Szántóföldi takarmánytermelés, gyepgazdálkodás

A takarmányozásnál alapvető abraktakarmánynak számít a kukorica, a takarmánybúza, az őszi árpa, a zab és a rozs. Az említett növények vetésterületét, termésmennyiségét és termésátlagait a 6. sz. melléklet tartalmazza.

A vetésterületek 1999-ben csak a kukorica és a zab esetében növekedtek, míg a búzának és a rozsnak 1999-ben az előző évhez képest 38 %-kal

csökkent a vetésterülete. A termésátlagok és a termésmennyiségek tekintetében csak a kukoricánál figyelhető meg emelkedő tendencia.

A 2001 év a hazai takarmányozási piacon e különleges helyzetet hozott.

A tavalyi alacsony gabonatermések (főleg a kukorica) egyfajta gabonahiányos pánikot váltottak ki az emberekben. Az tény, hogy kukoricából 2000-ben mintegy 25-30 %-kal kevesebb termett országosan, de a fő problémát a termésmennyiségek eloszlása jelentette.

Néhány megyében a termésátlagok csak 15-20 %-kal maradtak el az előző évitől, mivel az időjárás valamivel kedvezőbb volt, de az országnak vannak olyan területei, ahol a legtöbb gazdálkodó ennél jóval nagyobb terméscsökkenést regisztrált. Így a takarmányhiány nem az ország egész területére jellemző. A gazdálkodó szervezetek dilemma előtt álltak októberben, hogy a betakarított termény mekkora hányadát adják el a leszerződött árért, vagy ha nem volt szerződésük, mekkora mennyiséget tartsanak meg saját állatállományuk számára. A búza és árpa, mint forgalomképes alapanyag gyakorlatilag megszűnt, ugyanis a gazdaságok már csak akkora készlettel rendelkeznek, amely a saját állatlétszámuk takarmányozásához szükséges nyárig. Tehát szabad búzát találni a piacon elég nehéz. Más a helyzet a kukoricával, néhány gazdaság még mindig jelentős tartalékokkal rendelkezik, és várja a megfelelő időpontot a piacra dobásig (MUZSEK, 2001.).

A szántóföldi tömegtakarmányok: évelő és egynyári szálatakarmányok, a lédús és egyéb takarmányfélék. A gyepterület adja második legnagyobb energia és fehérjeforrást biztosító tömegtakarmány bázist.

Abrak-takarmánytermelési adottságaink jók, kedvezőbbek, mint számos Nyugat-európai országban. A tejtermelő tehenek táplálóanyag-ellátásának javításában a legnagyobb tartalékot a szálas- és tömegtakarmányok minőségének javítása jelenti napjainkban. A jobb minőségű takarmányok etetésével könnyebben kielégíthető a

táplálóanyag-szükséglet, nő a takarmányfelvétel, rövidebb lehet a negatív energiamérleg időszaka, kevesebb abrakra van szükség és összességében nő a tejtermelés, ezáltal javul a termelés gazdaságossága (VÁRHEGYI–

VÁRHEGYINÉ, 1999./a).

Az időjárás aszályos jellege változásokat idéz elő a takarmánytermesztés szerkezetében. Az aszályos időszak hátrányos a tömegtakarmány-termelésre és a gyepek hasznosítására, és rontja a takarmánytermelés biztonságát. Ez sújtja a szarvasmarha-tenyésztés gazdaságosságát (KÁLLAY et al., 1994.).

A gyepre és tömegtakarmányokra alapozott tejelő tehén-tartás évszázados tradíciói - a nyugat-európai családi gazdaságok sikerei ellenére - hazánkban csak elvétve fordul elő. Az elmúlt évtizedekben domináló nagyüzemi, ipari rendszerű tejtermelés technológiai követelményei közé nem volt beilleszthető, elsősorban a nagy állománykoncentráció és a legelőterületek tagoltsága miatt (STEFLER – HORN, 1995.).

A szálastakarmányok mind élettani, mind pedig ökonómiai szempontból alapvető fontosságúak a kérődzők takarmányozásában. A szálastakarmányok váltják ki ugyanis azokat a rágó és kérődző mozgásokat, amelyek elengedhetetlenek a kifogástalan bendő-fermentációhoz szükséges nyáltermelés fenntartásában. Másrészt a szálastakarmányokkal még annak ellenére is olcsóbban tudunk egységnyi nettó energiát előállítani, mint az abraktakarmányokkal, hogy a szálastakarmányok termésátlaga stagnált az elmúlt másfél évtizedben (SCHMIDT, 1998.).

