétapálcához vándorolt, és görbült ujjai gör-csösen kulcsolták a gombfejet.
– Nem, nem – nekem néha egyetlen pohár a fejembe száll.
Nemigen bírom az italt.
A másik mellénye csak félig volt begombolva, gyűrött inge és a nyakán lazán megkötött kendő inkább szürke, mint fehér;
mintha árokban töltötte volna az éjszakát. Kicsi, lekonyuló, fekete bajusza kiemelte arca sápadtságát, és kétségbeesett, már-már fancsali kifejezést kölcsönzött tekintetének. – Ak-kor nem kínálgatom, bár az ön kedvéért rendeltem Amon-tilladót.
– Remélem, nem akar befalazni – morogta a fekete baju-szos, és savanyúan mosolygott.
– Egyszer két pohárral talál meginni egy csapszékben vagy kávéházban – folytatta a sétapálcás, mintha jóízű adoma jutna eszébe –, télvíz idején, hogy felmelegedjék; ha-zafelé menet elesik, elalszik az út szélén, és halálra fagyasztja magát.
– Nem tudom, ne nevezzük-e ezt szerencsés halálnak.
– Van, akinek az élete egyetlen hosszú, halálos betegség.
– Szeme nagyra kerekedett, mint egy csodaváró gyereké ka-rácsonykor: mély, mindent megbocsátó kedvesség villant benne. – Örülök, nagyon örülök, hogy eljött. Néhány rejté-lyes, egyenesen hátborzongató története roppant
figyelem-vers az én szememben olyan, mint a legnagyszerűbb opera, például a Don Juan. Komikus és tragikus egyszerre, és minde-nekelőtt: zene és dráma!
A bajuszos hátradőlt a széken.
– Maga is ír verseket?
„Védtelen” – gondolta a sétapálcás, és egy szójátékot íz-lelgetett magában: „de nem vád-talan… szegény… kétségte-lenül vér-szegény”, de hangosan ezt mondta:
– Csak kamaszkoromban, mint, azt hiszem, szinte mind-annyian tesszük. De novellával vagy regénnyel sem próbál-koztam, színművekről nem is beszélve. Ámbár kétségtelen, hogy néhány esszémet, tanulmányomat, például A csábító naplóját, amit bevettem a Vagy-vagyba, regényként is lehet ol-vasni.
– Agy-agyba?
– Bocsánat: nem mondtam elég hangosan: Vagy-vagy.
– Hol és mikor olvasta A hollót?
– A koppenhágai egyetemi könyvtár kitűnő intézmény, gyakran betérek oda. Majdnem minden lapot járatnak, az American Review-t is.
– Szinte hihetetlen! Sajnálom, hogy én eddig még az ön nevével sem találkoztam.
– Többnyire álneveken írok: Johannes Climacus, Johan-nes de Silentio….
– Climacus, ez jó! – nevetett rekedten a bajuszos. – Tudja mit, mégis kérek egy fél pohárral. Kérem, idézzen valamit a legkedvesebb írásából!
– Akaszd fel magad, vagy ne akaszd fel magad, mindket-tőt meg fogod bánni – mondta a sétapálcás nagyon komo-lyan, s közben bort töltött a másik poharába. – Ez éppen a Vagy-vagyból, az „Extatikus előadásból” való.
– Ügyes – bólintott elismerően a bajuszos, és poharát a másikéhoz érintette. – Lehet, hogy lesz miről beszélgetnünk.
– Olyat igyekeztem idézni, amiről méltán remélhettem, hogy felkelti az érdeklődését.
– Miért használ álneveket? Csak felesleges bonyodalma-kat okoz, szerzőségi vitábonyodalma-kat…
– Talán egyetért velem, ha azt mondom: amikor írunk, így is, úgy is kilépünk önmagunkból; a szó több értelmében kiírjuk magunkból magunkat.
– Nem; épp hogy akkor leszünk azonosak azzal, akik va-gyunk.
– Ami nálam ugyanazt jelenti. Beszélő álneveimmel azt a viszonyt pecsételem meg, vagy le, ami számomra inkább az írás előfeltétele. A végeredmény, hogy én ki leszek, vagy az olvasóm kivé lesz, már személyes ügy.
– A személyt csapdába kell csalni, vagyis szórakoztatni kell, legalábbis eleinte. Olvasóimat beavatom valami bűnügyi rejtélybe, banális rémhistóriába, szerelmi történetbe: szinte befalazom őket. Akkor már azt teszek velük, amit akarok.
– A szórakoztatás fontos szempont, de úgy találom, elég, ha írás közben arra összpontosítok, ami a legjobban foglal-koztat, és hagyom szabadon áradni a gondolataimat. Néha a tollam sehogy sem tud lépést tartani az ötleteimmel. De a fe-lelősség alól semmiképpen nem szeretnék kibújni. Egyszer minden álnevem feloldását megadtam.
– Okosabb lett volna, ha rejtvényként adja fel az olvasók-nak. Ügyesen elhullajt néhány utalást, amelyből egy intelli-gens ember mindent kikövetkeztethet, feltéve persze, hogy alaposan dekódolja a szöveget. Néhány történetemmel meg akartam tanítani olvasni az olvasót.
– Feltétele túl sokat feltételez. Azt hiszi, mindenki ren-delkezik azokkal a képességekkel, amikkel az ön Dupinje?
– Éppen nem. Az olvasót az első mondatokkal kerítem be.
Ki tudna ellenállni egy őrült gyilkos vallomásának, ki ne látná, hogy a leggyönyörűbb téma egy ragyogó szépségű
leány korai halála? Az igazi feladat azonban ezután követke-zik: hogyan lehetséges a helyet, az időt és a lelkiállapotot a leginkább odaillő szavakkal, a lehető legpontosabban megra-gadni, hogy az előre kiszámított arányokon és a feszes szer-kezeten keresztül az olvasó átélhesse, amit a legmagasabb, örök szépségnek nevezek.
– Túl sok a „leg”. Csak nem hisz valami személytelen, ön-magának elegendő abszolútumban, mint Hegel?
– Sohasem olvastam. Én a szépben hiszek; lehet, hogy ez valami abszolút, de az biztos, hogy az élet, ez a legnyomorú-ságosabb útszéli árok, amiben rendetlenül, de megállíthatat-lanul folyik a szenny, csak akkor válhat széppé, ha az eleme-ket a legszigorúbb logika törvényei szerint fűzzük szorosra.
– Inkább hagyná, hogy képzelete, érzései, gondolatai sza-badon áradjanak a maguk törvényei szerint, hogy önt is a há-tukra vegyék, és megmentsék a sötétség démonaitól. Hogy mik ezek? A terméketlenség, az unalom, az értetlenség, az in-dolens közömbösség és az elmebaj, ez a vigyorgó bohóc, amely mindig készen áll, hogy ránk terítse tarka ruháját, és végképp megszabadítson a gondolkodástól. Hányszor adtam hálát vadul vágtató gondolataimért, amelyek kiragadtak e szörnyek és lidércek közül!
– Nem; az áradás rendetlenségének gátat kell vetni: a leg-fontosabb, amit visszatartok, amit a lehető legnagyobb önfe-gyelemmel sikerül nem kimondanom.
– Nem; az áradás ellenére is fájdalmasan… a lehető leg-siratnivalóbban sok marad a mélyben, a kimondhatatlanban.
Még így is csak mutogatni, utalni tudok.
– Azzal utalok, ami a gondosan megválogatott szavak mellett árnyékban marad.
– Azzal utalok, amit véletlenül a felszínre sodor a képze-let áradata, ami benne meg-megcsillan, ami hullámverésével ki tudja mosni a lélek odvaiba szorult, a szellem zugaiban
rejtőzködő… nem, nem gondolatokat… nem érzéseket. In-kább: az alaktalant.
– Az alaktalanból implikációk révén lesz váz, majd szer-kezet. A kimondhatatlan a viszony, ami közvetlenül nem megjeleníthető, mégis érzékelhetően fűzi össze az előre ki-válogatott összetevőket. Az összetevők már tartalmazzák a viszonyt. Ennek kell elsöprő hatást tennie az olvasóra.