BABINSZKY és mtsai (1988.) vizsgálati eredményei szerint speciális gyeptípusokon (8-10 t/ha szénahozam) és speciális technológia mellett, főként Nyugat-Magyarországon és a dél-dunántúli folyóvölgyekben,

illetve dombterületeken sikerrel működtethetők 80-120 tehénből álló tehenészetek.

A tejtermelés gazdaságosságát a fővetésű takarmányokon kívül befolyásolja a gyepek hozama, a szántóföldi melléktermékek és másodvetésű takarmánynövények minősége. A tejtermelésben az intenzív gyephasznosításnak lehet számottevő költségcsökkentő hatása, mivel a legkisebb művelési költséggel és energiafelhasználással állítható elő.

A rétek és legelők túlnyomó része elhanyagolt, a lehetségesnél is kevesebb termést adnak. A zöldtakarmány-keverékek termesztése nem tervszerű, mennyiségben pedig nem kielégítő, a nyári időszakban folyamatossága nem is biztosított.

A gyepterület 1999-ben 1.147 ezer hektár volt, de ennek közel ¾-e kihasználatlan. A gyepek termésátlaga ma nem haladja meg az 1,4-1,6 t/ha szénahozamot.

Amennyiben nincs meg a kérődző állattartás fejlesztésének lehetősége, nincs értelme a gyepek hozamnövelésének, hiszen a jelenlegi gyeptermés kihasználása is igen alacsony színvonalú. Ezzel együtt, ha országos szinten nem is, de helyi viszonyok alapján prognosztizálható az érdeklődés a gyepgazdálkodás iránt. A gyephasználatban egyre jelentősebb lesz a kisgazdaságok részesedése. Sajnos a vagyonbiztonság problémát jelent a legeltetéses állattartásban (NAGY, 1998.).

A gyepterületre az a jellemző, hogy csak a szántóföldi művelésre alkalmatlan talajon maradtak meg. Amennyiben az elkövetkező évek során a szántó művelési ágból kivont területek más irányú hasznosítása következik be, a megoldás az erdősítés, vagy a gyepesítés lehet. Ezáltal nőhet az összes gyepterület. A természetvédelmi területek egynegyede a gyep művelési ágba tartozik. Ezeken a területeken extenzív gyepgazdálkodással kell számolni (STAUDER-WAGNER, 2001.).

Szénából gyakorlatilag 2000-ben 30-40 %-kal kevesebbet lehetett betakarítani, de a minőség a legtöbb helyen jó-kiváló. A szarvasmarha ágazat tavasszal igen nehéz helyzetbe kerül a tömegtakarmány hiány miatt, ezért a szakemberek egybehangzó véleménye szerint a termelt tej mennyiségének 5-10 %-os csökkenése prognosztizálható ezen időszakban az előbb felsorolt okok miatt. A legtöbb gazdaság a tavaszi keverékektől és az első lucernakaszálástól várja a kilábalást (MUZSEK, 2001.).

Ellentmondásnak tűnik, hogy a hazai növénytermelés már régóta nem képes az állatállomány fehérjeszükségletét fedezni. Különösen jellemző ez az utóbbi évekre, amikor nemcsak a pillangósok vetésterülete és hozama, hanem az abrakhüvelyesek termelése is csökkent. A hazai termelésből becslések szerint a koncentrált fehérjetakarmányok iránti igénynek csupán 30 %-át lehet biztosítani. Ennek jelentős része napraforgódara és pillangós szárítmányok (STAUDER-WAGNER, 2001.).

A 7. sz. mellékletben a fontosabb nagy fehérjetartalmú növények vetésterülete és termésmennyisége szerepel az 1990-1999-es évekre vonatkozóan. A szója vetésterülete 1999-re 1990-hez képest 23,5 %-kal csökkent, a termésátlag javulás viszont 93,5 % volt, a termésmennyiség pedig 42,6 %-kal nőtt. A borsónál szintén nagyarányú vetésterület (63,9%) és termésmennyiség csökkenés (64,6%) figyelhető meg. A lucernánál közel 30,5 %-os volt a vetésterület csökkenése, 15,2 %-os javulás a termésátlagban és 21,2 %-os csökkenés a termésmennyiségben.