– Az elemek nem egymás mellett vannak; így még mind-kettő halott. A dolgok egymásban vannak, de csak a képzelet felkorbácsolt tengere képes megeleveníteni, és megmutatni, hol és hogyan ölelkeznek össze, mi űzi, hajtja őket, hogy el-érjenek egymáshoz, hogy aztán éljenek és teremjenek.
– Tegyünk egy próbát!
– Én is épp javasolni akartam.
– Írjunk egy történetet?
– Inkább válasszunk ki egyet és beszéljük meg.
– Szóval olvassunk inkább? Az én szememben olvasás és írás egy és ugyanaz.
– Én is így gondolom, de az ön feladata inkább az írás, az enyém az olvasás és a kommentár.
– Semmit nem ígérhetek. A téma?
– Természetesen a szerelem.
A fekete bajuszos arca összerándult, mintha a másik meg-ütötte volna.
– Muszáj?
– Ön mondta, hogy az olvasót szórakoztatni kell. És van bármi, ami jobban érdekelné az olvasót, mint a szerelem? Ránk tör, nem térhetünk ki előle: birtokol bennünket, így sohasem érthetjük meg.
– Magának nem volna nehéz verset írni.
– Mindegy, mit írunk: esszét, novellát, regényt, verset, drámát – a sétapálcás felemelte meggörbült mutatóujját –, a fontos, hogy a szerző az élete árán írjon. Ne kíméljen senkit
és semmit, legkevésbé önmagát. Mindig az élet, sőt, a lét a tét. A Félelem és reszketésben azért adtam példaként szerelmi történetet, mert úgy gondoltam, ez mindenkit érdekel.
– Hol és hogyan kezdjük?
– Adódik valami. Figyeljünk.
A két férfi egymásra emelte poharát.
Akkoriban a képtelenül kék kaliforniai ég alatt ültem, és éle-tem első novelláját írtam Dixon Ticonderoga ceruzámmal egy sárga színű, vonalas írótömbre. Alighogy februárban meg-kezdtem hatodik doktori félévemet szeretett városomban, L.-ben, Európa egyik leghíresebb, 1425-ben alapított egyetemén, levelet kaptam P. R.-től, a University of California at San Juan filozófiai tanszékének vezetőjétől, hogy a következő évben is számítanak rám a nyári egyetemen; bátran adjam be a pályá-zatomat, ami ezúttal csupán formaság lesz, mert tavalyi Witt-genstein-kurzusom az egyik legjobb hallgatói értékelést kapta, és sokan jelezték, szívesen felvennék az órámat, bármiről is tartok előadást. Mondanom sem kell, mennyire jólesett a lel-kes, már-már baráti hangú levél, de még jobban, hogy minden vihar ellenére, amelynek tavaly Angela és Desmond történeté-ben tanúja, sőt, résztvevője voltam – tangójuk dallamát min-den nehézség nélkül bármikor fel tudtam idézni, és láttam őket magam előtt, ahogy egymásba kapaszkodva siklanak a San Juan-i kampusz pizzériája előtt –, valamit mégiscsak sike-rült elmondanom a hallgatóknak. P. R. még hozzátette, legjobb volna, ha Frege és Wittgenstein kapcsán ezúttal a jelentés és jelölet kérdése, a nyelv világhoz való viszonya, a nyelv rámu-tató, utaló funkciója állna a kurzus középpontjában, bár a vá-lasztott szerzők és olvasmányok tekintetében természetesen szabad kezet ad.
– Hát professzor lettél San Juanban? – kérdezte moso-lyogva Remko L.-ben, a legjobb barátom, mikor beszámoltam neki a fejleményekről.
– Én is nagyon örülök, gratulálok – mondta kedvesen Ma-rie, B. professzor titkárnője, és megkínált egy cigarettával.
A Husserl Archívum emeletének társalgójában beszélget-tünk, késő délután, rajtunk kívül már senki sem volt bent.
Marie szorosan fogta Remko kezét, január óta jártak együtt, és ragyogtak a boldogságtól. Többek között Husserl hozta őket össze: Remko az elmúlt évben annyit hiányzott, hogy B.
professzor, az Archívum igazgatója ultimátum elé állította:
vagy behozza lemaradását, vagy kénytelen lesz elbocsátani.
Remko Marie-tól kért segítséget, aki bámulatos gyorsasággal tanulta meg Husserl gyorsírással készült kéziratainak kisila-bizálását; munkaidejének lejártával Remko mellé ült, és ren-díthetetlen kitartással diktálta a sokszor az érthetetlenségig bonyolult mondatokat és mondattöredékeket. Így Remko meg is előzte kollegáit, és este, aznapi „adagjuk” után – ahogy Remko mondta – mind gyakrabban jöttek együtt az Erasmus kávéházba, vagy tűntek el a B.-laanon, ahol a legtöbb mozi és vendéglő található. Bár Marie sohasem volt számomra kö-zömbös, boldogságukat látva azonnal visszavonultam;
Remkóval nem akartam, de nem is tudtam volna versengeni.
Ők pedig valamiféle apafigurává léptettek elő: nekem jelen-tették be, ünnepélyes arccal, hogy összeköltöznek, új lakásuk berendezésével kapcsolatban kikérték tanácsaimat; ha együtt ültünk az Erasmusban, részletesen beszámoltak min-denről – egyszóval mindent elkövettek, hogy ne mint két kü-lönálló L.-beli barátomhoz, hanem mint „pár”-hoz viszo-nyuljak hozzájuk. Én pedig belementem a játékba, mert nem akartam egyiküket sem elveszíteni. Fel sem vetődött, hogy ők is jöhetnének Amerikába; számukra az otthoni munka szük-ség volt, és alibi is, hogy együtt lehessenek. Nem kértem
cigarettát, azt mondtam Marie-nak, leszokóban vagyok, ami éppúgy nem volt igaz, mint hogy nem irigyeltem őket; persze igyekeztem elhessegetni a féltékenységet.
Remko zubbonya zsebébe nyúlt, és kis szerkezetet tett az asztalra, ami alig volt nagyobb, mint egy mobiltelefon; a gép képernyője alatt az ábécé betűi sorakoztak, de a két, általam jól ismert tapadókorong nem volt sehol. A híres – vagy hír-hedt – Szövegbe Helyező Szerkezet feküdt előttünk, amelyet Remko talált fel, és már két példánya létezett.
– Tudom, hogy most szabadkozni fogsz, és azt mondod,
„az ördöngős masinát” nem akarod magaddal vinni San Ju-anba – mondta Remko, mintha olvasna a gondolataimban. – Ez az a változat, ami decemberben Larksheelnél volt, tudod, az amerikai nyomozónál, aki Caleb Krähenfuss ügyét akarta felderíteni.
Remko tavaly decemberben mesélte el az Erasmus kávé-házban Caleb legendás szerelmét Hyacinth Ajaxis iránt; a tör-ténet hátborzongató hasonlóságokat mutatott Ovidius Átvál-tozásainak bizonyos motívumaival. Végül Caleb, karjában a vérző Hyacinth-tel eltűnt egy New York-i metróaluljáróban, ami Remko szerint az Alvilág egyik bejárata.
– Szívesen útba ejteném New Yorkot – mondtam, ezúttal őszintén –, úgyis a John F. Kennedy repülőtéren kell átszáll-nom. Legalább egy napra megszakítanám az utazást, bejár-nám Caleb történetének színhelyeit…
– Mi értelme? Nem valószínű, hogy többet látnál, mint egy lejáratot a metróhoz; az Alvilág bejárata helyett szürke falat, amelyhez hajléktalanok dőlnek, kertet, aminek füvét régen levágták a rászáradt vérrel együtt. Vagy Gareth Evans-szal akarsz találkozni a Columbián?
Gareth Evans, akit véletlenül úgy hívnak, mint egy híres, korán elhunyt oxfordi nyelvfilozófust – Frege-óráimra
készülve többször találkoztam a nevével – Hyacinth barátja, Caleb nagy riválisa volt.