A pillangósvirágú zöldtakarmányok fontosak a kérődzők fehérjeellátása szempontjából, hiszen az 1996-ban 312 ezer hektáron termesztett lucerna, vöröshere és füveshere a kérődzők nyersfehérje szükségletének 45-50 %-át fedezte. Ez az arány még nagyobb lehetne, ha ezeknek a takarmányoknak a tartósítása és tárolása nem járna akkora veszteséggel,

mint amekkora veszteségek ma jellemzők az üzemekben. A tetemes veszteségek csökkentése mind a silózási, mind a szénakészítési technológiák továbbfejlesztését teszi szükségessé (SCHMIDT, 1998.).

A hazai takarmányfehérje-mérleg évtizedek óta negatív és kiegyensúlyozatlan. Ennek következtében egyes állatfajok elvileg csak elégtelen tápanyag-ellátásban részesülhetnek. Elsősorban a fehérjeellátás elégtelensége, a biológiai érték alacsonysága jelent problémát.

Versenyképes állati terméktermelés érdekében az adott takarmánybázis – összetétele, beltartalma következtében – meghatározó az állatfaj fajta, termelési típus megválasztására (KRALOVÁNSZKY, 1999.).

A fehérjepiacon sosem tapasztalt események zajlanak, amelyek minden eddigi elképzeléseit felülmúlják még a szakembereknek is. Az extrahált szójadara teljesen átvette az irányító szerepet ezen a téren, és az egyéb fehérjeforrások visszaszorultak. Sajnos a hazai termelésű szójabab termelési eredményei és gazdaságossága a 2000. évben minden várakozást alulmúlt. Így félő, hogy a termelők egyre inkább elfordulnak ettől az igen értékes fehérjetakarmánytól. Az országnak szüksége lenne egy olyan átfogó fehérjeprogramra, amely azt segítené elő, hogy azokon a területeken, ahol gazdaságosan és rentábilisan lehet szójababot vagy egyéb fehérjetakarmányt termeszteni, ott a gazdálkodóknak legyen érdekük is ezt tenni. Minden egyes megtermelt szójabab 1 tonnája kiváltana 0,7 tonna import extrahált darát (jelenleg a behozatal évi 600.000 tonna felett van). Azáltal, hogy a napraforgó termesztésének a területe ennyire visszaszorult, és a belföldi napraforgódara, mint fehérjetakarmány, elenyésző szerepet játszik a hazai fehérjefronton, az elkötelezettségünk a külföld felé még jobban megnőtt. A hazai szójafelhasználás az 1998-as évben ugrott meg, amikor drasztikus világpiaci szójaár csökkenés volt tapasztalható. Csakhogy ezután szép lassan visszaemelkedtek az árak, és ami még rosszabb, a dollár is

jelentősen erősödött a forinthoz képest. A szójadara hazai felhasználásunk pedig megmaradt a magas szinten (MUZSEK, 2001.).

A kérődzők, elsősorban a magas tejhozamú tehenek takarmányozásában jelentős szerepük van azon fehérjehordozóknak, melyek a bendőben csak kevésbé emészthetőek, viszont a vékonybélben jól hozzáférhető fehérjeforrásként hasznosulnak. A takarmányozásban elterjedt növényi eredetű fehérje alapanyagok (extrahált szója- és repcedara stb.) bendőbeli emészthetősége 70-80 %, az egyesek által „bendővédettnek” tartott ún.

full-fat szójáé is kb. 70 %, így ezek nagyobb részben a bendőflóra által hasznosulnak, s csak kisebb mértékben járulnak hozzá a szarvasmarha közvetlen fehérjeellátásához. Ezért a gyakorlatban mindezidáig rendszeresen kérődzőkkel etettek állati fehérjéket (halliszt, toll-liszt, vérliszt stb.), melyeket a bendőflóra csak kisebb, illetve elenyésző mértékben képes hasznosítani. Az elmúlt év eseményei (BSE) után azonban várhatóan búcsút kell mondani az állati fehérjéknek a kérődzők takarmányozásában, így a növényi eredetű bendővédett fehérjék jelentősége ugrásszerűen megnő (BAROSS, 2001.).