– Ne hülyéskedj, Remko. Arra gondolok: ha igaz, hogy Ca-leb történetében mitikus alakok éledtek fel, akkor a helyek is mitizálódtak: a metróaluljáró lépcsője már nemcsak egy lép-cső a sok közül, hanem az a léplép-cső, amelyen Caleb a karjában levitte Hyacinthet, a fal nemcsak fal, hanem a Hádész bejá-rata….
– De a lépcső, a fal és a többi csak a szereplők jelenlétében elevenedik meg úgy, mint egy mitikus történet megannyi tárgyi kelléke. Az élő karakterek nélkül egy-egy tárgy, szín-hely visszasüllyed a többi dolog közé, ugyanazt a közömbös színt ölti magára. A szereplők személye, sőt, személyisége – a különbség a te szép nyelveden is pontosan kifejezhető –, egyéniségük kisugárzása tölti meg a tárgyakat jelentéssel.
Neked magyarázzam, aki olyan értően írtál Ovidiusról, Witt-gensteinről és Nietzschéről?
– És milyen sokat segített Caleb Ovidiusa, amit nekem ajándékoztál! De épp erről van szó: nem képzelhetem-e oda, amikor megállok azokon a bizonyos lépcsőkön New Yorkban, magát Calebet is?
– Természetesen igen, de gondolj arra, mit mond Kant….
– Más dolog harminc tallér a zsebemben és más a képze-letemben…
– Pontosabban Kant azt mondja: vagyoni helyzetem jobb, ha száz valóságos tallérral rendelkezem, mintha csak száz tallér fogalmával. De erről van szó. Nekem is a kedvenc pél-dám…
Marie most szólalt meg először:
– Ha most kimennék, és lefényképezném az Erasmus ká-véházat, a szép, fehérre meszelt épület a képen érvénye-sülne, az alkonyati hangulat is, és még sok más, de ez így nem több, mint egy lehetséges képes levelezőlap a sok közül. De
ha te és Remko is eléje álltok, és úgy készítem el a felvételt, az egésznek már személyes jelentése lesz, ami, hiába takar-tok el valamennyit az épületből, mégis többet mondhat ne-ked, Remkónak vagy nekem, mint egy puszta ház. Nem erről van szó?
Láttam, hogy Marie sikerrel járja Remko iskoláját. Vissza-kérdeztem, mert bosszantott egy kicsit, hogy ilyen jó példát talált:
– Akkor a jelentést a személy hordozza?
– Benne fogan meg, és belőle sugárzik ki – vette vissza a szót Remko.
– Ha megfogan – mondta ki megint gondolatomat Marie.
– És nemcsak a személy egy bizonyos „részében” – foly-tatta Remko –, például a „fejében” vagy a „szívében”, hanem az egész lényében. Az érzékszerv, amely leginkább fogja ezt, a lélek, ahogy erről egyszer Camus kapcsán beszélgettünk.
Remko most önkéntelenül Marie-ra nézett, aki elengedte Remko kezét, és rágyújtott. „Régen volt – gondoltam. – Már va-lóságos regényt éltem át velük. Vajon ki volt Marie előző ba-rátja?” Pillanatnyi csend ereszkedett közénk; Remko nyelt egyet és folytatta:
– Vagy gondolj arra, amit Hamlet mondott neked St. A.-ban. Vagy amit Kierkegaard mond…
– …a Félelem és reszketésben – fejeztem be a mondatot.
Ez megint telitalálat volt: az utóbbi időben Kierkegaard foglalkoztatott, főként az a hétköznapiság, ami hősét, a „hit lovagját” épp metafizikailag, és nem a banalitás vagy a vulga-ritás értelmében jellemzi. Valamilyen okból – magam sem tudtam volna akkor megmondani, miért – erről Poe jutott eszembe, méghozzá mint A holló szerzője, aki éppen úgy tu-dott elemi, ősi, tehát mégiscsak mindennapos félelmeket, ér-zelmeket megjeleníteni, hogy szereplőit a legvalószínűtle-nebb helyzetekbe hozta; nála a metafizika a rendkívülin
keresztül érvényesült, mint szerintem Caleb történetében is.
Talán ahhoz is köze volt a dolognak, hogy életem első „kirán-dulását” a Szövegbe Helyező Szerkezettel egy Poe-novellá-ban, A kút és az ingában tettem.
De megszólalt bennem a kötekedés ördöge:
– A lélek ósdi fogalom….
– Nem, ha az egyéniség, a személyiség sajátságait érted rajta, amivel az illető teremteni tud, illetőleg érteni, tehát – ahogy a te szép nyelved mondja – nemcsak el-ér-ed a dolgokat, és megérinted őket, hanem a dolgok beléd is költöznek, és te is a dolgokba. Akkor a személyiség nemcsak elér valamihez, hanem meg is ér-t valamit.
– Vagy amikor elérted őket, az „én szép nyelvemen” úgy is mondhatnám, éppen nem meg-, hanem elérted, tehát rosszul ér-ted őket – mondtam már-már szemtelenül, és csak azért is rá-gyújtottam.
Marie persze, amikor angolról magyarra váltottunk, nem értette a beszélgetést; Remko, aki egyik hobbijaként nemcsak hibátlanul, hanem roppant választékosan is beszélte anya-nyelvemet, röviden megmagyarázta Marie-nak a szójátékot.
A lány nevetett, újra megfogta Remko kezét, én pedig ezt mondtam:
– Az én számomra ez a „megelevenítő szerv” nem a lélek, hanem a képzelet…
– A képzelet még lehet puszta játék; a lélek mint érzék és teremtő szerv halálosan komoly – mondta Remko kedvesen, hogy leszerelje a bennem ágaskodó kötekedést. – A szó leg-szorosabb értelmében. Ezért is tapadnak hozzá annyira a ha-lál, a halál utáni élet kérdései. De tulajdonképpen nem erről akartam most beszélni veled, hanem a Szövegbe Helyező Szerkezetről.
– Eddig te is mindig a képzeletet emlegetted. „A Szerke-zet a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt”, hányszor hal-lottam…
– A képzelet fontos, de ha pontosabban meg akarom is-merni a természetét, azt is el kell kép-zelnem, kép-szerűen, vagy akár a képtelenség határait bejárva, hogy mire kép-es, azaz lehet, hogy a képzeletet másként is el kell képzelnem, mint eddig.
Remko ezt magyarul mondta; most én próbáltam Marie-nak angolra fordítani a szójátékok jelentőségét. Marie elis-meréssel nézett Remkóra, de engem is megdicsért, hogy ilyen ügyesen tolmácsolok.
– Ez a második Szerkezet – folytatta Remko – azért is kí-sérleti példány, mert mostantól a tapadókorongokra sincs szükség.
– Remko, ne haragudj, de...
– Akkor kivel tegyek próbát? Te vagy az egyetlen, aki a kezdetektől ismered a Szerkezet működését. És hogy tízezer kilométer lesz közöttünk, bármennyire hiányzol majd, a kí-sérlet szempontjából hasznos is.
– Mit kell tennem?
Minden akaratom ellenére olyan izgalom vett rajtam erőt, amilyen az ördöngös masina első kipróbálásakor fogott el, épp ott, a Husserl Archívumban.
– Neked semmit. Csak hozzá kell járulnod, hogy a Szerke-zetet a te bensődre hangoljam rá, és hagyod szabadon áram-lani a képzeleted.
– Ugye, hogy a képzeletet!
– Épp azt akarom megtudni, hogy csak a képzeletről van-e szó. Egy újabb lvan-ehvan-etőséggvan-el igyvan-ekvan-eztvan-em bővítvan-eni a Szvan-erkvan-e- Szerke-zet képességeit: nemcsak egy szövegbe huppanhatsz vele, ahol azután szemtanúja, szereplője, vagy akár szerzője leszel az eseményeknek, hanem bizonyos, közelebb vagy távolabb